Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-22 / 45. szám
8 Irodalom -művészet 1992. FEBRUÁR M intha a kisfiú feje gurult volna a pályaudvar várótermében, be a padok alá!... A rovatvezetője erőskö- dött: szenzáció kell! Azt veszik, abból élünk! „Hát az igazság?” - Kérdezett ő vissza... A...! - Legyintés, aztán le a közeli sörözőbe, a szokásos értelmiségi röp- gyűlésre... És most kezdődő részegségben, itthon az apró konyhában. Csörömpöléssel veszi ki az örökké megkövetelt sört a hűtőből.- Ne igyál már! - Viola állt az ajtóban. Álmosan pislogott, és fázósan húzta össze magán a hálóinget. - Fölébrednek a gyerekek!- A kisfiú feje elgurult - mondta Dávid a feleségének, és újra megemelte az üveget. Jó volt a sör. Hideg.- Micsoda?... Te részeg vagy!- Nem vagyok részeg!... - A homlokán hideg verítékcseppe- ket érzett.- Igenis, gurult a fejpénz - tette még hozzá, és a rovatvezetőjére gondolt, aki az „értéke’ ’ után adja az írásra a „fejpénzt”. - Hát most aztán gurulhat... - Hadonászott. - Hagyjál! Majd elmesélem. Gurult a fej, gurult a fejpénz... A fej, tudod - hajolt közelebb Violához, aki hátrahúzódott -, aranyos kisfiúé volt, és ezt kell most megírnom. Ott hevert a téma... Hahaha!... hevert a pádon, a kövön.- Úristen! Mi van veled?... Napokig nem látlak, éjjel jársz haza, én meg küszködök a két gyerekkel ebben a rohadt másfél szobában! Mikor jutunk előbbre, ha eliszod a pénzt? A híres haverokkal...- Te csak ezt tudod mondani... - Újra ivott, és megpróbált egyenesen állni. - Nem vagyok részeg, noha kétségtelenül ittam... Iszom!... És azt tudod-e, hányán, de hányán örülnének ennek a boldog másfél szobának!? De ne félj, most lesz fejpénz!... - Ivott és duzzadni kezdett benne az indulat. Ez a vacak kis konyha az ő dolgozószobája! Pedig ő írástudó! Könyve is jelent meg. Novellák, tárcák. De kinek kell ma? - Hagyj! lmom kell. Akkor is, ha a Pegazus nem tűri az igát!... De be akarják fogni a sajtószabadság nevében!... Érted te ezt?... Eddig! Ide, a konyhába - mutatta - jött föl a Balkán keletről, nyugatról meg... lefelé fordította a sörösüveget. - Ez elfogyott!... Nyugatról meg a szemét. Ezt a szabadságot kaptátok!... Most ezek ütköztek össze bennem. Érted-e?? Nem az alkohol!- Ne kiabálj, a gyerekek... - Viola megfordult, és kiment a konyhából.- Tee!... Viooo! Nem is tudod, milyen gazdag vagy! - Egyet lépett utána, de aztán kinyitotta a hűtőt. - Vio... Te nem is tudod...- Meghúzta az üveget. Hirtelen eléje ugrott a foghíjas száj, érezte a rossz szagot. Itt a nagy téma. A rovatvezetővel ittak már két kis konyakot, mielőtt a riportra kiment volna. Össze is kaptak. „Most aztán előfehérlik a gerinc” - mondta neki. - „Mert úgy látszik, sokan születtek nyitott gerinccel... De nem is fehérük, inkább vörösük az!” Viola is megérthetné óvónői eszével! Most tudható meg igazán, milyen az ember! A szabadságban... No meg a szolgaságban! El akarta terelni a saját figyelmét, de az az arc minden- honnét előviláglott. A riadalom, a szomorúság és valami még... talán a halálraítéltek arca lehet ilyen?... Ezt gyorsan le kéne írni! „ítélet után a kivégzésre várva”... Lázasan vette elő a jegyzetfüzetét és írta: „A fal fehéije ütött át a bőrén, mint a... mint a siralomházban...” Igen, ez jó. Gurult a fej, gurult a fejpénz! Ez aztán a szenzáció! „Nem akaratain eladni a kisfiámat!” Hisztérikusan zokogott a nő. „Honnét jött?” - Kérdezte a rendőr. - „Bukarestből...” - „Miért?” - „A férjem után... Ü mán két esztendeje át- gyütt...” Uramisten: „Átgyütt.” Az asszony harmincéves se lehetett még. S talán szép is volt valaha, lánykorában. De mára roncs, élő szerencsétlenség. Piszkos ruha, kis motyóféle, és szorongatta az embertömegben, szemétben a két gyermeket. Minden erővel ragaszkodva a várótermi pádon két tenyérnyi helyhez.- Hogyan jött át?... Szökött?... - A rendőr türelmetlen volt. Körülöttük zsivaj, bámészkodók. Dávid bizonytalanul nézett körül. Kereste a rendőröket és a civil ruhás kísérőkat. Sokféle ember gyűlt itt össze. Keleti ka- ravánszeráj!... A rendőr faggatta az asszonyt, de ez nem akart válaszolni. Szorította a kislányt és a kisfiút... Koszosak voltak azok is. Már éppen mentek volna tovább, amikor egy cigányasszony keveredett elő a tömegből, és erőszakosan védelmébe vette a fiatalasszonyt.- Hogyán gyűtt vóna?... Hát vonáton!... - Hangos volt, nagy mozdulatokkal. - Velünk gyűtt. Mink vigyáztunk rá. Hogy ne bántsák. Mágyár ű...- Hát maga mit akar? Menjen a dolgára - mondta a rendőr.- Ez á dolgom. Én is mágyár vágyok. Igenis áz, rendőr úr!... Mágyár cigány, és nem romány. Ez az asszony pedig szegény, eladta a gyerekit.- Eladta? - A másik rendőr is odafülelt, meg a civil is. Az utóbbi a szeretetszolgálattól volt? Dávid nem tudta. - Igaz ez?... - Rázta a rendőr az asszonyt, de az nem válaszolt. Összezárta a száját, és csak szorítottamagáhozakislánytany- nyira, hogy az bepisilt. Folyt le az anyja szoknyájára.- Ná lássák!... Mondtam én, hogy szerencsétlen!... Irgálom kő nekije. Irgálom!... - A cigányasszony fontoskodott. El akarta venni legalább az egyik gyermeket. - Rozi, hállod-é? Add mán ide! Rozká!... Hisz nem bírsz á kettővel!- Űk es aztot mondták! Űkes... - Tört ki a szó az asszonykából.- Kik azok az űk? - Kérdezte a rendőr. Nagy volt a hangzavar, az asszony mintha válaszolt volna, de nem lehetett érteni. - Van valami papírja? Kiss Dénes: Fejpénz- Hállod-é, Rozká? Pásport köll... - A rendőrre és körbe nézett a cigányasszony. - Nem há- gyom én Rozkát, ha eladta is a gyerekit százezer lejért.- Százezer...? - A rendőrök egymásra néztek. - Százezer? - Ismételte a rendőr, és a szere- tetházi civil szinte egyszerre. - Ember!... - Mondta az asszonynak a rendőr. - Miket beszél ez a cigány asszony? Mit karatyol itt össze?- Nem kárátyol - vágott közbe az. - Nem ám! Igenis eladta á gyerekit. Az urá elgyűtt két éve, alighogy á hármádik gyerek megszületett. Á nyomorbá... Mert vóták-é máguk á bukáresti pályáudváron?.;. Nem ilen sziép, teteje sincsen. Ó, á nyomorúság, ó áz á szentsíges...! - Védőleg átfogta az asszonyka vállát. - Nincs ennek semmije. De pás- portjá vót. Rozká! Hun áz á pásport? Mert ezek elvisznek!- Hagyja! - mondta a rendőr. - Igazolványa van? - Hajolt az asz- szonyhoz. Az végre bólintott, és kotorászni kezdett az ölében lévő piszkos bugyorban. Ekkor gurult ki onnét a nagy, vörös gombolyag. Hosszan gurult, mert hely is lett hirtelen. Mint valami látomás, hangtalanul gurult a gombolyag, és maradt el mögötte a piros pamutszál, finom vémyom... Áz asszony si- koltott, kapott utána.- Jaj, Andriskám!... - Az egyik gyermek csaknem leesett az öléből. A cigányasszony volt a legfürgébb, szaladt a gombolyag után, és már hozta is vissza. Nyomogatta, bontogatta és motyogott.- Píz ván benne, sok-sok píz... - A rendőrök odaugrottak, elvették tőle. Nézegették. Összegyűrt pénzcsomóra tekerték a vörös fonalat.- Ez az a pénz?... - Kérdezte a rendőr. Az asszony bólintott. - A százezer...? - Az asszony újra bólintott. - Hát tényleg eladta?- Adják mások es!... Ma mindent eladnak! - Az asszony kiabált, magából kifordulva. A fejpénz, mondta Dávid a konyha falának. Ezt kell megírnom... Gurult a gyerekfej. Gurult a fejpénz... Szegény, szegény Andriska! E kkor megmozdult a konyha. Dávid le akart ülni, de elvétette a széket, és a konyhaszekrény mellé csúszott le lassan. Úgy érezte, hogy az ő feje gurul, és nem képes megállítani. Szenti Ernő: Poézis és hipofízis Csöndre kapható hallgatás. Üde ötletalakzat. Formálható nap lemente. Kevés irgalmatlan, ALIG-nál megrekedt befelé figye lés. Mintha ellenezné a nincs a vant. Áthelyeződött (hová is?) í teremtés súlypontja. Ez itt mi? Az önkifejezés nyomvonala „Szelídebb elvonatkoztatást kérek.” PORONTY. Engedélye zett időpont. Szakadékmentes teljesség. Egybelátásra rászedet folytonosság. Kis és közepes címletű fények. Megbocsátás feltételező közeledés. A zűrök nélküli történés: MEMÓRIAPI HENTETŐ. A figyelem önmagában kevés - a mérvadó a kész tetés. (Egybeesnek a lelki összetevők az archeotípussal.) P megoldás esély a megmenekülésre. Poézis és hipofízis. „Csal ami nincs, annak van bokra. ’ ’ Szenti Ernő: / Átvágott mozgáshurok Mint aki nyomra lel hézagtalan sötétségben... Keze irányoka] mutat, lábával dobbant, szeme becsukva, füle süket a szókra „Ha pihenek, az maga, látod, a bepenészesedés. ’ ’ Vajon emlék- szik-e a táj a nyártól eltávolodott tavaszra? Beigazolódott í véletlen. Széttépett összebeszélés. Mint aki kezdi érteni (akarati ellenére) a valóságot. Egyszerre startolt álmok. Ez itt mi? A történelemre hajló sorsok teknősbékapáncélja. Holdsütéses törvényriasztás, BÉKEBÚCSÚZTATÓ, gesztusnevelde. Átvágoti mozgáshurok. V ______________________________ V arga Domokos: Nagyapi, a pesztra Nagyapi már nyugdíjban van. Nagyapi ráér. Most nagy szükség is van rá, mert itt a hetedik unoka, akit Mari, a legkisebb lányuk talált megszülni, de az egyetemről emiatt nem iratkozott ki. Júliusban lett meg a kicsi, szeptemberben pedig már kezdődött is az új tanév, sajnos, elég sok kötelező órával, mert Mari műegyetemista, akárcsak ifjú élete párja. Mostanában gyakoriak az ilyen diákházasságok, kivált Pesten. Szerencsére itt a nagyapi. Együtt laknak, tehát kéznél van. Szoptatni nem tud, de sok minden mást igen. A három gyerek és a hat előző unoka után már van némi gyakorlata. Nagymaminak persze jóval több van, de napközben ő, sajnos, nem ér rá. Az év végéig még munkába jár. Január elsejétől ő lesz a főhivatású pesztra, de addig is ki kell valahogy húzni. Szerencsére itt a Nagyapi. Ül a két hónapos csecsemővel az ölében, és cumiztatja: kortyoltatja vele a lefejt anyatejet. Isten áldása az ilyen jóevő gyerek. Csak ne volna egy kicsit hányós is. Nagyon kell rá vigyázni, ki ne adja magából, amit megevett. Nagyapi vigyáz. Ő is a műegyetemre járt valamikor, meg tudja érteni a lányát. Ott nem lehet könnyelműsködni, még lazítani se nagyon, kivált a számítógépes szakon.Csak a teje el ne apadjon a nagy hajtás miatt. Amíg győzi tejjel, addig nincs baj. Délben hazaszalad, megszoptat, s már rohan is vissza. Ami délelőtt-délután kell a gyereknek, azt estétől reggelig gyűjti mindig össze. A többi a nagyapi dolga. Nagyapinak jólesik, hogy így bízik benne. De vigyáz is nagyon a picire. Figyeli most is, hogy szállnak fölfelé az üvegben a buborékok cumiztatás közben. Ez a biztos jele, hogy Tunguzka jó ütemben nyeli az éltető folyadékot. Tunguzkának ő nevezte el. Heléna az igazi neve, Mari a szülőszobán így diktálta be. Aztán elkezdte Lénának hívni. Kóstolgatta ő is: Léna, Léna, de valahogy nem ízlett neki. Talán, mert olyan oroszos csengését érezte. De ott van ugye, az a hatalmas Léna folyam Szibériában, több nagy mellékfolyóval, s ő még diákkorából emlékezett rá, hogy azokat így hívták: Alsó-, Középső- és Felső-Tunguzka. így lett a Lénából Tunguzka, bár egy kis szépséghibával, mert elővették később a Világatlaszt, s akkor derült ki, hogy megcsalta a memóriája: aTunguzkák a Jenyiszejbe öm- lenek, nem a Lénába. Mari ki is kacagta érte, de érdekes, hogy azóta ő is felkapta a Tunguzka nevet. Talán, mert kamaszkora óta - mint jóformán minden gyerek - ő is örül apja-anyja tökéletlenségeinek. Tunguzka most ennek a szimbóluma. Már befejezte a cumizást, de még nem fekhet le egy ideig, amíg nem büfizik. Nagyapinak már ebben is nagy gyakorlata van. Tiszta pelenkát terít a jobb vállára - mármint a magáéra -, s úgy szorítja melléhez két kézzel Tunguzkát, hogy a fejét épp odahajthassa. Jobban mondva nem is a vállára, hanem a válla és a nyaka közötti meleg zugba, ahova oly pompásan beleillik a kis kobakja. Odatámaszkodhat az állával is, és kedvére tekingethet a háta mögötti világba. Ilyenkor ő is odaszorítja az arcát a gyerek koponyájához, selymes hajához, amelyen átüt testének a melege, de az illata is, az a sajátos csecsemőillat, amelyet annyira szeret. Nagy érzés ez, így fogni a gyereket, nagy élvezet. Sétál vele fel s alá, s lesi a megkönnyebbülés pillanatát. De akkor sem siet letenni, legtöbbször kivárja, míg egészen elnyugszik, sőt el is alszik. Ezt pedig nem is annyira az egyenletes szu- szogása árulja el a fülének, mint inkább a tökéletesen ellazuló teste a két tenyerének, amellyel magához öleli. Ilyenkor valami olyan jó érzés járja át, mint az elnyugvó szerelmeseket ölelés után. Leteszi Tunguzkát az ágyába, többnyire még hasra, mert úgy biztosabb, hogy minden benne marad. De mostanában már ritka, hogy ne maradna. Pofá- sodik is gyönyörűen, kezd igazi babaarca lenni, bár sok egyéni vonással, s főleg két nagyon eleven szemmel. Ha ébren van, folyvást tekinget, de minden másnál jobban figyel a fölébe hajló, rámo- solygó emberi arcokra. Nagyapi szeretne persze belőle is kicsiholni egy-egy mosolyt. Melléül olykor, s nagyokat vigyorint rá vén, viharvert ábrázatával, hátha viszonozza. De inkább csak úgy magától szokta elhúzni néha a száját. Ennek is örül ugyan Nagyapi. Mind kis jelnek örül, amely arra vall, ho Tunguzka kezdi őt a kegyeibe fogad Hiszen az öregségben nemcsak az ag; szíve meszesedik az embernek, nei csak az érfalai merevednek, hanem lelke is szikkad. Ez ellen pedig nin jobb orvosság, mint unokával élni, v< egy levegőt szívni, s az ő fejlődőt* bontakozóban lévő lényére figyelni. S tenni is érte, hogy napota gyarapodj testben és lélekben. Tunguzkáért sokat tesz Nagyaj Tisztába is teszi, ha kell, gondosan le mosogatja langyos vizes vattával. M egy igazi pesztra. Főmérnök volt valamikor, sokakn parancsolt. Egykori beosztottjai nyilv kinevetnék, ha látnák. Még ki is csúf nák. Pedig volt-e ő valaha olyan nagy ei bér, mint most? Van, akit már az megnőttet egy fél fejjel, hogy szép sz bai növényeket tart. Ha nem öntözi nem gondozná őket, elpusztulnám így meg a szívéből örülhet minden I kadó rügynek, nyíló virágnak, amelj puszta létével is azt hirdeti: ő font valaki. Fontos, igen, mert életet óv és nev< De ha így vesszük a dolgot, még mer nyivel fontosabb valaki - Tunguzka megmondhatója - a pesztrának szeg dött Nagyapi.
