Új Néplap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-27 / 151. szám

8 Magazin 1992. JÚNIUS 27. Házi múzeumok Például Tiszabőn Hogyan élnek a cigányok? Akadnak gyerekek, akik füvet esznek Mezőtúron járva betévedtem Kálnai Sándor nyugdíjas pásztor házába. Igencsak elámultam az ott látottakon. Az élet a városba űzte évtizedeken át megszokott környezetéből, s mivel nem volt más választása, magával vitte az őt korábban körülvevő világ tár­gyi emlékeit, a kitömött madara­kat, a régi pásztorszerszámokat, a kóborló állatok kolompjait, a csi­kók csengőit. S megannyi koráb­ban használatos szerszámot. Azokkal van tele az üvegezett ve­randa s a melléképület egésze. Nem tudom, hány tárgyat men­tett meg Sándor bácsi, hiszen csak a kitömött madarakból van vagy hatvan. A szerszámoknak, a pásztorfelszereléseknek pedig se szeri, se száma. Azt viszont tu­dom, hogy jóval többről van szó, mint egy ember múlthoz való ra­gaszkodásáról. Inkább egy mos­tanában talán újjáéledő életforma részbeni bemutatását, környeze­tünk jobb megismerését szolgálja ez a gyűjtemény. Ha Mezőtúron történelmet vagy kömyezetisme- retet tanítanék, biztos, hogy el­vinném tanítványaimat az öreg Kálnai házába. Lehet, hogy azt mondja erre valaki: nem olyan nagy dolog ez a gyűjtemény, hiszen ott vannak a múzeumok. De hát hol vannak a múzeumok, s mit láthat belőlük az érdeklődő? A szolnoki Damja­nich Múzeumot évek óta reno­Esténként már messziről hal­lom, ahogy bakancsával sfémvé- gli botjával végigkopog a járdán. Télen-nyáron ugyanabban az or­mótlan bakancsban, szakadt ru­hában. Mostanára csak az egér­rágta, vastag kabátot hagyta ott­hon. Otthon? Ki tudja, van-e egyáltalán otthona. Néha úgy tűnt, minden rajta van, amije csak van, a ruha, a megviselt ,,micisapka' ’, s kezében két jóko­ra szatyor, megtömve a kukákból kiválasztott kincsekkel, de az is lehet, az összes „vagyonát’ ’ hor­dozza benne. Jöttére nem lehet nem odafi­gyelni. Nemcsak azért, mert a fém és a beton találkozása eleve furcsa csengéssel jelzi, újra itt vagyok, „s még itt vagyok”. ,,S tanúskodom a Napról, hogy ra- gyog” - jut eszembe rögtön a költő versének további sora. Merthogy az öreg számomra leg­alábbis erről tanúskodik. ö más, mint a többi kukákból guberáló, ők utánozhatatlanul gyors és gyakorlott mozdulatok­kal felhajtják a konténer tetejét, vizsla szemekkel, s egy alkalmi válják, máshol meg a helyhiány akadályozza, hogy a birtokukban lévő gazdag anyagot teljes egé­szében az érdeklődők elé tárják. Ezeknek a magángyűjtemények­nek tehát felbecsülhetetlen a haszna, márcsak azért is, mert a néprajzi tárgyak megszerzése nemcsak lelket melengető hobbi, hanem pénzkérdés is. Kálnai Sándor bácsi anyagi gondjai egy csapásra megoldódnának, befek­tetett tőkéje kamatostól visszaté­rülne, ha túladna gyűjteményén. Neki azonban eszében sincs az. Kár is lenne, ha csak ritkán nyi- togatott előszobák falát díszítené egy-egy becsesen őrzött tárgya. Szerencsére nem egyedi Kál­nai Sándor bácsi példája. A tő- szomszédságában lakó dr. Fodor Sándor állatorvos rokon lélek ve­le. Az állatok gyógyításáért hányszor kért (és kapott) ő is pénz helyett régi tárgyakat. Jobb híján egyik szobája falán helyez­te el azokat. Figyelemre méltó az ő gyűjteménye is. Szerencsére folytathatnánk a példák sorát - kuriózumokat is említve köztük, így a párját ritkító kunhegyesi fegyvergyűjteményt. Biztos, hogy ezek a gyűjtemé­nyek nem rendezettek, meglehe­tősen vegyes az állományuk. Tu­lajdonosaik múltat őrző, áldozat­vállaló munkájának értéke mégis egyértelműen dicséretes. Simon Béla Fotó: Mészáros János bottal belevájnak a szemétbe, s ha nincs kedvükre való zsák­mány, egykedvűen továbbállnak. Az öreg méltósággal áll meg a konténer előtt. Botját nekitá­masztja a szeméttárolónak, s ke­zével lassan matat a mások által kidobott holmik között. Ruha, ci­pő, mint valami csupán ,földi hiúság”, nem érdekli. Elég, ami rajta van. Ennivalót keres. S amikor először megláttam, nem akartam hinni a szememnek: az ,,ínyencfalat" felét odadobta egy ott lábatlankodó kóbor macskának. S ez így történt más­nap is, harmadnap is, azóta is, hogy eljött a nyár, s megsokasod­tak a kóbor macskák. S már szin­te csapatostól várják a fémvégű bot számukra ,,pavlovi csen­gettyűjét". Nemrégiben alighanem „be­fektetett” az öreg, mert egy tá­nyért is hozott magával. No, nem Ha hinni lehet a statisztikának, a helyi számításoknak - és miért ne lehetne -, Tiszabő lakosságának az 55 százaléka már cigány szárma­zású. A polgármesteri hivatal ada­tai szerint a munkanélküliek ottani aránya 60,9 százalék, és az állás­talanok többsége szintén cigány. Vajon hogyan, miképpen élnek ezek az emberek? MágaZoltán egy mutatós, szé­pen gondozott házban lakik a műút mellett. Harminckilenc éves, és ebből kereken tizenhatot Szolnokon, az építőiparban töl­tött el. Sajnos, négy éve megkap­ta a munkakönyvét. Zoltánék öt gyereket nevelnek, a legidősebb 20 éves, a legkisebb 8. Egyik fia a Rajkó zenekar prímása.- Egy ideig Tiszaföldváron, majd itthon is dolgoztam, majd úgy döntöttem, ha már önhibá­mon kívül állástalan lettem, va­lamit kezdek, Vállalkozó lettem, de hát ez a kis italbolt most már nem sokat hoz.- Miből élnek?- Az öt gyerek közül még há­romra kapok családi pótlékot, ami havi 9 ezer 700 forint. A munkanélküli-segély hat és fél ezer. Ennyiből, mert a bolt hoz is, visz is, és ami marad, édeske­vés. Azért nem éhezünk, mert van hátul 200 csirke, egy regi­magának. Attól kezdve lassú, ko­mótos mozdulatokkal „tálalt” a konténerből, majd kopogva, cso­szogva odabandukolt két parko­ló autó közé, s az óvoda kerítésén „megterített” a macskáknak. Mindvégig ott állt, míg az árva jószágok föl nem falták a vacso­rát, majd farkukkal megcirógat­ták az öreg rongyos nadrágját. Mindenki megkapta, amit akart. A macskák az ennivalót, az öreg a szeretetet. Egyszer - talán mert már nem bírta végigállni a macskavacso­rát - lemondott a doromboló kö­szönetről, s másnapra ottmaradt az üres tányér. Napokig nem jött. A macskák vártak, vártak, majd­nem mindhiába. Úgy látszik, a szokásos esti macskavacsorázta- tásnak nemcsak én voltam az egyetlen tanúja. Mindmáig szé­gyellem, de nem én, hanem'az egyik távolabbi szomszéd­ment kacsa. Hízót négyet vág­tunk, de anyadisznóval is bíbelő­döm. Vettünk ki földet, ott krumpli terem. A mi házunkon nincs adósság egy fillér se, de muszáj dolgozni, mert a fiatalo­kat is segíteni kell.- Mondja már el nekem, mi a recept, hogy Önök boldogultak, boldogulnak? Igaz, rengeteg munkával.- Nézze uram, nem megkeres­ni, inkább beosztani a nehezebb a forintot. Ennyi a recept. Meg szorgalom, munka, munka. Tu­dom, egyszerűnek hangzik, de mást nem bírok mondani. Továbbmegyünk, egy másik házhoz. Ez az épület Zoli báty­jáé, Mága Pálé, aki 44 éves. Eb­ből huszonhét kemény esztendőt Szolnokon dolgozott az építő­iparban, és bizony amikor a fia betöltötte a tizenötöt, vitte magá­val, mert kellett a kereset. Rá­adásul a ház is úgy készült, hogy jószerével kedvezményt sem ka­pott rá. Neki is öt gyereke van, de az unokákkal, mindenkivel együtt tizenegyen élnek a ház­ban.- Szegény vagyok, akár a templom egere, nyugodtan leír­hatja. Három éve leszázalékol­tak, 6 ezer 200 a nyugdíjam, ami­ből kétezer a gyerektartás, asszonyom ment le először hoz­zájuk némi ennivalóval. S aztán már nemigen volt üres a tányér. Legalábbis egy ideig. Amíg meg­volt a tányér ... Az öreg újra lábra kapott. Es­téről estére újra jön egy kicsit jobban csoszogva, kopogva, de mégis eljön. Most már nem a ke­rítésen „terít” tányéron a macs­káknak, hanem az aszfalton két autó között, s botjával vigyázza a jószágok nyugodt vacsoráját. Agyonbarázdált arcán már in­kább fintor, mint mosoly látszik, amikor körbedorombolják vé­dencei, akiket egyébként rugdos, sicceget a legtöbb lakó s ott par­koló autós. Mit számít egy macska, mit számít egy szakadt vénember? Sietni kell, nem figyelni senkire, semmire, nehogy elszalasszuk életünk vélt nagy lehetőségét. S nem vesszük észre, hogy ott van előttünk az EMBER, aki ugyan koldus, de sugározza a Napot, a szépet, a jót, a szeretetet, az em­berit 1992 nyarán, Szolnok bel­városában. Tál Gizella háromezer a részlet. Számoljon utána, mi marad.