Új Néplap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-04 / 3. szám
8 Irodalom—művészet 1992. JANUÁR 4. Györke Zoltán: Nem lobog már Elherdált évek sora Kullog mögöttem - vert sereg. Ujjaim közt az idő, Mint száraz homok, elpereg. Széthordták szemem tüzét Albatrosz-szárnyú angyalok. Arcomon - repedezett agyagpart - árnyék andalog. Hajam kiázott vetés, Szikesedő sík homlokom. Terhes ég hajlik vállamra - Roggyanó lábbal hordozom. így állok eléd, vénülőn, Kifosztva, mint az őszi kert, Mint hideg, üres kamra, Melyet a kényszer kisepert. Szívemben nem lobog már Zászlós lánggal a szerelem. Mint boksák, befojtva ég, Izzása átüt szememen. Böröndi Lajos: Tél jön Összekoccan két alma, s behunyt szemmel zuhan le a fáról. Fáradt fény esóz, szemedben félelem. A kert lassan elárvul. Tél jön. Meghidegül az álom. Fehér lesz minden. Vakító fehér. Állunk egymással szemben, némán. S kifosztott arcunk összeér. \ ___________________J o cskosul elkente a M számat az, amikor Jani bá’ behívatott az öltözőbe, és félrehúzott egy sarokba:- Öreg - bökött oldalba egy ujjal, és köhintett hozzá zavartan -, arra gondoltam, hogy az országos válogató versenyen te leszel a nyúl. Bélát kellene beráncigálni egy jó kis irammal az első helyre. Azt hiszem, kijárna neki, hogy ő utazzon az Európa-bajnokságra. És te háromezerig gyors vagy, mint a hétszentség. Elhallgatott, és várt, rágta a bajszát, azt hiszem, nem tudta biztosan, hogy elegem lehet-e már ebből a végtelen erőlködésből és feladtam; vagy még mindig hajt az az átkozott makacs győzni akarás. A mgamfajta ilyenkor vagy belevág a másik képébe, vagy nyel egyet, aztán még egyet, és sápadtan kiüvegesednek a szemei.- Na, nem szólsz semmit? - nógatott türelmetlenül Jani bá’, és egyik lábáról a másikra billent.- Az a helyzet - nyögtem ki -, hogy váratlanul jött ez a dolog. Én még... Atyásan hátba vágott.- Ugyan, öreg. Belőled mindent kihoztam már, amit lehetett. Ötezer méteren és más távokon is megpróbáltad. Nincs benned több. Nekem elhiheted. Idegesen végigmért. - Na, vállalod?- Egy hónapja jött rendbe a sérülésem, szerettem volna még ... Mélyen megrándult egy izom az arcán.- Holnapra adj választ, mert ha nemet mondasz, akkor mást kell keresnem. - Itt aztán otthagyott. Az öltöző megszokott nyirkos, szürke világa most egyszerre nyomasztó, taszító cellává változott.- Leírtak - értettem meg villám- lásszerűen a mondat valóságos értelmét, és apám jutott eszembe, amint viaszfehér arccal betámoly- gott az ajtón, és megállt előttünk: - Gyerekek, ötvenhat évesen kitettek ... Leszázalékoltak. Nincs tovább. A rohadt életben, még csak huszonhét éves vagyok ... Másnap Jani bá’ perceken át idegesen kerülgetett. Tudtam, hogy mi furdalja, de nem szóltam semmit; hadd egye a penész. Aztán nem bírta már tovább, rákérdezett. Én csak ennyit válaszoltam:- Oké. Csináljuk. Ettől kezdve aztán én már csak nyűledzéseket végeztem, Béla pedig folytatta kemény menetelését a győzelemért. Hogy mi az a nyűledzés? Hát az, hogy háromezer méterig vágtatsz, mint aki az életéért köpi ki a tüdejét, hogy itt aztán kiengedj és kiállj, hogy mögüled a favorit kényelmesen beügessen a célba. Valójában nem is az keserített el ilyen iszonyúan, hogy nyúl lettem: jobban inkább az, hogy ennek a tetvesnek kell alárendelnem tehetségemet. Ez a Béla egy rakás pál- pusztai sajt, mindig megvertem ötezren is, meg tízezren is. Aztán jött az autóbalesetem ... De érzem, hogy hamarosan újra teljes értékű leszek, és akkor... Erre most elém áll Jani bá’, és közli, hogy virsli lettem. Mit tehetek? Dolgozni fogok, mint egy állat. Ha már kiégtem, legalább legyek jó nyúl. A legkiválóbb az országban . . . vagy Európában ... Az öreg - mármint a Jani bá’ - kiadta, hogy ezer méterig húzzam meg jól a tempót, aztán háromezerig mindent bele ínszakadásig, és a negyedik ezres előtt pedig álljak ki. Akkor már akár le is ülhetek. - így mondta. - Szóval, hogy nekem nem is kell többé végigtalpalnom azt a kétezer métert, az marad a Bélának. így lesz ez az országoson is - magyarázta az öreg, noteszát böngészve -, bár ha úgy alakul, ott esetleg négyezerig is vezetned kell, majd megíátjuk. háromezer nem szipoA lyozott ki igazán, amikor befejeztem az edzést, én még maradtam egy kicsit, le akartam dolgozni magam teljesen, már ahogy megszoktam. Csak úgy, magamért. Első nyúlás nap után mentem haza, a fejem lógott a főzelék fölött, hogy majd beleért az orrom a szaftba.- Mi bajod? - állt meg mellettem az anyám nyugtalanul.- Semmi - dörmögtem, és bele- szürcsöltem a pempőbe. - Fáradt vagyok. A barátnőm is egyből kiszúrta, hogy emésztem magam. Hogy ezeknek micsoda megtéveszthetet- len jelzőrendszer dolgozik az érzékeikben! Neki persze magyarázhattam, hogy semmi sem történt, csak a bioritmusom hullámvölgybe ereszkedett. Nem vette be. Hát, mit tehettem? Gyóntam. Jól tudja, hogy nekem életem a futás. Amikor megismerkedésünk után néhány héttel megvolt a kölcsönös vallomás, megmagyaráztam neki, hogy nekem első a salak. a második is meg a harmadik is, és csak utána jön ő. Megértette, és mindig őszintén drukkolt azért, hogy elérjek valamit. A betegségem alatt végig úgy jött utánam, úgy ápolt, ahogy senki más nem lett volna képes. Amikor megmondtam neki, hogy nyúl lettem, jobban szentségeit, mint én. Na, ő aztán tudja, hogy mi energia és fanatizmus van bennem; a legdög- lesztőbb verseny vagy edzés után is fel szoktam repíteni a mennyországba; én soha nem jelentettem fáradtat. Az edzések ragyogóan alakultak, Jani bá’ szárnyalt, mint egy vezérsas: szaladt mellettünk, pattogós parancsokat adott, elő-előkap- ta a jegyzeteit; szóval tudományosan le volt minden fektetve, kérem. étezer méter után rendK re mellém1 szegődött, próbált velem lépést tartani; széles gatyája úgy csattogott a lába között, mint egy megtépázott kalózlobogó. És hát üvöltözött:- Most, öreg! Engedd ki a gőzt, és állj ki! Ideges lettem. Úgy kezel, mint egy óvodást. Azért is még négyszáz métert ráhúztam. Jani bá’ nem szólt, csak szikrákat dobált a szeme. A Népstadionban álltunk rajthoz. Bélát az öreg csak atyáskodva hátba vágta, nekem pedig már szá- zadszor magyarázni kezdte, hogy kétezer után csak rá figyeljek, és amikor int, akkor szálljak ki, mintha ott sem lettem volna. Bólogattam. Nekivágtunk. Én gyorsan az élre húztam, és megiramodtam, a többi hét fickó csattogó talppal kapaszkodott utánam. Egy apró, nyüszöge alak a sarkamat kezdte taposni, próbáltam lerázni, de az Istennek sem tudtam megszabadulni tőle. Hátraszóltam:- Te is nyúl vagy?- Ühüm - lihegte.- Akkor maradj veszteg, én háromezernél kiszállok. Ettől aztán lecsillapodott. A hetedik kör után Jani bá’ hadonászó karral integetni kezdett, mint egy eszeveszett forgalomirányító, hogy figyeljek, mindjárt le kell állnom. Hátrasandítottam. A kis koma ott ügetett a fenekemben, a többiek - a boly - legalább tíz méterrel lemaradtak. A következő köméi Jani bá’ bekiáltott:- A kanyar után szállj ki, hallod? Nem hallottam, futottam tovább. Négyezer méter után újra felbődült a hangja, de én - mint egy megsüketült futár - kapkodtam a lábam előre. átralestem. A kisöreg H eltűnt - nyilván már vedeli megérdemelt jó hideg pohár sörét -, de Béla ott taposott a nyomomban. Csikorogva összeharaptam a fogsoromat, és belehúztam. Na, nézzük öreg, mennyi van benned? - motyogtam magamnak. Jani bá’ csápjaival kevergette a feje fölött a fülledt levegőt, és érdesen visított hozzá:- Állj már le! Elég! Úgy tettem, mintha nem hallanám. Egy kicsit megint beleerősítettem, és közben elképzeltem az öreg róka sápadtan rángatózó ábrázatát.- Ne szarakodj - hallottam mö- gülem Béla reszelős hangját. - Én vagyok a jobb, tűnj el az utamból!- Előzz meg! - sziszegtem hátra, és remegő düh mart a gyomrom tájékába, amitől újabb erők támadtak fel az izmaimban. Száguldottam, mint egy eszelős. Az utolsó kör előtt Jani bá’ mellém sasszézott, és kétségbeesett igyekezettel próbált behatolni a lelkembe:- Most már elég legyen! . . . Hallod?! ... Ne ronts el mindent! Három métert vertem rá Bélára. Amikor berobbantunk a célba, és utolért végre, szemközt köpött. Jani bá’-val csak az öltözőben akadtam össze; elkapta a fejét... Béla utazott az Európa-bajnokságra - engem eltiltottak. Örökre. Marafkó László: Boldogság Vekkercsörgés. Agyrepesztő. Hideg a szoba, mint a verem. Anya még nem hamuzta ki a kályhát. Kint meg decemberi zúzmara, hótüskék. Bicikliút a gyárig. A lánc ütemesen köszörüli a sárvédőt, meg kellene igazítani. Visszasüllyedek az álomba. „Elkésel” - ez anya hangja. Ha még öt percet aludhatnék, egy évet adnék az életemből. Két évet. Micsoda boldogság! A süllyedésbe belenyúl anya keze. Rázza a vállam. Csak egy percet Érzem a pótkávé illatát. Tejjel. Unom. Undorító. Undorító hajnalok. Az egész. Émelygés. Öt percem, tíz percem, egy órám van a felkelésig. Két órám, ha akarom. Fürödhe- tek az álomban. A szobában langymeleg, bár nem tudom, miből fizetjük ki a következő havi távfűtést. Tizenhét, tizennyolc évesen éveket adtam volnna az életemből, ha reggel aludni hagynak. „Időmilliomos vagy” - ez anya szavajárása volt, ha valamit rámbízott. Tényleg, ki kellene menni a sírjához. Útközben a bolgárkertésztől lehetne tépni néhány foszló szirmú rózsát, az elérhető a kerítéslyukon át. Időmilliomos vagyok - megmaradtak azok az évek is, amiket odaadtam volna. De anya nem hagyott aludni, nehogy kivágjanak a gyárból. Hát most megtették. Aludhatnék, de hol az a régi boldogság? Bicikli? A rozzant járgány ottmaradt apa pincéjében. Aztán évtizedekig busszal a gyárkapuig... Biciklije csak Ferinek van, nyári munkán kereste. Ő az iskolában, az apja meg itt döglik az ágyban. Már három hónnapja. A munkaügyön az irodista azt mondta: „Szétesik a gyár. Ne haragudjon, nem maga az egyetlen”. Haragudni? Miért? Amit harmincöt éve kértem, öt percet, most megkapom kamatostul. De nincs íze, csak ez az émelygés. És a vekker most már örökké szól a fejemben. Mindig hajnali ötkor. De anya nem ráz. Ő a földben. Anyaföld. Hallom a hangját. „Időmilliomos vagy.” Az, Gyűlik az idő a másik életemre. Certinám a csuklómon életem hatodik órája. Krómnikkel, gombelemes, pontos, Hogy jár, azt csak akkor hallom, ha az üvegére hajtom a fülem. Egy pici fémtücsök cirpel benne másodpercenként egyet: cir, cir. Első órám zsebóra volt, Langendorf. Tizenhárom lehettem, amikor kaptam. A férfiélet két legfontosabb tárgya a toll meg az óra jegyezte meg apám. Ő feltűnően sűrűn pillantott az órájára (fali-, álló-, utcai, pályaudvari órákra, toronyórákra szintén), és mert számon kérő nevelőm volt, már a Langendor- fom idején elsajátítottam ezt a szokását. A kékacél óra hallhatóan kegye- gett a mellzsebemben: tikkadt tanórákon tunyán, az ágyam mellé bőrszíjára fölakasztva pedig szép szaporán, de ott csak percekig, mert este hamar elnyomott (nyom el máig) az álom. Aztán egy pajtásom azt hitte, hogy én dobtam meg kaviccsal, tehát megdobott egy nagyobbal, s az órámon koppant a kavics a zsebben. Megjavíttatta, saját pénzén, sötéten nézett, amikor meghozta az órástól, s talán azért sem járt többé jól a Langendorf: örökké késett, szabályozhatatlanul. Késni szégyen, figyelmeztetett apám: Öt perccel előbb érj mindenüvé, mint kell, fiam. Kapuk előtt sétálj egyet, és rendezd a gondolataidat. Nem tudom, mikor kaptam a stop- peros karórámat. Tizenhat éves koromban már megvolt, mert az első, 1937-es zsebnoteszomban (most az ötvenötödiknél tartok) fontos bejegyzések bizonyítják, hogy 10,91 km/óra sebességgel eveztem 3 km-t egy osztrák tavon, és hogy a magyar rendszerű Kandó-mozdony 118 km/ó sebességgel vonta a gyorsot Velencétől Veronáig, ahol fontosat lehetett kívánni Júlia koporsójánál, a Capelletti-házban. A gyerek sohase legyen katona, rendelt el meglepő kívánságot apám, aki babonákra csak bosszúsan legyinteni szokott. A stopperomnak utóbb szintén törés okozta végét. Zubbonyom bal felső zsebében hordtam (akkora volt, mint egy pogácsa, karon viselni kényelmetlen), s alighanem akkor roppant össze, amikor ügyetlenül, mellen fordultam át egy alacsony falon, vadászgép kaszáló gépfegyvertüze elől futtomban. Negyvenöt télutóján már nem járt. (Egy év múlva eladtam egy lánynak: ruhára kellett a pénze. Csavargó stricinek éreztem magam, hiszen használhatatlan volt a stopper, hi- áf>a volt benne 15 rubin.) Óra nélkül akkor már nem létezhettem. Egy velem együtt megszökött zászlóstól elkunyeráltam a fölösleges zsebóráját (volt neki másik, jobb is), megint egy Langendorfot. A tér már akkor se nyugtalanított, azt egyszerűen végesnek és megbízhatónak minősítettem, annál inkább nyomasztott viszont az idő, hiszen már kiderült, hogy nem végtelen: véges vagyok a negyedik dimenzióban, életidőm akár óra és perc pontosságával mérhető lesz. Ezért már korán mérnem és mérnem kellett, gazdálkodnom egy szakadatlanul fogyó mennyiséggel. (Amikor az a lány meghalt, már-már megállítottam Mért idő volna harmadik órámat, de aztán nevetségesnek éreztem ezt az ötletet, hiszen az én időmet nem állíthattam volna meg.) 1946 végén hazajöttem, a kölcsöntárgyat épségben visszaadtam a zászlósnak. Ő egy évvel hamarabb ért haza, én elcsavarogtam, és kihasználtam az időt. Nem volt gond, hogy honnan lesz másik órám. Amikor apámat elvitték egy rövid tanúkihallgatásra, higgadtan otthon hagyta az óráját meg a jegygyűrűjét. Nem a kronométer-karóráját (azt már korábban elrejtette), hanem a jogász korában, 1908-ban vett ezüst Omegáját. Hogy aztán mi módon viselte el méretlenül az időt a Fő utcában, Vácott, a Kozma utcában, szívhaláláig, azt nem tudom. (Talán elég volt napokat számlálnia. A Kozma utcából kiadott könyve, egy kislexikon hátsó lapjai naptárakkal vannak telerajzolva, az eltelt napkockákat ikszekkel semmisítette meg; még 194 lett volna hátra. Nem ismerek olyan koordináta- rendszert, amelynek időtengelyén ez a 194 el nem telt nap ábrázolható lenne.) Az ezüst Omega megvan, s ha fölhúzom, szorgalmasan jár. Töltőtollamat és órámat sohase adjátok el, áll apám egy levelében; ezért is, óráim balszerencsés sorsa miatt is mindig féltettem az Omegát, s egy évtized múlva eltettem egy dobozba, más tárgyleleteim közé. Ne essék baja. Vettem egy olcsó karórát, egy Comavint. Legtovább az szolgált. Azon figyeltem, hogy milyen gyorsan telnek az éjszakai túlórák a gyári tervosztályon, azon azt, hogy öt kilométert vándorolni a Börzsönyben a feleségemmel mennyi idő, hogy hányat ver a gyerek pulzusa egy perc alatt, hogy mióta ülök és várok egy kopár előszobában, egy másikban stb. Es azom láttam a homályban, hogy este 6 óra 45 perc van, amikor épp lenézek a Szabadságnak nevezett hídról a rakpartra: lenn egy csapat vonult, fölötte nagy zászló lengett, a közepén lyukas; az a késsel hasított lyuk csoda volt (dehogy tudtam, hogy mára magyar lyuk lesz hány európai zászlón). Az olcsó Comavin- nal mértem legtovább és egyre szorosabban az időt. Különös, hogy sohase mértem meg, mennyi kell egy oldal kézirathoz. Kalkulálnise tudom, menynyi időmbe került eddig körülbelül tizenötezer oldal. Ötödik órámat végül a lányomnak adtam elsős gimnazista korában. Megvan, ámbár asszony lányom egy divatos digitális vackot hord a karján (örülök, hogy legalább azt, hiszen tele a világ pomóórákkal, az időmérés citromsárga, hupikék, már- már mutatótlan prostituáltjaival), és hogy az én mért időmben fog-e hazajönni Európa egyik külszolgálati leg- sarkából, azt nem tudom. Nézete térről és időről, főleg időről más, mint nekem. A Comavin itthoni éjjeliszekrénye fiókjában pihen, áll. Hatodik órám ez a Certina a karomon. Évtizede vettem. Akkor egy személyi és évforduló-kartotékból kiemeltek egy kartont, és megkaptam azt az aranydió-festékkel aranyozott cinklemezt, amely nagyjából negyven év munkaviszonyért és kerek életkorért mondhatni mindenkinek kijárt, és hozzá egy borítékban pontosan annyi pénzt, amennyibe egy óra múlva a Certina került egy belvárosi óraüzletben. Gombelemes, pontos. A gombelem nekem egy kicsit olyan, mint amilyen a mellkasba bevarrt szívritmus-szabályozó lehet. Ketyegése alig hallható, nem tik-tak, csak cir, cir, másodpercenként, szelíd és könyörtelen fémesség. A kis naptárablaknak nemigen veszem hasznát, mert apró benne a számjegy, nem látom a nagyobb időegységet. A mutatók is vékonyak, pirkadatkor és esti szürkületben nehéz megállapítanom, mennyi megint a leírandó mért idő. Nem baj. Fülem a Certinán. Cir. Cir. Bor Ambrus Lackner László: A nyúl
