Új Néplap, 1991. december (2. évfolyam, 283-305. szám)

1991-12-24 / 301. (302.) szám

1991. DECEMBER 24.

Megyei tükör

9

Elindultunk Jászberénybe. Tudtuk, hogy Ádám Tamás és felesége, Ádám Ildikó a Puskin sétányon lakik, s azt is, hogy ez a Pelyhespart egyik utcája. Csak sejteni mertük, hogy e városrész a nyárfák pilléjéről kapta nevét, de ahogy a természet bizonyította, más is lehetett volna a névadó, hiszen a megyeszékhelyről elindulva még a késő őszben vágtunk neki az útnak, s a Jászságban már az igazi kemény tél fogadott. Amikor a Pelyhespartra értünk, gyermekökölnyi kristályokban pihézett a hó. Belepte a fenyőfákat, a háztetőket, s csillogóvá tette a kora esti órák szürkületét. Valódi karácsonyi hangulatban találkoztunk hát az Ádám családdal egy kis „évzáró”, összegző beszélgetésre.

Talán nem ismeretlen a két fiatal olvasóink számára, ugyanis pontosan egy évvel ezelőtt lapunk karácsonyi számában már bemutatkoztak. Akkor nagy fába (stílusosan karácsonyfába) vágták fejszéjüket, hiszen ez idő tájt vásárolták - hosszú évekre adósságot vállalva - lakásukat - mintegy ajándékként önmaguknak. Ha visszagondolunk az egy éve készült fotóra, egy üres szobát látunk magunk előtt, amelyben az ifjú házaspár takarít. No, még nem a padlószőnyeget söpörték, hiszen az nem volt. A falak levakartán szürkéllettek. Szóval kongott és visszhangzott minden - érezhettük -, ahogy az üres lakások általában.

Érkezésünkkor finom muzsika, a Pink Floyd zenéje tudatta, hogy sikerült hangulatossá varázsolni a családi fészket. Igaz, kölcsönből vásárolták a szekrénysort és az ülőgarnitúrát is a kiegészítőkkel együtt, de hát kevesen vannak manapság, akik kemény tízezreket mellényzsebből „pengetnek ki”.

Elmúlt egy év

Csak belesüllyedtünk a fotelba, s már az első mondatok után úgy tűnt, tipikus fiatal értelmiségi sorsokba pillanthatunk bele. Javaslom, dőljenek hátra önök is, és ismerkedjenek meg a házaspár elmúlt évének történetével.

Aki Ildikóra néz, rögtön látja, hogy valami köze biztosan lehet a sporthoz, vagy ha nem, hát nagy lehetőséget szalasztott el. Ha barkochbáznánk - már csak a tréfa kedvéért is -, a jégkoronggal kezdeném. Bár még oly népszerű is e sportág a városban, az ifjú hölgy törékenynek érezné magát a beöltözött „óriások” között. A másik sikersportág sem igen nyerte meg a tetszését, így a kézilabdapálya sem az ő otthona. De amikor a harmadik lehetőségre, a röplabdára kérdezünk, felvillan a szeme. Valóban tagja volt az NB I. A-csoportjába felkerült jászberényi csapatnak. Ám ez már csak a múlt. Egy éve, hogy abbahagyta az aktív játékot. S kérdésemre válaszolva elmondja, hogy ma már jóformán csak a konyha és a szoba közt „szaladgál”, bár néha rászánja magát egy-egy hosszabb távra, ritkán telik erre az idejéből. Hiszen most eredeti szakmájában dolgozik: pedagógus. A pálya minden nyűgét átérzi, de mégis megtalálta hivatását. Nem úgy kezdődött ugyan, ahogy elképzelte, mert az első, iskolában eltöltött fél évben napköziben dolgozott, és nem érezte igazi kihívásnak a gyermekek délutáni „felügyeletét”. De szeptembertől osztályt kapott, s nem is akármilyet, egy elsőt. Végre megtalálta azt, amit igazán keresett a tanítóképző főiskola elvégzése óta. A több tucat hatéves apróság szellemi, személyiségbeli fejlődéséért felelős, s ezzel a felelősséggel igyekszik minél eredményesebben élni. Naponta átjár Jászfényszarura - közelebb nem akadt munka -, hogy hitet, emberséget és tudást csöpögtessen az aprócska emberekbe. Mindenki tudja, nem fizetik túl a pedagógusokat. Bruttó fizetése Ildikónak sem éri el a havi tízezret, de mégis csinálja. Talán ezt hívják hivatástudatnak?

