Új Néplap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-30 / 127. szám
Magazin 1992. MÁJUS 30. Körhinta Több mint négyezer ember ünnepelt, szórakozott. Volt minden, ami ahhoz szükséges, hogy jól érezzék magukat: étel, ital, műsor. És - körhinta is. Amelyre azon a napon ingyen lehetett fölülni. Négyezer ember és két körhinta. Az arány első hallásra is kedvezőtlennek tűnik, de azt reméltük, hogy elég hosszú a nap ahhoz, hogy valamennyi gyerek fölülhessen. • Azt is gondoltuk, hogy egy, állítólag Európa felé menetelő országban úgy lehet följutni a körhintára, hogy a gyerek mondjuk odaáll, és annak a helyére ül, aki leszáll. Nem így volt. A körhinta meglehetősen furcsa képet nyújtott ezen a forró tavaszi napon. Székeiben nem sok gyereket lehetett látni. Az apróságok, pici szoknyács- kákban, szalaggal a hajukban, meg térdnadrágban és tornacipőben ácso- rogva lent, nagy áhítattal nézték a hinták körtáncát. Aztán áhítatuk egyre inkább elkeseredésre váltott: volt, aki negyedik, ötödik próbálkozás után se jutott fel a nap örömét jelentő hintára. Ha valamelyikük - a szülővel együtt- kivárta volna a sorát, akkor elétola- kodtak a frissen jövők, az erősebbek, a nagyobbak. A körhinták székeiben nem az apróságok ültek, hanem tizennyolc- húsZ éves fiúk, lányok meg felnőttek. No nem azok a felnőttek, akik mondjuk a gyereküket vitték fel, hanem akik csak úgy szórakozásból felültek. Apu, anyu vígan lebegett odafent, a gyerek meg - persze nem az övék! - sóvárogva leste őket odalent. Amikor a körhinta megállt, megkezdődött a roham. Nem az ült fel, aki már régóta itt várt, hanem aki ügyesebb volt, gyorsabb, aki félre tudta lökni vagy meg tudta előzni a másikat. De nem volt elég az, ha valaki megelőzte a másikat. Szerencséje is kellett legyen. Mégpedig ahhoz, hogy a kiszemelt hintán ülő felnőtt vagy suhanc le is szálljon onnan. Sokszor azonban a szerencse elmaradt. A körhintán ülő közömbös arccal kijelentette, hogy ő még megy egyet, aztán még egyet - és fapofával várta a következő menetet, ügyet se vetve a lent ácsingózó apróságokra. Akikért - ugye- a körhinta van. A felnőttek sem voltak könyörületesebbek, amikor arról volt szó, hogy „szemünk fényének”, a gyermeknek elsőbbséget adnak - nem adtak. Volt úgy, hogy egy testes asszony és egy nyolc év körüli kisgyerek „küzdött” a hintáért. A győztes persze az asszony lett. Azért elgondolkodtató, hogy vajon egy ötvenéves házaspárnak miért olyan életbevágóan fontos felülni arra a körhintára? Vajon ilyen kevés örömük van az életben, hogy kapni kell minden kis morzsa után? A picik pedig odalent vágyakozó arcocskájukkal, öröméhes tekintetükkel egyre inkább elvesztették a reményt, hogy valaha ők is feljutnak. Volt, amelyik sírva fakadt, vagy dühében otthagyta az egészet. És mert bennük, odalent talán több volt a tisztesség: egyikük se tett szemrehányást a szüleinek, hogy miért nem erőszakosabb, miért nem harcolja ki neki a helyet. A körhintát figyelve, mindig kimaradva talán ők is ráéreztek arra, ami várja majd őket, ha felnőnek. Arra, hogy az életünk is egy nagy körhinta, de nincs annyi szék, ahányan lent várunk, hogy felszállhassunk végre. Vagy erőszakosak vagyunk, és mindenkit félrelökve beszállunk, és