Új Néplap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-11 / 87. szám
8 Irodalom - művészet 1992. ÁPRILIS 11. Seprősi-Czárán György Németh Erzsébet Nyár Most Most minden oly tiszta: feslett ajkakkal szólított az ég, nyáridő a lomb, homokos parton az út, izzó jelenlét kristályszilánk minden kis gondolat. ténfergő áhitat A Napot nézem: nyugalmas méhkas: milyen őrülten ragyog! virágportalan S olyan érthető, hogy a világon vagyok. fekszem Most harcba indulnék szerelmedért, hanyatt s arcul ütném, haszontalan (gondolod) aki azt mondja: csúnya vagy. pedig nézem Megszaggatnám érted a ruhám: ahogy rángatom csodás hóselymét a vágynak... lábujjaim közé szorítva Lehunyom a szemem. a napsugarakat A magány vadrózsái várnak. Erdei-Szabó István HUH N ía pjaii m Napok borostyánkőben; kockacsöndben kimérve mérhetetlenül. Napok üvegházban, bedeszkáz- va a múlt időbe. Napok álmok nélküli égbolt alatt; szakadékba zuhant emlékekkel terhesen. Napok „képernyő-kalandokkal fölcicomázva”; az idő alagútjában botladozva, örökös télben fa- gyoskodva. Napok a kézfogás, a simogatás erejétől, melegétől mérföldekre. Száműzetésben. Napok a kereszt árnyékában, a fájdalom, a szenvedés, az egyetemes csönd barlangjában. Megnevezhetetlen és eltörölhetetlen napok az emlékezet sétányain. Napsugaras, örömben fürdő napok. Kikezdhetetlenek. Sérthetetlenek. Sebez- hetetlenek. Aranyalma-napok. Orgona-napok. Akácillatú napok. Akácmézízű napok. Rózsalugas-napok. Szőlőszemeken elheverő, világ lustája-napok. Napok, amelyek emlékének ízeit nemcsak a nyelvemen, a bőrömön, de a sejtjeimben, a zsigereimben őrzöm. Napok, amelyek bezárják képzeletem ajtaját, s őrzik a kulcsot. Napok, amelyek váratlanul és remegtetőn nyitják rám az ajtót az időporban, s próbálják elűzni a közöny homoksivatagját vagy legalábbis valami oázist találni. Napok a naptárban: kimérve. Napok az emlékezet birodalmában: kimozdíthatatlanul. Napok az álmaimban: kibeszélhetetlenek. Napok fázósan összebújva az emlékekkel, állapotokkal, állapottöredékekkel, álomtörmelékekkel. Napok homlokom ráncaiban, kibetűzhetetlen üzenettel a jövőnek; hétpecsétes titok alatt. Napok megfej thetetlen ü 1. Szabó András Az utolsó álom Az apró szúnyog részeg zümmögéssel repült be a fal repedésén. Szemeivel ezer apró, piciny képben látta a termet. A pókhálót a sarokban messze elkerülte - nem méltó halál számára. A fény felé vette útját, amely kecsesen járta tündértáncát a szoba közepén. Hatalmasnak látta a gyertyát az asztalon, pedig az a dermesztőén nagy teremben parányinak tűnt. Halk reccsenéssel nyílt meg az öreg, szúette faajtó, s árnyak léptek be rajta. Az egyik különösen szépnek tetszett. Csodálatos domborulatok, hajlékony völgyek az isteni testen. A tetején porcelánhaj, s két szemét kékre festette a néma láng. A szúnyog megszerette őt. Milyen jó volna azt az édes, bársony bőrt megérinteni, és csöndesen elzümmögni fülébe a gyémánt fülbefaló halk csörgése mellett azt, amit a szív sugall: szeretlek. Vagy inkább nagybetűvel: Szeretlek! De ki van még a sötétben? Egy magas árny. Olyan magas volt, mint azok a nagy fadobozok a selyemholmiknak. Durva mozdulatokkal járt és nézett, és minden lépésénél felsi- koltottak a deszkák. A szúnyog nem szerette őt. A két árny összeolvadt. A lágy porcelánba beletúrtak a vaskezek. A gyertyaláng elaludt, s fehér köd ülte meg a teret. A szúnyog szeme könnyes volt. Talán a füsttől, talán azért, mert ő hiába szeret. Viaszsárga roppanással hasadt ketté a gyönge szív. Leereszkedett a puha testre, és fájdalmában elszenderült. Utoljára azt álmondta, hogy virágot visz a porcelánhajú árnynak. Szeretlek. Dienes Eszter Történetek Kunhegyesről, a Sárkány-tó utcából Mit jelent kunhegyesinek lenni? A könyvtárosok részére Szeged környékén volt egyhetes táborozás. Sokan voltunk, legalább százan. Külön szövetkezetek a pestiek és a Pest környékiek, külön Szeged környéke, s külön Szolnok megye is. Mindazonáltal én senkit nem ismertem, s kicsit idegenül érezvén magam, a sátorban különcködtem. Olvastam. Kedves, drága jó táborvezetőnk, Kamarás István író és szociológus elmondta, hogy estére programról is gondoskodtak. Estére tehát vendég érkezik, Berecz András népdalénekes személyében. Először a művész énekel, aztán nagy, közös népdaléneklés lesz. Engem bosszantott, hogy Berecz András nevét akkor hallottam először életemben, így aztán a kedvem is elment mind az énekhallgatástól, mind az énektanulástól. Nyolc órakor mégis kimentem, egy pokrócba csavargózva. Láttam, hogy mások is ezt viselik a derekuk körül, így aztán megnyugodtam. Negyed kilenc körül ki tettek a pázsit közepére egy széket. Ez volt a díszlet. Hamarosan megérkezett Berecz András, aki hozzám mérve taknyos orrú kis legényke volt, lévén vagy huszonhat éves, én meg már harminc-valamennyi . . y. Jobb, ha nem beszélünk róla. Én az Andrást még soha életemben nem láttam, így aztán megengedhettem magamnak, hogy méla unalommal figyeljem őkéimét. Lába közé kapta a karosszéket, s leült velünk szemben. Kicsi, 165-168 cm magas legény volt, az alakja kis, takaros kun embert formázott. A feje is olyan kis kerek volt, jól meg is volt nyírva, amolyan székelyesen. Hát nem tudtam hova tenni. Kun is, székely is? Vigye ördög, bizonyára egyik sem, pesti ember lészen ez, csak úri körökben ez a divat: a népies. Mondom, leült velünk szemben, s beszélni kezdett. Feszesen, szépen, értelmesen beszélt, s valami kis tájszólás ütött át a szavak gyolcsán, vászonán.- Az én szüleim szülei, vagyis az én nagy szüleim még a Nagy- alföldön születtek, az ánti világban. Nagyapám, aki fuvaros volt és dalos legény, Szolnok megye egyik szép falujában látta meg annak idején a napvilágot. Ez a falu az egyik legrégibb kun település, lakói a büszke és nyakas kunok... A falu neve (akkor még falu volt) Kunhegyes. A vendég kicsit kitartotta a hangját, mintha még valami utolsó jelre várna. S akkor, nem bírván tovább a feszültséget, felugrottam és bekiabáltam:- A nagyapja neve pedig Tanka Gábor bácsi. Aztán elszégyelltem magam, és lehúzódtam a szék belsejébe, de az esti vendég csak jött előre, egyre csak előre.- Ki mondta, hogy Tanka Gábor bácsi? Ki mondta?- Én mondtam - suttogtam halkan. Az egész tábor minket figyelt. - Ismertem. Mindig együtt ittak apukámmal. Nagyon részeges volt... S akkor ott, Szeged környékén az elpihent éjszakában egymás nyakába könnyeztünk Berecz Andrással. Én a gyerekkoromat sirattam, s nagy szerelmemet, a református nagytemplomot, annak augusztusi árnyait, a farára tekeredő őszi ökömyálat, a toronytetőről útnak induló kismadarat, a zúzmarás Kakat-partot, a gyerekkori utcát és a hajdanvolt gyerekeket. Andris nótás nagyapjára emlékezett, meg talán a bizonyosságra, hogy nagyszülei jogán ő is kun. Mert tudnunk kell, hogy kik Már most Önök bizonyára sejtik, mit jelent kunhegyesinek lenni. De talán nem biztos, hogy tudják, mit jelent Sárkány-tó utcai gyereknek lenni? Azt is elmesélem. Egyszer összehívtak bennünket, Kunhegyesről elszármazottakat. Össze is jöttünk sokan, több mint százan. Nagy óh! Ahh! - kiáltások, Te vagy? Te ki vagy?? Mondd a neved! Én is összefutotam egy deli ifjúval, szakáll, bajusz, huncut, nevetős szem. Ez ismer engem?!- Ki vagy? - mondom neki mosolyogva, hisz itt elvileg mindenki ismer mindenkit, legfeljebb húsz-huszonöt éve nem látta a másikat.- Nem tudod a nevem, Csörögi Eszti? Ezért megskalpollak.- Atyaisten, ki vagy?- Vígh Gyula.- Vígh Gyuszi, úristen, Vígh Gyuszi, több mint huszonöt éve nem láttalak! Beszélgettünk még erről, arról, gyorsan, kapkodva, ahogyan ilyenkor lehet. Aztán a terem másik végében sodródtam. Ott is volt még egy Sárkány-tó utcai gyerek, Mészáros doktor fia, Szabolcs. Vele azonban könnyedén felismertük egymást, hisz találkoztunk a legutóbbi érettségi találkozón is. Aztán beütött a vagyunk és honnan jöttünk. Nem csak a jövőhöz, a múlthoz is jogunk van. S azon az estén a Szeged környéki tábor résztvevői olyan népdalestet hallottak, amilyennel nem minden koncertterem büszkélkedhet. krach! Egy ötven körüli, fiatalosnak (fiatalosan hülyének) mondott pasas rámragadt, és menetrend szerinti pontossággal félpercenként kezet csókolva dicsekedett nekem. Sok mindenét meg akarta mutatni, többek közt a pénztárcáját is, de én nem voltam vevő. Már többen minket néztek. Az ügy kezdett kínos színezetet ölteni. S ekkor jött Gyula.- Jössz vagy nem jössz? - állt meg előttem mogorván, s egy kicsit durván is. Csodálkozva néztem rá.- Majd megyek, Gyuszikám... Gyula már habzott.- A feleségem vagy, vagy nem vagy a feleségem? Kapcsoltam.- A feleséged vagyok, Gyuszikám - sóhajtottam lemondón.- Ne haragudjon! - mondtam Mr. Elégvoltnak -, de a férjem már nagyon nyűgös.- Maguk házasok? - mondta Mr. Idióta, s bánatában nekiment egy újabb pohár bornak. Mi pedig Gyuszival vígan iszkoltunk el a tett színhelyéről.- Mért csináltad? - kérdeztem. Gyuszi elmosolyodott, mint egy kohold.- Tudod, még sose vót ilyen szíp kövér felesígem. Mit jelent Sárkány-tó utódainak lenni? Az Új Néplap galériája Bőd László raj Váradi R. Szabolcs 1992 március Félek. Pedig csak szoronganék legszívesebben, mert hideg van még és én tudom, biztosan tudom, hogyy ez még a tél. De belőle eltűnnek a hónyomok még itt is, itthon, pedig hogy bíztam ide mindig hazajönni, hogy itt legalább ... Hogy látszik még ... Mostanra meg csak a hideg maradt és az emberek a nagykabátban, legyintenek, itt van a tavasz! Csak én tudom, csak mi tudjuk, hogy ez még a tél. Pedig úgy dideregnénk már egy kicsit. Szerzőink:- Bőd László: Karcagon született, festőművész, Budapesten él.- Dienes Eszter: Kunhegyesen született, Törökszentmiklóson él. Költő, író.- Erdei-Szabó István: Bucsán élő költő. Hamarosan megjelenik első verseskötete.- Németh Erzsébet: Fegyemekről februárban költözött Budapestre. Tanár. Verseket ír.- Seprősi-Czárán György: 1964-ben született Budapesten. Kőtelken élő író, költő.- Szabó András: Negyedikes karcagi gimnazista. Ez az első jelentősebb publiká- ciúja.- Váradi R. Szabolcs: 1970-ben született Karcagon. Egyetemista Budapesten. Az oldalt szerkesztette: Körmendi Lajos
