Új Néplap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-18 / 93. szám
8 Irodalom—művészet 1992. ÁPRILIS 18. Kende Sándor: ; Egy csúnya pattanás acó kövérecske, kerekecske M kislány, s úgy gurul a szoba közepére mindannyiszor mégis, mintha könnyű szellő hajtaná. Mindig nevet, folyton-folyvást, hiszen most is. És a haja! Nem is frizura ez, hanem csak nő, ahogyan eszébe jut, mégis csupa bodor! Különben viszont semmi se föltűnő rajta. Ellenben egy csöppnyi jegy pontosan az orra hegyén, ettől a fiúk mindig kipukkadnak, s rendszeresen csúfolják az iskolában ezért a hegyes, piros búbért. Most azonban Szilvi is itt áll, a legjobb barátnője, s ő váratlanul odaborul a mellére, tisztes testsúlyával csaknem feldönti - és sír! Ilyesmi még nem fordult elő. Itt a világ vége? Szilvi szabadulna is tőle, de Macó annyira remeg!- Most meg itt is! - krákogja, prüszköli, és a kisujját odanyomja az álla hegyéhez.- Ne bőgj, és eressz el. így nem látom. - Hát itt...- Mi ez? Vidd a kezed! Na. Valami csakugyan látszik ott,- Pattanás - vonja meg Szilvi a vállát. - Nekem is volt.- De amikor ... - csöndesül a szipo- gás. - Amikor pont most!- Most vagy máskor! Jön és megy! Semmi! Leragasztjuk, és többé nem lesz csúnya.- De hogy pont most! - szipogja szá- zadszor. - Pont most! Nem érted?! Érti Szilvi, hogyne értené, szinte lázba borul a gondolattól. Hiszen annyira nagyszerű! Aki szerelmes, azzal nem történhet baj, nem hagyhatjuk, hogy megjárja! Egy ilyen hülyeség miatt! Ha egyszer pont mára nőtt oda az a ronda búb! Amikor eljött végre az a nap, hogy találkozni fog... Ha egyszer ma, csakis ma, biztosan csak ma lehet, ha öröktől fogva vártak erre a pillanatra, s amikor már azt hitték, sosem jön el, aztán egyszerre csak mégis... és akkor pont most, a fene egye meg! ...- írunk neki egy levelet, jó?- Levelet? ... Az mit ér?!- És közben elmúlik neked az a ...- Addigra nem!- De ha olyan levelet írunk! . . . Olyant! ... Hallgass rám! Szilvi közben a földet nézi, Macó viszont a levegőt. És Szilvi arra gondol, hogy Macót más is szereti. Biztosan. Szeretni kell. Olyan.- Szóval?- írjunk?-Várj.- Gondolkozol? - kérdi Macó, s mosolygós arca ismét az égnek. - Kéményseprő - mondja bele a levegőbe, olyan lassan és élvezettel, mintha egy görög vers első sorát kezdené. - Ké-mény-sep- rő! Nem tudod?! Szilvi arca nem árulja el, mennyire megdöbbent. Biztos abban, hogy türelemmel kell várnia.- Olyan . . . olyan nagyon fekete? - kérdezi jóval később.- De azért nem mindig, ne hidd . . . És én már láttam a háztetőn! Nem fél! Egy csöppet sem!..; Pedig olyan messzi van, mint az ég! És mégse fél. Nem érted?! Egyáltalán nem kapaszkodik! Úgy lépked a tető élén, mint a járdán!- Tudja, hogy nézed?- Te biztosan szédülnél! - csipkedi a barátnője karját.- Te tán nem?- Én föl se mernék menni.- Vele sem? ... Ha hívna? ...- Butaság. Nem hívhat!- Ha fogna. Vagy például a derekához kötözne?- Akkor meg nem látnám . ..- Ide figyelj! Hát ezt írjuk meg neki! Ezt! Macó úgy megrémül, hogy egyszerre leül, s csak súgni meri:- Mo-o-ost???- Hogy milyen szép az ő dolga ott fönt, a tiszta levegőben!- Örülni fog? Gondolod?- Szépen írjuk!- Jó! Pirossal és kékkel!- És rajzolunk hozzá!- Arannyal! Az a legszebb! Macó váratlanul megint elszomorodik:- Nem lehet. Aranytinta nincsen . . . Aranyceruza se ...- A sárga is olyan!- De mégse arany; fújd föl!- De. Ha akarod, arany lesz ...- És arannyal nem is lehet írni...- Hadd próbáljuk meg, jó? ... * * * . . . Másnap együtt az iskola előtt a fél osztály. Macó mosolyogva lóbálja a táskáját, mintha üres volna. Jé, az a csúnya pattanás hová tűnt az álla csücskéről? Csak nem a boldogságtól múlt el ennyire hamar? Vagy izgalmában, hogy mit ért el az a szép levél? ... És egyszerre csak ő is itt áll! Mikor termett itt? És merről jött?! Talán a háztetők magasából szállt alá! Hű, milyen colos! Legalább egy egész fejjel emelkedik a járókelők föíé. Abban a fekete ruhában, mely nem csillog, mint a simán hasadt szén, keményebb a koromnál, s csak a vállánál fénylik. A sapka is ilyen fekete. Drótseprő átvetve a vállán, akár egy játékkarika, csak éppen ez is fekete. Aztán a vashorog és valami tűzoltóöv. S egy fekete folt - szinte ráadásként - az arcán is, pedig szentség, hogy megtörölközött, mielőtt a földre ereszkedett! ... Hát így áll itt és várja röpködő szemű Macóját győzedelmesen, mintha hófehér ünnepi köntös borítaná, vagy lóháton vágtatott volna idáig! Macónak ágaskodnia is kell, s úgy néz föl a nyurga vitézre, hogy épp az álla hegye ér legközelebb hozzá, s rögtön elszíneződne megint - csakhogy most már feketére! Ha a fiú nem vigyázna rá.- Hozzám ne érj! - kérleli. - Kormos leszel! Macó nevet, még inkább, mint eddig. Mert a legfontosabb:- Megkaptad? Annyira mélyen elhallgat a fiú, hogy ez a legszebb válasz. Szégyelli-e a Kéményes, avagy csak nem az a baja, hogy túl sokan tátják itt a szájukat? Hisz Macónak nem elég a némaság, amikor boldog? Ne higgye, hogy ezzel megúszhatja! Hadd hallják mind!- Olyan szépet írtál . . . Hogy az én dolgom ott fönt, a tiszta égben ... Hallja Szilvi, persze, ő is: mindjárt meghízik attól, hogy ennyire bejött, amit kitalált. Szobroznak azonban itt többen is, s ahol ennyi fül hegyeződik, hogyne szisszennének föl legalább tízen:- Figyelsz?- Eldobom magam! A többit már nem is akarja meghallani Macó. - Buták vagytok! - kiáltja oda. S a következő pillanatban juszt is „hozzáér” a csillagtalan, kormos ruhához, de annyira, hogy bőven átvegyen abból a dicső feketeségből. Szeméből pedig ez ragyog a fiú arcába:- Hadd süljenek föl! . . . Mindjárt megfulladnak!- Gyere! - kérleli a Kéményes.- Elteszed a levelem?- Amikor arannyal van írva!- Arany? ... Honnan tudod?! A fiú már nyúlna is a zsebébe, de Macó előbb ér oda.- Hagyd ... Nem ide való. őst már igazán nem tűri KéM ményes. Akárhányan tátják a szájukat: igenis kigombolja a zsebét, és igenis előkerül a mélyén őrzött kincs. Az arca előtt lebegteti, bárki kikaphatná a kezéből.- Igazi... - suttogja, s csöppet sem baj, ha másodszorra már nem hallja más. - Igazi arany! ... Bertók László: Valaki ráz egy lepedőt Butikoslány a divatot követem a pontos időt szemre a többiek előtt a valóságban ugyanott egyetlen biztos pont vagyok nem is érzem hogy szédülök csak körbeér bennem a föld és minden létező nagyobb én úgy élek hogy meghalok de a pillanat az örök valaki ráz egy lepedőt és villognak az ablakok engem az mozgat ami fog azt tart vissza hogy röpülök __________J ( ,. Nagy Ilián: % Virágtilalomban Csoóri Sándornak Mikor az éjszaka hayasan fényes, Hold-lámpással az Isten keres valakit. A hangot keresi, mit a lélekbe rejtett: visszhangját az IGE-nek, mit a lélekbe rejtett. Itt, ezen a tájon, a könnycseppnyi hazában keres mindig valakit. Talán Sinka Istvánt virágtilalomban kereste akkor is, virágtilalomban. Megható örök staféta: az ifjúság kezében megint a Lefejezett Rózsa! Most, milyen Tavaszunk lesz? Szabadon színes? Milyen Tavaszunk lesz? A színek szabadsága rátör-e végre a sunyi februárra: a korszakká vadított hónapra? Lesz-e miénk: mindenkié a színek hatalma?! \____________________________J T ereza Equibor: Expanzió Csák Gyula: BIBULA! Húsz év után talájkoztam újra Árpáddal és Elvirával. Ők hívtak meg levélben. „Most virágzik az akác! Tépd ki magad egy napra a pesti zsivajból, és merítkezz meg csendes falunk és szerény otthonunk légkörében” - írták egyebek mellett. Híres diákszerelem és diákházasság volt az övéké; róluk lehetett volna mintázni valamennyi diákházasságot - a hozzá tartozó bűbájjal, bohémsággal, cifra nyomorúsággal. Harsogó nyíltság, természetesség jellemezte őket egybe- kerülésük idején, de újratalálkozásuk első pillanataiban döbbenten fedeztem fel, hogy mindketten kicserélődnek. Ellenszenves pedantéria, undorító „tisztaság” taszított minden irányból, amint a lakásukba léptem. A fotelok huzataira terített csipkékre is nylonhuzatot húztak, papucsra kellett cserélni cipőmet, s amikor rágyújtottam, az udvarra kellett mennem, mert nem volt a házban hamutartó.- Valaha ti mind a ketten bagóztatok- méltatlankodtam -, és most megfulladtok egy cigaretta füstjétől?!- Beleeszi magát a füst a bútorokba, így mondja Elvirácska - tekintett Árpád a feleségére, olyyan sunyi-sóvár pofával, mint aki rögtön tudni akarja, hogy jól mondta-e a leckét.- No jó - legyintettem dühösen. - Akkor valami tintát kerítsetek, hogy koccinthassunk a viszontlátás örömére. Árpád megbillent, mintha mozdulni akarna valamerre, mint akit farba rúgtak, miközben alamuszi kutyaszemekkel nézett nejére, aki viszont egy zárdafőnöknő szigorával kijelentette:- Nincs.- Amit az ebédhez vettem...-nyögte Árpád, de felesége pattogó hangon közbevágott:- Ebédhez majd kaptok egy pohárral- mondta a levegőnek, majd támadóan hozzám fordult: -, ha csak azért jöttél, hogy vedeljetek, akkor már vissza is fordulhatsz! Felment a cukrom, de fékeztem magam, csak a szememet röptettem a két alakra, oda meg vissza, és titkon vártam, hogy mikor pukkan ki belőlük a fékevesztett röhögés, mikor leplezik le ezt a csupán kedvemért kitalált marhásko- dást, ámde hiába lestem a felszabadító percet.- Mmegmutatom a fé-fényképeket - makogott megint Árpád, és tűrtem, hogy a díszes, horgolt csipkékbe burkolt albumot nyitogassa és lapozgassa, hogy lássam őket, amikor öt évvel ezelőtt a jugo tengerparton nyaraltak, majd miután ezzel végeztünk, meg kellett hallgatnom Elvirácska („Elvirácska?!” - ment fel megint bennem a pumpa) kedvenc Ka- rády-lemezeit, és belekóstoltam a felszolgált, ízetlen kompótba, de akkorra elegem lett.- Mi ütött belétek?! Legalább azt az üveget bontsuk fel, amit én hoztam!- Mondtam, hogy itt nem lesz részegeskedés! - vágott vissza Elvira.- Gyerekek, én komolyan megsértődöm ...- Sértődsz, nem sértődsz, itt ez a helyzet! - szögezte le újólag Elvira. - Otthon azt csinálsz, amit akarsz, de a mi életrendünket nem rúghatod fel.- Miféle életrendet?! - pattantam ki a fotelból, és széttártam a karomat. - Ezt a steril, heréit, kórtermi létet nevezed te életrendnek?! Ezt a nyálkás, negélyes, hazug szertartást, amit műveltek?! Ügy viselkedtek, mint akinek értelem helyett parafadugó van az agyában!- Akarod látni a falu harangtomyát? - kérdezte berezelt hangon Árpád. - Sétálhatnánk egyet délig.- Nem! - toppantottam, és úgy tettem, mint aki sebbel-lobbal indulni készül. Miután azonban összemarkoltam a fogasra akasztott gyűrött ballonomat, sóhajtottam egy mélyet, és erőt véve magamon, visszaakasztottam a kabátot. - Gyerünk - szóltam Árpinak, a kilincsre téve a kezemet. Egy ideig szótlanul haladtunk az utcán, majd Árpi megszólalt:- Nem szabad haragudnod Elvirács- kára. Ő jót akar. Leszokott a kedvemért a cigarettáról, magát is megfosztja a bortól, pedig azelőtt ízlett neki, és tudományosan főz mindent, kivéve a húst, mert azt sohasem eszünk. Szembefordultam vele, megragadtam a kabátját, és magamhoz rántottam.- Mi a franc ütött belétek?! Árpád nagyon halk és szomorú volt.- Elvirácska két év óta egy szektának a tagja, ahol követik Jézust, én pedig követem őt, mert szeretem . . .- Elnézést - dünnyögtem. - Nem tudhattam. Ha visszamentünk, bocsánatot kérek tőle. A velem együtt kókadt Árpád rámnyitotta lassan a szemét, annyira kitágítva pupilláit, hogy már félelmetes lett, majd vigyorra húzódott a szája, leguggolt, felállt, és közel hajolva az arcomhoz, suttogta:- De még nem mentünk vissza. - Amennyire lehetséges volt, még közelebb hajolt hozzám, és akárha csecsemőnek gügyögne, azt mondta: - Bi-bu- la . . . - Rögtön ezután teljes tüdőből felordított: - Bi-bu-la!!! Átragadt rám a szó által sugallt hangulat, és én is felüvöltöttem:- Bi-bu-la! í! Ez afféle harci üvöltés volt, öngerjesztő artikuláció, akár a sámánok éneke. Szavakkal már kifejezhetetlen belső feszültséget oldott ki; a diákévek szertelen kanmurijait idézte. Egy borkimérő parasztházhoz mentünk, mert nem akart Árpád a kocsmában mutatkozni, s az ötödik pohár után csaknem sírva könyörgött:- Édes, egyetlen cimborám, csak most az egyszer, talán utoljára menjünk be Pestre, hiszen csak ötven kilométer, de ha most nem mehetek, én belehalok, mert nyolc éve jártam ott utoljára, csak befutunk a Délibe, csak szippantunk egyet a benzingőzös levegőből, s ebédre már vissza is érünk. Késő este lett, mikorra Pestről hazacipeltem. Az izgága részegek fajtájához tartozott, nőket szólított le, járókelőkbe kötött bele, s kétszer majdnem megvertek miatta.- Bocsáss meg... szivikém - dadogta az ajtóban strázsáló feleségének, miközben elhúztam tehetetlen testét a nő veszedelmes közelségéből, betámogattam, és lefektettem a rekamiéra. Elvira utánunk jött, és megállt fölöttünk. Úgy tette karba kezeit, hogy egyik hüvelykés mutatóujjával az ormyergét masszírozta, majd csendesen megszólalt.- Úgy tartják, hogy az ördög nem alszik. Lám-lám, alszik az, csak megválogatja, hogy kivel. Most a te képedben ragadta ágyába Árpádot. Tőlem telhetőén összeszedtem magam, és az ajtó felé indulva mondtam:- Bocsánat . . . Csak bi-bu-láztunk egyet, mert jó, ámi tilos.
