Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-22 / 45. szám

1992 FEBRUÁR 22. Nézőpont - riport 7 Szombati jegyzet Kísértet a Kun Béla körúton Én félek, te félsz ő nem fél Nem akart hinni a fülé­nek és a telefonkagylónak, ki % Rossz álomnak is tűnhe­I JL J|p tett volna az egész, de a L : - kezében maradt telefon­kagyló árulkodó jel volt; » nem álmodott. Valóban megfenyegették. Őt, ép­pen őt, aki nem politikus, nem gazdag ember. Őt, aki csupán egy átlagos állampolgár, aki semmivel nem hívta föl magára a figyelmet, ha csak azzal nem, hogy megszállottként dolgozik, szívvel-lélekkel végzi hivatását. Ki hitte volna, hogy már ez is baj? Pedig az, hiszen a fenyegetés így szólt; hagyja abba, amit csinál, különben kinyírják. Őt is meg a család­ját is. A bíró sem akart hinni a fülének, amikor megfe­nyegették. A tárgyalóteremben. Hogy kinyírják, ha olyan ítéletet mer hozni, amely . . . Komolyan beszélt a vádlott, vagy csak blöffölt? Ki tudja eldön­teni? Demokráciában élünk. Ezt halljuk érvként, vá­laszként elégedetlenségünkre, ettől visszhangzik Európa. Ezzel a szóval intenek türelemre, ha kifa­kadunk, hogy nem bírjuk már az inflációt, a munka- nélküliséget, a benzináremelést, a gyereknevelést - egyáltalán; az életet. De hát itt van végül is a demokrácia. A szabadság. Szabadon élhetünk, és ennek a mámoros érzésnek illene egy ideig még az asztalról hiányzó kenyeret is feledtetni. Mert végre szabadon lélegezhetünk. Azt mond­hatjuk, amit gondolunk és mondani szeretnénk. Tet­teinkkel a törvényességhez és nem párthoz, hatalmi szóhoz kell igazodnunk. Csak egyvalami hiányzik még; a félelemnélküli­ség. Amely Bibó István szerint egyenlő a demokrá­ciával. Ademokrácia ugyanis azt jelenti: hogy többé nem félünk. Hogy úgy mehetünk ki az utcára, úgy teljesíthetjük hivatásunkat, úgy léphetünk fel az igazságtalanságokkal szemben, hogy nem kell fél­nünk. Ez az, ami még nem jött el. Ami nem is tudjuk már, hogy mikor jön el. Mert a múló idő egyre távolabb visz tőle, és nem közelebb, hogy a félelem - mint pártállami ócskaság, kacat - sarokba dobható legyen, és egy nemes gesztussal megfeledkezzünk róla. Igaz, hogy a szabadságot törvényekben kell elő­ször rögzíteni. Biztosítani. Hogy lássák, ehhez iga­zodjanak. Hogy ez szabjon most már irányt. A de­mokráciát is először deklarálni kell. Hogy tudato­sodjék, befészkelje magát az emberek fejébe, moz­gassa tetteiket. És ez meg is tette a hatását. Nyíltan ki mer itt már szembeszállni a demokráciával? A másként gondol­kodókkal? A másként cselekvőkkel? Akiknek más a véleményük, és másként élnek, mint az átlag? Kire lehet itt ma már nyíltan, névvel-címmel rá­telefonálni, utasítani, fenyegetni? Ki merné vállalni a nyilvánosság előtt, hogy ő ilyet tesz? Nyíltan - nem. De ne higgyük, hogy mert zászlónk új jelszavakat - demokrácia, szabadság - lobogtat, olyan könnyen belenyugszanak ebbe azok az embe­rek, akik soha nem tűrtek ellentmondást, nem visel­tek el más véleményt. Akik meg vannak győződve a maguk igazságáról, és csak ennek érvényesülését tudják elviselni. Akik úgy gondolják, csak az a jó, amit ők tesznek, úgy gondolják, hogy csak ők gon­dolkodhatnak, cselekedhetnek, képviselhetnek ér­dekeket, érvényesülhetnek. Mindenki más - fogjabe a száját. Álljon félre az útból. Ne akadékoskodjék. Ne kérdezzen. Ne tűzzön ki célokat. Ne kiabáljon, ha gazságokról szerez tudomást. Ne próbálja kidug­ni a fejét a mocsárba rántó korrupcióból. Ne harcol­jon. Ne gondolkodjék. Ne létezzen. Tűnjön el... Ezek az emberek most nagyon nehezen ismerhe­tők fel. Mert ők nem osztály vagy réteg, netán párt - hanem típus. Osztályok fölötti, rendszerek fölötti típus. Hogy örülne most Sztálin, ha látná őket! Mert bennük él tovább az ő oszlopos eszméje, a másság meg nem tűrése. És nevethetne, hogy mi­lyen naivak is voltak ezek a kelet-európai rend­szerek, amikor azt hitték, hogy egy fordulattal, egy rendszerváltással meg lehet szabadulni a sztáliniz­mustól! Az ő eszméitől, gondolkodásától, moráljá­tól? Dehogyis! Hiszen berágták magukat az embe­rek gondolataiba, zsigereibe, indulataiba, érzéseibe. A másságot nem tűrő típus nemcsak gondolkodá­sában követi az elmúlt évtizedek szellemét. Tettei­ben is. Mert mit lehet azzal tenni, aki mégis másként gondolkodik, cselekszik, él? Egyszerű: meg kell félemlíteni. Nem nyíltan, kiállva ország-világ elé, hanem bizonyíthatatlanul, mint ahogy annak idején az eldugott munkatáborokról, az eltűnt emberekről is csak sugdolózásokat lehetett hallani. A megfé­lemlítésre most alkalmas az időpont, a közeg. Min­den rendszerváltás után eluralkodik a bizonytalan­ság, és a változások a szokásosnál több lehetőséget adnak a törlesztésre. És hová fordulhat az, akit megfenyegettek? Kitől kérhet védelmet, segítséget? Ma, amikor nappal a nyílt utcán kirabolnak embe­reket! Megfélemlítik hát azt, aki mégis jártatja a száját. Aki azt hiszi, hogy itt most már - mert demokrácia van meg szabadság - lehet cselekedni is, meg fellép­ni a korruptság, a csalás, a butaság ellen. Hát ezekkel aztán végképp le akar számolni a más véleményt nem tűrő típus. Mert felháborítja, hogy amíg ő szépen, csendben, rendszerváltást, privatizá­ciót meg a szabadságot kihasználva építgeti a maga kis karrierjét, megszerzi pozícióját, és újra vagy végre hallatszik az ő hangja is - akkor jönnek az igazságkeresők. Akik megint feszegetik a kényes kérdéseket, akik leleplezni akarnak, vagy egyálta­lán: nyíltan vállalják, hogy más táborba tartoznak. És úgy gondolják, hogy nekik is joguk van kinyitni a szájukat, és hangoztatni a véleményüket. De a másságot nem tűrő típus tudja, mit kell tenni ezekkel az emberekkel. Ezeknek az izgágáknak - nem tanultak az elmúlt negyven évből! - levelet kell írni. Persze névtelenül. Meg kell fenyegetni őket, hogy most már aztán végképp maradjanak nyugton. Fogják be a szájukat, és felejtsék el a gondolataikat, elképzeléseiket, céljaikat, harcaikat, mert különben kinyírják őket. Levél helyett megteszi a telefon is. Legyen az országgyűlési képviselő, bíró vagy átla­gos állampolgár. Mindegy, hogy ki és mi a foglal­kozása, egy a lényeg: útban van. De a másságot nem tűrő biztos abban, hogy ő majd elintézi ezeket az embereket. A recept egysze­rű: levelet kell írni, telefonálni vagy egyszerűen szemtől-szembe megfenyegetni, és várni, hogy a félelem majd gúzsba köti a cselekedni akaró kezét. Várni, hogy a félelem majd alattomosan beszivárog az emberek fejébe, zsigereibe, gondolataiba, érzése­ibe, és megbénítja, cselekvőképtelenné teszi azokat, akik másként gondolkodnak, harcolnak, élnek, akiknek más céljaik vannak. És akkor „végre” egyféle gondolkodás és mo­rál lesz megint. Mindent elborít majd a korrupció, a gátlástalanság, a kíméletlenség, az erőszak. Akkor megint egyféle hang hallatszik majd az egész országban: a farkascsordák üvöltése. Csak azt ne higgyük, hogy Európából hallgatva ez a hang összetéveszthető a pacsirtaszóval. k rctuJLV Cl Tisztelt Gázfogyasztóink! Tájékoztatjuk Önöket, hogy Szolnokon, a Mártírok úti gázdíjbeszedöi irodánk fogadóóráig a havi gázdíj számlázásra történő átállással megváltozik, heti két alkalom helyett négy alkalomra. Ezért kérjük Önöket, hogy a díjbeszedő által lakáson hagyott „FIZETŐI FELHÍVÁS”-ON JELÖLT IDŐPONTBAN SZÍVESKEDJENEK MEGJELNNI a fogadóórán, ugyanis a díjbeszedők váltva tartják fogadóóráikat. A fogyasztói igényeket teljesebb mértékben kielégí­tő új irodánk megnyitásáig, az átmeneti helyzetben szíves megértésüket kéijük. TIGÁZ SZOLNOKI ÜZEMIGAZGATÓSÁG Szolnoki Kirendeltség *75866/1* <_____________________________________y A Szolnoki Kommunális Vállalat BÉRBE ADJA Szolnok, József Attila út 85. szám alatti telephelyén 600 négyzetméter alapterületű műhely, 320 négyzetméter alapterületű iroda, a Szolnok, Nád út 1. szám alatti 135 négyzetméter gépjárműszín épületét. Érdeklődni: Telefon: (56) 36-155/32 vagy személyesen. *75929/ 1* Három éve jelent meg először Könnyeivel küszködő nő kere­sett fel a minap a szerkesztőség­ben: segítsünk rajta, mert már ő maga sem tudja, kihez forduljon. Ugyanis szolnoki, Kun Béla kör­úti emeletes lakását három éve kísértet látogatja: nem bír szaba­dulni tőle, rendszeresen vissza­jár. Megígértük, hogy elme­gyünk hozzá, és közhírré tesszük kálváriáját. A behemót, tízemeletes sza­lagházba még csak be tudunk lépni, de a folyosóra már csak úgy, ha csengővel jelzünk. O nyitja ki az ajtót.- Már azt hittem, hogy elfeled­keztek rólam - fogad kissé szem­rehányóan, mert mi tagadás, a bejelentés óta eltelt pár nap. Az az igazság, más munkánk is adó­dott, no meg úgy voltunk a kísér­tettel, ha évek óta visszajár, ez a kis idő már se nem oszt, se nem szoroz. A seprű a leghatásosabb Feltűnik, hogy a szépen beren­dezett, ízléses lakásban minden­felé fokhagymafüzérek függe­nek: az ajtón, az ablakon, a kony­haszekrényen.- Állítólag elűzi a gonoszt, de mese. Nem használ ez semmit - magyarázza. Leülünk, és szomorú törté­netét kissé távolabb kezdi. Más megyében született, és állítása szerint az anyja boszorkány volt. Ez főleg abban nyilvánult meg, hogy ártani, de használni is tu­dott. Neki főleg ártott, öt testvére közül egyedül őt nem szerette. Tanyán laktak, elzárta a világtól, dolgoztatta, kisgyerekként a jó­szágokat kellett legeltetni a nagy kukoricatáblák mellett, az erdő­szélen, az esti határban. Félt is kicsit, és sok mindent tapasztalt. Ha éjszaka felébredt, és kiment a tanya mögé pisilni, hatalmas ku­tyák követték. Rúgj beléjük bal lábbal, tanácsolta az anyja. És tényleg, attól kezdve elmaradtak az ebek. Nem akarta taníttatni, ezért az állam taníttatta, és 1955-re így is elvégezte az egészségügyi isko­lát. Ugyanazon év decemberé­ben költözött Szolnokra, és nyugdíjba meneteléig a kórház­ban dolgozott. Szüléje ki nem állhatta a hivatását, és ha nagy­ritkán hazautazott, mindig a fe­jéhez vágta: - Nővér lettél? Mondhatom, gyönyörű vagy, mert oda csak a kurvák men­nek . . . Három éve vette először észre, hogy kísértet jár hozzá.- Ennek sok jele van. Például egyszer arra ébredtem, hogy zu­hog az eső. Nyitva hagytam az ablakot, de csak ott esett, máshol semerre. Befolyt a víz a szobába, és lemosta a párkányt. Tudtam, a gonosz műve, ekkor raktam ki a fokhagymákat, de nem használ­nak.- Miképpen védekezik ellene?- Van ennél jobb módszer. Ki­teszem az ajtó elé a seprűt, akkor hiába erőlködik, nem bír bejön­ni. Általában éjfél után érkezik. és szívja, szívja a vérem. Meg is mutatom, hol ...- Orvosnál nem volt?- Dehogynem, noha szégyel­lem én ezt az egészet. A doktor­nő adott egy beutalót, menjek az idegosztályra. Oda nem, mert tu­dom, hogy csak tüneti kezelést kapok.- És még mit csinál a kísértet?- Eltünteti az iratokat, elrontja a fiókok, szekrények zárait. Hiá­ba csináltatom meg őket, beletö­ri a kulcsot, amíg nem vagyok itthon, a darabot meg az asztalra löki.- Gyanakszik valakire?- Egy férfi van a dologban, ezt súgja a hatodik érzékem. Egy év­vel fiatalabb nálam, 63 éves, és olykor látom, hogy átellenben, szemben az ablakkal áll, miköz­ben fölfelé figyel.- Ön teljesen egyedül él?- Semmivel nem próbálkozott?- A Szabad Földből kivágtam egy könyvhirdetést. Állítólag egy kínai orvos írta. amelyik ar­A fokhagyma nem használ ról szól, miképpen kell a beteg­séget kiűzni a szervezetből. Mert ez betegség, elhiszi?-El.- Szóval, elküldtem a szel­vényt, azon az állt, legkésőbb harminc nap teltével küldik a könyvet, de bizony már három­szor harminc is elmúlt.- Sehová nem jár?- Korábban a Galéria Baráti Körébe, de egy jó hónapja oda sem. Messze van, és félek, kö­vetnek.- Mit olvas?- A Néplapra előfizetek, a Sza­bad Földet pedig alkalmanként megveszem. Elmenőben a lelkünkre köti: ne szerkesszük ki a nevét, de ha bírunk, segítsünk. Nem vagyunk szakemberek, és segíteni úgy tu­dunk, ha írunk róla. Hátha felfi­gyel rá mondjuk egy pszichiáter. A cím, a név nálunk található. Ahogyan lépkedünk hazafelé, arról beszélünk, hogy mennyire sajnálatra méltó ez a 64 éves asszony. Egyedül él, havi 9 ezer a nyugdíja. A világ fokozatosan kizárta magából, és cserébe ő is megtagadta a világot. Magá­nyosságát, fájdalmait, képzeletét mázsás kőként cipeli. Noha mi nem hiszünk a kísértetekben, de Itt jött be, mutatja a- Akár az ujjam, és ide több mint egy éve a kísérteién és ma­gukon kívül senki nem tette be a lábát. Kérem Önöket, segítsenek rajtam, mert borzasztó így élni! Hátha valaki, valami parafeno- mén, esetleg bárki megszabadí­tana tőle. Lassan mindenkitől félek, és már csak a boltig járok.- A szomszédok?- Ide, erre a folyosóra mindig új lakók jönnek. háziasszony amint hátranéztünk az esőáztatta szürkületben: kísértetiesen állt, bámult ránk ez a tízemeletes, csupabeton, csupapanel építé­szeti förmedvény. Ahol az em­bereket csak egy vékony fal vá­lasztja el, de valahogyan mégis messzire kerültek egymástól. Annyira, hogy van, akihez már csak a kísértet jut be ... D. Szabó Miklós Fotó: Korányi Éva Bőséges a szakirodalom is

Next

/
Oldalképek
Tartalom