Új Néplap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-28 / 75. szám
1992. MÁRCIUS 28. __________________________Magazin ______________________________j> O LVASTA-E? Scarlett O’Hara, Észak-Georgina ünnepelt szépsége tizenhat esztendős, amikor e monumentális regény első lapjain találkozunk vele - és huszonnyolc, amikor elbúcsúzunk tőle. A közben eltelt tizenkét esztendő nemcsak Scarlett életében volt sorsformáló időszak: átalakult sztíkebb környezete is, de tágabb pátriája, az amerikai Dél is - mert közben lezajlott az amerikai polgárháború, Észak és Dél harca, amelyből egyik fél sem került ki épségen. Margaret Mitchell, maga is a Dél szülötte, tízévi gondos kutatómunka után részletes és hűséges képet fest a háborús Dél megrázó hétköznapi életéről s a vereség utáni „újjáépítés” megpróbáltatásairól. A regény 1936-ban jelent meg Amerikában, s addig ismeretlen szerzőjét úgyszólván egy csapásra világhírűvé tette. Rövid néhány év alatt is már több millió példány kelt el belőle, s elnyerte a legrangosabb amerikai irodalmi kitüntetést, a Pulitzer-díjat. A szép Scarlett viharos életéről készült filmet - Vivien Leigh, Clark Gable és Leslie Howard főszereplésével - ma is nagy sikerrel vetítik világszerte, filmvásznon és képernyőn egyaránt. A szerző, Margaret Mitchell 1949-ben autóbaleset áldozata lett, de müve nem szállt sírba: 1991 őszén napvilágot látott a világsiker folytatása, a Scarlett, amely azóta már szerzőjének - Alexandra Ripleynek - és kiadójának nagyobb sikert hozott, mint az elmúlt fél évszázad során a nagy előd. Az Elfújta a szél jelenlegi kiadása után hamarosan napvilágot látott a Scarlett magyar kiadása is. Az alábbi részletet a regény első fejezetéből vettük. S carlett O’Hara nem volt szépség, de ezt a férfiak aligha tudták megítélni, ha any- nyira elbűvölte őket, mint a Tar- leton ikreket. Arcán túlságosan észrevehetően keveredtek anyjának, a francia származású partvidéki arisztokrata nőnek finom vonásai pirospozsgás ír apjának paraszti vonásaival. Mégis egyéni volt ez az arc finom állával, szögletes állkapcsával. Szeme világoszöld volt, minden söté- tebb árnyalás nélkül, és hosszú, a végén kissé felkunkorodó szempillája valósággal sátort vont fölé. Felette sűrű fekete szemöldöke felfelé ívelt, és meglepő vonalat vágott magnóliaszirom fehérségű homlokába, abba a fehérségbe, amelyet a déli vidékek asszonyai olyan nagyra értékeltek, és kalappal, fátyollal, ernyővel annyira gondosan óvtak a georgiai napfénytől. Festőién szép látvány volt, amint ezen a ragyogó tavaszi délutánon, 1861 áprilisában, Stuart és Brent Tarletonnal ott ült az árnyékban a ház nyitott tornácán Tarán, apja ültetvényén. Zöld virágos új muszlinruhájának tizenkét yardnyi anyaga szélesen terült el körülötte, derekától majdnem a földig, éppen csak alacsony sarkú zöld selyemcipőcs- kéjét hagyva szabadon, amelyet apja legutóbb hozott neki Atlantából. A ruha remekül érvényesítette tizenhét hüvelyknyi vékony derekát, a legvékonyabbat mind a három déli államban, a fűző domborulata pedig arra vallott, hogy tizenhat éves korához képest melle már szép érett. De bármilyen illedelmesen terült szét a szoknya, bármennyire is ápoltan csavarodott haja fonatba, s nyugodott kis fehér keze az ölében, igazi énjét mindez csak alig-alig takarta. Az édes arcocskában a zöld szem nyughatatlanul, akara- tosan, szenvedélyesen, élettel, elevenséggel telten parázslóit, ami nehezen volt összegyeztet- hető illedelmes magatartásával. De hát modorát anyja szelíd kor- holásai és Mammy, a dajka jóval szigorúbb fegyelme erőszakolta reá, a szemében viszont igazi természete nyilatkozott meg. Mellette kétfelől lustán, hányaveti tartással ült a mély székekben a két ikerfivér, mentával díszített, jeges poharukon keresztül hunyorogtak a napba, nagyokat nevettek, sokat beszéltek és hosszú, térdig csizmás, izmos lábukat hanyagul egymásra vetették. Tizenkilenc évesek voltak, hat láb, két hüvelyk magasak, kemény csontúak, feszülő izmokkal, arcuk napbarnított, hajuk bronzvörös, szemük, tekintetük kedvesen szemtelen volt, kék kabátjukban és sárga bricseszükben úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik bála gyapot a másikra. Odakint a késő délutáni nap égette az udvart, és ragyogó fénnyel árasztotta el a fákat, amelyek fehér virágos, dús koronája élesen kirajzolódott a frisszöld háttérben. Az ikrek kerítéshez kipányvázott lovai nagyok és éppen olyan vörösek voltak, mint gazdáik, lábuk körül pedig ott marakodott néhány agár, amelyek mindenüvé elkísérték Stuartot és Brentet, bárhová mentek. Kissé távolabb, arisztokratikus elkülönülésben, egy fekete foltos komondor hevert fejét lábára fektette, és türelmesen várta, hogy a fiúk hazamenjenek vacsorázni. A kutyákat, lovakat és ikreket mélyebb szálak fűzték össze, mint az állandó együttlét puszta pajtássága. Valamennyi egészséges, gondtalan állat volt, életerősek, vidámak, graciózusak, a fiúk éppen olyan megbokroso- dók, mint lovaik, megbokroso- dók és veszélyesek, de általában kezesek, ha valaki bánni tudott velük. H abár gyermekkoruk óta megszokták az ültetvények kényelmes életét és a szolgasereget maguk körül, a három arc a tornácon nem volt elpuhult, sem tunya. Azoknak a falusiaknak az élénksége és ébersége jellemezte őket, akik egész életüket a szabadban töltötték, és nem sokat törték a fejüket azokon a sötét dolgokon, amelyek a könyvekben állnak. Az élet Clayton vidékén, Georgina északi részében, még mindig új volt, és Augusta, Savannah és Charleston életszínvonalához viszonyítva meglehetősen nyers. A déli vidékek meg- állapodottabb, régebbi részeiben kissé lenézték a felső-georgia- kat, de bizony itt, Georgia északi részében nem tartották szégyennek, ha valaki nem volt jártas a klasszikus tudományokban, hogyha egyébként feltalálta magát a fontosabb dolgokban. És minél jobb gyapotot termelni, jól lovagolni, ügyesen célba lőni, könnyedén táncolni, gálánsán udvarolni és az ivást urasan bírni - ez volt a fonntos, ez számított. E tekintetben a két iker kitűnt, viszont ugyanígy kitűnt azzal is, hogy képtelen volt magába szedni bármit is mindabból ami a könyvek fedőlapjai között volt. Családjuknak több pénze, lova, rabszolgája volt, mint bárkinek az országban, de a fiúk kevésbé tudták a nyeh lant, mint a szegény szomszédjaik. Ez volt a tulajdonképpeni oka annak is, hogy Stuart és Brent ezen az áprilisi délutánon Tara tornácán lustálkodtak. Éppen most rakták ki őket a georgiai egyetemről, s ez volt a negyedik egyetem, amely az utolsó két év alatt kidobta őket. Idősebb fivéreik, Tom és Boyd azután maguktól hazajöttek, mert nem akartak olyan egyetemen maradni, amely nem látta szívesen az ikreket. Stuart és Brent jó tréfának tekintették kidobásukat az egyetemről, és annak tekintette Scarlett is, aki, mióta tavaly hazajött a Fayetteville-i leányiskolából, egyetlen könyvet ki nem nyitott a maga jószántából.- Tudom, sem ti, sem Tom nem bánjátok, hogy kidobtak benneteket - mondta nevetve. - De mi lesz Boyddal? Nagyon töri magát a diploma után, de miattatok otthagyta a virginiai, az alabamai, a dél-karolinai egyetemet és most a georgiai egyetemet is. így sohasem készül el.- Ugyan, ha éppen nagyon akarja, tanulhat jogot odaát Fayetteville-ben, Parmalee báró hivatalában is - felelte Brent közömbösen. - Különben nem sokat számít. Mindenképpen haza kellett volna jönnünk még vizsgák előtt.- Miért?- A háború miatt, te liba! A háború akármelyik nap kitörhet, és csak nem képzeled, hogy bármelyikünk is ot kuksol az egyetemen, mialatt a háború folyik?- Tudjátok meg, hogy egyáltalán nem lesz háború - jelentette ki Scarlett unottan. - Ez mind csak üres fecsegés. Hiszen csak a minap mondta Ashley Wilkes és az apja az apámnak, hogy küldötteink Washingtonban... izé, hogy is mondják... barátságosan megegyeztek Mr. Lincolnnal a konföderáció ügyében. Egyébként is a jenkik túlságosan félnek tőlünk iihoz, hogy háborúzzanak velünk. Nem lesz háború, és nekem már elegem van belőle, hogy folyton erről beszéltek.- Egyáltalán nem lesz háború?! - kiáltott fel a két iker olyan hangon, mintha becsapták volna őket.- De hát, gyönyörűm, persze, hogy lesz háború - mondta aztán Sutart. - Lehet, hogy a jenkik megijedtek tőlünk, de azok után, ahogyan Beauregard tábornok tegnapelőtt kihajította őket a Sumter-erődből, vagy harcolniuk kell, vagy az egész világ gyáváknak bélyegzi őket. Ami pedig a Konföderációt illeti... S carlett türelmetlenül húzta el a száját:- Ha még egyszer kiejtitek a háború szót, bemegyek a házba, és magamra zárom az ajtót. Soha életembben nem untam még egyetlen szót sem annyira, mint azt, hogy háború, kivéve még azt a szót, hogy szecesszió. Papa reggel, délben, este csak háborúról beszél, és az urak, akik látogatóba jönnek hozzá, mind a Sumter-erődről, az Államszövetségről, Abraham Lincolnról ordítoznak, hogy már sikítani tudnék unalmamban. És erről beszélnek a fiúk is szüntelenül, erről és a seregeikről. Egyetlen mulatság sem sikerült az idén tavasszal, mert a fiúk képtelenek másról beszélni. Még örülhetünk, hogy Georgia várt karácsony utánig, mielőtt határozott volna, hova áll, különben még a karácsonyi ünnepeket is elrontotta volna. Ha tehát még egyszer azt a szót kimondjátok, hogy háború, bemegyek a házba. L átszott rajta, hogy meg is tenné, amit mondott. Nem bírt hosszabb ideig olyan beszélgetést elviselni, ahol ne ő lett volna a központ. De amíg fenyegetőzött, aranyos niosoly- gás volt az arcán, gödröcskéi mélyebbek lettek, és fekete szempillája úgy libegett, lágyan és csábítóan, mint a lepkeszámy. El is érte vele, amit akart, a fiúk siettek mentegetőzni. Egyáltalán nem találták kiábrándítónak, hogy Scarlett nem érdeklődik a komoly dolgok iránt. Sőt ellenkezőleg. A háborút a férfiak dolgának gondolták, és Scarlett csak nőiességét bizonyította, hogy irtózik tőle. Scarlett kegyesen végighallgatta mentegetőzésüket, aztán visszatért az őt érdeklő kérdésre: - Mit szólt hozzá anyátok, hogy megint kicsaptak benneteket? A fiúk nagyot nyeltek, s kényelmetlenül mozdultak meg a helyükön. Eszükbejutott, ogyan folyt le dolog három hónappal ezelőtt, mikor ugyanilyen körülmények között érkeztek haza a virginiai egyetemről.- Még nem szólhatott semmit - felelt Stuart. - Tom meg mi korán reggel eljöttünk hazulról, még mielőtt felkelt volna. Tom Fontaine-ékhoz ment, mi meg ide jöttünk.- És tegnap este, mikor megérkeztetek?- 0, akkor nagy szerencsénk volt. Éppen azelőtt hozták haza az új tenyészmént, amelyet anya Kentuckyben vásárolt a múlt hónapban, és az egész ház a feje tetején állott. Gyöngyörű ló, Scarlett. Édesapád átjöhetne egyszer, hogy megnézze. Első dolga volt, hogy kiharapjon egy darabot a lovász karjából, aki érte ment, s összerugdaljon két négert, akiket anya Jonesboróba küldött eléje a vonathoz. Amikor hazaértünk, éppen javában járta a táncot az istállóban, és nem tudták lefogni. Az öreg Sárgát, anya egyik kedvenc ménjét is majdnem agyonrúgta. Anya persze kint volt az istállóban egy nagy zacskó cukorral, és próbálta lecsendesíteni. Neki sikerült is. A négerek, mint az érett körte, a gerendákon lógtak mindenfelé, kimeredt szemmel, úgy féltek. De anya csak pár szót szólt a lóhoz, mintha ember lenne, s az evett a tenyeréből. Mikor benéztünk, s meglátott minket, csak odakiáltott: - Mit akartok már megint idehaza? Rosszabbak vagytok mint a hét egyiptomi csapás! - Erre a ló megint prüszkölni és ágaskodni kezdett, és anya odaszólt nekünk: - Menjetek innen! Nem látjátok, hogy ideges szegény állat? Majd számolok veletek reggel! - így aztán bementünk és lefeküdtünk aludni, ma pedig otthon hagytuk Boydot. O majd elintézi a dolgot.- Gondoljátok, hogy meg fogja verni? - kérdezte Scarlett nagy szemekkel. Az egész környék beszélt a kis Mrs. Tarletonról, aki ugyancsak elbánt nagy fiaival, és még a lovaglóostort is megtáncoltatta a nadrágjukon. Beatrice Tarletonnak nemcsak az óriási gyapotültetvény volt a keze alatt, hanem azonkívül száz néger rabszolga és nyolc gyermek, sőt az ország egyik legnagyobb lótenyésztő telepe is. Erélyes, hirtelen természetű asszonynak ismerték - sokat vesződött négy fiával. Birodalmában senkinek sem volt szabad kezet emelnie lóra vagy rabszolgára, de úgy vélte, hogy a fiúknak nem árt néha egy kis náspán- golás.- Boydot? Dehogy veri meg Boydot. Őt nem bántja, mert a legidősebb, és amellett a legkisebb köztük. - Stuart lenézően mondta ezt, büszke volt rá, hogy olyan magasra nőtt. - Azért hagyjuk mindig őt otthon, hogy beszéljen anyával. Meg kellene értetni vele, hogy bennünket sem kellene vernie. Utóvégre tizenkilenc évesek vagyunk. Tom meg huszonegy, és mégis úgy bánik velünk, mintha hatévesek lennénk.- Mit gondoltok, az új lovon jön anyátok holnap Wilkesékhez a mulatságra?- Úgy tervezte, de a papa fél, hogy baj lehet belőle. Ä lányok sem akarják engedni. Azt mondják, úgy illenék, hogy végre egyszer velük együtt kocsin menjen társaságba, mint más úrihölgy.- Remélem, nem lesz eső holnap - sóhajtott fel Scarlett. - Egy hét óta majdnem mindennap esett. Nincs utálatosabb, mint mikor kerti ünnepélyre megy az ember, s aztán beszorul a szobába.- Gyönyörű idő lesz holnap, meleg, akár júniusban - jósolta Stuart. - Nézzétek csak a napnyugtát, milyen vörös az ég. A napnyugtáról mindig meg lehet látni a másnapi időt. A véghetetlen gyapotföldeken túl, a vöröslő látóhatár felé néztek. Most, hogy a nap a Flint River és a dombok mögött bíborszínű felhők között hanyatlott le, az áprilisi levegő érezhetően, de nem kellemetlenül hűvösebb lett. E bben az évben korán köszöntött be a tavasz, gyors, meleg esőkkel. Rózsaszínű és fehér csillagszirom-virágok bontották el a fákat és bokrokat a sötét folyóparti mocsarak és a távoli dombok mentén. A szántás már javában folyt, és a napszállta fénye még vörösebbre festette a frissen vágott agyagszínű földcsíkokat. Az éhes, nedves talaj, mely kitárva várta a magot, rózsaszínné és homokossá száradt legfelül, de piros, barna és lilás volt ott, ahol árnyék feküdte végig a barázdát. A meszelt nagy téglaház mintha fehér sziget lett volna a vörös óceán közepén, melynek kavargó, örvénylő, egymás nyomában sorakozó hullámai kővé meredtek. Itt nem voltak egyenes barázdák, mint Közép-Georgiában vagy a partvidéki termékeny ültetvényeken. A hegyes észak-geor- giai vidéken hullámvonalban szántottak, hogy az eső le ne hordja a termőföldet a völgyekbe. Vad vidék volt ez. Esők után vérszínű lett, s száraz időben a szél téglavörös port sodort magával. A világ legjobb gyapottermő földje. Kedves, barátságos táj különben, fehér házakkal, békés, megművelt földekkel, lusta, sárga folyókkal. De az ellentétek földje. Fényes napsütés és fekete árnyék. Az ültetvények messzire kiterjedő gyapotföldjeikkel, mint világos tisztások mosolyogtak fel az égre, de körülöttük ott sötétlett az ősrengeteg, mely árnyékos és hűvös volt a legforróbb nyári időben is. Titokzatos, homályos vadon körös-körül. A hatalmas fenyők mintha évszázados türelemmel várakoztak volna, halk suttogással fenyegetőztek:- Vigyázzatok csak, vigyázzatok! A mi birodalmunk volt itt minden, és újra visszavehetjük még! A tornácra felhallatszott a patkócsattogás, a szerszámok és láncos szekerek csörgése, a négerek éles, gondtalan kiabálása és nevetése, amint az öszvéreket hazahajtották a földekről. A ház belsejéből Ellen, Scarlett anyja lágy, csengő hangon a kis néger lányt hívta, akinek az volt a kötelessége, hogy kulcsoskosarát hozza utána mindenüvé. Gyermekes, visító, vékony hang felelt valahonnan messzebbről:- Igenis, tessék parancsolni! Aztán gyors lépések távolodtak a hátsó bejáraton át a füstölőház felé, ahol Ellen ki szokta osztani a négereknek a vacsorát. Az ebédlő irányából halk porceláncsörömpölés, ezüstcsörgés hallatszott: Pork, a komornyik már vacsorára terített. Az ikrek érezték, hogy itt lenne a hazamenés ideje. De féltek az anyjuk szeme elé kerülni, és vártak, hátha Scarlett meghívja őket vacsorára.- Igaz, Scarlett - mondta Brent -, azért, mert nem voltunk itthon, remélem akad holnap táncpartnerünk. Talán csak nem ígérted el minden táncodat?- De mennyire elígértem! Honnan tudhattam volna, hogy hazajöttök? Csak nem árulhattam volna petrezselymet!- Te? Petrezselymet? - nevettek az ikrek zajosan.- Ide hallgass, kicsi - folytatta Brent. - Nekem adod az első val- cert, Stunak az utolsót, és együtt vacsorázunk. Szépen elhúzódunk hármacskán, és odahívjuk Jincy anyót, hogy szerencsét mondjon. Scarlett megrázta a fejét.- Nekem nem kell Jincy anyó szerencséje. Emlékezhettek rá, azt mondta, hogy fekete hajú, nagy bajúszú férjem lesz. Nekem pedig a fekete férfiak nem tetszenek.- Csak a vörös hajúak, ugye, kicsi? - mosolygott önelégülten Brent. - Figyelj hát ide. Nekünk ígéred valamennyi valceredet, és velünk vacsorázol?- Hajó leszel, elmondok valami titkot - biztata Stuart.- Titkot? - lobbant fel Scarlett szemében az érdeklődés. Mohón nézett fel, mint a kíváncsi gyermek. Brent megcsóválta a fejét.- Amit tegnap hallottunk Atlantában, Stu? Tudod jól, hogy azt nem szabad elmondanunk senkinek.- Ha Pittypat néni elmondta nekünk, mi is elmondhatjuk másnak, ismered őt, Scarlett? Ashley Wilkes nagynénje, Atlantában lakik. Ott találkoztunk vele az átszállásnál . Megállította a kocsiját és beszélgetett velünk. Azt mondta, hogy a holnapi mulatságon eljegyzést fognak kihirdetni.- Ez az egész? - legyintett Scarlett csalódottan. - Fogadni merek, hogy Charles, az unokaöccse jegyzi el Honey Wölkest, Ashley húgát. Mindenki évek óta tudja, hogy össze fognak házasodni, bár az a mulya Charles ugyancsak lagymatag.- Mulya? - kérdezte Brent. - Bezzeg karácsonykor nem találtad mulyának Chariest, mikor körülötted forgolódott.- Nem tehetek róla, forgolódnak körülöttem - jelentette ki Scarlett hanyagul. - Ki nem állhatom és kész.- De nem is Charlesról van szó. Ashley Wilkes eljegyzését fogják kihiradetni Charles húgával, Melanie-vel. Scarlett ajka elfehéredett. Ha az ember hirtelen ütést kap és elkábul, eleinte nem is érti, mi történt. Olyan csendes és változatlan volt arcocskája, amint most Stuartra bámult, hogy a fiú, aki nem volt valami jó megfigyelő, azt hitte, csak csodálkozik. MARGARET MITCHELL r 05=^ f