Ádámék nyugodt karácsonya

Amikor a főiskolára került, akkor a kun leány még nem tudta, hogy a Jászságban telepszik majd le

Tamás már csaknem az első osztályt kezdte ’69-ben, amikor felesége világra jött Kunhegyesen. Akkor még biztosan más kislányokra kacsingatott, s eszébe sem jutott jövendőbelije. Ám a sors útjai kifürkészhetetlenek, s csak az kellett a találkozáshoz, hogy Ildikót felvegyék a főiskolára. Ja, és még két évtized. Közben a „családfő” - néha azért úgy tűnik, az asszony is viseli a kalapot - elvégezte a szarvasi mezőgazdasági főiskolát. Nem mondhatni, hogy ezután rosszul sikerült elhelyezkednie, hiszen most Jászberényben a Tejipari Vállalat főművezetője. Rákérdeztem, hát elmondta, hogy viszonylag jól keres. De aki ifjú, az elégedetlen. (Azt hiszem, ez így van rendjén, másképp hogyan menne a világ előbbre.) Tudjuk, milyen tejmizéria keserítette meg idén a fehér nedű ízét. A túltermelés után több helyen el sem éri a kereslet szintjét a termelők által felkínált mennyiség. Tibor szerint még megyénkben a legjobb a helyzet a tejes vonalon, talán azért, mert sikerült valahogy rábeszélni a gazdákat, a tenyésztőket, hogy ne vágják ki teheneiket pánikszerűen. így maradt annyi tej, amennyit fel tudnak dolgozni. Nem jött zavarba attól a kérdéstől, hogy fogyasztja-e saját cége termékeit. Vágta a választ: „minden formájában!” Bár csak kétféle terméket gyárt vállalata, a normális és a féltartós tejet, kissé nehéz volt megszoknia az utóbbi (mű)ízét, de ma már a rendszerből épp hogy kikerülő italt is fintorgás nélkül lehajtja. (Persze csak a minőség ellenőrzése céljából.)

Hol vannak a régi játszótársak?

De nemcsak a munkából áll az ember élete. Azt gondolnánk, a fiatalok szabadidejüknek minden percét szórkozásra fordítják. Csak akkor lepődünk meg, amikor az derül ki, hogy jóformán nincs is szabadidejük. Tamás öt óra után érkezik meg a hétköznapokon, Ildikó munkaideje olyan, hogy minden második nap fél hat körül keveredik haza. Valóban, kinek van kedve még ilyenkor kimozdulni otthonról? Főleg így, télvíz idején! Marad a tévézés, az olvasás, és most, hogy karácsonyra meglepték egymást egy kis hifiberendezéssel: a zenehallgatás. De a lakásban is mindig van mit csinálni. Ritkán jut lehetőségük „berándulni” a városba, s még ritkábban arra, hogy ezt társaságban tegyék. Elmaradtak a régi haverok. Helyesebben szólva szétszóródtak. Amíg Ildikó a főiskolára járt, nem volt gond társakat találni egy jó kis beszélgetéshez vagy a legújabb mozifilmhez. Akkor még „zajlott” az élet. Azután a barátok, barátnők elkerültek Jászberényből. Kinek-kinek sorsa szerint jutott (vagy nem jutott) munkahely. De Ildikó maradt. Nyilván ő sem gondolta, amikor Kunhegyesről felvették a főiskolára, hogy lakhelyváltoztatása nemcsak tanulmányai idejére szól majd.

De hát így alakult. Ahogy Ildikó mondta: elvette férjül Tamást. Az igazi nászutat jövő nyárra tervezik valamelyik nyugat-európai országba. Idén csak egy kis előzetest tartottak, egy négynapost az Alacsony-Tátrában, ahol az egyik völgyben laktak egy hatalmas turistaházban, csak ők ketten. A környékbeliek medvével, farkassal ijesztgették őket, nem csoda hát, ha az éjszaka borzongással telt el. Ildikó erősen szorította férjét.

Két év múlva hármasban ünnepelnek

Lehet, hogy erről jutott eszembe megkérdezni, mikor ünnepük már hármasban a karácsonyt? Tervszerűen, okosan számolva jött ki a végeredmény, hogy ha jövőre nem is, de két év múlva, amikor a fiatalasszony lezárja tanítványaival a második évfolyamot, már ott szuszog, sírdogál, mosolyog közöttük gyermekük. így minden évre jut valami öröm. Idén a lakás, jövőre a nászút, azután a baba. És utána? Biztosak lehetünk benne, hogy az Ádám család mindig meg tudja majd határozni élete célját, értelmét. Sok sikert hozzá!

B. Cs.

Fotó: Korényi Éva

Gyermekünk mosolya

Amennyiben értesüléseim hitelesek, úgy az idei év a fokozott napfolttevékenység éve. Azt mondják a bölcsek: ilyenkor dúsabb és zöldebb a gyep. Buján burjánzik a természet, a kultúrnövények is rekordtermést hoznak. Hogy ez valóban így történt-e idén ? A mezőgazdaság szakemberei tudnának pontosan válaszolni. Az ázonban a kevésbé hozzáértőnek is feltűnhet - ami még mindig a fenn említett bölcsek állításával függ össze -, hogy ezen a nyáron a szokásosnál több ifjú (és kevésbé ifjú) hölgynek láttuk áldott állapotának jelét ruhája alól kisejleni. És ha azt nézzük, igen jól fogytak a babakocsik a boltokból. Még egy optikai szaküzletben is kínáltak pár kis, színes kombinálhatót, de néhány nap múlva már a kirakatból is bevették az utolsót.

Nemrég olvashattuk egy statisztikában, hogy ez év első nyolc hónapjában csaknem 4 ezerrel kevesebb házasságot kötöttek, mint tavaly ugyanebben az időszakban. Ám ezen statisztika azt is közölte, hogy januártól szeptemberig 84 ezer 604 gyermek született, s ez a szám úgy ezerrel több, mint az előző év hasonló hónapjaiban. Ha az adatokból következtetést akarnánk levonni, úgy két változat látszik kézenfekvőnek. Az első szerint helytállóak a bevezetőben említett tézisek, s valóban szerepet játszik a gyermekáldások számának emelésében a Nap erősebb folttevékenysége. Számomra ez elfogadhatónak tűnik, hiszen a legszűkebb családomban az idei év hozta a számbeli gyarapodást (bár ezt így is terveztük), de ismerek olyan párokat, akiknél többéves sikertelen kísérletezés után most ott alszik vagy sírdogál a kiságyban az újszülött. De még olyanoknak is összejött a baba, akik nem is igen gondoltak már rá koruk miatt.

Ezen természettudományosnak tűnő magyarázat mellett felbukkanhat a szociológus verziója. Ha jártasak lennénk ez utóbb említett szakmában, pontos választ kapnánk találgatásunkra, hogy: esetleg a leányanyák száma nőtt volna jelentős mértékben. Ezt már csak azért sem tudom elhinni, mert még nem fogadták el honatyáink az abortusztörvényt. Másrészről, nem tartom nőnemű polgártásaimat olyan tehetőseknek, hogy azt a rengeteg költséget, amit az újszülött érkezése hoz a család számára, egyedül vállalni tudnák.

Mert még a nemét sem lehet sejteni a kicsinek, a szülő már azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Százfelé kell osztania a család bevételét. Nehéz jó költségvetést csinálni, de - ellentétben a kormány

elképzelésével az állami költségvetéssel kapcsolatban - itt valóban a bevételekhez kell alakítani a kiadási oldalt. Sokféle úton-módon hozzá lehet jutni például amár emlegetett babakocsihoz. Van, aki a kölcsönzést választja, más - takarékossági megfontolásból - olyat vásárol, amely ugyan drágább egy picit, de első ránézésre úgy tűnik, elhordoz majd két-három lurkót is. (Azt tényleg csak az idő dönti el, melyik a pénzkímélőbb megoldás.) így máris megvan a helye az egyik zöld bankónak a részletfizetésre szolgáló csekken.

Ki tudja, miért(!), de úgy alakult, hogy az ember jobban megbízik abban az orvosban, amelyiket megfizeti. Nem valószínű, hogy szebb vagy okosabb lesz a gyermek, ha „megfogadott” szülész-nőgyógyász kíséri figyelemmel a magzat fejlődését és világrajöttét, de egy-két barna papírdarabot - talán a saját megnyugvása érdekében - csaknem mindenki áldoz erre az egészség oltárán. És akkor még nem volt szó a csöppnyi ruhákról, amelyek alig pár hétig képesek csak védeni a parányi, de gyorsan fejlődő testet; a pelenkáról, amelynek korszerű változatai kisebb vagyonba kerülnek havonta. És sorolhatnánk tovább ...

