Új Néplap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-13 / 139. szám
8 Irodalom -művészet 1992. JÚNIUS 13. Megjelent a könyvhétre * Megjelent a könyvhétre * Megjelent a könyvhétre * Megjelent a könyvhétre Spiró György Mese az író úrról és az olvasóról Jenei Gyula mondóka : p* \ Fodor András Jenei Gyula Álmában mozdul... valahogy Barátom, a lengyel költő mesélte, hogy van neki egy sokat olvasó ifjú barátja, aki sánta, mert gyerekparalízise volt valaha, ezért is kapott rá az olvasásra. Történt 68 nyarán, hogy a sánta ifjú békésen olvasgatott Varsóban, amikor a rádió bemondta, hogy bevonultunk Csehszlovákiába. A sánta ifjú felháborodott, a költő haverhoz sántikált sietve, és felszólítá, mennének azonnal Csehszlovákiába, az ottani ellenálláshoz csatlakozandó. A lengyel költő valamilyen okból vonakodott, így hát a sánta ifjú egyedül vágott neki az útnak. Felült a vonatra, de az csak a határig szállította. Leszállt az ifjú, sántikált egy sort, és mondta a lengyel határőröknek, hogy megy a baráti cseh népet megsegíteni. Tanakodtak a lengyel határőrök, aztán továbbengedték. A cseh határőrök következtek. A sánta ifjú közölte, hogy őket jött megsegíteni. Tanakodtak a cseh határőrök, aztán adtak neki pénzt, hogy felszállhasson a prágai vonatra. Hét óra tizenegy. A közönség a helyén ül, telt ház van, mégse kezdik. Baj van. Talán rosszul lett valaki?... A közönség türelmesen vár, nekem összeszorul a gyomrom. Kombinálok, mi történhetett, és kivel. Hét óra tizenhárom. Páran tapsolni kezdenek. A nyitott színpadon még mindig senki. Egyszerre megjelenik Sin- kó jelmezben, és bejelenti: Papp Zoltán ugrik be, Sinkó kisiet. Némi mozgás a közönség soraiban. Fellélegzem. Az első felvonásban alig van szövege. Majd hosszabb lesz a második szünet, azalatt nyilván végszavaznak neki. Megy az első felvonás, minden rendben. A közepe táján jut eszembe: hiszen Papp Zoltán eredetileg is játszott a második és harmadik felvonásban, ki fog őhelyette beugrani? Epizódszerep, de mégis. Olvasni fogja valaki? Kicsoda? A szünetben ismerősök között ácsingózok, nem merek hátramenni. Egy író különben is zavaró. Jobb, ha nem tudják, hogy nézem. Az ismerősök mondanak ezt-azt, nemigen tudok válaszolni nekik, az jár a fejemben, hogy ettől kezdve sok szövege lesz Pappnak. Hogyan fogja elmondani? Nagyobbrészt Moliére Tartuffe-jének versei, ott nem lehet akármit rögtönözni. Eszembe jut visszatérő, lidérces álmom. Azt álmodom: színész vagyok, és egyetlen kukkot sem tudok a darabból, se a saját szövegemet, se azt, milyen darab és ki írta. Soha nem akartam színész lenni, mégis gyakran álmodom erről. Sokáig azt hittem, magánálmom. Aztán kiderült, hogy a rendezők is szokták álmodni ugyanezt. Elvetélt színészek vagyunk mindannyian, írók, rendezők, dramaturgok. Második felvonás. Meredten bámulom a színpad balszélét, ott szokott üldögélni Papp Zoli a színikritikus szerepében. Igazság szerint, ha én nem lennék gyáva író, most nekem kellene ott ülnöm, hogy megmentsem az előadást. Nézem, nézem, először nem ismerem föl, mert jelmezben van és pakompartot ragasztottak neki: de hiszen ez Zsámbé- ki, a rendező. Kezében dosszié, némán olvassa, miközben a többiek játsszák a második felvonást: a Tartuffe-próbát. Jó ötlet, akár maradhatna is majd: ez a Leszállt a sánta irodalombarát Prágában, kibicegett az állomás elé, és szétnézett, mert ott még sose járt. Voltak az állomás előtt tankok szép számmal, meg voltak szovjet katonák, na és voltak cseh járókelők, akik jártak-kel- tek, mentek a dolgukra. A sánta lengyel ifjú megszólított egy cseh járókelőt, kérdezvén, hol találja a cseh ellenállás központját. Az illető elgondolkodott, de bármennyire törte is a fejét, nem tudta. Akkor a sánta ifjú másokat is megkérdezett, álltak körülötte sokan, és tanakodtak, hol is lehet a cseh ellenállás központja, de nem tudta közülük senki. A sánta lengyel irodalomrajongó erős- ködött, hogy márpedig olyannak kell lennie. Ingatták a fejüket a cseh járókelők, aztán megkérdezték, ismer-e valakit Prágában? Hogyne, felelte a lengyel irodalombarát, Hrabal urat kitűnően ismerem. Hát akkor menjen el hozzá, ajánlották, hátha Hrabal úr tudja, hol van a cseh ellenállás központja. De a címét a sánta ifjú nem tudta. Kérdezgették akkor a színikritikus egyben cenzor is, ellenőrzi, azt próbálják-e, ami jóvá van hagyva. Papp Zoli mintha mindig ezt a szerepet játszotta volna. De nem: valami különbség van. Nemcsak a szerepet játssza, hanem még ahhoz is van képe, hogy azt a színészt parodizálja, aki rendesen játszani szokta. Visszafojtom a feltörő röhöBeugrás gést, a közönség mindezt nem tudja, nem szabad megzavarnom őket. Papp frenetikus. Azt a min- denit. Nem tudom, egyáltalán hallhatja-e a súgót, annyira beleéli magát a szerepbe: a vidéki ripacs szerepébe. Most jön Zsámbéki. Összecsukja a példányt, feláll - és játszik. Eljátssza a színikritikust. A dikciója talán kissé monoton, de kifejezetten átéli, benne van a szituációban, a dossziét a hóna alatt tartja, mankó, de nem szorul rá. És mindig jó helyre megy. Na igen, ő rendezte, ő mégis jobban tudja a darabot, mint én, aki csak írtam. A felvonás végén kisietek. Azt még hallom, hogy egy nő hangosan tűnődik, ki is lehet az a színész a kritikus szerepében, mintha már látta volna. Most már hátramegyek. A büfében pompás hangulat. Székely Gábor sápadtabb kicsit a szokásosnál. Elképedés: te itt vagy? Már az elejét láttad? Megtudom: Bodnár Erikának alig van hangja, Cserhalminak sincs - az egyik epizódszerepben új fiút avatnak, és akkor még ez is . . . Papp Zolinak azonnal gratulálok, Zsámbékit elkerülöm, a harmadik felvonásban még van egy jelenete. Valahogyan mindenki boldog már. Érzik, hogy túl vannak a nehezén. De jó kis banda ez. Beülök a nézőtérre. Uramisten, itt lesz a legtöbb Moliére-szövecseh járókelők, nem tudják-e véletlenül, hol lakik Hrabal úr, az író? És végre akadt valaki, aki tudta, és a sánta lengyel irodalombarátot oda el is vezette. Beléptek a lakásba, Hrabal úr a padlón ült sokak társaságában, éppen sört vedeltek. Mondta a cseh járókelő Hrabal úrnak, hogy meghozta egy barátját. Felnézett a korsók közül Hrabal úr, és azt találta mondani, hogy ő a vendéget még sose látta. Persze, hogy nem, húzta ki magát a sánta lengyel ifjú, de én Hrabal úrnak minden művét olvastam, úgyhogy én magát, Hrabal úr, ismerem. És előadta jövetele célját, mármint, hogy jött a cseh népnek baráti segítséget nyújtani, és felettébb örül, hogy elvezették a cseh ellenállás központjába. Hrabal úr, hírlik, felvidult. Gyere, fiam, mondta, igyál. És ott ivott a sánta lengyel irodalombarát három nap, három éjjel Hrabal író úrnál a cseh ellenállás központjában, és aztán adtak neki pénzt, hogy Varsóba visszautazhasson; kikísérték az állomásra, feltették a vonatra, és hosszan integettek utána. ge Papp Zolinak. Istentelenül sok szöveg. ÉzÉ nem tanulhatta meg a szünet alatt. Megy a harmadik felvonás, semmi zökkenő. Papp Zoli most Orgon, és mondja, mondja, mintha mindig ez lett volna a dolga. Zsámbéki finoman, ízléssel csinálta a jelenetét. A végére a többiek picit kifújnak, túl nagy volt a feszültség. Még tart a taps, amikor az alagsoron át hátraszaladok. Boldogan jönnek ki a vasajtón. Zoli nyakába esem, aztán Zsámbéki nyakába. Mi az, szóltak, hogy gyere be? - kérdi. Az elejétől itt voltam - felelem -, szimat. Az öltözőkben öröm. Ácsorgók a folyosón, és hülyén vigyorgok. Mit tehet egy író ennél többet? Ez az ő művük, az ő diadaluk, ehhez nekem semmi közöm, csak annyi, hogy szeretem őket. De hát én csak a közvetett megnyilvánulást, az írást tudom valamennyire, én mpgiaz örömömet sem tudom olyan közvetlenül kifejezni, mint ők. Az író, a dramaturg mindig kívül van ezen a csodán. Láthatja, megértheti, de részt soha nem vehet benne. El is kullogott;,Hamarosan. Az utcán zuhog az eső, megyek egyedül, és azon tűnődöm, hogyan is fejezhetném ki nekik a hálámat. Nem azért vagyok hálás, mert megmentették a darabom egyik előadását. Azt hiszem, amennyire ezt megítélhetem, hogy az előadás a néző számára elég közepes lehetett. Bár ki tudja. Hátha lejött valami az igazi, életes feszültségből. Amitől Sinkó elkezdett rögtönözni, amikor a díszlet lerobbant a második felvonás végén. Csak én tudtam, hogy rögtönözni kénytelen, de talán a közönség is megérezte, hogy élet van a színpadon. Ülök otthon egyedül, és igyekszem berúgni. Nekem nincs más eszközöm, kénytelen leszek mégis új darabot írni nekik, és lehetőleg jobbat, mint ez. Talán így hálálhatom meg. Hogy micsodát? Nem is tudom. Talán azt, hogy vannak emberek, akik még ma is színházarcsinálnak. eső mossa hajamat, hűvösek a napok, november árnyai közt szálegyedül vagyok zsebem üres mindig, szívem könnyű - igazán, nem bajlódom a magam, se mások igazán a cipőm csupa latyak, istent sosem hittem, veled semmire, magam annyira se vittem télikabátom vállán szakadás a rendjel, csúf karácsony közelít hullafehér csenddel \ _____________ J ókai Anna Állt a mosogatódézsa előtt, s mint mindennap, vigyázott, hogy bele ne bukjon a lébe. Tizenöt éves koráig a tanyán dolgozott. Azután behozták a szövőgyárba. Negyven év alatt kilencvenhatezer kilométert futott le a gépe mellett. Kétszer is körülsétálta volna a Földet, mégsem látott belőle mást, mint Nyergespusztát, Budapestet és egyszer a Balatont, 1958-ban, szakszervezeti beutalóval. A férje nem jött vissza a háborúból. Talán meghalt, vagy szerzett magának valahol egy kövér, vidámabb feleséget. A három gyereket azért fölnevelte, úgy-ahogy, egyedül. Öt éve nyugdíjas. Most a Maca lányára főz, mos, takarít. Délutánonként labdákat varr egy szövetkezetnek. Éjjel nem tud aludni. Forog az ágyban, mint a búgócsiga.