- Jószerével semmi.- No, ugye, ebből élünk. Ha­vonta egyszer eljárok muzsikál­ni, kapok érte ezer forintot. Még szerencse, hogy az önkormány­zat adott kukoricaföldet.- A fiai nem keresnek?- Munkanélküli itt már a jóis­ten is. Kiutalnak nekik családon­ként hat-hat ezret. Van harminc csirkénk, és néha lessük a kaput, mit is eszünk, mert semmi nincs.- Az önkmmányzat?- Esztendeje küldött két és fél ezret. Pedig nekem a házam saját pénzemből épült cigány létemre. Legalább egy kis ennivalót ad­nának. Nem kérek én pénzt, csak amit megehetnek a gyerekek, az unokák. Az is nagy segítség len­ne a magamfajtának. Zoli, az öcsém jól áll, nekem meg ez ju­tott. Pedig 27 évem hagytam ott az AEV-nál - legyint. A falu másik részén, a Kertész utca járdátlan oldalán egy házba nyitunk be. Az udvar hátul ga­zos, ásatlan. Ennek talán az az oka is lehet, hogy a családfő, a 27 éves Mányi Béla most érke­zett Állampusztáról.- Volt egy kis zűröm, és kap­tam érte hat hónapot, amiből négy és felet lenyomtam. Dol­goztunk keményen, hol éjjel, hol nappal. A több mint négy hónap­ra kerestem négyezer forintot. Ennyivel engedtek ki június 19- én, bár mire hazaértem, a fele maradt.- Miért?- Szolnokon taxit fogadtam, mert azt ígértem, hatra itthon le­szek.- Tatán ha vonattal, busszal jön, később nyitja meg a kaput, de a kétezer forint helyett haza­visz 3 ezer 700-at.- Hát, nem is tudom . .. Amíg odavolt, a felesége 2 ezer 800 forintból élt, egy gyerek után ennyi a családi pótlék. Pe­dig még a házon is van 18 ezer tartozás, nem beszélve arról, hogy a villanyt is fizetni kell. Előfordul, két napig se főznek, mert nincs mit. Amikor ott jár­tunk, az jó napnak számított, mert a nagymosás után étel ke­rült az asztalra. Megtudtuk, a községben rend­szeres szociális segélyre évente 2,7 milliót osztanak, ami fino­man fogalmazva bokáig sem elég. Rendkívüli segélyre 800 ezer jut, ez a talpig sem futja. A rendszeres nevelési segély évi 400 ezer, a rendkívüli 600 ezer. Együtt egymillió, ami szintén annyira kevés, hogy a gondok töredékét tudják csak orvosolni vele. Éppen ezért pályázatokon vesznek részt, így próbálnak né­mi forinthoz jutni. Ilyesmire, hogy ápolási díj, fordítani sem bírnak, pedig sok a magányos, beteg öreg. Elmondták, ismernek gyere­keket, akik tavasszal füvet esz­nek. Mert otthon más ennivaló nincs, és azt már tízévesen is tud­ják: melyik a jobb, ehető fű. Ez bármennyire hihetetlen, az idén is megtörtént. Egyféle értékelésképpen azt is írhatnánk riportunk végére: va­lahogyan így élnek a cigánycsa­ládok Tiszabőn, az úr esztende­jének 1992-es évében. Akad, aki jól, a többség máról holnapra, mások viszont még így sem. Egyben közös a helyzetük: álta­lában kevés befejezett osztállyal, iskolával rendelkeznek, mert a tanulás valahogyan nem megy. Pedig az előrelépésnek, valószí­nű, ez a kulcsa. A még több isko­la meg a szakma. Elvégre a se­gédmunkák, -munkások ideje már lejárt. Ez még akkor is igaz, ha fenemód felemás világunk­ban nem kevés szakmunkás is munkanélkülivé vált. Vitathatat­lan: a segély is egyféle megol­dás. Csak éppen tüneti kezelés, az alapvető bajra semmiféle vá­laszt nem ad: így továbbra is nyi­tott a kérdés - mi lesz veled, ci­gányság? Tiszabőn meg másutt is. Ugyanakkor éppen ők, a cigá­nyok mondták: ebben a faluban nagyon sok nem cigány is nehe­zen él, ráadásul végtelenül sze­gény. Éppen ezért az egyik kö­vetkező riportunkban őket ke­ressük fel, szólaltatjuk meg. D. Szabó Miklós Fotó: M. J. Kálnai Sándor: - Ezek között telt az életem Az öreg és a macskák Ugye, mutatós ez a berendezés? Mága Zoltán, a felesége és a kisunoka

Next

/
Oldalképek
Tartalom