Végül is ebben az évben országunkban úgy százezer újszülött nyitja szemét erre a világra. Eleinte csak fényeket, később foltokat látnak, rövid idő múlva felismerik szüleiket, s néhány év múlva felismerik azt is, mely korba csöppentek bele. Ma még talán csak a hangulatát érzik (ha érezhetik), hogy szüleik anyagi gondokkal küzdenek, hogy lakóhelyükön szaporodik a bűnesetek száma, hogy a hatalom apparátusa egyre több területen és szinten telepszik rá az ország életére, hogy nehéz tiszta lélegzethez jutni, hogy a határokon kívül egyre magasabbra csapnak a nacionalizmus véres lángjai, s hogy az egykori „nagy testvér’ ’ darabjaira esett szét.

De talán egy röpke napra minden családhoz vendégségbe látogat karácsonykor a béke. Ilyenkor egy újszülöttre emlékeznek a gyertyát gyújtó emberek, arra a gyermekre, aki később a szeretet határtalan erejét hirdette.

Meglehet, hasonló élményt élnek át azok a családok nap mint nap, amelyekben ott él, szuszog, sír, gügyög egy XX. századi csecsemő - egy a százezer közül. Egy apróság, akinek boldogan mosolygó szeme egyetlen villanása az egész életért kárpótol.

Bakos Csaba

Egy újabb kihívás, ami megoldásra vái

Miként maradhat hiteles az ember?

Volt egy kihívás, amit Tiszahönek hívtak - ilyen címmel jelent meg tavaly karácsonyi lapunkban az a családriport, amely dr. Bognár Szabolcsról, a tiszabői Falusegítő Szolgálat vezetőjéről és családjáról szólt. Nos, annak a cikknek múlt időben fogalmazott címe menet közben sajnos telitalálattá vált, mivel Bognárék ma már a fővárosban, egy óbudai kis házban élnek. Az idén májusban végleg otthagyták Tiszabőt. Távozásuk okairól akkoriban sokat írtak az újságok, s éppen ezért nem célunk újból fölhánytorgatni a dolgokat, vagy éppen föltépni a hegedő sebeket. Mindenesetre egy tény: a helybeliek közül sokan nem örültek annak, hogy elmentek.

Nem is csoda, hisz ezt az embert magam is úgy ismertem meg, mint akit a munkájában nem ismer tréfát. Olyan, aki pontosan tudja, hogy nincs ideje „lubickolni”. Mindig „csúcsidőt” szeretne futni azokért, akiknek a gondjait fölvállalta. A lecsúszottakért, az állami gondozottakért, a hajléktalanokért, a csövesekért, a narkósokért, a cigányokért. Talán ez is közrejátszott abban, hogy amint egyik nap otthagyta Tiszabőt, másnap már a fővárosi önkormányzat szociálpolitikai főosztályának megbízott vezetője lett, december elsejétől pedig az átszervezések után a szociálpolitikai ügyosztály vezetőjévé hivatalosan is kinevezték. Szóval, ismert ember. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a legújabban megjelent Ki kicsoda? című könyv 112. oldalán olvasható róla, hogy jogász, és dolgozott a fővárosban gyámügyi csoportvezetőként, családgondozóként, valamint a Művelődési Minisztérium ifjúságvédelmi osztályán. Számtalan könyvet, tanulmányt írt a hátrányos helyzetűekről.

S most, hogy a napokban újból megkerestem, néhány mondat után már Tiszabőről beszélt. Mintha sohasem tudná kitörölni emlékezetéből az ott eltöltött másfél esztendőt.- Igazából tele voltunk tervekkel, elképzelésekkel - mondta -, s minél inkább bedolgoztuk magunkat, úgy akartuk, hogy veszünk ott egy házat. Pontosan azért, hogy hosszú távon odakössön bennünket valami, függetlenül attól, hogy meddig dolgozunk a faluban. De most már nem is bánom, hogy nem sikerült - legyint egy nagyot.- Tulajdonképpen pontosan az a cikk volt, ami miatt összekülönböztünk először a polgármesterrel. Mert azt mondta, hogy tudja, én kiváló ember vagyok, de miből gondolom, hogy abban a faluban nincs számtalan hozzám hasonló. Én először bizony isten nem értettem, miről beszél, de aztán kibújt a szög a

zsákból, mert még hozzátette: honnan vesszük mi a bátorságot ahhoz, hogy a feleségem nyilatkozzon erről a faluról, miközben ő csak egy hónapig tanított az iskolában. Én teljesen leültem, hebegtem, habogtam, nem tudtam, mit válaszoljak. Szóval, a polgármester rám akarta lőcsölni, hogy én kértem meg az újságírót arra, hogy ugyan hadd beszélhessünk már.- Sokat tanakodtunk a férjemmel - szól közbe a fiatalasszony -, hogy miért éppen az a cikk volt az utolsó csepp a pohárban? Ugye én azt mondtam - és ezt tartom most is -, hogy minden értelmiséginek kutya kötelessége lenne leköltözni egy hátrányos helyzetű faluba, s azt a fajta életmódot fölvállalni. És ez volt a baj, mert az ottaniak pont ellenkezőleg gondolkodnak, mivel ők el akarnak menni onnan. Tehát sértve érezték magukat, hogy én, a fővárosi jöttment kioktatom őket.- Szóval, ezek után egyre rosszabb lett a helyzetünk - vág közbe a férj. - Elvették a Falusegítő Szolgálattól azt az autót, amit pályázaton nyert pénzen vásároltak, megvonták a költségvetést azzal az indokkal, hogy szegény a falu. A megmaradt pénz még a szinten tartásra sem volt elég. Pedig amikor odakerültünk, rövid időn belül én beadtam nyolc pályázatot, és ebből hetet megnyertünk. Na most kérdezem, egy számyaszegett madár hogy érezheti magát? Közben még volt egy munkajogi vitánk is, ami a bíróságra került, még annak sincs vége. S akkor azt mondtam a polgármesternek, hogy mondjon fel nekem. És eljöttünk.

Hallgatom ezt a negyven-egynéhány éves embert, s úgy tűnik, mintha keserűség bujkálna a szavai mögött. Szóvá is teszem. O persze tagadja, hogy a történtek ellenére is rossz szájízzel hagyta volna ott Tiszabőt.- Sőt, hálás vagyok a sorsnak - gyújt rá egy cigarettára -, hogy még egy ilyen iskolán is áthúzott. Hisz egy szociálpolitikus számára

nincs tanulságosabb dolog az életben, mint az, ha a saját bőrén érzi a megalázottságot, a szegénységet, a kilátástalanságot, és igyekszik tenni is ellene valamit. Ha merem gondolni, hogy nem okoztam kárt Tiszabőnek, akkor köszönöm azt a másfél évet, amit ott tölthettem a családommal együtt. Hisz ha tudnák, hogy én magamra sohasem adtam. Engem mindig a szakmám, a hivatásom érdekelt. És még hozzáteszi: ami ruha rajta van, azt sem a boltban vette, hanem az apósától örökölte.

Elhiszem neki, mert mint mesélik, most is egy kölcsönlakásban élnek, s ami látható, régi, ósdi, elavult bútorok között. Úgy néz ki, mintha sorsközösséget vállalnának azokkal, akikért dolgoznak. Nem érdeklik őket a földi hívságok, mintha isteni rokonság fűzné egybe ezt az emberpárt a szegénységgel. És ennek ellenére kiegyensúlyozottaknak, boldogoknak látszanak. Beszélgetésünk közben ott mászkál négykézláb körülöttünk negyedik gyermekük, a 11 hónapos Szabolcs. Vidám kis ember. Nevet. A szülei is mosolyognak. Mintha hálásak lennének érte, hogy eljött, itt van az a pillanat, amikor a személyes valóságuk hasonlítani kezd terveikhez. Talán érthető is, hogy miért van ez így. Mert ez az első biztos jele annak, hogy az éveik nem a semmibe gurulnak, s hogy elképzeléseik egy szép napon fogható, formálható, tervezhető jelenné válnak.

Úgy legyen. Azt viszont már csak félve írom le, hogy én drukkolok nekik, mert emlékszem, tavalyi cikkemet is pontosan így fejeztem be. S lám, akkor mégsem sikerült . . . Talán majd most, mert biztos vagyok benne, hogy ők nem adják fel. Már csak azért sem, mert ha nem úgy tesz az ember, ahogy beszél, akkor nagyon könnyen hiteltelenné válik. S ez akár lehetne minden karácsony üzenete is.

Nagy Tibor Fotó: Nagy Zsolt