Új Néplap, 1991. december (2. évfolyam, 283-305. szám)
1991-12-24 / 301. (302.) szám
iO Irodalom—művészet 1991. DECEMBER 24. tömörkény István: Öreg embör napáldozatja F aragó Mönyhért mögunta magát. Úgy vót, hogy ült eddig a tanyaház előtt a kispadon, aztán pipázott. Rossz dohányt pipázott a garasos pipából. Tajtékpipából csak ünnepnap szokás ez. Továbbá faragott a bicskával. Volt ott egy darab fa, epörfa. a pad fölött. Hullajtottá az epörfa az ágát. Öreg mán ügön, ez ettűl van. Egy ága levált. Odaesött Mönyhért elébe. Békésen. Nem ütötte meg Mönyhértöt. Mönyhért ültette ezt a fát ötven esztendő előtt. Nem is ötven esztendő előtt, hanem ötvenkét esztendő előtt. Gyükerire zabot szórt, hogy a fa mögfogamzzon. No, adott is ötven esztendő óta ölég epröt a malacoknak. Ilyen a fa. A fa csak úgy él, mint az embör, csak éppen hogy lába nincs. Lát mindönt, tud mindönt. Tisztán csak azért nyúl magosra, hogy széttekincsön a vidékön. Jó nép a fa, embörök. Leesött a faág. Mönyhért nézte.- Legyüttél? - kérdezte tülle. A faág leszáratt leveleivel zizögött neki. Beszélt.- No - mondta Mönyhért - ha mán legyüttél, faragok belülied a kis onokámnak kiskést mög fakanalat. Mán úgy is eluntam itt magamat végképp. A faág zizögött tovább, hogy az de bizisten jó lössz. Mönyhért mostan elővötte a bicskáját. Mögnézte egyik végről, mögnézte másik végrűl. Akkor kinyitotta a tulajdon ágát. Igenyös, szép ág ez, még az öreg Sziráki csinálta a városban, de tulajdon maga. Haj, még akkor fekete haja vót annak is. Mert lakodalmi bicskának vötte ezt a bicskát Mönyhért. De mindegy az. A vasát belefeszítötte az ágba, és ketté hasította. Az ág ellent nem szólt, mert tudta, hogy ez a sorsa. Növekvésben egy ideig eleinte finom levelet adott a sejömbogaraknak, azután epröt termött, később árnyékot vetött alatta pihenőkre, most pedig kanál lesz belüle, kis kanál az onokának, úgy híjják, hogy Marci, hanem borzasztójátékos fattyú. Faragja nagyapó előbb laposra, azután az ódalait barkácsolja, utóbb mélyíti, hogy az a valóságos kanálhoz híven hasonlítson, és löhessön vele merni csakugyan. Ráér csinálni, mert egymaga van a tanyában, többi odajár kint a földben, Isten áldásáért, ó, Mária légy üdvöz. Csak a sánt vamyú gyün oda féllábon, de hisz könnyű annak féllábon járni, akinek csak egy van. Bár azért így is billög a kutyalélök, és olyformán néz nagyapóra, hogy Mönyhért kéntelen szót szóllani hozzá:- A Marcié lössz - mondja neki. - Hallod-e, Matykó, Marcié. Kanál. Matykó félszömmel adj tekintetit nagyapóra, oszt aszongya a szömtelen:- Kár.- Kár beléd az étel. kutya - fakad haragra nagyapó. - No nézd. ugyan hogy nem gyün ide a Hattyú, hogy mögtépázna vagy egyszer.- Kár - kiabál vissza Matykó, hanem van annyi esze a csudálatos isten-bogarának, hogy azonnal odébb is ugrik. Hanem ugrálhat mán, mikor gyün a Hattyú. Mögneszelte hevertiben, hogy nevét ejtették, s ide követközött. Vén kutya mán a Hattyú, egészen fehér, de ez nem az öregségtűi van, mert mindig fehér vót, azér is lőtt a mostani neve a neve neki. Hattyú egy lábával sebösen fejön üti Matykót. hogy mönnyön az útbúl. Matykó kiabált, és kétfelé terpesztve a szárnyait, nagyapóhoz futott, hogy védelmözné.- Én nem védlek - mondta most ngyapó -, mert fekete a leiköd. Még Marcitúl sajnálod a kanalat? Hattyú nem is tudta, hogy Matykó ilyen rossz. Most csudálkozik is rajta.- Au! - így szól.- De ügön - felel neki nagyapó -, ijen vót. No, ez mán sok. Hattyú leül a két hátulsó lábára, és söpri a farka a homokot.- De söpörsz - véli nagyapó -, pedig messzi van még a szombat délután. Ezzel a vijolenciának vége is szakad. Mönyhért kifaragta a kanalat, és most mán az ág másik feleközetibűl villát csinál. Evvel nagyobb gond jár, mert az ágait különkülön köll farigcsálni. Hattyú nézi a munkát, a szömtelen Matykó mög egy szőr csak a térgyire ugrik. Nagyapó rá is koppint a fejire a bicskavéggel, de Matykó nem mozdul.- No - mongya nagyapó, belegyőződve a dologba -, csakugyan ojan vagy, akár a kullancs. (Bánnya is Matykó az ijen beszédöt.) Még kész sincsen tökéletösen Mönyhért a villával, mikor zörögnek az úton. Gyün haza a család. Azért zörögnek, mert babot hoznak valamennyien, most szödték ki a fődbűl. Én édes jó istenöm, de szépre nevelted az idén. Gyün az embör, az asszony, az Etel Ián mög a Marci. Hogy hozza a Marci a babot, hogy alig bírja.- Hozom a paszurt, öregapám! - kiáltya.- Ó, jó kis leiköm - mosolyog nagyapó, és tekintettyeivel, könnybe lábbadt szömeji nézésivei a gyermökre téved. - Hát hozod?- Ahán - feleli büszkén a Marci, és ezön most mán mosolyognak mind valahányan. Zizög a száraz babhaj, ahogy apa, anya válláról a földre veti. Anya mingyár vacsora kászolíjtása után igyekszik. Tüzet rak. Etel az epörfa alá, a malomkűre tányérokat hoz ki. Cifra tányérok ezök, kunos kék virág van bennök, Dorosmán vötték régön. Azután mén egy bögrével az istállóba, hogy egy fejet tejt hoz nagyapónak. Mert Mönyhért nem öszik főtt vacsorát, öreg ű mán ahho, ű csak úgy mögissza a tejet, ahogy azt a mi jó Istenünk a tehénbe ággyá. Azért is az első fejet az üvé. Hozza is az Etel Ián hamardosan, nagyapó pedig olyan szépen iszogatja a porcelán bögrébűl, hogy gyönyörűség nézni. Ahogy avval készen van, föl is áll, és mén az ereszet alá, hogy lefekszik. Jó hosszú, sejömszőrű, egész takaródzásra való töröttbőrű subán szokott ott aludni nagyapó. Elsőbb azonban a kis kanalat, kis villát odalopja a huncutságos vén embör a Marci tányérja alá, hogy majd örül rajta a kis kutyafékom. Avval aztán el is mén naz öreg humni. Szépen elnyújtódzik, és fehér hajai a fehér subaszőrbe elegyödnek. A nap mán áldozik, épp most van a fölszélrű lebukóban. De akár hiszik, akár nem, a földperemrűl még szinte visszaugrik, hogy még egyször ragyogó fehér haját végigöntse piros sugaraival. Mert úgy lőhet, mire röggel mögén előkerül, már nagyapót nem találja. Elszunnyadhat végképp, mert az ijen vén embör röttentő halandó. M atykó fölmönt nagyapó subája vállára, oszt behumta a szömit. Most úgy tösz, mintha alunna. Pedig igazság szerint neveti magában a kutyalélök, hogy ű mög a nagyapó hogy csinálták mög titokban a Marcinak a kanalat. Bella István: Betlehem Kölyökkutyák, kis jószágok, juhok, jöjjetek hozzám, s meleg testetekkel, gyöngy párátokkal melengessetek fel, Bokrok és fák: bojtárok, pásztorok, nagy meleg tüzet rakjatok köröttem, s döntsétek rám, nagy tél van szívemben, S ti, éhes borjak, fogadjatok engem magatok közé, ily számkivetetten nem élhetek én, hiszen nem vagyok se kő, s gép és nem arra születtem, hogy halált faljak acélbetlehemben és így hihessem, egyszer jóllakok. Egy a börtönök költői közül: Szathmáry György Szolnokon született 1928. július 10- én. Elemi iskolai tanulmányai végeztével a Verseghy Ferenc Gimnázium tanulója lett, majd érettségi vizsgája után beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem-filozófia szakára. A fővárosban kapcsolatba került a haladó szellemű fiatalokkal, akik már akkor - a negyvenes évek végén - szembe helyezkedtek az egyre jobban elhatalmasodó személyi kultusszal. Mint az egyetemi polgárok egyik szóvivője, szemet szúrt az Államvédelmi Hatóságnak, s mivel elvei mellett rendületlenül kitartott, álhatatosságáért kéthavi internálással „jutalmazták”. Ezek után természetesen nem folytathatta többé egyetemi tanulmányait. Egyéb lehetőség nem kínálkozván, szórakoztató zenészként helyezkedett el szülővárosában. Politikai múltjától azonban itt sem szabadulhatott; az AVH letartóztatta, s egy koncepciós per egyik vádlottjaként, koholt vádak alapján tizenkét év börtönbüntetésre ítélték. Kezdetben Tatabányán raboskodott, majd a váci fegyházba vitték, ahonnan 1956 nyarán feltételesen szabadlábra helyezték. Még ezt követően is - a Kádár-rezsim első évei alatt - gyakorta zaklatták őt soha véka alá nem rejtett eszméi miatt. Nyugdíjaztatásáig szórakoztató zenészként dolgozott. A börtönben eltöltött esztendők aláásták egészségét; a halál 1990. július 15-én ragadta el hosszú, súlyos betegség után. Egészen fiatalon - tízéves korában - kezdett el verseket írni; zsengéi József Attila gyermekkori verseire emlékeztetnek. Gimnazista korában született versei már irodalmi értékűek - bár ezeket az éveket jórészt az általános műveltség megszerzésére és nyelvtanulásra szentelte. Nem véletlenül írja rólabörtönköltőtársa, Tóth Bálint a következőket: „Szathmáry kedves költője, Paul Valéry távolságtartó artisztikum-központú szemléletét tette magáévá; erre predesztinálta kényes ízlése, nagy műveltsége és igen alapos mesterségbeli tudása.” (Stádium 1991. I. szám: „A maharadzsakumár - portré Szathmáry Györgyről”) Később - ugyanebben a tanulmányában - így emlékezik: ,,A fordításban Szathmáry járt elöl komoly nyelvtudásával és briliáns formakészségével. Több mint ötven verset ültetett át magyarra; ezeknek több mint fele egészen kiemelkedő műfordítói bravúr.” Kecskési-Tollas Tibor börtönköltő, aki a Második világháborút követő évtizedek irodalmi értékeinek megmentéséért nemrég vette át a Magyar Köztársaság Babérkoszorúval Ékesített ZásZ- lórendjét, s aki az 1956-ban alapított Nemzetőr című irodalmi lap főszerkesztője, így emlékezik egykori rabtársára: „. . . rendkívüli tehetség volt. Verseit megtanultuk annaki dején, hogy el ne veszhessenek. Ezenkívül én tizenkét kötetet rejtettem el a börtön különböző helyein, melyek Gyurka és a többi költőtárs verseit tartalmazták. Börtönből való szabadulásom után három kötetet magammal vittem külföldre; ez képezte a Füveskert című verseskötet alapját. A gyűjteményt - mely 1957-ben jelent meg Bécsben - később hét nyelvre fordították le, és terjesztették Éurópában, Észak- és Dél-Amerikában. Két kötetet az elrejtett versekkel Tóth Bálintnak sikerült megmentenie; ezeket tavaly mutattuk be a Magyar írószövetségben - nagy sikerrel.” In Profundis El kell mondani végre hát, Hogy mélybe hulltam, mint a csillag. Mert Európa homlokát Jobban szerettem én, nomád Mint azok, akik fényre nyíltak! A sötétség nagy erdején, Az éji ösvény lágy homokján Piombo álmát vittem én S lombok közül bőgött felém, S tört rám ezer bőszült oroszlán. És mélybe zártak, mint a fényt, Mely éppen felragyogni készül, Szerelmes, szép vándorlegényt, Hogy most a Föld izzó szívét Hallgassam: - Meghal, vagy felépül? Vagyok a Földnek orvosa: Szénmocskos arcú, furcsa Faustus, S a Föld szívének ritmusa, S száz dörgő Phallos-oszlopa Remeg bennem dübörgő jambust. így élek én, de néha fény Ragyog le börtönöm falára. Felizzik szerteszét a szén, És ajkam vérvörös jegén Ezüstösen tör át a pára. Csillék üzennek, szép, szelíd Mezők havát hurcolva lágyan. De jaj futószalag sivít. És összedől az égi híd! Ám én e hópehelynyi vágyban Téged látlak az ősi park Évszázados fenyői mélyén; E két világ közt mély a part, De aki szeret, az kitart! Szemedből ömlik rám e kék fény. S az Alpok szűzi csúcsain Látom szelíd nyomát a lábnak, Mely bennem indult el a kín És szenvedés sasszámyain Oda, hol tündérek tanyáznak! Az életértékek írója 125 éve született Tömörkény István, az egyik legjobb magyar elbeszélő. Válogatott kötetének mindenki könyvespolcán helye lenne, következésképp az iskolai tananyagban is. A ceglédi születésű író kétévesen került Szegedre, s néhány esztendőtől eltekintve mindvégig ott élt. A siker nem csábította a fővárosba, megmaradt szegedinek, ő ott volt otthon a világban, s benne is az ottani világ fogalmazódott meg. A szegedi emberek, a szegények, a ,.célszerű szegény emberek" hiteles ábrázolójának mondják, s valóban, abban a nagy áttörésben, amely a magyar parasztábrázolásban Mikszáthtal kezdődött, s Móriczban ért el újabb, áttöréserejű változást, Tömörkény István az egyik legfontosabb láncszem. Mikszáth Kálmánhoz A jó palócok és a Tót atyafiak világa kötődik. Tömörkényhez a szögedieké, s a különbség elsősorban annyi, amennyi a két tájékban és az ott élő népekben található. Az erdők és a dombok a balladás romantikát is életben tartották, az Alföld porában, a folyami életben az életharcnak nemcsak a gyakorlata, de a szellemi háttere is kietlenebb józanságé. Ám a vereség itt is vereség, s győzelem a győzelem. Az ember nem elpusztulni akar, hanem megmaradni, s ehhez igazából nem is a csatamezőn keresi az utat, hanem a békében. Nagyon sok katonai témájú és világháborús története van az írónak, de itt is az a „célszerűség" mozgatja a szereplők gondolatait és cselekedeteit, amelyik békében is: megmaradni és embernek maradni. S mindezt úgy tudja Tömörkény megjeleníteni, hogy elkerüli mind a túlfűtött pátoszt, mind az érzelgősséget. Pogány József rajza
