Új Néplap, 1991. december (2. évfolyam, 283-305. szám)
1991-12-31 / 305. szám
Jász-Kun Kakas Egy esztendő történeteiből A helyét, hivatását értő újságíró számára munkája szolgálat. Az olvasót igyekszik kiszolgálni a hírekkel, az információkkal, meg azzal is, hogy szóvá, írott szóvá teszi mások életét, igazát, bánatát, örömét. Kísérletet tesz arra, hogy az egyes ember közösségben érezze magát. Tudósít az elszigeteltségben az egymáshoz tartozásról. A rohanó események közepette is szeretné felhívni a figyelmet a még létező hasonlóságunkra: emberek volnánk. A magára valamit is adó újságíró lelke amúgy is benne van a tollában és abban, amit belőle kiráz. Különben, az események, a személyétől független történések miatt csak részben. Arra gondoltunk, bár egy évben egyszer legyen itt e lapban, fekete-fehéren teljes egészében. Semmitől és senkitől sem befolyásoltatva, mondjon egy hozzá közel álló történetet, kicsit vagy nagyot 1991-ből. A lányom Úgy kezdődött, hogy a munka nélküli nejemnek jött egy ötlete: ha már úgysem csinál semmit, csináljunk a kisfiúnknak egy testvérkét. Bár a megcsinálásban nyilván enyém a művelet nehezebbik részé, rajtam ne múljon, gondoltam. Megvolt, persze, a saját indíttatásom is: imádom a piciket (pláne, ha az enyémek). Az első házasságomból is született egy emberpár, de a huszonegy éves lányom annyit idétlenkedik, hogy egyhamar nem lesz belőlem nagypapa. Nekiduráltam hát magam negyvennégy esztendősen, és csináltam magamnak egy .,unokát” az éppen aktuális nejemmel. Boglárka még a tavaly született, másfél nappal 1991 beköszönte előtt, de mi ketten igazán az idén találkoztunk, amikor hazahoztam őket a szülészetről. A csodálatos az volt, hogy már az első perctől nagyon kedveltük egymást. Az én vonzódásom érthető, az övé egyenesen rendkívüli. Rendkívüli azért, mert az ilyen egészen apróságok csaknem kizárólag az első jelrendszerük alapján ítélkeznek: tetszik vagy nem tetszik nekik az, amit látnak, hallanak, tapintanak, ízlelnek, szagolnak . . . Hozzám való viszonyulásában a kislányom mindettől (egy kivételével!) elvonatkoztat. Mert ha nem ezt tenné, mi öröme lenne szőrös ábrázatomban, karikás szememben, többnyire dörmögő hangomban ..., hogy a többit ne is említsem. A lényeget kitapintó értelmével (apja lánya), csillogó tekintetével, meleg szívével, ösztönös ráérzésévcl (ezen apróságokat az anyjától örökölte el) egyszerűen imád engem. Ha meglát, minden és mindenki más megszűnik, azzal a hittel nyújtja felém kis kacsóit, hogy felveszem a karomba, és neki ott a legjobb. Ha meglátom, minden gondom-bajom elfelejtődik, azzal a számomra roppant hízelgő tudattal fogom mancsaimba, hogy onnan még a nejemnek sem sikerül kiszabadítania. Még akkor sem, ha hagynám. Nem hagyja a lányom. Ha el akarják csenni tőlem, belekapaszkodik a szakállamba, a hajamba, a fülembe, az ingembe, fejecskéjét a vállamra szorítja - és sennkivel sem hajlandó „tárgyalni”. Most, hogy szépen felcseperedett (egyéves lett), kezd velem veszekedni (ismerős egy helyzet). Illetve nem is veszekszik, csak összeszid. Valamelyik nap is hajnalban keltem, házon kívül volt dolgom, estére értem haza. A nekem szánt és a dühös gügyögésnél több mondókájából a következő mindenképp megértettem: ej, te tátá, te tátá! .. . Egy olyan helyzet van, amikor idegenkedve, értetlenül néz rám: ha cigarettázni lát. Kis kezeivel hcssegeti a füstöt, és motyog, mintha azt mondaná: na-na, tátá ... Az óév utolsó perceiben eloltom az utolsó cigarettám. Szerelnék rá sokáig vigyázni. És szeretném megélni, hogy ő szüljön majd nekem kisunokát. Molnár H. Lajos Kullancs Ballagtam éppen a szerkesztőség felé. Szokásom szerint megpróbáltam felmérni az előttem álló napot, szinte lejátszani képzeletemben a leendő történéseket. Mélázásomból egy harsány, örvendő hang szakított ki - Szia, Matyikám! -, s már rázta is a kezemet egy jó negyvenes, ismeretlen férfi. Voltam olyan ügyetlen, hogy egy biccentéssel és egy mosoly felvillantásával nyugtáztam a köszöntését. így aztán lelkesen hozzámszegődött. Be nem állt a szája.,,- Hogy vagy? Hát elég rosszul, azt látom. Meg öregedtél is. Miért nem veszel egy hosszú kabátot? Egyszer majd lefagy a ... Ja, láttam a feleséged a múltkor, abban a kis kocsiban száguldozott. Tényleg, azt igazán megmoshatnátok már. Úgy néz ki, mint egy mozgó sárdugó.” Elhűlve battyogtam mellette. Aztán döntöttem. Szia - mondtam nekem erre kell mennem, és egy merőleges irányváltoztatással átmentem az úton. De nem sikerült leráznom. Az autók között jobbra-balraszlalomozva loholt utánam. - Hová mész? - kiabálta. - A Néplaphoz - válaszoltam elkeseredetten. - De erre hosszabb az út! - csodálkozott. - Én erre szoktam menni - válaszoltam komoran. - Micsoda butaság! - így ő, a fejét csóválva. - Na, mindegy, elkísérlek. Mit csinálsz te a Néplapnál? Nem jó újság. Alig szoktam olvasni. - Ez most ismer engem vagy nem? - gondoltam magamban, aztán hogy lezárjam a kérdések sorát, ezt válaszoltam: - Ott dolgozom, szerkesztő vagyok. O meg sem rezdülve így folytatta: - Igen. Mostanában egyre jobb a lap. Tudod, mit? Most van idő, bejövök veled, és beszélgetünk egy kicsit. Elfojtván a pánikomat, megmakacsoltam magam. - Ne haragudj, most nem lehet! Értekezletem lesz, vagy már tán van is. Sietnem kell! Pillanatnyi töprengés után elköszönt - persze megígérte, hogy majd megkeres -, és elviharzott. A megszabadultak naiv örömével azt hittem, hogy ezzel vége is a mi rövid barátságunk történetének. Nem így lett. Másnap már ott várt a folyosón, az irodám előtt. Mikor beléptünk, közölte, hogy a szoba kietlen, sivár, ő itt aztán nem dolgozna. Később kioktatott - csevegős stílusban -, hogy ne dohányozzak annyit, mert az árt az egészségemnek, meg egyébként is, másokra is kell gondolnom, például éppen most rá. Végül kijött a farbával. - Tudod, hoztam nektek egy novellát. Igaz, elég régen írtam, de nagyon jó. Az első pillanatban a hideg rázott, aztán hirtelen megkönnyebbültem. - Nocsak, hiszen én most üldözött vadból vadásszá váltam - gondoltam -, s ízekre fogom szedni azt az írást. Szerencsére nem kellett bosszút állnom. Az írásának ugyanis nem voltak ízei, bűn rossz volt az egész. Akkor megsajnáltam, láttam, hogy hervad le a nagy igyekezet után. Még motyogott valamit arról, hogy versei is vannak, aztán megadóan elköszönt. Az ajtóból még búsan azt kérdezte, hogy be tudnám-e tenni a nemrég nyílt boltjáról szóló reklámot. Leküldtem a hirdetési osztályra. Elég gyorsan összeszedte magát, s felvágva az állát, határozottan közölte: „Mondtam én, hogy nem jó ez a lap.” Most én csóváltam a fejemet. S lám, milyen az élet! Az én ismeretlen ismerősöm valahogyan mégis beverekedte magát a szívembe, s - amit annyira áhított - az újságba is. Budai Mátyás 6 Lelet a szocializmus korszakából
