Új Néplap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-14 / 63. szám
1992. MÁRCIUS 14. Hazai tükör 7 Királyok borából IS I Szép őszünk volt, gazdag szürettel Mi lesz a sorsa a magyar boritalnak? Szép őszünk volt. Hosszú, mézillatú. A tőkéken naponta egy karáttal vált aranyosabbá a szőlő. Aztán jött a szüret, és valahogyan a szőlőszedők jókedvű nótáját a kedvetlen gazdák méltatlankodó dünnyögése, morgolódása helyettesítette. Jó termés ígérkezett - de kinek-minek? Emlékszem, Cibakházán a Bátorszőlőben magam is vettem egy kedves özvegyasszonytól néhány mázsát a lédús, pompás, fürtös gyümölcsből. Tíz forintért kilogrammját. Az asszony boldogan segített pakolni az autóra, merthogy ilyen áron is megszabadult tőle, én viszont restellkedve fizettem ki a megmosolyogtató összeget, mivel semmiképp nem tudtam kiszámfejteni belőle a termelő egész esztendei áldozatos munkáját. És akkor még azt mondta valaki, drágán is vettem, mert volt, aki hat forintért adta ... A magyar bor befuccsolt. Hogy miért? Hosszú sora van ennek. A dolog alighanem azzal a kellemességgel kezdődött, hogy túl könnyen jutottunk igénytelen piachoz. A Szovjetunió, az NDK felvásárolt tőlünk mindent, és mi nem voltunk szégyenlősek a minőséget illetően. A gazdák ugyan azt mondják, hogy az 1982-es reformok tettek be nekik, amikor is a kamatok jelentősen megemelkedtek, a forint meg leértékelődött, így a hektóliterenkénti 120-320 márkás ár 100 márkára csökkent. De egy palack magyar borért már a Szovjetunióban sem adtak egy rubelt, csak 70 kopejkát. Mondom, a gazdák szerint ez volt a csőd oka, szerintem, mint fogyasztó szerint viszont a hazai piacon a rohamos minőségromlás devalválta legelőbb is a magyar bort. A minőség helyett a mennyiségre hajtottunk rá, és már az Álföldön is történelminek kikiáltott borokat kezdtünk szü- retelgetni. Eközben pedig a valódi történelmi értékeinket elpocsékoltuk. Elég volt egy-egy ABC cukorforgalmát szemrevételezni úgy szürettájt, kiderült máris, mitől szöknek oly magasra a mustfokok. Pedig hírünk a világban még sokáig tiszteletet parancsolt. Úgy a hetvenes évek elején jártam Varsóban egy katolikus pap ismerősömnél. A pompás vacsora után áhítattal jelentette be az atya, hogy most pedig magyar bor kerül az asztalra. Aztán kellő ünnepélyességgel felbontott egy üveg Kövidinkát. Abból a fajtából, melynek címkéjén egy rokolyás lány táncolt lajbis párjával. Nálunk az a palack akkor úgy 15 forintot kóstált. Odakinn ünnepi gesztus számba ment. Hát ezt az image-t sikerült lenullázni még a környező országokban is. Tavaly szüret előtt úgy hárommillió hektóliternyi óborkészlet volt a pincékben, erre kellett rátölteni az őszi ötmillió hektónyi termést. Pedig a termelői bölcsesség úgy tartaná, hogy egy termés a pincébe, egy termés a tőkén, egy pedig a bankban. No de hát a múlt könnyelműségéért fizetnünk kell. Annyira mohó volt például a bortermesztő ágazat, hogy akkor sem készítettünk konyakot, vermutot természetes boralapanyagból, amikor pedig a mustnak - és ez nem túlzás! - helyenként egy ötvenméteres uszodát kellett kibérelni. Ennek is isszuk most a keserű levét. Hangoskodnak, siránkoznak a bortermelők, és a legerősebb hangjuk azoknak van, akik a történelmi borvidékek italaival házalnak. Tokaj, Eger, Balaton- felvidék, Szekszárd, Villány szeretné visszaszerezni jó hírnevét. A Tokaji-hegy elkelt, a franciák vették meg, a többi tájék is külföldi tőke után áhítozik. Pedig hát volt idő, amikor megvolt a kellő tőke, csak hát a sikeres években a szakértelem meg a termelői tisztesség szükségeltetett volna. A Magyar Borkereskedők Egyesülése, a Magyar Szőlő- és Bortermelők Szövetsége most mindenkit panaszos levelekkel bombáz. Biztos, hogy valami történni fog az ágazat javára, és a józan ész azt diktálja, hogy a prioritás a történelmieket találja meg. Márpedig az Alföldön is a családok százai élnek a szőlőből. Hogy velük mi lesz? Bizony, rajtuk csak a saját leleményük, vállalkozói kedvük és az aszályos torkuk segít. Elképzelhető, hogy a termést maguknak kell meginniuk. A Jászsági Állami Gazdaságban már kivágtak vagy hatszáz hektárnyi tőkét, van még úgy kétszáz hektárnyi, annak azért kegyelmeztek meg, mert 60-70 család él belőle. Számukra pedig a Neszűr az utolsó szalmaszál. A tiszaugi Tiszamente Tsz sem úgy gondolta a dolgot, ahogy az napjainkra bekövetkezett. Komolyan ráálltak néhány évvel ezelőtt a borra, az óvatoskodók ellenére sok milliós beruházásba kezdtek, olasz import hordótartályokat építettek a várható termésnek. Mára még csődbe nem jutottak, ám alig több, mint húsz forintért adják literenként a borukat, de így is dugig a pince. Egy ügyes vállalkozó vette ki a palackozóüzemet, és üzletel talpraesetten, leleményesen. De hát a szőlőn a téesznek így sincs egy fillér haszna sem, jó, ha az ágazat kifut nullára. Csodát a magyar bor megítélésében nem várhatunk. Úgy látom, a hazai piacon a forgalmazók az egyre emelkedő árakkal kívánják sugallni, hogy ez a minőség már nem az a minőség, ízlésem szerint csak a forintban van eltérés, és nem az aromában. De ha nem is így van, érdemes elgondolkodni a vásárlói bizalmatlanságon ... És bizony, az egész borvilág vevői bizalmatlanságán kelettől nyugatig. Ennek a helyreállításához pedig talán évtizedek kellenek. De leg- elébb is annak a szemléletnek a meggyökereztetése, hogy inkább kevesebb bort, de jót! Palágyi Béla Fotó: T. Z. Palackozás kisüzemi módon Furcsaságok a Béke utcában Még a mozaiklapok is hullámzottak Kóródi András nyugodt kinézetű, mozgású ember, aki feleségestül, nagylányostul ugyan Ecsegfalván lakik, de Kisújszálláson dolgozik egy tejboltban. Úgy is mondhatnám, ők a boltvezetők, mindenesek. Mostanában azonban Béke úti lakásukban annyi csoda, furcsaság történt, hogy a minap András már szerepelt a televízió vasárnap esti, Nulladik típusú találkozások műsorában is. Ez az utca afféle egyoldalú, nincsenek átellenben házak, tágas térség húzódik, amelyek egyhangúságát magasfeszültségű vezeték, oszlopok törik meg. Ezt nyomatékkai hangsúlyozom, mert lehet valami köze a furcsaságokhoz. András első, sajátos észrevétele jó két éve történt: este a kertből azt vette észre, hogy Bucsa felé különböző erősségű fények, kivilágított tárgyak haladnak az égbolton. Amikor mindezt szóvá tette, a felesége röviden elintézte az egészet: bizonyára képzelődtél. Éz ennyiben maradt, egészen tavalyig, amikor az egyik éjjel arra lettek figyelmesek, hogy nagy zaj hallatszik. Villanyt gyújtottak, kimentek: sehol semmi, bár később feltűnt, hogy a főzőfülkében feljött, fel- púposodott a mozaik. Széttárták a karjukat, nem értették az egészet. Tavaly, november egyik napján alighogy lefeküdtek, hirtelen megszólalt a csengő. Kiugrottak az ágyból, hiszen kocsijuk van. és András mint egy síkságról kiemelkedő, megfagyott hegyrendszer. Amikor elült a zaj, odaóvakodtak, és a felgyűrt lapok alatt ismeretlen eredetű, szürke por csillogott. Ennek már fele sem tréfa, gondolták, de a legérthetetlenebb meglepetés mégsem akkor, hanem december 30-án történt a portán. András este hét után jött haza, és mivel az előttük húzódó föld- utat alaposan felvágták, a kocsit távolabb, az egyik ismerőse udmajd lerogyott a székre. Evett is, nem sokat, talán fél fasírtot, mivel az sült. Bebotorkált a szobába, bekapcsolta a tévét, amikor borzalmas csattanás hallatszott. Berohant a felesége: lángolt az ágy széle, a matrac, a lepedő, a takaró. Eloltotta, majd némán néztek egymásra. Hamarosan kiderült, elromlott minden: a televízió, a mosógép, a rádió, de még az óra is. Nagy sokára jutottak szóhoz, és úgy határoztak: elmennek otthonról. Kóródiné veígv égett ki az ágy széle és a terítő \ lemoshatatlan. ismeretlen jelek András alkarján A mozaik padlót is feltúrta valamilyen erő arra gondolt: valakit az ismerősök, szomszédok közül gyorsan orvoshoz kell vinni. A házigazda kinyitotta a bejárati ajtó kisabla- kát, de teremtett lélek sehol. A készülék viszont rendületlenül csilingelt tovább, ezért kiment a lépcsőre, és megkérdezte: ki vagy, merre vagy? Felelet azonban nem érkezett. Visszaállították néma helyzetébe a csengőt, noha az egészet már szerfölött furcsállották, ámbár az igazi döbbenetsorozat csak december végén kezdődött. Huszonnyolcadikén hajnalban óriási recsegés-ropogás keltette őket. Úristen, csak nem törtek be, villant át az agyukon. Gimnazista lányuk is felugrott, és a villanyt felkattintva először alig akartak hinni a szemüknek: a folyosón, az előszobaszőnyeg alatt a mozaik húsz centire felpú- posodott. majd lassan hullámza- ni kezdett. Ezután úgy maradt, varában hagyta. A felesége odabenn az ünnepekre sütött-főzött. Amikor a házigazda a kezét a kilincsre tette, és nyitotta volna a kaput, hirtelen óriási ütés érte a fejét, lábát. Másra nem emlékezik. Később úgy-ahogy magához tért, és arra eszmélt, hanyatt fekszik, jóval beljebb, a bejárati ajtó előtt a betonon. Nem akart hinni a szemének: a ruhája a kapuban hevert, csak a pulóverje és az alsónadrágja maradt rajta. Fél óránál is többet tartózkodott így a mínusz 16 fokos hidegben, de mitől, mitől nem: még náthás sem lett. Alig bírt mozogni, má- zsányi volt mindene. Látta maga felett a csengőt, tudta, el kellene érni. Egyszer el is érte, majd valahogyan az ablak elé keveredett. Végre valahára a felesége észrevette, és behúzta. Az első szava az volt elcsigázott férjéhez: mondd meg, hol ittál? Válasz gyanánt csak a fejét bírta ingatni, zetett, Kisújszállásra kocsiztak a sógorukhoz. Pár órát ott töltöttek, elmesélték meghökkentő élményeiket, és még aznap éjszaka hazatértek. Virradat után, már szilveszter reggelén arra lettek figyelmesek, hogy András alsó karján két furcsa jel feke- téllik. Rá- vagy beleégetve a bőrbe, sőt pár milliméterre ki is du- dorodik. Az egyik kereszt formájú, a másik elmosódott „K” alakú. Még egy észrevétel idetartozik: a család koránkelő, hiszen négy körül már útra készek. Hatkor nyitnak, és akkorra meleggel, készre várják a betérőket, így volt ez február 11-én is, amikor hajnalban Kisúj felé robogtak, András arra lett figyelmes, hogy hátulról, a fák közül fényes, csésze alakú tárgy követi az autót. Alacsonyan repült a fekete égbolton: négyszer lemaradt, négyszer utolérte őket, amíg Kisújszállás lakott területére értek. A felesége korábban nem hitt ilyesmiben, de azóta hisz. Sőt, sokszor úgy érzi: valaki vagy valami figyeli őt, őket. Hogy mi lehet ez a valaki, esetleg valami? Gömbvillám, esetleg más? Hogy a ház, a berendezése vagy ők vonzzák ezeket az ismeretlen erőket, talány. Mindezek ellenére elköltözni nem akarnak. Itt alakították ki, építették fel az otthonukat, a magasfeszültségű vezeték szomszédságában. Esetleg valami összefüggés van a titokzatos erők és eme tény között? - erre a feleletet ne tőlem várják. Én csak közreadtam Kóródi Andrásnak és a feleségének minden bizonnyal elgondolkoztató történetét. Hogy mindennek lesz-e valamikor folytatása, ez már nem tőlem függ ... D. Szabó Miklós Fotó: Mészáros János
