Új Néplap, 1991. december (2. évfolyam, 283-305. szám)
1991-12-21 / 300. szám
Kulturális panorama A tévé filmmúzeumában Garbo, az isteni „Hazai” előadóművészek nagy sikere Kamarakoncert Szolnokon 1991. DECEMBER 21. Móriczcal szólva: jól rendelték azt az istenek, vagy talán inkább a televízió vezetői - különös tekintettel a kettes csatornára -, hogy a tévének is legyen filmmúzeuma. De nem holmi régiségtár, ahol öreg filmek porosodnak, hanem ahol hajdani sikerek, értékes művek frissülnek meg, élednek újra. Mert nem minden régi, öreg - a művészetben -, s nem minden új, fiatal. Különben is az újszülöttnek a régi vicc is mindig új. De félre a bölcselkedéssel, a lényeg: hát itt van újra ő is, aki hajdan milliók lélegzetét állította el, amikor megjelent a mozik vásznán, az „isteni Garbo”, minden idők legnagyobb sztárja. A televízió Filmmúzeuma egy teljes sorozatot szentel most neki, sorjában mutatván be filmjeit a második csatorna programjában. A nagy magyar komikus, Kabos Gyula után a legtitokzatosabb, legrejtelmesebb szépségű Garbo emlékét idézi fel, s ezzel - kétségtelenül - értékmegőrző és hagyományápoló szerepének is eleget tesz. És egyben lehetőséget teremt arra is, hogy akinek mindez csupán már filmtörténet lenne, valóságban azok is megismerkedhessenek azzal, amiről csak hallottak vagy éppen olvastak dicsérőleg. Mert Garbót látni kell! Látni, hogy hinni lehessen a róla szóló dicshimnuszoknak, ha meg akarjuk érteni fenséges mítoszát. Elsőként vasárnap délután A kétarcú nő című filmjét láthattuk - a sorozat premierje -; érdekes mód azt a filmet, amelyben utoljára lépett kamerák elé, hisz köztudomású, ezt követően a fényes, ragyogó filmcsillag egyszerűen, de azért mégis talányos módon „eltüntette magát” a művészet egéről, még a közszerepléstől is távol tartotta magát szigorúan, telje-Élő nyelvi környezetben lehet legeredményesebben nyelvet tanulni, és ennek nagy múltja van Magyarországon. Mivel a török hódoltság után az ország lakosságának fele, sőt eleinte ennél is kisebb hányada volt magyar anyanyelvű, szükség volt egy közvetítő nyelvre. Ezt a szerepet töltötte be a latin, mint az értelmiség, a műveltek, a tudomány nyelve, mellyel Európa-szerte is boldogulni lehetett. Az újkorban azonban földrészünkön a nemzeti nyelvek fokozatosan előtérbe kerültek, és a latin egyre inkább veszített fontosságából. Magyarországon különösen sokáig használták, néhány év múl va lesz csak százötven esztendeje, hogy a magyar nyelv hivatalosan is felváltotta. Am a magyar nyelvnek is akadt versenytársa, az időközben tekintélyt szerzett német, amelyet nagyon sok magyarországi polgár beszélt, s amelyet szerte az osztrák birodalomban használtak. Mit tehetett az, aki élő nyelvet, elsősorban magyart vagy németet akart tanulni, de ezeket a nyelveket az iskolákban még nem tanították, tankönyvük, nyelvtanuk sem igen akadt? Ekkor kerítettek sort arra, hogy lehetőleg a fogékony gyermek- és ifjúkorban eleven nyelvi közegben sajátítsák el a másik nyelvet. Az első ismert adatunk az 1629. évi római katolikus nagyszombati zsinat rendelkezéseinek egyike, amely egyházi büntetéssel fenyegeti meg azokat a katolikusokat, akik kézművesség vagy nyelvtanulás céljából protestáns családokhoz adják gyermekeiket. Különben számos c*gi adat elsősorban az evangélikus vallásúakhoz kötődik, akik a 18. századi Magyarországon elsősorban németek és szlovákok voltak, csak kisebb részben magyarok, de a nemzetiségeknek nem szerveztek külön egyházakat. A lelkészek számíthattak arra, hogy életük során akár három különböző nyelven kell prédikálniuk. A magyar-szlovák házasságból származó neves polihisztor, a pozsonyi lelkész, Bél Mátyás például sen. A sorozat tehát azzal kezdődött, amivel az életmű véget ért. Úgy látszik, a szerkesztők rák módjára visszafelé araszolgatva mennek előre az időben. Az 1941-ben született Kétarcú nőt ekként követi a két évvel fiatalabb Ninocska (1939), majd jönnek a többiek, de csak az 1930-ban készült Anna Christie-ig, mert a húszas években gyártott filmek már nem szerepelnek a sorozatban. Például a Gösta Berling sem, melynek főszerepében aratta igazi első jelentős sikerét Garbo, s alapozta meg vele páratlan karrierjét. Már csak ezért is helye lehetne egy, az életpályát felölelő visszatekintésben. Ami pedig A kétarcú nőt illeti, vele kezdeni a Garbo művészetét reprezentáló sorozatot, nem volt épp szerencsés, mert ez a film nem tartozik a kiemelkedő alkotások közé. Sőt, mondhatni a leggyengébb azok között, amelyekben Garbo szerepet vállalt. Bárgyú érzelmességével, szokványos, patentre járó cselekményével, kedélyeskedő humorával, a szerelmes filmek tucatjaira jellemző sematizmusával bizony már megszületésekor sem aratott sikert, s sikertelensége alighanem hozzájárult a művész magánéletbe történő visszavonulásához is. Ez a film túlságosan is magán viseli a két világháború közötti idők hollywoodi ízlésének jegyeit, egyszerű kommersz, s így Garbo varázslata sem hathat benne zavartalanul. Pedig ő itt is elragadó, csodálatos - bár szerepéből eredően (könnyed játék) hiányzik belőle a magány és az idegenség bánata, az a melankolikus báj, amit a Krisztina királynőben megcsodálhatunk, ami szépségének, asszonyi vonzásának utolérhetetlenül egyedi sajátja, mely Losoncon, Veszprémben és Pápán tanult magyarul, Besztercebányán és Pozsonyban németül, ezeknek a városoknak az iskolapadjait koptatva. A gyermek Kazinczy Ferenc mellé az 1760-as években először a szepességi Késmárkról hozat családja németül tanító diákot, majd el is küldik „német szóra” (így nevezték ezt a gyakorlatot) a felső-magyarországi kisvárosba. Akkor még rendíthetetlen volt a latin nyelv tekintélye, s így nagy föltűnést keltett a kiskamasz Kazinczy, mert egyetlen sárospataki diákként tudott németül szót váltani a Sárospatakon átutazó József császárral, Mária Terézia társuralkodójával. A 19. században tömegessé lett a nyelvtanulás. Szinte nincs a korabeli Magyarországnak olyan magyar vagy más nemzetiségű neves embere, aki ne töltött volna néhány esztendőt magyar szón vagy német szón. Tudomásunk van egy újabb formáról is. A 8-12 éves gyerekeket nyelvtanulás céljából egy-két évre „kicserélték” ismerős, baráti vagy akár alkalmi partnerként jelentkező családok között. Híres példa, hogy Jókai Mór tízévesen Pozsonyba utazott német szóra, cserébe az onnan a Jókai családhoz érkező Zsigmondy Vilmos, a későbbi neves geológus helyett. Idősebb korukban aztán egymás mellett ültek a budapesti képviselőház padsoraiban. A késmárki evangélikus gimnázium különösen az alföldi származású magyar diákokat vonzotta. A német polgárok albérleti diákszobáiban meghúzódva, egy vagy két év alatt elfogadhatóan megtanulták a nyelvet. De az akkor még túlnyomólag németek lakta Szepesség más városkáiba is küldtek magyarokat német szóra. Krúdy Gyula a podolini piaristákhoz járt, és szerzett közben életre szóló írói élményt. A szepességi német fiúk ugyancsak gyakran jártak alföldi magyar református kollégiumokban néhány esztendőt. Az erdélyi németek előszeretettel keresték egyszerre vonz és taszít, mely Balázs Bélamegfogalmazásában: „apolgári világban ellenzéki szépségként hat”. Ami oly eszményien szólal meg a Karenina Annában vagy a Kaméliás hölgy Gauthier Margitjában. Szerencsére a sorozatban velük is találkozhatunk, a Ninocskát követi a Walewska grófnő, aztán a Kaméliás hölgy, a Karenina Anna, A színes fátyol, a Krisztina királynő, a Grand Hotel, a Mata Hari és végül az Anna Christie - tíz film abból a huszonhét produkcióból, amelyben Garbo felejthetetlen élménnyel ajándékozta meg a mozi szerelmeseit: az életmű java. A képemyőmozi ezt kínálja, s aki megtekinti valamennyit, bizonyságot nyerhet: nem véletlenül lett világhírű az a ruhadarab sem, amelyet Garbo hordott, melyet neki találtak ki, melyet róla neveztek el, a magas nyakú pulóver. S közelebb kerülhet ahhoz a titokhoz, amelynek megfejtését annyian próbálták már meg, Garbo fél világot megindító szépségének titkához, amely minden bizonnyal abban rejlik, hogy benne „a magába visszahúzódó tisztaság belső előkelősége, a noli me tangere (ne érints engem) fázós érzékenységének bánata” testesül meg, akár királynőt játszik, akár egy prostituáltat alakít. Szerepe szerint változhat a mimikája, lehet játék közben arca derűs vagy bánatos, de amiben mindig ugyanaz: az előkelő, finom, párás szomorúság, mely mögött a női lélek érzelmi szabadság utáni vágya húzódik meg. A kétarcú nőben alig, a Ninocskában is halványan, ugyan ezek a könnyű műfaj produktumai, de a nagy filmekben: ma is elbűvölően. Valkó Mihály föl magyar nyelvtanulás céljából Kolozsvárt, például Meltzl Hugó, aki azután 1872-ben a kolozsvári tudományegyetem első német professzora lett. A Duna-Tisza közéről és a Dunántúlról Pozsony és Sopron volt a német szóra indulók fő állomáshelye. De például a budai német polgár, Toldi (Schedel) Ferenc, akiből irodalomtörténész vált, Cegléden tanult magyarul. Illyés Gyulát a szülőhelyéhez közel eső Varsád tolnai sváb (német) községbe küldték német szóra, Németh László viszont távoli rokonságához került egy alsó-ausztriai faluba. De ez a két utóbbi példa már a 20. század elejéről való. Ekkortájt mondhatjuk, hogy egészen rendszeres a gyermekcserével történő nyelvtanulás. A nyugat-magyarországi és a Pozsony megyei németek a Dunántúllal és a Csallóközzel álltak csereviszonyban, s ehhez gyakran borkereskedői vagy más iparosi kapcsolat társult, mert már régen nemcsak az értelmiség küldte gyermekeit nyelvet tanulni, hanem módosabb parasztok és az iparosok is hasznosnak tartották, ha foglalkozásuk mellett több nyelven beszélnek. Sok-sok kedves, halálig tartó barátság született így emberek, családok között, s gyakran több nemzedéken át ismétlődött a csere. A gyerekek nemcsak nyelvet, hanem más gondolkodást, műveltséget, szokásokat is tanultak, s bizonyos, hogy kevésbé voltak fogékonyak előítéletekre, mint ezek nélkül. Az első világháború utáni megszigorított államhatárok, és az ellenségessé vált országközi vizonyok alaposan visszavetették ezt a hasznos szokást. Igaz, sosem teljesen. S ma, amikor a testvérvárosi, testvériskolai kapcsolatok virágzásának korát éljük, ha más formákban is, újra föléledt ez a szép, tartalmas hagyomány. Kosa László Nemrégiben felfedezett kitűnő színhelyen: a megyeháza dísztermében rendezte meg hétfőn este a Nemzeti Filharmónia az idei évad első kamaraestjét. A hangverseny különleges vonzerejét attól kapta, hogy mindkét fellépő együttes a megyeszékhelyen él és dolgozik; a Szolnoki Fúvósötös - tagjai Pappné Fekete Borbála, Patkós Imre, Fancsali Oldamúr, Benedek Sándor és dr. Abrahám László - és a Szolnoki Bartók Béla Kamarakórus - karnagyuk Molnár Éva - tekintélyes tényezői a megye zenei életének. Másik nézőpontból tekintve pedig a Nemzeti Filharmónia koncertjén szerepelni igazi megtiszteltetés, hiszen az előadók között olyan világhírességek szerepelnek. mint például Kobayashi Ken-Ichiro. A hangverseny „szóvivőjeként” ezúttal is a kitűnő Zelinka Tamást üdvözölhették a megjelentek; róla bízvást elmondható, hogy a közönség, az előadásra kerülő művek és az előadóművészek közötti kontaktus- és hangulatteremtő készségét tanítani kellene. A Bartók Béla Kamarakórus parádés műsorral lépett igényes közönsége elé. Már a művek megválasztásából, azok nehézségi fokából is kiderült, hogy az együttes professzionista szintjéhez méri programját. A bemutatkozásként választott négy kórusdarab közül különösen jól vizsgázott az énekkar Gabrieli: Ahi senza te című madrigáljával, benne a harmóniák tisztaságával és a szoprán szólamot próbára tévő magassájgok meghódításával - Morley: Édes május fények című kórusművében pedig az egyes szólamok finom, puha hangszíne, a gazdagon alkalmazott dinamika és a világos, érthető szólamszövés juttatta a hall-Akinek volt már a kezében például a kárpátaljai Kárpáti Igaz Szó, vagy korábban kiadott verskötet, az tanúsíthatja, hogy ezek a szövegek európai szemnek csaknem olvashatatlanok. Tele vannak megemészthetetlen apparatcsik zsargonnal, a klapanciák konganak az ürességtől. A nyelv és a logika megcsúfolásai (voltak) ezek, erőszaktétef az igazságon és a jó ízlésen. Na már most. ha ezek ismeretében veszi alaki kézbe (mint e sorok írója) Balia D. Károly kötetét, akkor kellemesen meglepődik, sőt meghökken. Tudom, ez így udvarias vállveregetésnek tűnik, holott messze nem annak szánom! Bállá D. Károly érett, jó költő. Az érettségen azt értem, hogy érdekes, izgalmas személyiség, s hogy kiforrott világképe van, modern és egyedi. A jó jelző se vállveregetés. Birtokolja a nyelvet (noha bizonyos akcentus érződik rajta, de erről majd később), sőt a formát is. Bravúrokra is képes, mint József gató eszébe a karnagy és a kórus ars poeticáját: vagy jól - vagy sehogy. Az énekkar másodízben két kortárs magyar zeneszerző műveit adta elő. Szokolay Sándor Musica nottuma című darabjának kitűnő tolmácsolásáért elsősorban Molnár Évát illeti a babér: énekesei memoriter vezénylő karnagyuk határozott, félreérthetetlen dirigálása segítségével nagyon kidolgozottam helyenként virtuóz technikával adták elő ezt a rendkívül szövevényes, súlyos mondanivalóval terhes zenét. Kocsár Miklós három, különös szépségű darabjával pedig a szép hangú szólista, Pacsér Gabriella és a kórus vizsgázott kitűnően, engedelmes hangszereként karmesterének. A Szolnoki Fúvósötös műsora ezúttal a barokk kortól a kortárs zenéig ívelt átiratok és eredetileg erre az immár állandósult hangszer-összeállításra szánt művek egyaránt szerepeltek azon. Bemutatkozásul Telemann Allegroja hangzott el, majd egy igen érdekes és élvezetes darab: Sweelinck-Lubin egy népdal témájára írt Attila és Arany János. Hittel hiszem című szonettkoszorújára utalok, amelyben mintegy summázza eddigi életútját, kijelöli helyét a világban, megfogalmazza emberi tartását, ars poeticáját. Ismétlődő, visszatérő verssorai Arany Bor vitéz című balladájára emlékeztetnek, maga a tartalom, a léthelyzet és iétértelmezés József Attilára (Hazám). Bravúros, ahogyan a természeti képet - a gyertyaláng körül repkedő-verdeső, majd lángba hulló pillangó - kibontja, variálja, tágítja. Noha maga az élmény személyes és egyedi, a kép, a helyzet mégis az egyetemesség élményét is adja: az értelmiségét, egy megtiport, létében fenyegetett népcsoportét, amely nyelvében él, ez a nyelv adja öntudatát, méltóságát. Balia D. Károlynak elemi élménye ez: a .küzdelem az anyanyelvért, a kimondhatóságért. Nem emlékszem, hogy egyszer is leírná a magyar szót, mindvégig érzem a fegyelmezettséget, visszafogottságot, sőt bekódoltságot, ám a kötet variációsorozata következett az együttes pazar tolmácsolásában. A klasszikus zene bőséges kínálatából ezúttal egy Haydn-Divertimentora esett az előadók választása; a kitűnő átirat Kesztler Lőrinc hangszerelő-tudását dicséri. A huszadik század zenei terméséből elsőként Hindemith Kis kamarazenéjét adta elő a fúvósötös; az öt tétel közül különösen megnyerő a remek prelűd, az angolkeringő és a zárótétel: a pompás induló. Hidas Frigyes Békés megyei népdalokat feldolgozó darabja nem más, mint szalonképessé varázsolt paraszti zene: költőiség és vaskos humor, líraiság és szilajság váltják benne egymást remek harmóniákkal fűszerezve, az előadókról virtuóz hangszerkezelést feltételezve. Befejezésül egy Amerikában élő magyar származású szerző, Agay Dénes nagyszerű humorérzékről árulkodó táncparódiái hangzottak el, melyek közül az előadók jóvoltából elsősorban a tangó, a keringő és a polka nyerte el a hallgatók tetszését. A Szolnoki Fúvósötös ezzel a fellépésével ismét igazolta országos jó hírét, klasszis voltát. Az öt kitűnő, szólistaként is elismert muzsikus mindegyike egyben nagyszerű kamarazenész is. Az előadott darabok hallgatása közben a koncert hallgatója megcsodálhatta az együttes minden egyes tagjának virtuozitását, szép tónusát, a legkülönbözőbb stílusokban való jártasságát, sokoldalúságát, hangulati gazdagságát. A ráadásként játszott Farkas Ferenc-darab szinte summájaként értékelhető a fentebb felsorolt erényeknek. Milyen kár, hogy ezt a remek koncertet olyan kevesen hallgatták meg az együttes kiváló pedagógustagjainak növendékei és azok szülei közül! Szathmáry Judit egésze mégis egyfajta hitvallás, küzdelem a hitért: megmaradni embernek, magyarnak, európainak. Balia D. Károly verseinek csupán egyik kelléke a természeti kép. Takarékosan, racionálisan él vele, mintegy utalásként a népköltészetre. Mint literátor rendkívül tájékozott, jól ismeri a magyar és a világlírát Aranytól Pilinszkyig, Villontól Mandelstemig. Ez a műveltség és mívesség azonban nem hivalkodik: egy töprengő, önmagával és sorsával tusakodó értelmiségi természeteskelléktára. Intellektualizmusa, aforisztikus megfogalmazásai, az IDŐ mint az elmúlás tartalmának vissza-visszatérő képei alapján létköltészetnek nevezném ezt a lírát. Azt is jelenti ez, hogy a költő, noha foglya is a sorsának, de minthogy markánsan meg tudja fogalmazni, birtokolja is, fölül is tud emelkedni azon. Ennél többet ember, költő nem is tehet. (Kárpáti Kiadó, Ungvár 1990) Horpácsi Sándor Német szóra - magyar szóra Előítéletek elleni orvosság A könyespolcra ajánljuk Balia D. Károly: Sorsomhoz szegezve