- Eridj innen . . . menjetek a szobába! - kiáltott az ikrekre, s fenyegető, csosszanó mozdulatot tett a lábával. Hamar abbahagyta, mert lüktetett a püffedt talpa. Dudus és Dodi nevetve hömpölyögtek kifelé.- A macskát is! - szólt utánuk szigorúan. - Azt a dögöt is vigyétek, ha már anyátok megtűri... A macskára fröccsentett a mosogatóvízből. Az rávicsorított, és kirohant. Az ajtó persze nyitva maradt. Huzat van - gondolta -, a huzat árt nekem. - De nem mozdult. Sikálta a lábas fenekét, csak úgy nyikorgóit a kefe. Maca megint moziba ment. Mozgó figurák. Mire jó? Ez a szutykos konyha. Kókadt petrezselyem, vízbe áztatva. A szomszédban megint leégett a hagymás rántás. Émelyítő, kibírhatatlan szagok. Ha nyitva van az ablak, megfullad az ember a bűztől. Ha meg becsukja, nincs levegő. És mennyi edény! A tűzhelyre pislogott. Tejeskávé. „De feltétlenül megegye, mama . . .” Mintha az olyan egyszerű volna. Valami mellékíze van, és a zsömlye sem olyan, mint régen. A délutáni nap elérte az ablakot. Besütött egyenesen a dézsába. így még undorítóbb. Ételmaradékok, zsíros mócsingok. A sarokban rongyok meg a tű. „Minek csinálja, mama ...?” Valamit csak kell csinálni. Ha már nem jó sem a kávé, sem a túrós Könnyű eső szagolt a hársfa illatába s hirtelen áttetszöbb lett a koromsűrű ég. Csendben ülnek a kertek, csak az őrjöngő bogarak raja kerengi egyre fönt a lámpák bűvkörét. Széled a moziból az „új nép, másfajta raj”, rugaszkodó motorok, autók zajától sebződik az út, de téblábolva állnak tovább a sörmérés előtt, hátha valami történik velük, gabancos, nyakigláb fiúk. Pihennek titkos fészkükön a stiglicek, rigók, rácsos ágyán álmában mozdul a kisded gömbölyű feje, s mozdul vele a glóbus: az álom finom gördülő- csapágyain az örökül ígért jövendő tengelye. bukta. A tévé a legidegesítőbb. Túl gyors a hang, a kép is összefolyik. Mit lehet ezen élvezni, ezen az egészen? Az unokák! Két vadember. Ez már betegség: most is nevetnek. Ennyit tudnak csak, hároméves korukra. Azért nekem is lehetne - gondolta sóváran, és belecsapta a szivacsot a mocskos lébe -, nekem is lehetne egyszer egy szép délutánom. Összekulcsolta göbös ujjait a dézsa fenekén.- Egy szép délutánt, Uram - mondta félhangosan, meggyőződés nélkül. „Maga folyton nyűgösködik. Azt sem tudja már, mit akar...” - hallotta Maca fölényes, ingerült hangját. „Egy szép délutánt. Nekem is kijár.” „Magának semmi sem jó. Karácsonykor sír, szilveszterkor veszekszik. Nyáron melege van, télen az ízülete szaggat, tavasz- szal a feje fáj, és ősszel mit tudom én ...” Talán nincsenek is szép délutánok. Boldog fiatalság. Derűs öregség. A könyvekben. „Könyvet nekem ne adjatok. Nem szeretem a hülyeségeket.” Végzett a mosogatással. Megtörölte a kezét a konyharuhában. Gyanakodva a kávé fölé hajolt.- Ha ez a dög megint belelefetyelt ... egyszer úgyis agyonütöm. Tizenkét tányér ragyogott egymáson. Fogta őket, emelte a legfelső polcra. Akkor a két karján végigfutottak a láthatatlan kések, átvágták az izmokat. Egy pillanatig még tartotta a fehér tányérokat maga előtt, mint az ostyát úrfelmutatáskor, azután kinyíltak az ujjai. Az óriás csörömpölésben, a bal füle mellett, ferdén, fejébe hasított a szokott fejszecsapás. Csak egy kicsivel erősebben, mint máskor. De elmúlt. Ő meg állt a cseréphalom között.- No - motyogta. - Nono ... Nem tudta, mi ez. Mintha kiment volna az ajtón, és letett volna odakünn valamit. Hirtelenül oldalt lebbentette a kezét, félkörben forgatta a fejét. Majd a bordáihoz kapott, nyomkodta őket a hüvelykujjával. Nincs többé fájdalom. Az asztallap műanyag burkolata valahogy újra kéne kezdeni: az elbitangolt verseket meg minden mozdulatot felemás moccanást anyáink méhének meleg bugyrából az ősbiztosból épp kihullva a sírás első nyugalmát az első tébolyodon kacagást át kéne kínlódni újra miként: régen volt barátok és a legelső szerelem elárulását várni valami végső kiárusí tásra körúti kocsmákban vagy egy dagadt dunyha alatt álmodozni józanul jobb jövőt hidegen ítélni múltat de érezni: a visszatérés gyönyörét a primer szavakat: ne redőzödjön hiába az arcom s bocsássa meg összes vétkem kinek kezem odatartom __________J hir telen harsogó kéken megfénye- sedett. Tágra nyitotta szemét. A sárga sugarakat nézte, a rubinpiros mázat az edények oldalán. A zöld üvegpoharakat, szivárványcsíkkal a hasukon. Az aranybama fényben remegő ajtóküszöböt. A cukortartóban a millió kristályszemet. Ilyet még sosem látott. Miféle színek? Miféle világ? Átlépett a cserepeken. Óvatosan tette egymás mellé a lábát, de mintha vajra lépett volna, lágy volt a kő a talpa alatt. A szekrényhez ment, tört a cipóból. A székhez vitte, leült. A falatot a szájába tette. Micsoda ízek! Külön-külön érezte: ez a só, ez meg a búza... Ivott egy korty vizet, izgatottan, az üvegpohárból. Érdekes. A víznek is van illata - gondolta, s ezen csodálkozott. Babrált a petrezselyemmel. - És milyen friss ez a petrezselyem. Milyen tiszta növény ... Ujjait a napfénybe tartotta, jeleket húzott.- Hihetetlen. Nagyszerű - suttogta, mintha fölfedezett volna valami rendkívülit. A nyitott ablakon besurrant a macska. De nem a régi. Nem a gyűlölt tejivó. Fekete, lüktető életdarab. S ahogy elhullámzott mellette, meleg áramot sugárzott. Enyhén szédült. Úgyis olyan puha a kő, lefeküdt rá. A macska melléje állt, nézte, vibráló karikákkal a szemében. Igazi szép délután - gondolta elégedetten, s mosolygott. Hagyma- és jácintszag borult az arca fölé. Élvezettel beszívta. Szúrta a koponyáját a színek káprázatos ragyogása, ezért félig leeresztette a pilláit. De azért látta még őket együtt, békésen remegve a fényben: a macskát, a petrezselymet és az üvegpoharat. Hallotta a nevetést is. Milyen édesen nevetnek! Nevetett ő is, ugyanúgy. Azután kellemes sötétség jött, és két egyre növekvő tűz- karika. Ámulva figyelte csukott szemhéja mögött. A karikák egymásba akaszkodtak, majd rángatták őket jobbra-balra, hogy finoman belerendült a teste. De ez is megoldódott. Egyszerre - mint a bűvészkarikák - egy lehelet, és szétváltak puhán, zajtalanul. Lehet, hogy még látott utána valamit. Az ikrek - amíg anyjuk haza nem jött - hintáztak a kilincsen. 1972 ! bi v, Az oldal írásait Jókai Anna Az ifjú halász és a tq,.továbbá Spiró György Kanásztánc című kötetéből vettük. Fodor András verseskönyvének címe: Meggyfa. Jenei Gyula versei a Valahogy című kötetben Sárkány Sándor képeivel jelentek meg. ( Szép délután
