Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-15 / 39. szám

1992. FEBRUAR 15. Megyei körkép 3 Gyógyulást a gyógyításnak! I -fo 'j 1 ■ címmel szerkesztőségünk vitaindító sorozatot kezd el hétfőtől lapunk ezen (3.) oldalán. A cikkeket dr. Király Ferenc tiszaföldvári orvos írta. Várjuk és közöljük olvasóink véleményét is. Tetszik, nem tetszik: vizsgázni kőtelező A vadászokat „nem lövik ki”, ugye? (Folytatás az 1. oldalról)- Elég nagy felháborodást kel­tett ez az egész - magyarázza a pörgekalapos, pelyhedző szakállú fiatalember a Szolnoki Vízi Ren­dészeti Rendőrkapitányság sötét folyosóján, miközben arra vár, hogy kilépjen a teremből valaki. Utána ő következik. Az ajtó mö­gött már javában folyik az elméleti vizsga. - Tudja, most olyanoknak is számot kell adni tudásukról - folytatja -, akik 30-40 esztendeje puskával a vállukon járják a határt, az erdőt, a mezőt, s eddig még semmiféle balesetet sem okoztak. Sokan arról beszélnek, hogy listák kezűitek, s a régi rendszer famu- lüsait így próbálják kirostálni és elvenni tőlük a fegyvert. Nem tu­dom, mi ebből az igazság - tűnődik félhangosan alkalmi ismerősöm, ám a válasz elmarad, mert nyílik az ajtó, s kilép a te­remből egy idősödő úr. Mindenki felé fordul.- No, milyen volt? - kér­dezik tőle többen is.- Rendesek - bólint az ajtón túlra, s már megy is tovább. Erről egyébként dr. Ka­pái Sándor rendőr alezre­des jóvoltából magam is meggyőződhetek. A me­gyei rendőr-főkapitányság igazgatásrendészeti osz­tályának vezetőjeként ugyanis ő az egyik vizsga- bizottság elnöke. Megen­gedi, hogy beüljek a te­rembe. Figyelek. S való­ban, ha valamelyik vizsgázó meg­akad, az asztal másik oldalán ülők rögtön segítenek, nem hagy­ják,hogy túl sokat főjön a saját le­vében ajelölt.- El sem tudom képzelni, ki ta­lálta ki azt a butaságot, hogy poli­tikai szempontok is szerepet ját­szanak a vizsgáztatásnál - mondja a rendőr alezredes, amikor félrevo­nulok vele az egyik irodába. - Ez annál is inkább badarság, mert a kérdéseket nem mi állítottuk ösz- sze, hanem azok egytől egyig megjelentek a jogszabályban. Mindenki elolvashatta, áttanulmá­nyozhatta, sőt a megyei vadász­szövetség kidolgozta a rájuk adha­tó válaszokat is. Mi csak annyit követelünk, amennyit a rendelet előír, semmivel sem többet.- Eddig hányán vizsgáztak le?- Lehetnek úgy hétszázan- nyolcszázan, s körülbelül tíz szá­zalékuk bukott meg. Van közöttük orvos meg főmérnök is. De ők is megpróbálhatják majd újra, hisz március 31-ig kell végeznünk a vizsgáztatásokkal. Addig meg van idő még bőven.- A megye 2240 hivatásos és sportvadásza közül nagyon sokan neki sem indultak ennek az egész­nek - mondja Bálint Ferenc, a me­gyei vadászszövetség irodavezető fővadásza, amikor megkeresem -, s inkább leadják a fegyvereiket, abbahagyják a vadászatot.- Mit gondol, miért?- Egyrészt, mint mondják, meg­alázónak tartják, hogy több évtize­des gyakorlat után újra vizsgázza­nak, másrészt meg nem olcsó mu­latságról van szó. Mert ne higgye, hogy errefelé csak a gazdagok va­dásznak. Nagyon sok közöttük a kisember, akikre komoly anyagi terhet ró a mostani vizsga. Hisz 300 forint kell az orvosi alkalmas­ságihoz, s ugyancsak 300 forint puskánként a fegyver megújítási kérelem, 2000 forint pedig az el­méleti és gyakorlati vizsga díja. S ha valaki netán megbukik és újra megpróbálja, akkor megint két da­rab ezrese bánja. Hétköznap délelőtt. Szolnok ha­tárában, a megyei vadászszövet­ség milléri lőpályáján gyülekez­nek a puskás emberek. Hamarosan kezdődik a gyakorlati vizsga. De most még van egy kis idő a beszél­getésre. A Szajoli Vadásztársaság tagjai közül néhányan egy kupacban tár­gyalják a történteket. Fekete baju­szos, borostás képű férfi viszi a szót: - Itt mindegyikünknek meg­van az állami vadászvizsgája, ami ennél százszor nehezebb volt. Ha valaki csak ennyit tudott volna, mint amennyi itt a követelmény, biztos megbukik.- Akkor mire való ez az egész? - buggyan ki a számon.- Hát ezt kérdezzük mi is - s mintha lefojtott indulataik hirtelen föltömének, egymás szavába vág­va, egymást túlkiabálva mondják a magukét.- Amit most az elméletből itt követelnek, ez a minimum - vág bele Szekeres Kálmán, a Szajoli Vadásztársaság titkára, miután el­csendesednek a többiek. - Pont azok a kérdések hiányoznak, ami­ből a legtöbb baleset adódik, neve­zetesen, hogy vadászat közben mi­ként kell viselkedni. Most inkább jogi, technikai és vadászfegyver­szerkezeti ismeretekből kell szá­mot adni. Tudja, mi nem a vizsga ellen vagyunk, csak ha már előír­ták, akkor nem ártana, ha lenne valami értelme is. Mert ha komo­lyan vesszük azt, hogy ennek a megmérettetésnek az a célja, hogy kevesebb vadászbaleset forduljon elő, akkor egész egyszerűen nem jók hozzá a kérdések.- Szerintem ezt az egészet azért találták ki - szól közbe a szem­üveges fiatalember -, hogy újabb bevételhez juthasson az állam. A körülöttünk állók helyesel­nek. S egyikük a kezében lévő pa­pírokat lobogtatva mondja, hogy amikor elindult az egész vizsgáz­tatási hercehurca, még bizonyos logikai sorrend szerint csinálták a dolgokat.- Először elmentünk az orvosi vizsgálatra - részletezi -, hogy egészségileg egyáltalán megfele­lünk-e a követelményeknek. Nyil­ván azért kezdtük ezzel, mert ha valaki eleve alkalmatlan, akkor ne fizesse be a 2000 forint vizsgadí­jat. Ha viszont rendben találtak mindent, jöhetett a vizsga, majd azt követte a fegyvermegújítási kérelem, arai puskánként ugye 300-300 forintba kerül. Szóval így indult a dolog, ám egyszer csak ­alig telt el két hét - csavartak egyet a sorrenden. Lényeg: hogy az or­vosi alkalmasságinak és a fegyver­megújítási kérelemnek most már meg kell előznie a szóbeli és a gyakorlati vizsgát. Biztos azért módosítottak a menetrenden, hogy azok is befizessék a fegyvermeg­újítási illetéket, akik megbuknak a vizsgán. Néhány óra múlva megint dr. Kapai Sándor rendőr alezredes iro- dájában ülök. Elmondom neki, hogy mit hallottam a vadászoktól. Türelmesen végighallgat, majd így reagál:- A vizsgák gyorsítása érdeké­ben eleinte valóban úgy alakult a sorrend, ahogy azt elmondták a va­dászok. Hozzáteszem, annak is megvolt a hátránya, hisz valaki hi­ába szerezte meg az orvosi papírt, hiába vizsgázott le sike­resen, ha valamilyen jog­szabályi kizáró ok miatt - például mert büntetőeljá­rás folyik ellene, vagy va­dászati szabálysértést kö­vetett el - nem kaphatta meg a fegyvertartási en­gedélyt. Szóval akárhogy is számoljuk, minden­képpen kevesebb most a kiadás, mert mint mond­tam, a fegyvermegújítási kérelem nélkül nem vizs­gázhat senki. S akkor a 2000 forinttal sem rövi­dül meg. Amikor Benedek Fü- löpnek, a megyei vadász­szövetség elnökének el­mondom, hogy mi járatban va­gyok, hellyel kínál, és belevág:- Az a korábbi véleményünk, miszerint sok gondot és komoly anyagi terhet jelent a vadászoknak ez a vizsga, ma sem változott. Ugyanis nem tisztázott jogilag, hogy a kormányrendeletben előír­tak egyáltalán alkotmányosak-e vagy sem. Mert akárhogy is szépít­jük a dolgokat, a szóban forgó ren­delet tulajdonképpen a korábban már megszerzett jogosítványokat semmibe veszi, és új eljárásra kö­telezi az érintetteket. Éppen emiatt az Országos Magyar Vadászati Védegyletben hosszas vitáink vol­tak, s olyan vélemények is felszín­re kerültek, hogy forduljunk az Al­kotmánybírósághoz. De végül is győztek azok, akik azt mondták: a kormány jogosult arra, hogy ren­deleteket hozzon, s természetesen továbbra is fenntartva kifogásain­kat, észrevételeinket, nekünk in­kább a végrehajtást kell segíte­nünk. Ez az egyik dolog, ami miatt hajlottunk erre, a másik pedig az, hogy a rendelet nemcsak a vadá­szokat érinti, hanem a fegyvertar­tásra vonatkozó általános szabá­lyokat foglalja magában. Tehát nem egy diszkriminatív intézke­désről van szó, mivel minden olyan polgári személynek, akinek a birtokában fegyver - így többek között gáz- vagy riasztópisztoly meg légpuska - van, tetszik vagy nem, vizsgáznia kell. Mit lehetne mindehhez még hozzátenni? Talán csak annyit, hogy kapkodás ide, bosszankodás oda, így is, úgy is számot kell adni tudásukról a vadászoknak. S ha sikerrel veszik az akadályokat, ak­kor március végére, ahogy enyhül az idő, nemcsak a vizek, a füvek meg a fák újulnak meg, hanem a vadászengedélyek is. Nagy Tibor Fotó: N. Zs. Háromórás, viharos tanácskozás után Kunhégyesen önkormányzati iskolát akar a többség Ezen az estén a színpadon ülők alaposan felbosszantották az embereket. Ugyanis a meghí­vókon az állt, hogy a művelődési ház nagytermében a polgármes­teri hivatal közmeghallgatást tart a kunhegyesi Kossuth Iskola jö­vőjéről. Ez hosszú ideig csak ígéretként lebegett a levegőben, mert bizony bő óra után is még csak három ember mondhatott véleményt, ráadásul ők vala­mennyien kinn ültek a pódiu­mon. Táblás ház előtt Közben a nagyterem zsúfolá­sig megtelt, olyannyira, hogy rengeteg érdeklődőnek csak ál­lóhelyjutott. Gondolom, egy át­dolgozott nap után nem volt kel­lemes a hosszú ácsorgás. Először a polgármester beszélt arról, hogy a református egyház kértd vissza azt az iskolát, amelyik az) államosításig egyházi tulajdonú volt. Ezért aztán eddig már nyolc egyeztetést, fórumot tartottak az érintett vezetőkkel, és tíz év alatt mindenfajta vonatkozásban ren­dezni kellene a visszaadást. Ezt a húszperces bevezetőt még úgy- ahogy hallgatta a közel félezer ember, noha korántsem egyönte­tű lelkesedéssel. Ezután a körzet országgyűlési képviselője következett. Beszé­dében az átadás mellett érvelt, mivel az elődök, a református fenntartók jó gazdáknak bizo­nyultak, nagy értékeket hoztak létre. Szellemiekben, anyagiak­ban egyaránt. Részletesen szólt arról, kik voltak a település első, jeles pedagógusai, és kifejtette, hogy az állami intézményből egyháziba történő átmenetnek fokozatosnak kell lennie. Időközben a teremben már lankadt a figyelem, hiszen a két előadás háromnegyed órája tar­tott. Ezért míg a színpadon be­szélt a szónok, a sorokban ülők is beszélgetni, vitatkozni kezd­tek. Hat előtt elment az első em­ber, utána még néhány, jelezve a kivonulásával: itt valami tévedés történt, őket nem ezért hívták ide. Harmadikként a tiszteletes úr szólalt fel. Bevezető mondatai­ban azt példázta: a református egyház megkérte az iskola kezét, mivel ez az intézmény úgymond apa nélkül nőtt fel. Megtudhat­tuk, az esperes úr álláspontja eb­ben a kérdésben megegyezik az egyházközség véleményével. Néhány további percig még úgy- ahogy hallgattak a lenn ülők, majd hat után kitapsolták, más szóval letapsolták a szónokot. A protokoll vagy mit tudom én minek a szabályai szerint az igazgatónőé lett a szó. Ő a tan­testület véleményét is tolmácsol­ta, miszerint tulajdonjogilag le­gyen az iskola az egyházé, más vonatkozásban: felügyeletileg, gazdaságilag az önkormányzat­hoz, azaz az államhoz tartozzon. Oly módon, ha a szülők igénylik, vallás tagozatos első osztályt is indítanak, ha nem, bárki szaba­don járhat hittanra, ahogyan már most is teszi. Az első vastapsot ő kapta, amelyből nem volt nehéz következtetni, hogy a vita ebben a teremben tulajdonképpen már eldőlt, noha mindössze négyen beszéltek. Negyed hét tájban végre a köz is véleményhez jutott. Az iskola szülői munkaközösségének a ve­zetője arról szólt, hogy maradjon az intézmény világi irányítású, de a tulajdonjogot az egyház kapja vissza, és semmiféle külső kényszer ne érvényesüljön ezek­A harangokat azért nem verték félre ben a döntésekben. Szavainak hitelessége érdekében átadott a jegyzőnek egy olyan listát, ame­lyet 835 szülő írt alá, és a döntő többség önkormányzati, nem pe­dig egyházi iskolát akar. Szerin­te ha a sorrend fordított, és elő­ször a szülőket kérdezik meg, nem lett volna szükség ennyi ta­nácskozásra. Az egyik további felszólaló igen keményen érvelt, miközben azt fejtegette, hogy a kufár mód­szer nem biztos, hogy Istennek tetsző. Sőt, még az se minősítse az embert, hogy ki melyik párt tagbélyegét nyalja, vagy milyen buzgón imádkozik. Többen is úgy foglaltak állást: legyen vallásos nevelés is, de egyházi irányítás, felügyelet nem. Elvégre akik ide eljöttek, azok mindannyian hisznek vala­miben, valakiben: a munkában, egymásban, a családban vagy a vallásban - és íme: ember lett belőlük. Éppen ezért ne nehezít­sék meg a szülők, gyerekek hely­zetét akkor, amikor annyi más baj is van körülöttünk. Bélyegnyalás helyett Érdekes véleményt formált az a pedagógus, aki úgy érvelt: az iskola - akár az egyház, akár a község építette - Kunhegyes pol­gáraié. Azért, mert ők adták rá a pénzt, fizették az adót kisebb-na- gyobb mértékben, hiszen az adóztatás, sarc, dézsma, robot nem néhány évtizedes találmány a történelemben. Éppen ezért ne felülről dönt­senek - ha már demokráciában élünk -, hanem a település polgá­rai határozzanak, kié legyen a felügyelet, ellenőrzés. A teljességhez hozzátartozik, hogy néhány hozzászóló - főleg nagyapakorú, illetve idősebb ember - a teljes átadás mellett érvelt. Mondván, a tízparancso­lat, ha as?ériri( él az ember, sen­kinek sem árthat. Mások szerint felesleges ez a lárma, harc, alá­írásgyűjtés, hiszen még nincs ha­tározat a hovatartozásról. A jelen lévő plébános úr azt magyarázta, hogy a vallás nem ideológia, a vallás történelem. Az egyház te­vékenysége pedig nem más, mint szolgálat, szolgálat, szolgá­lat. Nem kevesen hangoztatták a fokozatosság, a törvények betar­tását. Azt, hogy a pártok semmi­képpen ne avatkozzanak be, hi­szen az oktatásnak mindenféle párttól függetlennek kell lenni. Páran azt vallották, ez a kérdés most még korai, tessék várni öt, tíz, húsz évet, és ha az egyház meg tudja valósítani elképzelé­sét, ám tegye. De csak szép szó­val. Több édesanya elismerte a vallás, az iskola, az egyház fon­tosságát, de a legfontosabbnak a családot, a szép családi életre történő nevelést ítélték. Ketten- hárman azt boncolgatták: ha a szülők többsége igényli, hogy az egyház irányítsa az iskolát, ám úgy legyen. De amíg nem ez a helyzet, mindenfajta szószaporí- t;js, sugalmazás az ellenkező ha­tást érief. , Negyed kilenc felé járt az idő, mire a háromórás eszmecsere befejeződött. Utána még a meg­jelentek közül sokan csoportok­ba verődve taglalták az esemény jelentőségét. Ezekből kitetszett: gyorsnak, elsietettnek tartották a felvetést. Mondván, van itt annyi baj, ráadásul ez az iskola jó, jó a híre, hát akkor miért kellene alapvetően változtatni a fenntar­tás, az ellenőrzés rendszerén? Aki vallást szeretne tanulni, ta­nulhat, aki nem, nem, legyen he­lye mindenkinek egy vidéki, nagy általános iskolában. (Aho­gyan én a körülményeket isme­rem, lesz is.) Azért még valamiről minden­képpen szólok, mert hallottam egyszer-kétszer. Volt olyan rea­gálás, hogy az aláírók, a felszó­lalók nem mások, mint zömük­ben manipuláció áldozatai. El­végre valószínűleg az MSZMP és az MSZP keze van a dolog­ban. Engedjék meg, hogy erre a megjegyzésre afféle kunosán, kunhegyesiesen válaszoljak: úgy tűnik, hogy az emberi osto­baság, korlátoltság ismétlődik. Még emlékszem arra az időre, amikor a marxizmus-leninizmus örökérvényűnek hirdetett tanait valaki csak részben, fenntartás­sal fogadta, hamar rásütötték: re­akciós, vagy a reakciós propa­ganda áldozata. Most pedig ha­sonló a címkézés, csak éppen fordítva. Mondom ezt azért, mert volt szerencsém ismemi a jelenlévők zömét. Tény, akadt közöttük kis­gazda, MSZP-s, MDF-es, de ál­lítom, a többségnek tíz éve és most is annyi köze volt, van a politikához, a pártokhoz, mint pingvinnek a harangöntéshez. Szerintem a hallgatóság zöme még véletlenül sem a pártszíne­kért jött el. Aki pedig ezt hangoz­tatta, ugye emlékeznek rá, meg is kapta a választ. Én megfordí­tom az elmélkedést: vélemé­nyem szerint ez a szépszámú publikum azért ült, állt itt, mert valaha ebbe az iskolába járt vagy most is jár a gyereke, az unokája, valamelyik rokona. Úgy is mondhatnám: kilencven-egyné- hány százalékuk pártcsatározá­sokba nyakig belefáradt, küzdő, gürcölő, rengeteget dolgozó édesapa, édesanya, nagyszülő. Ok vallottak arról a kérdésről: egyházi vagy világi legyen-e az iskola? Az egyház és a mellette vok­solók ezen az estén csatát veszí­tettek Kunhegyesen. Jelentős csatát, és hogy miért: ennek megvannak az emberi, lélektani okai, magyarázatai. Se csata, se ütközet Csatát, de nem ütközetet. Bár mindkét hasonlat rossz, mert az egyháznak nem ütközetekre van szüksége, de még csatákra sem. Hanem olyan nyilatkozókra, el­képzelésekre, akik, amelyek té­zisei találkoznak az emberek vé­leményével. Vagy ha nem, az sem égszakadás, földindulás. Tessék, nyerjék meg őket! Sza­bad a pálya, adott a lehetőség! Ezt tegye az önkormányzat, ezt tegyék a pártok, ezt tegye az is­kola meg, gondolom, az egyház is. Szép szóval, népszerű embe­rekkel. Olyanokkal, akikre ezek a csodálatra méltó, de valahol minden konokságuk ellenére is melegszívű kunok azt mondják: Nézd mán, az istenit, ez a mi vérünk, még ha nem is itt gyött a világra! Már elnézést a hasonla­tért. Ehhez kívánok mindenki­nek bölcsességet, megfelelő önkritikát, hiszen a sikerekből, kudarcokból egyaránt lehet ta­nulni. Kunhegyesen, meg másutt is. Ámen.... D. Szabó Miklós

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom