Új Néplap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-14 / 63. szám

1992. MÁRCIUS 14. Irodalom—művészet Tamási Áron: Képünket a Magyar Nemzeti Múzeumnak az 1848-as szabadsághareot bemutató állandó kiállításán készítettük. Díszszablya és lovasnemzetőr- zászló Krúdy Gyula: Március 15-e 1848-ban Pesten... Tavaly ilyenkor a százesztendős Petőfi Sándorról ébredezett bennünk minden legenda, a szibériai aggastyántól kezdve a vízaknai sóbányákban talált, megkövesedett Petőfi-holttetemig; az idén, ha utunk a Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán visz el: az ifjú Jókai Mór alakját keressük ott barettos kalapjában, nemzetiszínű övre akasztott jurátuskardjával, amint a szabad sajtóról, az öreg Táncsicsról és más, sohasem hallott dolgokról szónokol a népnek. Hogyan érezhette magát egy hétköznapi pesti polgár, akit a feltűnő ruházatú Jókai Mór a nyomda sarokkövén állongva megállított minden­napi dolgai közepette? Mit csináltál volna például te, nyájas olvasó, ha a sors véletlenségéből abban a névjegyzékben szerepelsz a pesti polgárok között, amely név­jegyzéket 1848 elején állítottak össze a városházi sreiberek? Először nyilván a kíváncsiság fékezte volna lépteidet, mint akár a medvetáncoltatók, kutyadudások, madárlátta planétával kereskedő em­berek megjelenésekor a pesti utcákon. Hiszen akárhogy fejtegetik, hogy Pest már akkor is nagyobb város volt ahhoz, hogy egy kávéházi asztal- társaság (a Pilvax-beli) mondanivalóiról, légvárairól, tavaszias remény­kedéseiről az egész lakosság egyszerre pontos tudomást szerezhetett volna. Nyilván megint a fűzőkészítő nő firmáját cserélendik ki a csizma­dia aranycsizmájával a tréfacsináló jurátusok, amint besötétedik a város felett - gondolhatta magában az a polgár, aki valamivel távolabb a Pilvaxtól, mondjuk, abban az utcában lakott, amelynek sarkán pléhkala- pot zörgetett a szél. A félénkebb polgár - és minden polgár irtózik a tömeg tumultusaitól - talán nyomban hazasietett, amikor Jókai tollas fövegét meglátta; otthon meghagyta a házmesternek, hogy óbudai pincéjébe utazott; bezárkózott lakásába, olyan lábujjhegyen, hogy a szomszéd se vehesse észre; az ablakára leeresztette a függönyöket; befűtött, miután odakünn hideg eső zuhogott; papucsot és slafrokot öltött, hogy kellő időben a dunyha alá bújhasson; remegő családjának pedig lámpagyújtás idejéig magyarázta az 1838-i árvizet, amely ugyanezen a napon történt, valamint az árvíz után következő kolerát, amely miatt a piacokon a tömegek zendülésbe kaptak, valaki elterjesztette közöttük azt a hírt, hogy az urak mérgezik a kutakat, mire a Károly-kaszámyából katonaság lovagolt közéjük. Bizonyára sok derék adófizető töltötte ilyenformán 1848. március 15, napját, amíg a költők azt jegyzik fel e napról, hogy a város örömmámor­ban úszott. Nagyon kis ember volt még ahhoz Jókai, kevésbé elismert Petőfi, hogy a polgár elfogadta volna zsíróul az ő szavukat a szabadságról, egyenlőségről, testvériségről. A polgár bizony lehetőleg elbújt ezen az estén, még a Nemzeti Színház ingyenes előadására se ment el, mert nem lehet előre tudni, hogy mit tervez az a „csőcselék”, amely a délelőtti beszédeket a Hatvani utcában hallgatta. Nagyon kevés volt az amolyan „okos” polgár is, aki az egész revolúciót az ifjúság heccének minősített, amely majd magától elmúlik. A polgárháborúkat csak a történelemírók emlegetik ezen a néven, de a háborúkhoz valóban legkevesebb köze van a békességet kedvelő polgárnak. A polgár nem akar mást, mint dolgozni, igát vonni családjáért, hazájáért, boldog öregségéért. Ma sem akar egye­bet, de már tudja jogait is. *** Nem messzibb találjuk a negyvennyolcadiki képeken a polgárétól a régi táblabíró figuráját. O sem állott a Länderer és Heckenast nyomdája előtt, hogy a nekitüzesedett Jókai hússzor-harmincszor ismételt szónok­latait hallgassa a márciusi esőben. A táblabíró műveltségénél fogva inkább könyvekből szeret értesülni a revolúciók lefolyásáról, mégpedig valamely vidéki udvarház nyugodalmas lugasában forgatván a lapokat. Az akkori táblabíró se volt másforma. Hajdúját, patvaristáját kiáltotta elő, amikor Jókai a sarokkőre felállott a nemzetiszínű kokárdával, a vasalt, csikóbőrből való utazóládába repültek a ruhadarabok, harsogva kérte kontóját a fogadóstól, hogy a folyosó zengett belé, gyorsparaszttal alku­dott a hatvani kapu előtt, vagy befogatott bricskájába, amely még aznap továbbgördült vele ebből a „megbolondult” városból. Dehogyis állott meg a város végi csárdáknál, sőt hajszolta kocsisát az előre való mene­telhez. Ma már nem látni azokat a megrémült arcokat, amelyek az 1848-i márciusi napon mutatkoztak Pesten; a félelmet felejti el leghamarabb az ember. Mindennel megbékül, amikor az történelemmé válik. (1925) Rózsa Endre: Rendörcsizma ’73 (Részlet a Hazai tükör című regényből) Hajnalban sem kellett ébreszte­ni senkit. gyszeriben nagy tanako­E dás indult, hogy mi neve­zetes és méltó dolgot kel­lene csinálni, mert hétfő lévén, a hetet is jól akar­tuk kezdeni, de jól fő­képpen az új világot, melynek fel- virradását már bizonyosra vettük. Mindenki bőviben volt a tervek­nek, s amíg azokat hánytuk-vetet- tük, az egész iskola zajosra népe­sedett. A folyosókon rajzottak a tanulók, és lesték a tógásokat, akik úgy szintén megbolydulva jártak - keltek, hevülten tárgyalván az ese­ményeket. A kamarákba ki s bé jártak a követek, nagy tervekkel dobálva tele minden helyet, s taná­csokat is teregetve, hogy azokon haladjunk. így aztán, midőn láttuk, hogy mindenki hiba nélkül buzog ugyan, de az arabus hetesnél más sem okosabb, akkor elhatároztuk, hogy közülünk követek menjenek Török János úrhoz, ki még folyvást tanvezető professzor volt, és a kö­zös bizalom élvezője. Mindenki tudván, hogy én mint könyvtáros darabont is, eléggé kedves vagyok Török úr előtt, engemet neveztek meg főkövetül, s mellém adták még Horváth Mihályt és Könczeit, ki utóbbit én is kívántam. Hát mi hárman elindultunk. Amint mentünk volna künn a zajgó folyosón, hát éppen Kardos Józsefet találtuk, aki akkor szénior volt, s aki ugyancsak másoktól sze­rette volna megtudni, hogy ilyen márciusi forrongás idején mit kell egy széniomak tennie; s midőn lát­ta Kardos, hogy mily elszántan megyünk hárman, megkérdezte, hogy hova-hova. De hát a mi vála­szunktól okosabb nem lett, mert csak Horváth felelt valamit, s az is elveszett a zajongásban. Török urat azonban, bár a tanítás ideje már elérkezett volt, szokott hivata­lában nem találtuk: No, mit csinál­junk? Látván, hogy a tanulók sem mennek az osztályokba, s minden más szabályok is megbomlottak, bátran azt mondottam, hogy men­jünk egyenesen Török úrnak a la­kására. Oda el is menvén, elsőnek ismét Amáli nénit találtuk elé, aki azt a választ adta nekünk, hogy a tekintetes úr régen elment. Ejnye, gondoltam magamban, ha már itt vagyunk, bár legalább a tündér asszonyt láthatnék egy pillantásra, hadd tudná meg Könczei, hogy ki­hez eresztette közel az ő hitvány ördögét. S amit magamban kíván­tam, meg is valósult mindjárt, mert Rózsa asszony meghallotta a be­szélgetést, és magához bocsátott minket egy percre. Korai idő lévén, még az ágyban feküdt, kék színű és bojtos hálókabátkában. Haja hullá­mos özönben koronázta szép fejét, s a szeme úgy tündökölt, mintha két csillag még az égen maradt vol­na. Emlékezett is reám, mert azt kérdezte, hogy én vagyok-e, aki a tavaly nyertem volt a vaacsoránál; s midőn azt feleltem, hogy válto­zatlanul az vagyok, akkor kedves ámulattal mondá, hogy mily nagy legénnyé nőttem. Hát ez egy kicsit igaz is volt, mert bizony az atyám termetét szinte-szinte elértem már, s a bajuszom gyér szálai is tisztes­ségesen kiütköztek. Illendő meg­hajlással meg is köszöntem a nö­vesztő szavakat, s majd azután el­indultunk a városháza felé, mert Törökné asszony elárulta nekünk, hogy az örvendetes nemzeti buz- dulás dolgában odament az ura. Künn az úton, de hogy Horváth meg ne hallja, súgva megkérdez­tem Könczeit:- Ugye, gyönyörű?! Nyilván az adóhajtó leánya buk­kant fel a Könczei eszében, vagy talán a méz illata miatt irigykedett reám, mert azt felelte, hogy szép­szép a professzomé asszony, de a haza ügye elsőbb. Nem is feleltem neki, de elgondoltam magamban, hogy no, szegény: ez sem tudja, hogy mi a haza ügye, mert lehet ugyan igazságos az a haza, ahol elnyomottak nincsenek, de édes csak az olyan haza lehet, ahol tün­dérek is vannak. Csendesen mentünk hát, mint valami pereskedő rokonok; s meg­érkezvén a dísztelen városházára, hol a börtönök is voltak, egyenesen a tanácsház felé tartottunk, mely­nek ajtaja előtt egy hajdú állott. Megmondok neki, hogy kik va­gyunk s kit keresünk, mire a hajdú Török János urat a tanácsházból ki is hívta. Török úr két hosszú karjá­val magához kanyarított minket, s már sodort is kifelé, hogy mennénk sebesen az iskolába vissza. Látván, hogy Török uram igen gerjedt álla­potban van, könnyű volt gondolni, hogy a tanácsházban valami tör­tént. S hogy mi, hamarosan meg­tudtuk, mert Török úr útközben el- mondá, hogy milyen nagy tanács­kozás zajlott. Ott volt a város esze mind, a főbíró s a szenátorok vala­hány; s midőn ő mondá, hogy a foglyok javát a börtönből ki kéne ereszteni, s estére nagy világításba borítani a várost, akkor a vélemé­nyek megkülönböztek, miből az­tán nagy veszekedés lett. Láttam, Horváth Mihály is meg­ijedt; Könczei pedig úgy billegette a fejét, mint aki mondja is közben, hogy ejh, ejh.- A magisztrátus az ifjúságnak nem parancsol - szóltam én. Török úr rám nézett.- Mindenkinek parancsol! - mondta. Ejnye, gondoltam, most mit te­gyek? Török úr egy kemény szóval megborított, mint valami csirkét szokás; Horváth úgy nézett reám, mint elveszett emberre, Könczei pedig csodát váró módon.- Parancsol, az igaz - mondám -, de kit megfogadunk s kit nem.- Úgy van! - tette melléje Török úr. Abban a percben nőttem leg­alább egy hüvelyket, mert nem­csak az igazamat szorítottam ki, hanem azt is tudtam immár, hogy az ifjúság méltó dolgot bátran cse- lekedhetik, mert Török János uram velünk van. Ezt a bátorítást a sza­vak közé el is hintettem, midőn az arabus hetesben elmondám, hogy hol és miképpen jártunk. A primá- rius ugyan aggodalmasan szoron­gott, hogy miattunk reá fog szálla- ni a baj, de midőn Bong Ferenc tüzes beszédében a szenátorokat kihajigálta az ablakon, s minket pedig országos cselekedetre szólí­tott, akkor egy pisszenéssel sem mert ellenkezni. Hamar hármas ta­nácsot alakítottunk hát, melynek Bong lett a feje, én utána a mozgató főnök, Könczei pedig sajtómester. Midőn ennyire voltunk, a széni­or futárokkal járatta bé az iskolát, hogy mindenki menjen az osztály­ba, mert a préceptorok fennakadás nélkül folytatják a tanítást. Azon­ban a tudomány ez egyszer bennük rekedt, a tanítókban, mert a serken­tésre csak egynéhányan kezdettek szállingózni, s azok is inkább hát­rafelé haladtak, mint előre. Közülünk senki sem ment. llenben, midőn a sürgető E a mi kamaránkba is bé- lükkent, hamar a fejébe tettük, hogy az arabus hetesnek most Petőfi a préceptora, s ezt vigye tovább. S elmenvén ezzel a ko­vásszal, mi is munkához láttunk, ki-ki tiszte szerint s mondhatni, va- lahányan. Én, mozgató főnök lévén, úgy gondoltam, hogy elsőbben elme­gyek a más kamarákba, s kellő sza­vakban előmutatván a mi példán­kat, arra fogom buzdítani őket, hogy úgyszintén válasszanak hár­mas tanácsot. Miközben száma­dást tettem magamban, hogy hol kezdjem, s kinek mit mondjak, Könczei a Talpra magyart és a Ti­zenkét pontot már kezdette is a ke­ze írásával másolatba tenni. Bong Ferenc a tógás nagy deákokhoz ké­szült, nehogy a mi terveink azoké mellett elfussanak; minek előtte azonban útjára elindult volna, De­ák Farkast hazaszalasztotta a nén- jéhez, kéréssel üzenve nekik, hogy a város leányai mind buzduljanak fel, s délutánra tele legyen a város nemzeti rózsákkal. Bartalisot a szurokkészítő mesterhez küldötte, hogy azok fáklyákat gyártsanak; Lőte Józsefet a cigányok fertályá­ba, hogy délutánra minden muzsi­kus bandába álljon; s végül Kutya- vetyinek is jó alkalmat adott arra, hogy a németeken kedvét töltse, mert őt a Várba küldötte a katonák­hoz, mégpedig oly merész üzenet­tel, hogy a császári lobogó mellé a magyar királyit is tűzzék ki az oromra. Hát mindenki útjára ment. Az iskola zsongott, az idő múlt. Dél tájban már minden kamará­ban szorgoskodott a hármas ta­nács; s körmölték újabb és újabb papiros levélre a Nemzeti dali, a Tizenkét pontot s a szükséges éne­keket,, hogy aztán mindenfelé osz­togatni lehessen. A várost minden utcában pezsdítették a futárok, s már a harangozok is minden fele- kezeten tudták, hogy mit kell ten­niük, ha elérkezik az idő. Aztán egybegyűltek a hármas tanácsok, s megválasztottuk a nemzeti kollégyiomot, mely az if­júságnak legfőbb tanácsa lett, s melynek tagjai hárman valának, úgymint Horváth Károly jurista deák, Urr György historikus deák és Muzsnai Pál teológus deák. égy órakor délután már N őrök állottak a nagyte­rem ajtaja előtt, hogy senki zavarót oda bé ne eresszenek, még a főku­rátor uramat se, ha talán odavinné a márciusi szél. A nagy ajtón mint legfőbb gazda, Kardos szénior jött ki néha, s ment vissza kétszer; bent pedig megbízott ügyes ifjak segítettek Haynal Ró­zsa hölgy-kisasszonynak és Török Jánosné tündér asszonynak, kiket titkos úton mint mozgató főnök, én nyertem meg erre a tisztségre, va­gyis arra, hogy szíveink szerint a termet díszbe vonják. A Deák Far- kas'két nénje is, kik első leányok voltak, megérkeztek két leborított csipkés kosárral, melyek tele valá­nak nemzeti rózsákkal. A kosara­kat kétoldalt helyezték az ajtón be­lül, hogy aki csak jön, két ujját mind megmárthassa azokban, ki­csípvén magának egyet a rózsák közül. Aztán Bong Ferenc lehozta a zászlót, s az óriási dobogó mö­gött azt rúdjával a falhoz erősítette, de olyan mutatós módon, hogy a lobogója a nagy zöld asztal fölött lebegjen. Az óra ötre járt. S akkor a tárogatón megszólalt a hívás, melyet egy udvarhelyi teo­lógus deák, ama ismeretes Koncz József fújt a csarnokban. A hívó szóra sorjában megindultunk, min­denki viruló arcával és legcsino- sabban öltöztetve magát; bévonul- tunk a terembe, és osztályok sze­rint helyet vettünk. A városból is seregleni kezdett a java közönség, főleg pártás leányok színes magyar ruhákban, kik beszegő hosszú sor­ban oldalt a falak mellé állottak, mint a rózsák. A csarnok is tele volt már s majd künn a kapu torka; s aztán telni kezdett az utca is künn. Az ifjúság zsongott, a sokaság pedig egyre gyúródott, mintha az egyenlőség, szabadság és testvériség nevében széjjel akarta volna vetni az egész iskolát. A nagy első ablakon, mely a Nagyközre rúgott, egy cigány fe­je kukucskált bé a terembe, amin egyszerre derültünk és ámultunk, mert hiszen az ablak igen magasan volt, s a cigánynak szárnya nem látszott. Hirtlen azonban a cigány feje lefutott az ablak mögött. Nyil­ván a professzorokat pillantotta meg, akik ünnepélyesen vonultak előre, a zöldasztal felé, élükön Szász István és Török János urak­kal. Midőn már helyet vettek ma­guknak a nagy asztal mellett, kö­zépen egy széket üresen hagyva, késetten és egyedül csak akkor tűnt elő Bolyai Farkas úr, már egé­szen fehér nagy hajával és hosszú kék köpenyegében. Lassan, mint nap, előre ment, és az üresen ma- rasztott székbe leült; de ránk pil­lantva és a kivirágzott teremre, fé­nyes szeme jóformán meg sem lobbanhatott, már Török Jánosné asszony odalépett hozzá, és a szíve fölé, a kék köpönyegre egy nem­zeti rózsát szúrt. Bolyai úr csillag szemével a tündér asszonyra né­zett, aztán méltósággal felállt, s az asszonynak kezét s két orcáját megcsókolta. Törökné asszony meghajtotta magát, mint bálvány előtt, s mint színekben lángoló fel­hő, suhogva a helyére szállt. Bo­lyai úr még állott kis ideig, mintha e nagy napon szólani akart volna hozzánk; majd leülve mégis, hul­lani kezdtek szeméből a könnyek, és nagy-nagy cseppekben egymás után futottak le az arcán. Látván őt sírni mind az ifjúság s mind a pro­fesszori kar, olyan csend lett, mint rengeteg erdőben vagy végtelen virágos réten. S mintha az ő könnyei adák' vala a jelt, lassan felállt akkor az ifjúság, és szárnyá­ra szállt az ének: Isten, áldd meg a magyart... Bizony, a leányok is hol a sza­badságunkat énekelték, hol pedig a síró szemüket babusgatták kicsi kendőikkel. Csak Törökné asz- szony állt mozdulás nélkül és vi­lágló szépen; s még akkor is alig csillant új öröm változásba a sze­me, midőn ura, Török János fel- emelkedett, és szívében nevelt szavakkal köszöntötte a magyar szabadság hajnalát. Török uramnak nagy éltetése után a nemzeti kollégyiom követ­kezett, vagyis az ifjúság legfőbb tanácsa, ők hárman előrevonultak a zöldasztal tövébe, majdnem a zászló boruló selyme alá, s ott ve­lünk szemben arcot vettek. Hor­váth Károly, aki középeit állott, elsőnek s hiba nélkül elmondá a Talpra magyart, de miközben es­küdött a rabság ellen, bizony nem gondolta, hogy négy esztendő múlva ott a kollégyiom mellett fogják a vesztőhelyre vinni... Mint fényes-éles kard suhogá­sa, úgy villogtak el a Petőfi szavai, s azoknak szikrái még akkor is ott pattogtak a légben, amidőn Muzs­nai Pál kezdett szólani, jó öblös papi hangon szavalván Garay Já­nostól a Szabadsági dalt, melyet szintén Könczei keresett elé vala- honnét, s amely így kezdődik: Légy üdvözölve, szent szabad­ság, Te szép menyasszonyunk! o, a szép menyasszony, N kiből Muzsnai szinte tiszteletes asszonyt csi- nála, illedelmesen és hamar elsuhanván, har­madikul Urr György vett elé egy nagy árkus papírosat, melyről a Tizenkét pontokat, mint a megérett gyümölcsöt, potyogtat- ni kezdte. Hanem a legnagyobb tetszés mellett potyogtatta a jó gyümölcsöt, mert midőn a tizen­kettediknek kihirdető, hogy a ma­gyar nemzet kívánja az uniót Er­déllyel, akkor, mint a fergeteg, ezer torokból tört fel a kiáltás:- Éljen az Unió! Még künn is azt gondolhatták, hogy no, most összedől a kollégyi­om, mert a rezgő ablak mögött a cigány feje ismét megjelent, s bambán meredezve lesett a terem­be bé. De akkor Bong Ferenc már előreindult volt, hogy a zászlónkat kézbe ragadja; s midőn fölemel­hette, s irányt is vett a középen kifelé, hát akkor a cigány feje is úgy lefutott az ablak üvegén, mint egy óriási fekete vízcsepp. S abban a percben odakünn fel­lendült a Rákóczi induló', lent az udvaron pedig megszólalt az isko­lai harang, utána meg a Szent Mik­lós utcában az Ispotály templom harangja, majd a Kisköz alatt a katolikus harang. Pattogott a szép induló, s zúgtak a harangok. A rendőrcsizma fejében kincstári kapca jár: mint szabott számú agyteker- vény, tölti be marconán. A rendőrcsizma képéről mért sülne le a bőr, ha gazdája úgy ukmukkfukk, néhány fejet betör? A rendórcsizmának ma már emberi arca van: ha mosolyog a fenekedre, nem is néz morcosán. A rendőrcsizma derűjén még az idő se fog! Tovább él, mint akibe rúg, és mint akibe fog. Összecsap felettünk a bűz, Merre szökj? Hova másszak? Mint mezei ürgét a víz, kiönti őt a lábszag. A világ megtelik jövendővel

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom