Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-01 / 27. szám

Doktor úr a rács mögött Saját maga védi magát Sötétbarna hajú, bajszos férfi ül előttem. Jelenleg a szolnoki börtön lakója, és különös ismertetőjele, hogy felsőfokú diplomával rendelke­zik, ami a rácsok világában ritka­ságnak számít.- Kérem, ha hajlandó beszélni, mu­tatkozzék be olvasóinknak!- Hajlandó vagyok: dr. Bubori Ist­vánnak hívnak és 1949-ben szület­tem. A megyeszékhelyen jártam is­kolába, gépipari technikumba, ame­lyet végül Szegeden fejeztem be. 1967-ben érettségiztem, és techniku­si oklevelet kaptam.- Ezt követően?- Annak rendje-módja szerint le­töltöttem a katonaéveimet, és a lesze­relés után számítástechnikusként dolgoztam az AEV-nál, majd az ille­tékhivatalban. Időközben felvettek a jogtudományi egyetemre Szegedre.- Hogy ment a tanulás?- Sok gürcöléssel, olykor feszült­ség közepette, néha könnyebben. Ne­héz erre egyetlen mondattal válaszol­ni, hiszen például a nemzetközi jog­ból harmadszorra engedtek csak át. A többiből jóval könnyebben vettem az akadályokat, és végül átlagos ta­nulóként fejeztem be az egyetemet, s kaptam 1985-ben diplomát. Ekkor Szegeden a megyei tanács illetékhi­vatalában tevékenykedtem, mint re­vizor, majd három évig az ottani ta­nárképző gondnoka voltam.- Közben azért úgy gondolom, a magánéletében is történt egy és más.- Igen. Valahogyan be kell valla­nom: nem volt, és nincs szerencsém a nőknél. Lehet, bennem van a hiba, vagy a körülményekben, de nem si­kerültek a kapcsolataim. Az első fel­eségemmel már kilenc éve éltünk együtt, amikor elváltunk. A második házasságom három évig tartott, Sze­geden laktam, és 1986-ban szakítot­tunk. Nem adtam fel, harmadszor is megnősültem Szegeden, és ebből a házasságból született egy kisfiam, aki most már ötéves. Ez a kapcsolat sem sikerült, és 1989-ben szintén vá­lással fejeződött be. A fiam meg az anyja Szegeden maradt, én meg 1989 karácsonya előtt hazaköltöztem Szolnokra, az anyámhoz.- Nem gondolkozott még azon: mi­ért romlottak el a kapcsolatai?- Dehogynem, sokszor próbálok feleletet keresni a kudarcokra. Úgy érzem, az első házasságom szétesé­sében nem én voltam a hibás. Viszont a második és a harmadik nejem ese­tében a szakításban közrejátszott az alkohol is, mint feszültségoldó. Az­után már családosán a vizsgák, a ta­nulás sem kimondottan jó dolog. Le­het, az én személyiségemben is van valami, ami mindig ismételten válás­hoz, szakításhoz vezetett.- Térjünk vissza 1989 végéhez. Ha­zaköltözött Szolnokra.- Igen. Az apám 1988-ban meg­halt, én Szegeden elváltam, se lakás, se semmi, ezért visszajöttem. A szü­lői ház padlásszobáját rendbe tettem, ott laktam. Abban az időben kaptam munkanélküli segélyt is, napi 236 fo­rintot. Ezenkívül alkalmi munkákat végeztem. Nem szépítem a dolgot, negyvenévesen olyan egyedül ma­radtam, akár az ujjam. Újsághirdetés révén megismerkedtem egy nővel. Közben elfogyott a pénzem, ezért el­adtam anyám két gázpalackját, meg néhány ágyneműt.- Kedves doktor úr, ez nem volt szép öntől.- Tudom, ígértem, megadom, de nem hitte és feljelentett. Erről is lesz most tárgyalás. Akkor folyt a rend­szerváltás és valahol próbáltam elhe­lyezkedni jegyzőként. írtam tizenöt helyre, de mindenhonnan udvariasan visszautasítottak. Ha meg lakatosnak jelentkeztem, azt hitték, van valami bajom, hogy jogász létemre így pró­bálok elhelyezkedni.- Tényleg nincs semmi baja? Már bocsásson meg, de nem itta betegre magát? Úgy értem, szellemileg.- Kérem szépen, az interjú bizo­nyítja, nem ittam annyit. Többet le­húztam néha a kelleténél, de látható, azért eszemnél vagyok.- Igen, ezt én is így tapasztaltam. Kérem, folytassa.- Szóval nem ment a jegyzőség. Időközben két hetet dolgoztam, ezért megvonták a segélyt. Addig a barát­nőm tartott el. Tavaly januárban visszakaptam a segélyt, de pillanat­nyi ostobaságomban újabb galibát okoztam: a barátnőm két gyűrűjét be­adtam a zaciba. Ezért ő is feljelentett. Elismerem, elvittem, és megígértem: visszahozom.- Ennyi az egész balhé?- Nem, még van két apróság. Egy­szer felvettem az anyám nyugdíját és elköltöttem. Közben neki se kellet­tem, ezért vagonokban aludtam. Munkára sehol nem vettek fel, enni meg kellett, ezért az egyik társammal a Tisza Szálló mellől elvittünk har­minc üres göngyöleget. Ennyi.- Ezekért van benn?- Nem. Tavaly nyáron igazoltattak, és mivel nem volt nálam a személyi igazolványom, kaptam ezer forint bírságot. Pénzem nincsen, ezért úgy döntöttem, leülöm. Meg is történt, és január 26-ika óta pedig a négy botlá­sért előzetes letartóztatásba kerül­tem.- Hogy érzi magát benn?- Mondjam azt, hogy jobban, mint kinn? Van szállásom, enni adnak, mosakodni tudok, olvasok.- Mennyi kárt okozott?- Összesen ötvenezer körülit.- Nem furcsa, hogy doktor ítéli el a doktor urat?- Biztosan furcsa lesz, de evvel szembe kell néznem. Hogy ide juttat­tam, ennek én vagyok a fő oka, meg a sok sikertelen kapcsolatom, és az, hogy az anyámnak sem kellettem.- Hányán vannak egy zárkában?- Tizenegyen.- Tudják, hogy ön jogi doktor?- Nem mondtam meg, de a minap, amikor így szólított az őr, nagyot néztek.- Hogyan tovább, kedves Bubori doktor?- Szeretnék benn is dolgozni. Noha diplomával rendelkezem, bármely munkát: lakatosságot vagy gépelést is vállalok, merthogy ahhoz is értek.- Mennyi elzárásra számít?- Egy évre, vagy ennél valamivel kicsit többre. Ügyvéd nem szüksé­ges, önmagamat védem, mert mire elmagyaráznám neki, addig elmon­dom.- Mit vár a jövőtől?- A felelet csupa kérdőjel, sőt csak kérdőjel. Cipelem magammal a háta­mon ezt a pár hónapot, és tudom, nehéz lesz elhelyezkedni. Van egy negyed házrészem, de hát mit csinál­jak vele? Kinek kellek, hová kellek én majd így? Foglalkoztat a gondo­lat, hogy saját életemet megírom. Mások, főleg a szülők okulására. Hi­szen nem akartam én rossz lenni, de hát nem tudom, így egyedül ki lehet- e szállni ebből a borzasztó kerékből? Lakás, állás, fizetés, otthon nélkül - néz rám lemondóan. A biztos feleletet én sem tudom. Éppen ezért adtam közre egy olyan ember történetét, aki apróbb botlá­sok, stikák után tárgyalásra, ítéletre vár a szolnoki börtönben. Egy szál ruhában, egyetemi diplomával a zse­bében. Ennyi a vagyona... D. Szabó Miklós Fotó: Korényi Éva Az új oktatási törvény az iskolaügy Bős-Nagymarosa Beszélgetés Cseh Sándornéval, a Pedagógusok Szakszer­vezete megyei titkárával Kevés törvény születik olyan ke­serves vajúdással, mint a leendő új oktatási törvény. Viták kereszttüzé­ben állnak a különböző változatok, s nem egy tanácskozáson megkérdezik a résztvevők: „most ugyan melyikről beszélgetünk?” Az első „változat” - amely ma már persze nincs napirenden - mint isme­retes, tavaly januárban készült el. E tervezetet az 1985-ös törvény szel­lemi atyja, Gazsó Ferenc egyetemi tanár vezetésével állította össze egy szakemberekből álló csapat. A terve­zetet minden tantestületben megvi­tatták, több száz levélben tettek ész­revételeket, javaslatokat pedagógu­sok, szülők. A megmérettetésen úgy tűnt, a szakma elfogadja a tervezetet, igazából nem tudni miért, az illetékes tárca azonban nem. Elfogadható ma­gyarázatot ugyanis nem kapott a köz­vélemény a Gazsó-féle csapat me­nesztéséért. Tény és való, hogy új „törvényalkotókra’ ’ bízták a tervezet kidolgozását, s azóta egyre-másra születnek koncepciók. Ezek legújabb változata 1992. január 14-i dátummal külön kiadványban került „forga­lomba”. Ha végre egyszer mégis­csak lesz érvényes oktatási törvény, vajon megtudjuk-e, hogy hány tante­rem, vagy oktatástechnikai eszköz árába került ez nekünk? Ma még per­sze azt sem lehet tudni, mikor kere­kedik ki a koncepciókból egy, a ho­natyák asztalára letehető törvényter­vezet. A legfrissebb változat sem nyerte meg ugyanis a Pedagógusok Szakszervezete tetszését, s a napok­ban tartott országos fórumon a 200 ezres tagság nevében tiltakoztak a koncepció egyes pontjai ellen. S hogy melyek ezek a pontok? Többek között erről kérdeztem Cseh Sándor- nét, a Pedagógusok Szakszervezete megyei titkárát.- A legnagyobb problémának azt tartjuk, hogy a koncepció ugyan ki­mondja, hogy az alapfeladatokat az államnak kell finanszíroznia, de nem szól arról, hogy mit tekint a tárca alapfeladatnak. így például leszöge­zi, hogy az óvoda 5 éves kortól köte­lező, s ingyenes - ez ugyanis a tankö­teles kor kezdete. A koncepció ugyan „államon az önkormányzatokat” is érti, de mint tudjuk, a helyi közigaz­gatási szervek anyagilag nincsenek rózsás helyzetben. Előfordulhat te­hát, hogy a három-, négyévesek óvo­dáztatására nem tudnak áldozni, de a szülők sem tudják magukra vállalni a költségeit. Ugyanígy nincs szó az is­kolai napközi központi finanszírozá­sáról, így tehát ezek léte is az önkor­mányzatoktól függ. Ezenkívül szá­mos más példával igazolhatnánk, hogy a kormányzat jórészt áthárítja az oktatás finanszírozását az önkor­mányzatokra. tanítói oklevelek érvényességéről miniszteri rendelet intézkedik.” Ám nemcsak ezekről az oklevelekről in­tézkedik a tárca. A pályakezdők szá­mára például egyéves szakmai gya­korlatot javasol a koncepció, s ennek alapján a TOK, a Területi Oktatási Közont kimondhatja a pályára való alkalmatlanságot. E döntés ellen pe­dig fellebbezni sem lehet a munkaü­gyi döntőbizottsághoz.- A TOK egyébként talán a legtöbb vitát váltja ki a pedagógusok köré­ben. Sokan a „csendőr’’ szerepét, a keservesen megszerzett részleges önállóság elvesztését látják benne. Jóllehet az is vitathatatlan, hogy va­lamiféle szakmai felügyeletre mégis­- Mindez nyilván a pedagógus munkanélküliség növekedésével is járhat.- Hogyne, de nemcsak ez. A kon­cepció szerint például ngm „megfele­lő szakos képesítésnek ’ ’ számít a kö­zépfokú végzettség, ennek ellenére leszögezi „A középfokú óvónői és Kétmillió kilométer balesetmentesen Aki még most is a buszról álmodik Van már annak vagy hét esztende­je, hogy utoljára találkoztam vele. S most, ahogy ismét itt ül szemben ve­lem és terelgeti emlékeit, figyelem. Nem sokat változott. Jóllehet, arcán neki is árkokat ástak az évek, gyérülő hajába hó vegyült, ám mozdulatai ugyanolyan fürgék mint jónéhány esztendővel ezelőtt voltak. ízesen be­szél, s egész lénye cáfolja a természet törvényét, mely szerint minden a vi­lágon születik, szárba szökken, vi­rágzik, majd hervad. Most is úgy fészkelődik a széken, mintha minden pillanatban menni készülne. Mintha most is mindkét keze tele lenne ten­nivalóval. Pedig megnyugodhatna már, hisz a tiszabői Bozsó Antal ta­valy szeptember 3-a óta nyugdíjas. Akkor töltötte be a hatvanat. Előtte 35 esztendőn át rótta az utat, tekerte maga alá a kilométereket Ti- szabő és Szolnok között. Naponta ÖL szőr fordult, s ez 416 kilométert je­lentett. Ki tudja, hány utast szállított a fakaruszokkal meg a csuklósokkal? Merthogy ő buszsofőr, és nem is akármilyen buszsofőr volt. Kétmillió kilométert vezetett balesetmentesen. Elmondása szerint az országban né­gyen vannak, akik ezt elérték. Nem kis teljesítmény.- De az sem - jegyzi meg szerényen -, hogy egy felújított autóbusszal 764 ezer kilométert mentek a váltótársá­val együtt. Ezt persze csak úgy lehe­tett elérni, hogy odafigyeltek a masi­na minden rezdülésére, ápolták, ba­busgatták az öreg járgányt úgy, mint anyja a gyermekét. Ha a ruháját meg­tépkedik, tán még azért sem haragu­dott volna úgy, mintha abban a busz­ban szemetelnek az utasok. Tudták is a falubeliek, hogy Tóni bácsinak az autóbusz jelenti az életet. Most, hogy már letette a lantot, álmában még sokszor ül a volán mö­gött. Éjjelente gyakran fölébred fél tizenkettő és fél egy között. Hisz míg dolgozott, telente pontosan ilyen idő tájban mindig kiment a csillaggarázs­ba, megnézte, körbejárta a masinát. Járatta a motort, hogy a reggeli indu­láskor nehogy valami gond legyen. Nem is volt soha. A legnagyobb hi­degben is egy pöccintésre engedel­meskedett a gép. Hozzá lehetett iga­zítani az órát, hisz a fél hatos indulás nála szent és sérthetetlen volt. Mond­ja is, hogy harmincöt év alatt senki sem zörgette rá az ajtót, senki sem verte rá az ablakot az utasok közül amiatt, mert elaludt. S ha a volán mögé ült, mintha kicserélték volna. Nem vitte magával a család gondjait, igaz, felesége rengeteg terhet levett a válláról. S milyen érdekes is az élet. Amikor buszozott, sosem akadt baja, de 1976-ban, amint egyszer gyalogosan át akart menni az úton, egy motorke­rékpáros elütötte.- Ez egy, a kellemetlen emlékeim közül, s ha már itt tartunk, elmonda­nám - folytatja -, hogy volt még egy olyan eset, amit sohasem felejtek el. 1960. július 16-át mutatott a naptár. Nyár volt, hét ágra sütött a nap, s reggel 9 óra után pár perccel, amikor negyvenhárom utassal mögöttem a tiszabői elágazás után Tiszagyenda felé haladtam, éppen a kanális hídjá- hoz értünk, amikor az autó bal eleje hirtelen megingott és rászakadt a ki­lencven kilós első kerékre. Eltörött a rugó. A busz abban a pillanatban kor- mányozhatatlanná vált, és a hátulja áttörte a korlátot. Akkorán olyan erő­vel tekertem visszafelé akormányke- reket, hogy két küllő ki is tört belőle. A lényeg: az ijedtségen kívül senki­nek sem esett baja. Ezért is mondja, hogy a vezetőü­lésben az ember szép lehetett, de okos nem. Beszél még erről-arról, s az egyik pillanatban hirtelen elfelhő­södik az arca. - Az azért még ma is bánt - buggyan ki belőle a keserűség -, hogy az évek során nem tudtam kijárni, hogy az autóbusznak a köz­ségben garázsa legyen. De ma már nem is kell - teszi hozzá -, mert ami­óta nyugdíjba mentem nem itt éjsza­kázik a csuklós Ikarusz. Persze igyekszem ezen túltenni magam és próbálok újabb elfoglaltságokat ke­resni. A ház körül akad tennivaló bő­ven, meg hát a családra is több idő jut ma már. Van két fiam, s három gyö­nyörű unokám. Ahogy róluk beszél, felcsillan a szeme, s a hangja is felvidámul. Olyan ez, mint amikor a semmiben tévelygő embernek életcélt adnak. Mert akkor már értelmet is nyer az élet. Hallgatom ahogy egymásba fonja mondatait, és a szívem táján jóleső forróságot érzek. Mert ez az ember akár a folytonosság, a mara- dandóság szimbóluma is lehetne. Hogy miért? Talán azért, mert ebben a szélfútta országban, különösen mostanában amikor sok ember vál­toztat pályát meg tán még hitet is, a tiszabői Bozsó Antal nyugdíjasként is megmaradt a mai napig annak, ami évtizedeken át volt: buszsofőrnek Nagy Tibor csak szükség lenne, hiszen mint min­denütt, a pedagógus pályán is dol­goznak nem odavaló tanítók, taná­rok.- Ezzel magam is egyetértek. A gyakorlatban természetesen jól is működhet a TOK, a koncepció azon­ban túl sok jogosítványt ad ezeknek az új hivataloknak, amelyek felállítá­sára tekintélyes összeget tartogat a tárca. A legutóbbi fórumon meg is jegyezte egy kolléga ezzel szemben, hogy a gyerekek meg kiesnek a pád­ból az éhségtől. A TOK, s más jelzé­sekből is arra a tapasztalatra jutha­tunk, hogy a koncepció egy erősen centralizált oktatási rendszert körvo­nalaz. Túlszabályozza bizonyos rész­letekben az iskolát, ugyanakkor a fi­nanciális garanciáknál már koránt­sem törekszik erre.- A kifogásokból eddig tulajdon­képpen csak néhányat vettünk szám­ba. Akár egy külön beszélgetés témá­ja lehetne az iskolaszékek felállítása, működtetése, a pedagógusokkorábbi jogának megcsorbítása az igazgató- választásban stb. Ezeket mind jelezte a szakszervezet a minisztériumnak. A tárgyalásokban azonban úgy tűnik, nem születik egyetértés...- Sajnos valóban nem. Többek kö­zött ezért is javasolja a szakszervezet - természetesen a pedagógusok véle­ménye, akarata alapján -, hogy a par­lament úgynevezett kétharmados tör­vényként szavazzon majd a tervezet­ről. Erre azonban úgy tűnik, még vár­nunk kell. Több mint egy éve készül a tervezet, vitát vita követ. Már-már Bős-Nagymarossá dagad a törvény körüli huzavona. Az egyik oldalon épül, a másikon áll, s közben csend­ben folydogál a Duna. Azaz az iskola éli jól vagy rosszul mindennapjait. Tál Gizella

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom