Új Néplap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-04 / 3. szám

1992. JANUÁR 4. Kulturális panoráma Offenbach-bemutató a Szigligetiben Szép Heléna Nem szívesen írok erről a bemu­tatóról, mert kedvem ellenére ked­venc színházamról kellemetlen dolgokat kell mondanom. Legszí­vesebben hallgattam volna róla, de kötelességem szólni mégis, mert néhány tanulságot - még ha kese­rűt is - hordoz magában. Nos, hogy a lényegre térjek, ne­kem az volt a benyomásom az első jelenetek láttán, sőt mára magasba nyúló, súlyos oszlopokat megpil­lantván is úgy éreztem - egy ókori templom bejárati oszlopsora, az­tán a méltóságot, pompát és gaz­dagságot sugárzó ruhák felvonulá­sa is azt tükrözte, de még a kime­rítő ismereteket nyújtó, díszes mű­sorfüzet is azt jelezte, mely külön­ben szórakoztató olvasmány: a tár­sulat Schwajda György rendezői irányításával túlságosan is komo­lyan és komolyra vette a mitológiai történetet feldolgozó „könnyelmű bolondozást”, Paris és Heléna his­tóriáját, ezt a pajkos és játékos operettet, melynek szövege és ze­néje egyaránt telve csúfondáros torzításokkal, szellemi sziporkák­kal, s melyet mélységesen átjár a kaján emberlátás szelleme; ame­lyet csípős, gunyoros humora, franciás könnyedsége, bájos frivo- litása tett világsikerré. Van valami különlegesen pikáns abban, aho­gyan benne a fenséges a profánnal találkozik - megcsiklandozván a legkényesebb ízlést is. Sajnos, mindennek kevés nyo­mát leltem ezen az előadáson. Nem is annyira a részletekben, me­lyekkel nem kívánok most bíbe­lődni, magában az összhatásban. Érezhetően más irányba mutatott a rendezői felfogás, túlságosan is tisztelve a klasszikus mítoszt, a gö­rögös hűséget, pedig Offenbach maga is csak témaként használta a Heléna-mesét, saját korának sza­bados, érzelmeket felszabadító és egyúttal a polgári álszemérmessé­get is fricskázó értelemmel töltötte meg. Mai szemmel nézve, közön­séges történet lehetne ez egy olyan „házasságtörő” szép asszonyról, aki szívesen engedelmeskedik a „Sors” parancsának, mikor szíve szerint dönt, elhagyván trottyos, vén, tutyimutyi férjét egy derék ifjú szerelméért - ezzel akár csor­bát is ejtve a morálon. De hát mi­féle morál az, kérdezhetném, ame­lyik egy viruló szépséget herva- dásra kényzerít egy tehetetlen, pi- pogya alak oldalán? Szépség és szerelem összetartozó fogalmak, a rút, az ocsmány nem fér meg vele. Régi törvény ez. Az előadás su- gallt efféle gondolatokat, de tartal­mi „maisága” nem tud kibonta­kozni az artisztikus mértéktartás és a fenséges komolyság színpadi ha­tárai között, mely a felszabadult játéknak sem enged szélesebb utat. Itt minden olyan kimértnek, ko­mótosnak tűnik. A tempó is. Nincs itt helye a nevetésre felbújtó rög­tönzéseknek, pedig a laza cselek­mény vígan megengedné. Műkö­dik ugyan a rendezői fantázia - „légi úton” érkezik a posta, egy csinos hölgy „repül be” a színpad légterébe, formás görög kocsikon érkeznek a királyi előkelőségek, s a végén Páris is egy fess vitorlással hajózik ki a színről, el a tengeren, Helénával az oldalán. Látványos ötletek, ha nem is igazán frissek. Akik megvalósították .kárpitosok, asztalosok, tapsot érdemelnek, akárcsak a szabók a megannyi díszes ruháért. Persze látva e pará­dés kiállítást, felvetődhet az em­berben: vajon nem túlzás-e ennyit áldozni egy operettre, bár ha Of­fenbach is az, ilyen forintínséges időkben! Mikor ennél tartalmasab­bakra sem igen futja a színháznak.. A kiállítás fényűző gazdagsága - micsoda ágy a második felvonás­ban, selymekből, bíborból, maga a szerelem oltára - sem pótolhatja azonban az ötletekben szegénye­sebb színészi játékot. Pedig a na­gyobb szerepekben elsőrangú szí­nészek. Parist a vonzó egyéniségű Mertz Tibor játssza, megjelenése eszményi, hercege mégis egysíkú, ha megszólal, nem tud igazán ma­gával ragadni; ha pedig énekel - operába illő áriát is - bizonytalan­ná válik. Nem csoda, egy prózára hangolt színésznek gyakorlott énekesi feladatot kellene megolda­nia. Miként partnerének, a Helénát alakító Egri Mártának is. Hiába muzsikál azonban ihletetten Vere- bélyi József vezényletével a zene- kai, ha az éneklő színészek - pél­dául a második rész nagy kettősé­ben - nem képesek együtt szár­nyalni vele a hangok magaslatán. Az előadásnak alighanem legse­bezhetőbb pontja ez, monthatni Achilles-sarka az éneklés, a zene. Szomorú tanulság, de végül is ki kell mondani: nagyoperettet ját­szani énekesek nélkül nem megy. Különben Egri Márta Helénája de­koratív, tartása, gesztusai nemes­séget sugároznak, de.hiányzik be­lőle nagyon a férfiakat megbabo­názó nőiesség, az asszonyi csala­fintaság, az elbűvölő, vérpezsdítő kacérság. Ez a Heléna fenségesen szép, de nem elég izgató, bonyo­lult, összetett és emberi. A többi­ek? Ifjú Újlaky László Jupiter nagy jósaként végig mennydörög (hova tette kitűnő humorát?), Sze- rémi Zoltán lehangoltan játssza, kedvetlenül a léha, bohém Oresz- tész szerepét, Czibulás Péter sem aknázza ki igazán a humor lehető­ségeit Menelaoszként (nyilván szándékosan visszafogottabb). Ki­veszem az együttesből viszont Győry Emilt, aki az agg Agamem- nont nagyszerűen komédiázva for­málja meg, a királyok királya igazi vén kecske, aki megnyalná maga is a sót. Játéka színes, őt nem kötik a mértéktartó komolyság „szabá­lyai”. Hasonlóan, derűsebb han­got ütnek meg, bár ők is lehetné­nek harsányabbak is, Magyar Ti­vadar (Achilles), Kerekes László (Ajax-1) és Váry Károly (Ajax-2). Az előadást sütőipari nyugdíja­sok társaságában néztem végig. Ők töltötték meg a nézőteret. Ami­kor befejződött, a ruhatár előtt vá­rakozván két asszony beszélgeté­sére lettem figyelmes: hálásak le­hetnek a színészek, mi jó közönség voltunk, azaz türelmes és megértő - éreztem ki a beszélő hangsúlyá­ból, tónusából. Hát nem furcsa, normális eset­ben a színészeknek jár ki a hála. Lehet, hogy én egy rendkívül sze­rencsétlen pillanatban jártam a színházban? Valkó Mihály A tévé háza tájáról Mit csinálnak a Klinika sztáijai? A „professzor” és a gyerekek Klausjürgen Wussow, a Schwarzwaldklinik, azaz a Kli­nika igazgatója mindig pompás ötletekkel áll elő. A 62 éves té­vésztár most a beteg gyermekek megsegítésére a fekete-erdői kisváros, Furtwangen polgárai­val közösen létrehozott egy egyesületet. A cél az, hogy a rák­beteg gyerekek utógondozásá­nak fedezetét biztosítsák. Ezért egy új kórházi épületet tervez­nek Schönwaldbann, Furtwan­gen mellett. Ezen a klinikán nemcsak rákbeteg gyermekeket gondoznak majd, hanem azok szülei, testvérei, hozzátartozói is részt vehetnek a négyhetes kú­rán, amely a család lelkierejének visszanyerését szolgálná. Az ismert színész és tévésztár élettársával együtt sokat fárado­zik a beteg gyermekek érdeké­ben, és mindig új ötletekkel áll elő. Legutóbb egy videofilm ké­szítését szorgalmazta a gyerek- klinika életének bemutatásáról. Azt szeretné, ha ez a klinika nép­szerűségében vetélkedne a tévé­filmbeli Schwarzwaldklinikkal. Ezért könyvet is ír: „Köteles­ségemnek érzem, hogy az engem körülvevő népszerűséget fel­használjam egy nemes cél érde­kében. Aki ezeknek a gyerekek­nek a szenvedését megismerte, rájöhet, hogy a saját problémája eltörpül a rákbeteg gyermekek tragédiája mellett.” A „professzor’ ’ sokat időzik a gyerekek körében. Szívesen ját­szanak, pónilovon lovagolnak, versenyt futnak, sakkoznak, tár- sasjátékoznak. A gyerekek is igen kedvelik a népszerű szí­nészt, s hálásak mindenfajta gondoskodásért. A klinika egyik főszereplője, a csinos Udo doktor, Sascha Hehn igen népszerű a hölgyek körében. Filmbeli partnere, Elke nővér, Barbara Wussow (Brinkmann professzor, azaz Klausjürgen Wussow lánya) csak a filmben hódította meg Sascha Hehn szí­vét. Az életben a fiatalember egy ügyvéd lányának, Petrának ud­varol. Sascha Hehn kedvenc idő­töltése a horgászat, jelenlegi menyasszonyával egy testkultú­raszalonban ismerkedett meg. S azért találta Petrát vonzónak, mert egészen természetes, színé­szi allűrök nélkül. Hódító külsejének köszönhe­ti, hogy egy újabb tévésorozat­ban, az Alomhajóban is hőssze­relmest játszik, első kapitány­ként. A felvételek előtt Los An­gelesbe kellett utaznia, hogy filmbeli partnereivel megismer­kedjen. Filmbeli szerelmi part­nere a híres Denver-sztár, Heat­her Locklear. Valószínűleg e so­rozat is népszerű lesz, már a szép környezet miatt is, hiszen a Ka- rib-tenger térségében. Barbado- son és az Atlanti-óceánon, Ma­deira szigetén, valamint Casab­lancában és New Orleansban ké­szülnek 4 felvételek. A film ren­dezője, a hollywoodi Wolfgang Rademann azért választotta fő­szereplőjének Sascha Hehnt, mert egy előző kétrészes filmjé­ben, A gazdag nők karjában már nagy sikert aratott. Remélhetőleg a magyar kö­zönség is viszontláthatja klinika-' beli ismerőseit, és eljut hozzánk is az Álomhajó, legalábbis tévén keresztül. Összeállította: Kádár Erzsébet Lépcsőházi történelem Most már belátom: végzete­sen és javíthatatlanul „lépcsőhá­zi ’ ’ ember vagyok. Késve és lassan reagáló. Rá kéne hangolódnom a „változások ütemére”, de csak tű­nődök, teszek-veszek. Makacsul „hallgatom a híreket, melyeket mélyemből énszavamhoz” . . ., hogy immár megkérdőjelezett kedvenc költőmet, J. A.-t idézzem. Mit mond az acsendes, befelé hall­gatózó bensőség, aminek hírei oly fontosak . . . Bizonytalan és alig- alig értelmezhető jelek érkeznek; talán csak azért, mert hosszú éve­kig erre alig volt szükség. Azt hi­szem, az elmúlt korszak egyik leg­nagyobb kártevése ezen a téren zajlott: leszoktatott bennünket er­ről a magányos meditációról. Lár­másan és melldöngetve hirdette: az ember nem több, mint körülmé­nyei terméke; ami ezen kívül van, az egyszerűen nem létezik, csalás. Látványosan cáfoltak erre rá a mostani földindulásos események: gyakran egyetlen ember ellenállá­sa, nemet mondó merészsége bil­lentette ki a zsarnokság biztos vá­gányon futó logikáját. S ez az ellenállás nem születhe­tett meg, csak ott, legbelül, a meg­győződés és a hit összekapaszko­dása által. E szilárd mag nélkül fajsúlytalan lényekké degradáló­dunk, bábszínházi hősökké, papri­kajancsikká. Kiszakadtunk ugyan a primitív materializmus, hatalom és erőszak bűvköréből, oldódik a belénk szuggerált tehetetlenség, de még mindig gyámoltalanul, bátortala­nul méregetjük új lehetőségeinket. Fogalmaink fertőzöttek, gondola­taink minduntalan a régi sémákra ütnek. Hagyjuk elragadni magun­kat a sodró erejű politikai áramla­toktól, hogy aztán csalódottan, apatikussá válva visszahúzódjunk a magánélet csigaházába. Kedé­lyünk és közérzetünk szélsőségek közt hányódik, s megbízható, szi­lárd pontokat keres, s ilyeneket nem találva a vád és dac szitkait szórja a külvilágra. Nem tudunk megrendülni, hi­ányzik belőlünk a katarzisra való képesség. (Ezért nem kell a dráma, a magyar dráma se . . .) Ez a le­épült, elkorcsosult bensőség fel­építésre, az elnémított démon megszólításra vár. Kérdés, van-e időnk, marad-e energiánk erre a csöppet sem hájás és látványos tevékenységre. Ép­pen most, amikor a környezet annyi kihívást provokál, és annyi sztereotip választ erőszakol. Befo­gadás helyett az elfogadás hiszté­riáit szítja. A külsőség, a divat jel­szavait súgja és búgja fülünkbe. Könnyű tehát elcsábulni, csatla­kozni a hadhoz, sodortatni magun­kat a felszín zavaros áradatával. Könnyű véglet beleveszni az én­megsemmisülés örvényeibe. A kísérlet és a próba ideje azon­ban elközelgett: végig kell halad­nunk ezen a keskeny ösvényen, befelé vezető úton. Csak így jutha­tunk el önmagunkig, valódi lénye­günkig. így ismerhetjük fel, kik is vagyunk valójában. Áz áhított biz­tos pontok elérését csak ezzel a kitérővel nyerhetjük el. Mert a kül­ső bizonytalanság nem más, mint kivetülése a belső káosznak. Belső nélkül nincs külső rend. S ehhez a belső rendcsináláshoz kell a csend, a meditáció, ennek nem kedvez a sietős hamarság. Az özönszerű változások szinte elbo­rítják mindennapjainkat, jó és rossz jelenségek szinte periodiku­san váltakozva tűnnek elő. A két­arcúság, a köpönyegforgatás, az érdemtelenség tolakodása most sokunknak torkára forrasztja a szót. Barátaim közül - bár éppen joguk és okuk volna a szólásra, sőt ítéletmondásra - jó néhányan a hallgatást választották. Csak sej­tem, mi zajlik bennük . . . Szeret­nék jobban megérteni azt, amivel azonosulniuk kéne. Szeretnék job­ban megérteni önmagukat, azt a részüket, amelyik óhatatlanul összekötődött a Történelmi Rosszal. Miért és hogyan? Szük­ségszerűen vagy kikenilhetően? Nehéz a felelet. Persze azt is vél­hetni, kényelmes ez a kényes visszahúzódás. De a belső igény és minőségvágy mércéjével mérve kitűnik: a több csak álcázott sem­mi, a harsogás mögött leegyszerű­sítések lapulnak, a jópofa identi­tástudat csak a változás fajankóit és pojácáit tölti el. Különösen ez utóbbiak ellen­szenvesek. Teremnek, mint a gom­ba eső után. S megtalálhatók mind­két táborban. A kormánypárti ko­alícióban éppúgy, mint az elenzék- ben. A kormánypártiság sze­mükben azt jelenti, hogy valamifé­le „párt-örökkévalóság” jegyében kell kinyilatkoztatniuk, míg az el­lenzék perspektívájából úgy te­szik, elegendő szidni és pocskon­diázni a kormányt ahhoz, hogy va­laki liberális figuraként tudja elad­ni magát. A színvonaltalanság és politikai giccs melegágya ez a közjó nevé­ben fellépő magatartás. S rajta a kor pecsétje: a jellegtelenség. A felkészületlenség. Ami nyilván abból is adódik, hogy szinte előz­mény nélkül hajtjuk (hajtottuk) végre a Nagy Fordulatot. S erről a tényről hajlamosak vagyunk elfe­ledkezni. A felbukkant szereplők, a politika színpadának személyisé­gei küldetéstudatukat ajándékba kapták. S megpróbálnak élni vele. Több-kevesebb sikerrel. Van eb­ben az átrendeződésben valami szédületes hiányérzete az ember­nek. Bizony sekélyes alakokat emeltek magasba a korszakváltás emeltyűi. Mégsem szólunk, tilta­kozunk; egyszerűen nincs más vá­lasztásunk. Hisz honnan is érkez­hettek volna máshonnan a mai ki­választottak, mint a diktatúra siva­tagából, „történelemszünetéből”. Felemás reformkorból nőtt ki - s külső hatásra - teljesedett ki ez a felemás, „fáradt” forradalom. Konzervatív oldalról nem tudott hatni, teret nyerni a közjogi szem­lélet, a demokratikus ellenzék pe­dig csak szűk réteget „fertőzött” meg rendszerkritikus gondolatok­kal, liberális eszmékkel. Mikor és hogyan vehettük volna birtokba ezt a pótolhatatlan szellemi örök­séget? Persze, támadtak nagy számban új igehirdetők, virtuóz politológus elmék, akik akár napra készen szállítják az ügyeletes ma­gyarázatokat. Csak a szóhasználat, a frazeológia még túlságosan a marxizmusra emlékeztet, egyol­dalú, gazdaságcentrikus. Vagy ak- tuálpolitikai igazolások után futó. Vagy szélsőségesen acsarkodó. Vagy a lojalitás alázatától csöpö­gő. Könnyen lehet, hogy mégis a százszor megtagadott, kiátkozott marxizmus egyik nevezetes tétele teljesedik be rajtunk: az, amelyik úgy szól, hogy a szocializmus ese­tében a felépítmény megelőzi az alapot. Ahogy ez esetünkben is történt. Az alkotmányos jogrend megelőzte a személyes alkotmá­nyok megalkotását. Az államfor­ma a civil társadalom kiformáló­dását. A felülről szerveződő pár­tok az alulról kezdeményezett egyéni akciókat. A- keret és a forma kész. Leg­alábbis nagy vonalakban. Csak ki kell „tölteni ’ ’. Szerencsére a dolog nem ilyen egyszerű. Az a bizonyos kitöltő elem még sokszorosan át­alakítja a késznek hitt kereteket. Mert a civil társadalom lényege, hogy sohasem kész, végleges. Hogy kontrollmechanizmusokat hoz létre és működtet. Hogy a le­gitimációt újra és újra meg kell szereznie a hatalom képviselői­nek. A Bibó István által említett sza­badság-intézmények csak ilyen közegben nyerhetik el folyama­tosságukat, bármilyen előjelű megkérdőjelezés ellenében. És belső szabadság nélkül nincsenek szabad egyének. De­mokraták nélkül nincs demokrá­cia. Esendő és törékeny demokrá­ciánknak nagy szüksége van való­di karakterekre, jellemekre, konf­liktust is vállaló személyiségekre. És az első garnitúra nem éppen szemet gyönyörködtető. Nem va­lószínű, hogy Danton, Robes- pierre vagy Kossuth, Eötvös, ne­tán Deák nagyságához mérhetők. A kisszerűség hősei ők vala­mennyien; kelletlenül lépnek fel a dobogóra. Hogy elvégezzék hálát­lan feladatukat, s helyet csinálja­nak a készülődő, a jóslatokra és előrejelzésekre alaposan rácáfoló, készülő újnak. A lassan botorkáló „lépcsőházi” történelemnek. Péntek Imre Bornemissza Péter nevét viseli Egy magyar társaság Bécsben A magyar irodalmat és a szociográfiát jól ismerők körében nem ismeretlen Szépfalusi István evangéli­kus lelkész neve. Bécsi tartózkodásom során alkal­mam nyílt a személyes megismerkedésre.- Kérem, beszéljen arról a lelkigondozó és iroda­lompártoló tevékenységről, amit Ön, az egyesület elnöke és az egyesület végez!- A katolikus többségű Bécsben 1948-56-ig a Bel­városi református templomban került sor magyar nyelvű protestáns istentiszteletekre. 1956 végén a me­nekültáradat lelki gondozása érdekében a XVII. kerü­letbe, a láger közelébe telepedtünk. Következő állo­másként 1959-ben a Mariahilfer-strasseval párhuza­mos, lindengassei templomban, illetve kápolnában kaptunk helyet. Mintegy 4-5 ezer, Bécsben és környé­kén élő magyar lelki gondozásáról gondoskodunk. A Másokért együtt című, rendszeresen megjelenő kiad­ványunkkal - melyet Ausztria-szerte terjesztünk - 8-9 ezer lélekhez jutunk el.- Tapasztalataim alapján hasonlóképpen erőtel­jesnek érzem irodalomszervező és pártoló tevékeny­ségüket. Az a november 10-én rendezett Lindengase irodalmi gálaest, amelynek négyszáz(!) résztvevője három órán keresztül teljes odaadással kísérte figye­lemmel több mint harminc magyar író felolvasását, az számomra egyaránt volt felemelő és döbbenetes él­mény.- Köszönöm elismerését, az est tényleg reprezen­tálja az 1960-ban alakult Bornemissza Péter Társaság tevékenységét, egyik csúcspontja volt annak a mun­kának, amit hosszú évek óta folytatunk. Fennállásunk alatt több mint 150 magyar írót fogadtunk, akik Ma­gyarországról ugyanúgy érkeztek, mint Erdélyből, a Felvidékről, a Vajdaságból, Amerikából vagy Nyu- gat-Európa bármely országából. Volt, aki éppen jöhe­tett, volt, aki nem, volt, aki versbe foglalta élményeit.- Milyen szerepet játszott életében a Bibó-kiadások nyomán fogalommá vált Európai Protestáns Szabad- egyetem? Egyszerűen csak kiadta az ausztriai ma­gyarság sorsát követő Lássátok, halljátok egymást című művét?- A kiadó székhelye ugyan Bemben volt, de nem­zetközileg szerveződött. En 1969-82-ig, éppen a ne­gyedik Bibó-kötet megjelentetéséig voltam a kiadó lektora. Egyébként egyáltalán nem voltunk rózsás anyagi helyzetben, ha valaki megjelentetett valamit, akkor azért anyagilag is felelősséget vállalt, fizetnie kellett. Ha elkelt a könyv, akkor visszakapta az ösz- szeget.- És Ön személy szerint, hogy járt?- Szerencsére visszakaptam.- Befejezésül hadd kérdezzem, marad még ideje írásra?- Amint tapasztalhatta, szigorú beosztással igen. Most készültem el említett könyvem bővített kiadásá­val, melynek megjelentetését a Magvető vállalta. Ha minden a jelenlegi elképzeléseknek megfelelően ala­kul, februárban vagy márciusban a hazai közönség is kezébe veheti az ausztriai magyarság életét feldolgo­zó szociográfiámat. - pethő -

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom