Új Néplap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-18 / 93. szám
Kulturális panoráma •> 1992. ÁPRILIS 18. Barbara Brisbane-ből A műemléki világnapra Ócska kastély sokat ér Albert Barbara a Tiszaparti Gimnázium tanulója, legalábbis egy ideje, és még néhány napig. Egyébként Ausztráliában lakik, Sidneytől 1000 kilométerre északra, Brisbane városában, a tenger partján. Arról, hogy hogyan került ide, valamint messze hazájában való életéről így mesélt:- Három és fél éves voltam, amikor szüleimmel Budapestről Ausztráliába mentünk. A szüleim építészmérnökök, én vagyok az egyetlen gyermekük. Tizen- egyedikes vagyok, jövőre érettségizem. A szüleim azt akarták, minél többet tudjak Magyarországról is, ezért az apukám, mikor egy ausztráliai magyar újságban olvasta, hogy a szolnoki Tiszaparti Gimnázium fogad külföldi magyar diákokat, rögtön felhívta az igazgató urat - így kerültem ide. Budapestig egyedül utaztam. Ott a keresztanyám és az unokatestvéreim vártak. A családunk amúgy pesti, de én nagyon örülök, hogy Szolnokra jöttem. Amíg Pesttől jöttünk a vonaton, rettenetesen izgultam: mondta is a keresztanyám, hogy végig teljesen sárga voltam. Attól féltem, nem fogadnak majd kedvesen a gyerekek, vagy kicsúfolnak, de szerencsére nem így történt. Mikor keresztanyám és az igazgató úr bekísértek a terembe, a gyerekek virágcsoSárkány Sándor szolnoki, Ko- ronczi Endre budapesti. Fiatal képzőművészek. Es barátok. Márciusban az Új Néplap is beszámolt a szolnoki HEMO-ban rendezett kiállításukról. Néhány nap múlva Pesten, a Tavaszi Fesztivál keretében a Stúdió Galériában mutatkoztak be sokak társaságában, április 1-től pedig a Fiatal Művészek Klubjában látható néhány alkotásuk. Két héten belül három kiállítás. S utána is rengeteg munka, megvalósításra váró terv. Igazi hosszú menetelés. A szolnoki megnyitóra sokan eljöttek. Nagyon sokan. Szakmabeliek, főiskolások, laikusok - Pestről is, Szolnokról is. Telt ház volt. Az emberek rácsodálkoztak a képekre, összesúgtak, gratuláltak az alkotóknak és . .. továbbmentek. De valójában kikből is áll ez a közönség? Milyenek vagyunk mi? Értjük-e, s ha igen, miként fogadjuk be ezeket a képeket? De egyáltalán, lehet-e őket érteni? Ilyen és hasonló kérdésekről beszélgettem Ko- ronczi Endrével. Alább az ő gondolatai olvashatók. „Újságírók, riporterek gyakran kérdezik, hogy mit akarunk kifejezni a képeinkkel. Ám ezek értelmetlen, buta kérdések. Amikor két ember sakkozik, nem azt kérdezik tőlük, miért játszanak, hanem azt, hogy miért lépték ezt vagy azt. Velünk is gyakran megesik, hogy egy harmadik ember ideáll a táblához, és hülyeségeket kérdez. Hogy például miért festünk? Hát mert festők vagyunk. A tanár miért tanít? Abszurd, hogy számunkra alapvető, egyértelmű dolgokat szinte mindenki megkérdőjelez, s ráadásul azt is elvárja, hogy valamilyen választ adjunk. Egy picit talán jobb lenne az a közelítés, hogy miért ilyen képeket festünk. De ez sem jó. Egy festővel tulajdonképpen nem i$ kell a festészetről beszélni, mert korral vártak, és énekeltek nekem. Nagyon, nagyon szeretek itt lenni, pedig az iskola százszor nehezebb itt, mint Ausztráliában. Nálunk például nincs felelés, csak a negyedévi vizsgák. Egyébként itt irodalomból egyszer már feleltem - ötösre. Most már kicsit hiányzik a csa„Elöször úgy éreztem, örökre itt maradok” Fotó: Tarpai Iád, a szüleim, az ottani barátaim, mégis azt gondolom, kiváló ötlet volt a szüleim részéről, hogy ha csak kis időre is, de beírattak a Tiszaparti Gimnáziumba. (ksz) abból csak félreértések, olykor politikai félrehallások adódhatnak. Ha nekem volnának szavaim arról, amit festek, akkor elmondanám, hiszen beszélni sokkal egyszerűbb, mint festéket vinni a vászonra. Igaz, előfordul, hogy ha valaki csinál valamit, akkor fogalmazási kényszere támad. Ez az elméletgyártás, ám ez másodlagos, hiszen többnyire először a mű születik meg. Verbális világban élünk, persze. A művészet nevelés, már ami a zenét, a képzőművészetet illeti, siralmas. Ezt jól jellemzik a gimnáziumi óraszámok az említett tárgyakból. így aztán érettségizett embereknek minimális vizuális kultúrájuk sincs. Megállnak egy kép előtt, és azt mondják, nem értik, s így nem hajlandók befogadni. Úgy gondolják, ha valamit nem tudnak megfogalmazni, az nem is létezik. Ha valamire nem erőltethető rá valamilyen eszmei mondanivaló, azzal nem tudnak mit kezdeni. Mi Szolnokon egy olyan kiállítást csináltunk, ami Pesten konzervatívnak számítana, itt azonban akik eljöttek, azok se feltétlen tudnak vele mit kezdeni. De legalább ekkora a távolság Pest és a Nyugat, vagy Nyugat és Amerika között. A XX. századi képzőművészet természetszerűleg elhatárolódik saját közönségétől, annak ellenére, hogy végső soron közönségigényű, a közönséghez kellene szólnia, csakhogy ahhoz, hogy a holtpontról kimozduljon, lépnie kell. A közönség pedig csak utána léphet. Viszont utána kell hogy lépjen! Mindez csupán idő és ritmusérzék kérdése. S ha ez a lépés megtörténik, az azt jelenti majd, hogy az emberek megértik* amiről szólni szeretnénk, csak nincs rá szavunk. ’ ’ Jenei Gyula Előadások a főiskolán Visszatérés a munka világába Marco Siegrist, a Zürich melletti Meilenben működő Munkaerőképzési és Tanácsadó Intézet vezetője a napokban a Jászberényi Taní- tóképző Főiskolán vezetett egy tanfolyamot.- Tevékenységünk három fő irányban szerveződik: részben gyakorlatorientált kutató- és fejlesztő- munkát, továbbá tanfolyamvezetők alap- és továbbképzését, részben pedig speciális taneszköz és tananyag tervező-készítő tevékenységet folytatunk. A Zürichi-tó partján fekvő székhelyünk az evangélikus egyház képzési központja. Munkatársaink végzettségük alapján munkapszichológusok, pedagógusok vagy képzési tanácsadók - mutatja be intézetét a svájci szakember.- Önök azokkal foglalkoznak, akik kiszakadtak a munka világából. Lehet ezen a területen egyáltalán sikereket elérni?- Munkánkat korántsem nevezném eredménytelennek, hiszen személyiségfejlesztő tanfolyamaink résztvevőinek mintegy ötven százaléka újra megtalálja helyét a munka világában. Számos esetben nem ugyanazon foglalkozásban és munkaterületen, mint munkanélkülivé válásuk előtt, hanem éppen a részvétel hatására másutt.- Mi a megfelelő időben igyekszünk hatni az egyébként nagyon heterogén összetételű munkanélküliekre. Abban a szakaszban, amikor még megerősítéseket adhatunk számukra. és velük együttműködve tárhatjuk fel az előttük álló különféle alternatívákat. A munkanélküliek többsége letargikus élményként éli meg az elbocsátása utáni időszakot, nem sokkal ezután viszont egy felfelé ívelő, reményekre jogosító szakasz, de nem sokkal ezután újabb visszaesés következik. Nos, mi a felfelé ívelő szakasz adta lehetőségekre építve dolgozunk.- A napokban fejeztek be egy mul- tiplikátorképzö kurzust a Jászberényi Tanítóképző Főiskolán. Hogyan került kapcsolatba a főiskolával?- Tavaly ősszel résztvevője voltam az itt szervezett átképzési kollokviumnak, s akkor ajánlottam fel a közművelődési tanszék oktatóinak svájci kormányprogram, az ún. Osteuropa-hilfe keretében segítségünket. így került most sor egy multiplikátorképző kurzusra a főiskolán. P. L. Előszeretettel fogad falai közé a Néprajzi Múzeum erdélyi, csángó, székely, felvidéki, kárpátaljai és más magyarlakta területek népművészetét, életét bemutató kiállítást. Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy Műemlék kastélyt venni ma Magyarországon nem olcsó mulatság, hiszen ezeknek az épületeknek zöme több mint negyven éve pusztul, s annak, aki ezt helyre akarja hozni, bizony mélyen kell a pénztárcájába nyúlni. Kastélyt eladni azonban jó üzletnek látszik - jönnek a külföldiek, a vállalkozók, ha szép helyen van, az ócska kastély is sokat ér. A két - látszólag ellentmondó - kijelentés az alapja annak, hogy ismét fellángoltak a viták a magyarországi kastélyok körül. Nem először; a 80-as évek elején, a „kastélyprogram” elindulásakor az a hír járta, hogy „bomba üzlet” hasznosítóként, felújítás fejében bérbe venni egy-egy kastélyt. Valóban jól jártak ezek a korai magyar „vállalkozók”? - kérdeztem Petravich Andrástól, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal (nemrégiben még Országos Műemléki Felügyelőség) hatósági főosztályának vezetőjétől, akkoriban a kastélyprogram irányítójától:- Aki életformájának választotta, hogy építi-szépíti, lakja a kastélyt, az meg tud élni belőle. Sokan abbahagyták, mikor kiderült, hogy nem ez a gyors meggazdagodás módja. A sikeres vállalkozásoknál is - amilyen a" sitkei Felsőbüki— Nagy-kastélyban működő panzió, vagy a Vas megyei Tömördön, a Chemel-kastélyban egy keramikus házaspár alkotóháza - azt mondhatjuk: inkább a kastély járt jól. Az idei Utazás kiállításon örömmel láttam, milyen sok helyütt kínálnak az utazóknak szállást, programot kastélyokban, és ez mindenképpen azt bizonyítja, hogy nem volt haszontalan az a tíz évvel ezelőtti kezdeményezés.- Van jó néhány kastély azonban, melyet annak idején nem adtak ki a kezükből a téeszek, nagy- vállalatok, tanácsok. . - Ezek legtöbbje sosem volt tulajdonos, csak az állam nevében kezelője ezeknek az értékes ingatlanoknak.- Erről a „kezelésről7' megvan a véleményünk. Bátran nevezhetnénk akár ,,gondatlan kezelésnek” is.- A 750 védett műemlékből körülbelül 200-ról mondhatjuk, hogy jól hasznosították, vagyis úgy, hogy legalább nem romlott az állapota. Ritka az olyan szerencsés megoldás, mint a nagytétényi Száraz—Rudnyánszky-kastélyé, mindezek a tárgyak, képek, vise- letek az egységes magyar kultúra részei. Akkor is, ha országhatárok meg a történelem el is választotta a tájegységeket. Termé- szetesen ezek az integrációs tárlatok nem a szomszéd népek elmely már nem sokkal a háború után múzeum lett. A legtöbb vállalati, téesz- vagy gyermeküdülő volt, amilyen a parádsasvári Károlyi-kastély, az egervári várkastély, Mihályiban a Dőry-kastély. Még a kollégiumokat, egészségügyi intézményeket is megfelelő hasznosításnak tartottuk, hiszen ha a berendezést, a belső díszítést nem őrizték is meg, legalább az épületre vigyáztak. A Békés megyei Szabadkígyóson, a Wenckheim-kas- tély dísztermében például tornaterem van, de ha összehasonlítjuk a Komárom megyei, bajnai Sándor—Mettemich-kastéllyal, ahonnan csak akkor költözködött ki a gépállomás és az istálló, amikor már majdnem a fejükre omlott a tető, akkor még a tornateremnek is örülhettünk. Egyébként ez utóbbi kastély egyike annak a 650 műemléknek (nemcsak kastélyok!), melyeket jellegük, rossz állapotuk vagy különösen nagy, nemzeti értékük miatt meg akarunk tartani az állam tulajdonában.- Ha sikerül - teszi hozzá Nagy Tibomé, aki a hivatal műemlékfelügyeleti hatóságát vezeti. - Ebben a pillanatban úgy anis már több hónapja várunk a kormányrendeletre, mely rögzítené ennek a 650 műemléknek az állami tulajdonban tartását. Ez alatt az idő alatt azonban a mostani kezelők mindegyike tudomást szerzett szándékunkról az Állami Vagyonügynökségtől, s van idejük megtalálni a lehetőségeket, hogy mire megjelenik a törvény, már ne legyen „állami tulajdon” az, amit pedig éppen meg akartunk tartani. Petravich András rögtön példát is mond:- Most tudtam meg, hogy a Citadellát is - mely Budapest egyik jelképe, és mint ilyen, az említett 650 műemlék egyike - fenyegeti ilyen veszély. Kezelője, a Budapest Tourist a vagyonügynökség szervezésében társasággá alakult, s bár ma még az államé, a részvények áramlása követhetetlen, lehet, hogy holnap egy külföldi üzletember dönti el, mi legyen a Citadellával.- Ha „a hatszázötven’ ’ sorsa is kétséges, mi lesz a többivel, melyek az önkormányzati törvény, a kárpótlás, a privatizáció folytán új tulajdonoshoz kerülnek majd? Beleszólhatnak sorsukba a szakemberek, vagyis a műemlékvédelem? lenére, hanem éppenhogy közreműködésükkel jönnek létre. Ezekben a napokban látható, és május 5-ig tart nyitva a Siklód anno... - Egy székely falu élete című kiállítás. Fekete-fehér meg színes fényképek, néprajzi tár- Éppen ezért kapjuk a legtöbb bírálatot, sőt feljelentés is, mert megpróbálunk a műelékek, a kastélyok érdekében beleszólni - mondja Nagy Tibomé. - Persze, hogy az önkormányzatok kérik a kastélyt. Azt remélik, jó áron túladhatnak rajta. De mi van akkor, ha mégsem jön a pénzes vállalkozó? Hiszen nem minden kastély van az idegenforgalomba bevezetett területen, és a legtöbb iszonyatosan lerobbant. Ha nem veszik meg, akkor azok fogják védeni, felújítani, méltón használni, akik eddig elhordták a köveit is? - Nagy Tibomé kételyei őszinték. - Talán a régi tulajdonosok, őbennük reménykedhetünk.- Jelentkeztek a Nádasdyak, a Károlyiak. Elővásárlási joguk van a kastélyokra, de igen nehéz lenne azt mondani, hogy ha nem akarják, tudják megfizetni, ne vegyék meg. Ugyanis milyen alapon várjuk el tőlük, hogy ők állják a negyvenéves rombolás költségeit is, miután családjuk sokszor úgy hagyta ott a kastélyt, hogy még a teríték is az asztalon volt. Az ő esetükben legalább abban reménykedhetünk, hogy a családi kötődés, a hagyományok arra bírják őket, hogy őrizzék az épületeket, azok jellegét.- Emiatt a véleményük miatt könnyen érheti Önöket a vád, hogy az önkormányzatokkal szemben az eredeti tulajdonosokat részesítik előnyben.- Nekünk a kastély a fontos, s ha azt látjuk, hogy az önkormányzat - a kiárusításon kívül - egyebet nem tud kezdeni vele, soha nem lesz arra pénze, hogy rendbe hozza, vagy éppen az épületegyüttes kis részeinek külön eladásával teszi lehetetlenné a későbbi funkcionális hasznosítást, akkor nem pártoljuk, hogy az övék legyen. Amennyiben az önkormányzatnál fennmaradásuk, méltó hasznosításuk biztosítottnak látszik, természetesen hozzájárulunk az átadáshoz. Igaz, csak egy műemlékvédő van a vagyonátadó bizottságokban, de a miniszter - a mi hatóságunkon keresztül - egyetértési jogot gyakorol. Egyet pedig csak akkor érthetünk, ha látunk valami biztosítékot rá, hogy a mostani rendszer nem fogja továbbfolytatni a pusztítást, melyet az előző a kastélyok körében végzett. M. G. (MTI-Press) gyak, egy szobabelső, és élő szövőbemutató nyújt élményt a látogatónak, aki kíváncsivá lesz ezen ismerősen ismeretlen falu életére. Véletlenül jutott 1971-ben az erdő borította hegyi faluba az akkor még Magyarországon élő (azóta müncheni lakos) Molnár Endre, s úgy magával ragadta a táj és lakóinak közvetlensége, hogy azóta is rendszeresen visszajár fényképezni. Több mint kétezer felvételéből választotta ki a most kiállítottakat. Portrékat, utcarészleteket, szobabelsőket, mesterségek és a mindennapi élet kellékeit, szerszámait. Molnár Endre nem hivatásos fotós. Nem is művészképeket készít. Sokkal több az érzelem, a rácsodálkozás ezekben a szubjektív képekben, a rendszerezésben, amint módszeresen feltérképezi a házak részleteit, az udvarokat, a lakás más-más funkciójú helyiségeit; nem tagadja meg építészmérnöki pontosságát. Szervesen csatlakoznak ehhez a tematikához a marosvásárhelyi fotóművész Bálint Zsigmond Siklódon készített portréi és életjelenetei. (Merő véletlenségből ő is mérnök civilben, bár fotóművészként szerzett hírnevet magának.) Arcok Siklódról (Molnár Endre felvétele) Alkotók - müvek - befogadók Sárkány és Koronczi nagy menetelése A festészet néma beszéde Színek és képek Siklódról
