Új Néplap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-02 / 103. szám
: ii Szolnoki Extra 1992. MÁJUS 2. Fák, virágok, bokrok Éveken, évtizedeken át győzködtük egymást: szeresd a fát, a virágot, a bokrot, tedd emberivé környezeted, ültess ablakod alá kis, egynyári virágokat, bokrokat, s ha van rá pénzed, egy-egy tavasszal, nyáron virágzó fát is. Még a dalt is elfogadtuk: Ne vágj ki minden fát!, S énekeltük a még,.régebbi nótát: Muskátlis ablakok... . Ahogy nézení, egyre szomorúbban,.ennék' is vége., Állok a Kossuth téren,'arccal a lordok háza felé, s látom. üresek az erkélyek, ládáikban legfeljebb a szél nyargalász, virág egy se. Lehet, hogy még egy se? Szeretnék bízni benne. Aztán megyek tovább, végig a körúton, ahol tavaly nyáron még dús fürtű muskátlik nevettek rám a magasból pirosán, meg szelíd, hófehér, igénytelen, mégis gyönyörű petúniák lógtak az erkélyek rácsain. Es figyelem, a kőrútról jobbra a tízemeleteseket. Nincs virág az erkélyeken, szomjasan lihegnek, porosodnak a forgalmas utak mentén a bokrok, a fák. Mintha sivatagi szárazság tikkasztana fát, bokrot, virágot - embert. Pedig múlt vasárnap micsoda jó nagy eső volt! Csak úgy rázták magukat, gyönyörű zöldre váltva színüket az örökzöldek az ablakom alatt. Volt eső másnap is, igaz, alig szemerkélő. És ilyentájt, április végén, május elején több kellene, hogy kikeljen, csodát varázsoljon a parányi estikemag, s egész nyáron illatozzék, hogy egyre több virágot nyújtóz- tasson ég felé a karcsú levelű tulipánbokor, hogy nőjjön, magasodjék a rózsafa, s hozzon júniusban gyönyörűséges virágokat, hogy a szerényen pompázó kék nefelejcs el ne hagyja égkék színét. Az eső azonban nem jön, hiába áhítjuk. Hja, mondtuk még tavaly is sokan, fát, virágot, bokrot szeretők, csak ennyi a baj? De hiszen azon könnyű segíteni. Fogtuk a locsolót, az öntözőkannát vagy slagot, s itattuk a földet, enyhítettük a növények szomjúságát rügyfakadástól lombhullásig. Hiszen itt élünk, egy hajdan vályog-, most már panelváros szívében, emeletes kasz- likban, ahová még a fák lombja se ér föl, csak a nap perzsel, s felforr a lakás, az ember. Persze, hogy kellett az a kis enyhülés, az a kis felüdülés, ha az ember esténként végigment a nagy, behemót lakótelepeken, elgyönyörködött fűben, fában, virágban, bokorban. Egyre többen értették meg, erkélyekre kell a virágláda, s a parányi kis földnyelvbe ott alant lehet kis munkával üde szigetecskéket varázsolni. Csak kis testmozgás - a kapálás még senkinek nem ártott meg egy tenyérnyi kertecskében -, kis öntözés, kis odafigyelés - és megvan. Még akkor is,- ha olykor borgőzös illetők éjféltájt és hajnalok hajnalán csak a bokrok alatt találtak enyhülést szükségükre, még akkor is, ha rosszul nevelt vagy alig nevelt gyerekek direkt letépték a virágzó arany vesz- szőmet - szóval akkor is. Kellett. Kellene most is, mert egyre sivárabb az életünk. És mégis azt gondolom, ennek is vége. Ä fák, a virágok, a bokrok nem értik, de érzik: sajnálják tőlük a vizet. És nem fejlődnek és nem hoznak virágot és nem gyönyörködtetnek, mert eszi szegényeket az utca pora, az alföldi por, amitől olykor recseg az ember foga is. Ok nem tudják, csak mi: nincs már pénzünk a vízre, örülünk, ha ihatunk, moshatunk, mosakodhatunk vele. Drága, drágább mindennél. Kár, hogy a fák, virágok, bokrok ezt nem értik ... (SJ) Itt más a közönség, mint Olaszországban A Szolnoki Galériában immár másodjára aratott sikert Massimo di Mattia és a SzaMaBa trió. Az olasz fuvolaművész a múlt évben lépett fel itt először. Régi ismerőse, a törökszentmiklósi Szabó Sándor, a magyar hármas ismert gitárosa hívta meg. A zenészeknek a JAM Művészeti Egyesület olyan környezetben biztosított fellépési lehetőséget, amely fokozta a nehezen kategorizálható zene hatását. A nem vájtfülűek számára is élvezhető volt a szug- gesztív játék.- Tényleg, milyen műfajba sorolná a bemutatott darabokat? - kérdeztük Massimo di Mattiától.- Nehéz lenne egyértelmű választ adni, de az sem biztos, hogy egyáltalán szükség van ilyen besorolásra. Azt emelném ki, hogy improvizált zenét játszunk, vannak dzsesszvonásai, és folkhatá- sokból táplálkozik. Egyszerűbb lenne, ha úgy fogalmaznék: amit hallottak, az csak zene. Nem az az érdekes, hogy felfedezhető-e benne olasz, magyar vagy bármilyen nemzeti jelleg, hiszen különböző korszakok és más stílusok is hatnak ránk. Mindez eggyé válik bennem is, így születik meg ez a fajta hangzás.- Nemrég hallottam, hogy a szakmában és az értő közönség lába már mozdult, hogy kifelé induljon, mikor csöngettek. Az asszony felkelt a helyéről:- Egy pillanat! Kint az előszobában fojtott hangon néhány szót váltott valakivel, aztán visszatért. Mögötte egy negyven körüli őszülő szakállú férfi lépett be, felsőteste kissé előredőlt, ettől horpadt mellkasa még inkább beesett, testéhez képest aránytalanul nagy fején vastagkeretű szemüveg csillogott. Mosolyogva nyújtott kezet Borsosnak, ki villantak hibátlan fehér fogai:- Szervusz, Martin György vagyok. Borsos idegenkedve fogadta a feléje nyújtott kezet, alig tudta leplezni csalódottságát, híre alapján Martint magas és erős férfinak képzelte.- Borsos Ferenc vagyok, ne haragudjon, hogy zavarom.- Miért zavarnál?! Hallom, kéziratot hoztál. Nagyon jó - belelapozott az irattartóba -, „Díszlépés a Halál előtt"? Kicsit hatásvadász ez a cím, nem? De a te korodbatl még csak a túlzások keltenek bizalmat. Innál egy kávét? Borsos nem tudta, viszonozhatja-e; a tegezést, de nem jutott hozzá, hogy válaszoljon, mert az asszony közbeszólt: - Ne tartsd fel a fiatalembert, Gyuri, a fiatalembernek biztos dolga van és hozzád is jönnek.- Akkor meg kellene beszélnünk egy találkozót. Itt hagytad a címedet?- Igen, a telefonszámot is.- Jelentkezni fogok - kikísérte Borsost az előszobába, újra kezet nyújtott -, szeretném, ha tudnánk használni az anyagodat, ahogy lehet, lehozzuk. Borsos a találkozás feszültségétől még mindig kábultan lépett ki az utcára. Hiába csillant fel az esély, hogy megjelenhetnek a versei, mégsem tudott örülni. Megzavarta a személyes találkozás Martinnal, nem tudott napirendre térni afölött, hogy az író külseje annyira különbözött attól a képtől, melyet előzetesen kialakított róla.- Talán még hatvan kiló sincs - mormogta elégedetlenül. Attól félt, hogy minden más várakozásában is csalódik majd. Úgy érezte, ő maga is félszegen viselkedett, nem tehetett kedvező benyomást az íróra. Mély lélegzetet vett és igyekezett elterelni gondolatait a történtekről, az autóbuszmegálló előtti kis téren egy kocsmában égett a fény, a fiú lenyomta a kilincset. A falakon labdarúgó mérkőzésekből vett jelenetek és különböző csapatfotók lógtak. A kocsmát Orsós Béla, egy régi válogatott futballista bérelte, sport pályafutását gyerekkorában Borsos is követte, büszke volt rá, hogy a csatár cigány származású. Miközben blokkot váltott a pénztárnál, körbeforgatta a fejét, abban reménykedett, hogy meglátja Orsóst, de az egykori híres játékos nem tartózkodott a helyiségben. Kezében a söröskorsóval és a konyakos pohárral az ivópulthoz lépett, alig helyezkedett el, mikor valaki rászólt:- Na, mi van, fiatal barátom? Járt fenn az Olimpuszon? Borsos a hang irányába fordult; nem tudta hová tenni ezt a bajúszos idősebb férfit, aki az ivópulton mellé rakta le a poharát.- Nem ismer meg? „ > - , •- Nem, hol találkoztunk? 82 által kimagasló tehetségnek tartott Glauco Venier zongoristával, az Oregon együttes elözene- karral léptek fel Rómában. Megy eszénkhelyünkre nehéz lenne ráfogni, hogy kulturális centrum, amely vonzza a művészeteket. Miért érdekes Önnek mégis Szolnok?- Úgy érzem, az itteni közönség másként viszonyul ehhez a zenéhez, mint az otthoni. Más a Magyarországon általam ismert légkör. Hazámban általában ekkora közönség előtt játszom, mint itt. Ez persze attól is függ, hogy koncertet adok vagy klubban lépek fel. Itáliában a dzses—zélet jórészt olyan szórakozóhelyeken zajlik, ahol az emberek esznek isznak, úgymond társasági életet élnek. Ezért aztán érthető, nincs meg az a rituáléjuk azoknak a fellépéseknek, mint például ennek itt, a Galériában. Olaszországban nem olyan jó a zenészek helyzete ebből a szempontból, mint ahogy esetleg gondolnák. Mondhatjuk nyersebben is: vagy kocsmában játszanak, vagy külföldre mennek. Többek között azért van az, hogy mindig örülök, ha eljöhetek ide.- Véleménye szerint milyen kapcsolat van a zenei tudás, a valóban színvonalas produkció és a népszerűség között?- A népszerűség, a hímév mögött nincs mindig művészi kvalitás. Sok esetben ez fordítva is igaz. Én nem kapcsolom össze a kettőt, hisz nekem - és úgy érzem, a többi muzsikusnak is - az a legfontosabb, hogy a lehető legjobb módon dokumentáljuk azt, amit tudunk. Általában azt mondhatnám, hogy a jó zenét előbb utóbb megszeretik az emberek.- Ez a siker?- Ez a szó köznapi értelmében semmit nem jelent számomra. Én azt nevezem sikernek, ha látom az embereken, hogy tetszik nekik a játékom, befogadják a zenémet.- Említette, szívesen jön Magyarországra. Mik a tervei a jövőben?- Úgy tervezzük, hogy a későbbiekben is együtt dolgozunk. Jó lenne évente többször is összejönni, felvételeket készíteni. Sz. Z. Szolnoki agglomeráció Népesedési folyamatok Szolnok városnak a megyében, az alföldi régióban és országosan elfoglalt helyéről, e pozíciójának hosszabb távon és a legutóbbi évtizedekben bekövetkezett változásáról a korábbi írásokban már beszámoltunk. Az ismertetett adatok alapján Szolnok a magyar városok között népességszáma alapján, amely jelenleg 78 ezer fő, országosan a 11. helyet foglalja el, míg köz- igazgatási területe alpján a 28. helyen áll, de népsűrűségét tekintve így is csak a 34. helyet biztosítja magának a közel 170 magyar város között. Ha a legutóbbi évtized demográfiai folyamatait vizsgáljuk, akkor a legfontosabb megállapítás az a sajnálatos tény, hogy ez volt az első olyan dekád, amikor az ország népessége fogyott. Szolnok kivételnek tetszik. Természetes szaporodása elérte a 2400 főt, mai a megyében az első helyre, országosan a nyolcadikra predesztinálta. Az évtized során lényegesen csökkent a magyar népesség mobilitása is. A megyében mindössze kilenc pozitív vándorlási különbözetet felmutató település található. Természetesen köztük van Szolnok, sőt a megyében vezet is, de országosan a korábbiakhoz képest megcsökkent vonzereje. Ha a két mutatót összevetjük, a megyében már csak négy településben regisztrálhattak növekedést, köztük Szolnokon. Ami a hosszabb távú mozgásokat illeti, a 120 éves népességváltozási dinamika alapján megállapítható, az agglomeráció nem rendelkezik azokkal a népességvonzási erőkkel, amelyek egy agglomerációnak természetes és szükségszerű velejárói. Más a helyzet akkor, ha fél évszázad távlatában vizsgáljuk a kérdést, bár az országos változásokhoz viszonyítva még ennek az időszaknak a változásai sem valószínűsítik egy tényleges agglomeráció létét. A dinamikusan növekvő megyeszékhellyel együtt az agglomeráció részaránya természetesen növekvő mind országosan, mind pedig megyei összevetésben. Ezek a változások eleinte lassúak, majd napjainkhoz közeledve gyorsabbá válnak. Az adatok alapján nagy biztonsággal állítható, hogy bár bizonyos jelek áz agglomeráció részleges működésére korábbról is utalnak, ténylegesen csak az 1980-1990 közötti változási arányok és tendenciák alapján beszélhetünk agglomerációról. A folyamat értékelésekor figyelembe kell vennünk Szolnok város gyors, sokak által erőltetett- nek minősített ütemű fejlődését, amely a forszírozott iparfejlesztés, a nagyüzemivé szervezett mezőgazdaság megteremtésével együtt járt városba özönlés, a decentralizált irányítási-szervezési modellel együtt járó funkciók megyeszékhelyre koncentrálódása magyaráz. Ez a modell egészen az 1980- as évek elején bekövetkezett csődjéig hatékonyan akadályozta az egyes települések horizontális együttműködését, a különböző településcsoportok, településegyüttesek és agglomerációk formálódását. Feladat tehát a természetes fejlődés gátjainak fokozatos eltüntetése. A kibontakozást segítheti, hogy a településcsoport aktív keresőinek már több mint egyharmada szellemi foglalkozású. Igaz, a felsőfokú végzettségűek arányát tekintve Szolnok is csak az országos átlagot közelíti, bár ez sem jelentéktelen, ha a megye egészének éppen egy évtizedes elmaradásához viszonyítjuk. F. I.