orrvérzésig megyünk, nem törődve a lentiek éhes tekintetével; vagy becsületesek maradunk, európaiak és udvariasak, és akkor mindig lemaradunk. Ott, a körhinta előtt állva akarva-akaratlanul is neveltük a gyerekünket. Erőszakra vagy becsületességre. Vajon melyikkel lesz boldogabb? Vagy bízzunk abban, hogy egyszer majd sokkal többen fémek fel a körhintára? Még inkább abban, hogy akik másokat félrelökve mindig feljutnak, nem törődve a lent maradókkal, addig-addig mennek körbe, míg beleszédülnek? Paulina Éva V_____________________J Brassóból jöttünk Aki Brassóból haza akar térni, annak először ki kell menni, ami a román határőrök, vámosok ráérőssége miatt nem egyszerű, elvégre egyi- kük-másikuk annyira sebes, hogy menet közben meg lehetne operálni. Ezt igazolhatja az a negyvenkét személy, aki a kisújszállási Phoenix kórussal iparkodott a múlt péntek éjjel Brassó külvárosa, Négyfalu felé. Jobban mondva iparkodott volna, de a borsi átkelő román illetékesei mindent elkövettek, nehogy időben odaérjünk. Pedig kulturális fellépésre, hangversenyre igyekeztünk, de így is két és fél órát várakoztattak. Valószínű azért, mert nem adtunk se márkát, se mást, hogy átmehessünk, ámbár egy kiskatona többször is kért kólát. Még szerencse, hogy zseb volt a nadrágjukon, így nagy ráérősükben tudták hová tenni a kezüket. Végre hajnali fél három után átjutottunk, egyébként udvariasak voltak, ezen a téren egyetlen rossz szó sem érheti őket. Kriminálisán rossz utakon döcögtünk a végcélunk felé, és útközben, szombat lévén, még egy óriási vásárt is megcsodálhattunk. Tizenegy helyett délután egyre érkeztünk a négyfalusi iskolába, ahol már vagy százötvenen vártak ránk. Megtudtuk, a közelmúlt választásai eredményeképpen a város alpolgármestere magyar, Dávid István lett, akit a helyi huszonegy tagú testület 11:10 arányban tartott alkalmasnak. Az új polgármester románjói felkészült szakember, bár eredetileg egy másik románt jelöltek. Ő viszont megbízhatatlannak bizonyult, mert kiderült róla, hogy a felesége magyar. Szóval, a kurta alpolgármesteri köszöntő után ettünk-ittunk, és máris elszállásoltak bennünket, vendéglátó családoknál. Én Gellérd Lajoshoz, a Brassói Lapok főszerkesztőjéhez kerültem. Kisebb sértődés is adódott a dologból, mert csak negyvenketten utaztunk, holott ők legalább hatvan emberre számítottak. Este a helyi katolikus templomban Gajdó Zoltán plébános ünnepi misét mondott, majd a négyfalui kórus után Vájná Katalin karnagy vezetésével a Phoenix énekesei fergeteges sikert arattak. Olyannyira, hogy a hallgatók vastapssal jutalmazták a fellépést, márpedig a tapsolásra ebben a templomban évtizedek óta nem volt példa. Később a parókia ebédlőjében vacsora és közös éneklés következett. Másnap délelőtt a reformátusok temploma volt a búcsúhangverseny helyszíne. Juhász Péter istentisztelete után ismét a kun vendégek énekeltek. Ezután az alkalomhoz illően a fogadás a templomkert árnyas fái alatt, a terített asztalok körül volt. Fél négy tájban indultunk visszafelé abból a városból, ahol az 1989-es forradalom 67 helyi áldozatát nem a temetőben, hanem a központ legszebb parkjában temették el. Az itt nyugvók között van hétéves gyerek, román pap, magyar mérnök, húszéves lány - a golyók senkit sem kíméltek. A Székelyföld felé vettük az irányt, és egyszer csak a csodálatos hegyi legelőkről bivalycsorda ereszkedett alá, keresztezve az utat. Kővé dermedve bámultuk a sok száz békés állatot, amint komótosan ballag az aszfalton át a lenti patakhoz. A legelső falu Újszékely volt, itt már magyarul is kiírták a helységneveket. Mindenki integetett a piros-fehér-zöld lobogós busznak, az idősebbek pedig még a sapkájukat is levették. Székelykeresztúron megálltunk, mivel ez a település nemcsak székely líceumáról nevezetes, de arról is. hogy Petőfi Sándor itt öltötte élete utolsó éjszakáját. Agyagfalván, az emlékmű mellett - vasárnap délután lévén - éppen ádáz focimeccs folyt. Néhány kedves székely kapus felirat közül íme egy: „Ne feledd, amit az ember a nagykapun behord, az asszony a kiskapun ki bírja vinni.” Szejkén megnéztük az 1890-ben, hatvanegy évesen ide temetett legnagyobb székely, Orbán Balázs sírját. A dombon fekvő nyughelyhez székely kapukon át vezet az út. Farkaslakán pedig tisztelegtünk a nagy író, Tamási Áron két tölgyfa alatti örökös tanyájánál. Hogy sokat megtudtunk erről a vidékről, azt a karcagi Bellon Tibor múzeumigazgatónak köszönhetjük, aki kapásból vágta az ottani nevezetességeket, történelmi érdekességeket. Méltó társa volt Nagy István is. Korondon ereszkedett ránk az este, Zsebre dugott kezű vámosok - Bivalycsorda a busz előtt - Cigánykaraván a tűznél - Nem tejeltünk - vártunk és itt még megálltunk némi emléket, ajándékot vásárolni. Hazafelé iparkodva a hétfő hajnali órákban Körösfőnél jobbra, a parkolóban cigánykaraván éjszakázott. Körberakták az ekhós szekereket, bennük aludtak az öregek, a nők meg a purdék, a lovak kifogva, középen pedig tűz lobogott, és a kutyákon kívül két botos legény őrizte álmukat. Feledhetetlen kép volt. Három óra tájban jutottunk el a határig, és a borsi román vámosokban megint nem csalódtunk. Noha csak három busz állt előttünk, három óra szükségeltetett ahhoz, hogy a bűvös vonalon átjuthassunk. Az is igaz, a Törökországból érkezőket, lengyel csencse- lőket elébünk engedték. Azt láttuk, hogy az efféle buszokból kiszálló vezetők megrakott szatyrokkal sattyog- nak az irodákba, vissza pedig üres kézzel jönnek. Ok átmentek, de hát mi nem üzletelni, hanem énekelni voltunk, azután nem is akadt miből kihasítani bizonyos földi javakat a román határőröknek, illetékeseknek, így maradtunk. Közben elmélkedtünk arról is, hogy kellő baksis fejében miképpen lesznek az utolsókból elsők. Erre az áldatlan helyzetre ezúton hívom fel a román nagykövet úr figyelmét. Egy szó mint száz, végre már honi földön szeltük a kilométereket. Köszönet a vendéglátóknak, a kisúji önkormányzatnak az utazás költségeinek biztosításáért. Viszontlátásra az idén nyáron, ősszel, amikor a nagykun város lakossága az újratelepülés 275. évfordulóját ünnepli, és erre hivatalosak a testvértelepülések, így a négyfalusiak küldöttei is. D. Szabó Miklós Fotó: D. Sz. M. Jellegzetes négyfalusi utca Verseghysek és... Szavuk egészen Rióig hallatszik A szolnoki Verseghy Ferenc Gimnázium három, 2. C osztályos tanulója - Takács Mónika, Gazdag Rita, Haj- du-Kis Diána - túlzás nálkül állíthatjuk, hogy a megye legfontosabb személyiségei közé kerültek. Állásfoglalásuk, véleményük bekerül a júniusban Rio de Janeiróban megrendezésre kerülő világ-környezetvédelmi konferencia záródokumentumába. Mindez a következőképpen történt. lukacs \l.: „En csak a szemetet látom, nem a fegyvereket”- Jött az iskolába egy felhívás, amely fegyverkezéscsökkentéssel, a nukleá- risenergia-felhalmozás veszélyeivel, vízvédelemmel, környezetszennyezéssel foglalkozott - kezdték a történetet a Verseghys lányok. Tulajdonképpen ez egy akcó volt, amire mi azzal reagáltunk, hogy a mi nézőpontunkból leírtuk Szolnok kömyezet- szennyezettségi állapotát. Elmondtuk, amit látunk: a szemetet, a koszt, a piszkos, ihatatlan Tisza-vizet. Ezenkívül szóltunk a nyugati negatív dolgok Kelet-Európába való begyűrűzésének veszélyeiről. Még arról is, hogy nem nagyon tudunk róla, hogy valaki vagy valakik komolyan foglalkoznának a városban kömyzetvédelemmel. Mi ekkor ugyanis még nem tudtunk a Tisza Klub létezéséről és az egyéb környezetvédelmi szervekről. Talán mert nem eléggé reklámozzák magukat, vagy lehet, hogy igazából mi se nagyon figyeltünk eddig oda ezekre a dolgokra. Mint mondtuk, megírtuk a véleményünket, és ezzel részünkről el volt intézve, azt hittük, vége is a dolognak. Legnagyobb meglepetésünkre, egyszer csak jött egy levél, hogy várnak bennünket Brnóban egy környezetvédelmi konferenciára, amelynek költségeit természetesen ők fizetik. Őszintén szólva a légkör eleinte nagyon feszült volt, először nem is éreztük jól magunkat, főleg azért sem, mert ilyen fiatalok, mint mi, nem is voltak. Később ezek a rossz érzések feloldódtak, és úgy látjuk, nagyon sokat tanultunk ebben a témában. Nem beszélve arról, hogy a konferencia hivatalos nyelve az angol volt, nyelvtudásunk is sokat csiszolódott. Megfeszített munka folyt. Délelőtt 10-től délután 5-ig egyfolytában dolgoztunk. Mikor hazajöttünk, mindenképpen csinálni akartunk valamit, ezért felkerestük a Tisza Klub elnökét, aki nagyon szívélyesen fogadott benőnket, örült a jelentkezésünknek, ugyanakkor gyakorlati segítséget is adott. Például így szerveztük meg május közepén a környezetszennyezés elleni tiltakozó felvonulásunkat. Kár, hogy a segítő felnőttek elfelejtették értesíteni akciónkról az Új Néplapot, így csak kevés ember szerzett tudomást a dologról. És ezzel még mindig nincs vége. Meghívást kaptunk egy újabb nemzetközi konferenciára is, amelyre a jövő héten indulunk. Ez a volt NSZK-beli Freiburgban lesz, itt fogjuk megtartani Gazdag R.: „A Nyugat megváltoztatja az ember értékrendjét”- angolul - azt az előadásunkat, amelynek kivonatát aztán eljuttatják Rióba. A freiburgi konferencia egyébként biciklitúrával végződik. Ez a túra a „Fekete erdőtől a Fekete-tengerig” címet viseli, keresztülhalad Magyarországon- történetesen éppen Szolnokon is -, és Bulgáriában ér véget. Időközben egyre jobban láttuk, mennyi mindent lehetne és kellene tenni a kömyezetkímélés érdekében. Beadtunk egy pályázatot, amelyben leírtuk, mi mindent szeretnénk csinálni: kerékpárutakat, környezetvédelmi akciókat, munkánkra minél jobban felhívni a figyelmet szórólapokkal, propagandaanyaggal. Mindehhez pénzt a pályázattól remélünk. Kátai Szilvia Fotó: Tarpai Z.