Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-15 / 39. szám
1992. FEBRUÁR 15. Kulturális panoráma 9 A magyar filmszemle után Édes Anna, drága Böbe - mi lesz veletek? Véget ért a hét közepén a magyar filmek seregszemléje, két év termése mérettetett meg a fővárosban. Elhangzottak az első jelentések is, több mint 15 ezer néző váltott jegyet a filmekhez, ami mondhatni közönségsiker. A külföld is számos szakemberrel képviseltette magát, tart tehát tovább Európa érdeklődése, hogy mihez is kezd most a magyar film új helyzetében, új feladatainak eleget téve. Táblás házak a kijelölt belvárosi mozikban, mind a játékfilmek, mind a dokumentumfilmek vonzották a közönséget. Több esetben még a pótszékek is kevésnek bizonyultak. Elhangzottak nyilatkozatok is, keserűségről, elégedetlenségről tanúskodtak - alkotói keserűségről, filmes elégedetlenségekről, a filmcsinálás pénzügyi problémáiról, hisz egyre drágább művészet a film. De vajon szembenéztek-e az alkotóművészek azzal a kérdéssel is, hogy törekvéseik, újabb elképzeléseik mennyiben találkoznak a nézők szélesebb körének igényeivel; hogy mit is lehetne tenni igazán azért, hogy az új magyar filmek vetítésén egy-egy vidéki város mozijában ne tizenöt-húsz ember lézengjen, hogy ne üresen tátongó nézőterek előtt peregjenek a vásznon a filmek? Amiben nemcsak az anyagi megtérülés hiányát lehet sajnálni, de még inkább fájdalmas az a szellemi veszteség, mely ezzel a visszhangtalansággal együtt jár. Mit lehetne tenni, hogy a magyar film, amely a határainkon túl neves fesztiválokon még mindig jeles szereplő és díjvárományos, sőt el is hoz díjakat, idehaza is több elismeréshez, azaz több nézőhöz jusson el? Vajon Szabó István Édes Anna, drága Böbe című filmje, amelyet épp e szemle zárónapján mutattak be, és amely két pedagógus sorsának ábrázolásában egy rendkívül mai, friss problémát boncolgat - mi történik az emberrel, ha kicsúszik alóla a talaj, ha élete során egyszer csak légüres térbe kerül -, vajon ez az időszerű gondolatiságú és formai megoldásait tekintve is közérthető, világos és „egyszerű” film, az Oscar-díjas rendező ízig- vérig magyar alkotása, hány emberhez jut majd el a közeli napokban, hetekben, hónapokban? Éz itt a fő kérdés, a kínzó és nyugtalanító. Ez az igazán közérthetően élvezetes játékfilm hogyan tudja majd magához csalogatni a túlbonyolított és nehezen követhető hazai gyártmányú filmektől sok esetben jogosan idegenkedő közönséget? Vajon hogyan lehetne kiemelni a mozik hétköznapi programjából, hogy valamiképp a figyelem előterébe kerülhessen - ha egyáltalán vállalják forgalmazását a mozik, akár itt a megyében is. Nem lehetne például „célzott” moziestéket, netán mozidélutánokat rendezni, meghívott nézőkkel; filmdélutánt, akár a rendező személyes részvételével, így is tartalmasabbá téve a néző számára az alkotással való találkozást? Feltételezhető, hogy a pedagógusok körében fokozott az érdeklődés a tárgyát a nevelők világából merítő alkotás iránt, hisz témája két fiatal tanárnő válsága. Vajon erre az érdeklődésre nagyobb településeken, városokban nem lehetne-e ráépíteni e gondolatébresztő film bemutatását okos, körültekintő, tapintatos szervezéssel, összefogással, mozisok, pedagógusok, különböző szervezetek, mindenki részvételével, akinek szerepe lehetne benne? Mert jó dolog, hogy a belváros néhány mozijában ezrek tekintették meg a friss filmtermést, de mégjobb lenne, az igazi az lenne, ha szerte az országban, a vidék filmszínházaiban is sikert aratnának - ha nem is mind, legalábbis közülük a legjobbak. Mert az üres nézőtér: a mozi halála, ma még talán egy-egy magyar film hal el benne csendesen, holnap pedig már . .. akár temethetjük is a magyar filmkultúrát. (V. M.) CSAPDLE, CSACSI! i p Hamarosan a mozikba kerül Tímár Péter Csapd le, csacsi! című filmje, mely részt vett a szemlén - s mely egy őrült családról, a rendszerváltásról és egy sereg másról „beszél” - a negyvenes évek vígjátékaira is kacsingatva - népszerű színészek részvételével. A képen a film egyik jelenetében Gáspár Sándor és Szacsvay László. alkotói tervek A kritikusok megírják a magukét a filmekről, a rendezők boldogan veszik tudomásul, hogy egyre több előadásnál kell kitenni a „Minden jegy elkelt” táblát, s az olvasó mindenről értesül, ami a színfalak előtt zajlik. Csak azt nem tudja, hogy például Janisch Attila, a filmszemle nyitó játékfilmjének rendezője nyolc kópia közül választotta ki azt az egyet, amelyet többé-kevésbé alkalmasnak talált a gálavetítésre. Hogy Böszörményi Zsuzsa, a Hol volt hol nem volt című, diák Oscar-díjas kisfilm rendezője a vetítés után - baráti körben - kijelentette: azt a tényt, hogy filmjét a gálamegnyitó műsorára tűzték, többre becsüli, mint magát az Oscar-díjat. Lehet, hogy a magyar filmek ettől még nem lettek jobbak, de a filmgyártás szférájában beindult változások a filmszemle minden rendezvényén és kiadványán érződtek. A bemutatók filmvásznán a szemle emblémája után közvetlenül a Kodak emblémája tűnt fel, s a szemlék történetében most először fordult elő az is, hogy a magánvállalkozók és alvállalkozók dolgoztak együtt a korábbi szervezőkkel. A Hungarofilm, a Budapest Film, a Moziüzemi Vállalat és a Művelődési és Közoktatási Minisztérium mellett a szemle szervezését és gazdasági ügyintézését a Magyar Operatőrök Céhe Kft. vállalta. Több mint száz filmről, tizen-egynéhány stúdióról, öt moziteremről, négyszáz magyar és külföldi újságíró tájékoztatásáról lévén szó, ez nem csekély szervezőmunkát igényelt, s persze nem kevés pénzt. Ezért a szemle nemcsak az adófizető polgárok zsebéből gazdálkodott, hanem a szponzorok pénztárcájából is. A Novo- film, a Kodak, a HBO mozicsatorna is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar film méltó tálalásban kerüljön a szakma, a sajtó és a közönség elé. A „főszponzor” pedig, az állami pénzből gazdálkodó Magyar Mozgókép Alapítvány idén 17 milliót költött erre a rendezvényre, amelyen - ugyancsak első ízben - konszenzus és nem főnöki utasítás döntötte el, mi szerepeljen a szemle hivatalos műsorán. A 23. Magyar Filmszemlére 252 magyar újságíró és 198 külföldi vendég kérte az akkreditálását, ami önmagában is szemlerekord. Itt voltak minden nagy nemzetközi filmfesztivál képviselői, s megérkezett Budapetre az egyre rangosabb Európa-díj ügyvezetője - Aina Bellis. A nézőtéren a kritikusok és laptudósítók mellett potenciális vásárlók is helyet foglaltak. Miközben a hazai kritika eldönti, hogy milyen szakmai eredményt hozott két év magyar filmtermése, azok a rendezők, színészek és más alkotók, akik a nagykörúti Metró mozi színpadán megjelentek, már következő munkáikon dolgoznak. Böszörményi Zsuzsa első nagyjátékfilmjének forgatókönyvét írja, Surányi András, az Erózió rendezője egy német produkcióban való részvételéről tárgyal, Szabó István egy BBC-ko- produkcióról folytat előzetes tárgyalásokat, Makk Károly pedig színpadi musicalen töri a fejét. Sára Sándor Sevillából ugrott haza, hogy ott legyen a Könyörtelen idők bemutatóján, Koltai Lajos operatőrnek pedig hollywoodi szerződése van. Kitekintő Egyházi iskolák osztrák szomszédunknál Ausztriában az iskolák osztályozásánál másfajta fogalmakat használnak, mint nálunk. Az állami és egyházi oktatás elkülönítése helyett a minisztériumok, a tartományok és az önkormányzatok kezelésében működő intézményeket nyilvános, ezen kívül szerveződőket magán- (privát) iskoláknak nevezik, amelynek egyik - mennyiségében legjelentősebb - formája az egyházi kezelésben levő iskola. Az egyházi, illetve magániskolák tevékenységét két alapvető dokumentum szabályozza. Az egyik a Vatikánnal 1962-ben megkötött konkordátum, a másik pedig az ennek nyomán született - kétharmados többséggel elfogadott - iskolatörvény. A rendelkezés leggyakorlatibb pontja az, hogy a tanítók és a tanárok - iskolafenntartótól függetlenül - az államtól kapják az azonos szisztéma alapján megállapított fizetésüket. Az egyházi iskolák fenntartásának további kiadásai már az egyházmegyét, a rendet vagy az alapítványt terhelik. A törvény meghozatala óta az egyházi oktatás részaránya meglehetősen stabilnak mutatkozik, mennyiségi részesedése évtizedek óta változatlan, inkább a belső arányokban mutatkoznak eltérések. Az effajta iskolázás az óvodától az egyetemig lényegében mindenre kiterjed, jelentősége azonban típusonként meglehetősen eltérő. Az osztrák egyházi iskolaügy - számos tekintetben szemben a hazaival - a széles körű jelenlét mellett a praktikumra helyezi a hangsúlyt. Mindez különösen a lányok és a nők tanításában, nevelésében számottevő hatású. Az egyházi nép- és polgári iskolákba szembeötlően több lányt íratnak be, mint fiút. A gimnáziumokban is a lányok javára billen a mérleg, de mindenképpen kiegyenlítettebb az arány. A szakmai középiskolák esetében nagyon változatos az elosztás az ipari-technikai jellegű iskolákban a fiúk, másutt a lányok vannak többségben. Végül szintén sokkal inkább nők vesznek részt a nevelők és a szociális munkások képzésében. Ausztria iskoláiban - ez alól az egyháziak sem kivételek - igen erőteljes szelekció érvényesül. A gimnáziumok alsó négy osztályába hozzávetőlgesen kétszer annyian járnak, mint a felsőbe. Például a pressbaumi Sacre Coeur Gimnnáziumának tavaly 681 diákja volt, közülük 471-en jártak az alsó, 210-en a felső osztályokba. Az 1-4. osztályokban 30 körül alakultak a létszámok, az 5-8-ban ez inkább a 20-hoz közelít, nem kis eltérésekkel, hiszen van olyan hatodikos osztály, ahová tizenhármán, de olyan is, ahová huszonhatan járnak. A szelekció egyik fontos adaléka a pótvizsgák magas száma, az elmúlt tanévben 113-an tettek ilyet. Ebben az iskolában a gyerekekkel 63 többségében magiszteri, néhány esetben doktori fokozattal rendelkező tanár foglalkozik. Megoszlásuk egyenleges: 29 nő és 34 férfi képezi a tantestületet. Nem kis problémát jelentenek a tanárok családi életében bekövetkező krízisek. Az elvált tanerő még tovább tevékenykedhet, de újraházasodása esetén le kell mondania állásáról. A hallottak szerint ez nemcsak az érintettnek, hanem az iskolavezetésnek és az iskolahivataloknak is komoly gondokat okoz. Az iskolairányításban dolgozók szerint az állami és az egyházi szervek között a megegyezés keresése jegyében zajlanak az időszakonkénti egyeztetések. Mindezek ellenére távolról sem merev és mozdulatlan a két terület közötti kapcsolatrendszer. Többen például egyenesen tagadják a két iskolaforma közötti rivalizációt. Ezzel szemben tény, hogy mind az egyházi, állami viszonylatban, mind az egyházi iskolákon belül is kialakulnak különbségek. Alsó- Ausztriában az említett pressbaumi Saacre Coeur Gimnázium a legtekintélyesebb, ami a tandíjakban is kifejeződik. Ugyanott a hollabruni gimnázium éppenséggel arról ismert, hogy ott kell a legalacsonyabb tandíjakat fizetni. Jóllehet a konkordátum szerint az állami szerveknek - az említett fizetésbiztosításon kívül - semmiféle kötelezettség vállalásuk sincs, ennek ellenére ki- sebb-nagyoybb mértékben részt vállalnak az iskolák gazdasági terheiből. Az Oktatási Minisztériumban a harmadoló jellegű teherviselés elvét részesítik előnyben. Ez az utóbbi években annyit jelentett, hogy az oktatási tárca azon települések és közösségek iskolaalapítási-iskolabővítési törekvéseit támogatta, melyek maguk is hajlandók voltak ehhez forrásaikkal hozzájárulni. Enkek megfelelően számos olyan eset akadt, amikor egy iskola létesítésének egyharmadát a minisztérium, egyharmadát a tartomány vagy a helyi önkormányzat, egyharmadát az egyházmegye állta. Ezzel a megoldással megsokszorozhatták, hatékonyabban hasznosíthatták rendelkezésre álló forrásokat. Másfajta példa a felszerelések korszerűsítése. Az egyházi iskolák számítógépekkel való ellátásában, ha lehet még bőkezűbbnek bizonyult az állam. Ennek az alaposan kidolgozott programnak kétharmad részét ilyen forrásokból fedezték, csak a harmadát biztosította az egyház. Az idézett példák ellenére az egyházi iskolák önálló gazdálkodásra törekvése jellemző. Legfontosabb bevételi forrásuk a tandíj. De létesítményeik bérbeadásából, adományokból is forrásokhoz jutnak. E cél megvalósítása érdekében olyan menedzserek alkalmazására törekszenek, amelyek képesek hatékony gazdálkodást folytatni. A bécsi egyházmegye iskoláinak 62 százaléka adótanácsadót alkalmaz, van olyan iskola, mint a sterbersdorfi, amely messze az átlagon felüli működési feltételeket teremtett a hatékony gazdálkodás alkalmazásával. Mintegy bizonyítva, hogy ez az oktatási szisztéma sem hagyhatja figyelmen kívül a racionalitást. Pethő László Folyóirat-tallózó ✓ / Volt egyszer egy Uj írás 1961 márciusában jelent meg az első száma, most a harminc- egyedik évfolyammal búcsúzott el, ha jól számolom, a három- szászhetvenedik lapszámmal. Amikor e lap elindulhatott, egészen más volt a helyzet, mint a nyolcvanas években. Alig volt folyóirat, korlátozott és ellenőrzött volt az irodalmi-művészeti élet. Még éppen csak hogy megkezdődött e területen a konszolidáció, amelynek során kegyesen „megbocsátották” az íróknak 1956-ot. Ennek a kezdetnek volt fontos jele az első amnesztiák sora, s szükségszerű következménye az irodalmi nyitás is. Az Új írás, amelynek első szerkesztői Illés Lajos, Pándi Pál és Váci Mihály voltak, e nyitásban kapott döntő szerepet. Első száma például az addig nemkívánatos Benjámin László verseit közölte, aztán a sokat bírált Németh László esszéjét. S olyan - akkori - fiatalokat, mint Szakonyi Károly, Garai Gábor, Szécsi Margit, Fodor András, Csurka István. A 31 évfolyam folyóiratméterei ma már az irodalomtörténet részei. A remekművek is, meg a szürkébbek is. Mennyi olyan művet rejtenek e lapszámok, amelyek akkor alig tűntek föl, mégis maradandónak bizonyultak! S mennyi az olyan is, ami a megjelenéskor hangos szakmai visszhangot váltott ki, mára mégis elfelejtődött. Hány félbeszakadt, megtört pálya is hozzátartozik e laphoz. Ugyancsak a legelső szám szerzői közül például Galambos Lajos és Gere- lyes Endre neve említhető a hajdani nagy sikerűek közül. Ahogy múltak az évek, egyre több bírálat érte a lapot. A nyolcvanas években már egyenesen divat volt szidni, olvasásra sem érdemesnek nevezni. Soha egyetlen sorom sem jelent meg e lapban, bár ez nem rajtam múlott csupán, s így talán elfogadható tárgyilagosnak az az állításom, hogy az elutasítás erősen túlzó volt. Magyarázzák azonban ezt a bírálható szerkesztési elvek, mindenekelőtt talán az, hogy túl szűk körből verbuválódtak a szerzők, s hogy a lap egyre inkább egyféle irodalmi ízlés mellett voksolt. S ez mind jobban eltávolította az úgynevezett posztmodem törekvésektől. Ez a jogos bírálat mostanára azonban, amikor szinte meg sem számlálható számú folyóirat születik, él és hal meg, szétfosz- lik, annál is inkább, mert mind több lap vállalja az irányzatosságot, mert végre szabadon teheti ezt, nem kötik a „népfrontosság” szempontjai. Mégsem természetes, hogy éppen az Új írás arra kényszerül - kizárólag anyagi okok miatt -, hogy megszűnjön. S ha már mégis így történt, a búcsúszám vers- és prózafejfái mellé mi is helyezzük oda a magunkét, azzal az önvigasztalással, hogy csak a lap szűnik meg, szerzői, mint eddig is, továbbra is megjelennek - csak más helyeken. Vasy Géza
