Új Néplap, 1991. december (2. évfolyam, 283-305. szám)

1991-12-14 / 294. szám

1991. DECEMBER 14. Kulturális panoráma A tanárok szabadsága érdekében Nemzeti konszenzus kell az alaptantervhez A szakemberek, de még a laikusok köré­ben is óriási várakozás előzi meg a Nemzeti Alaptanterv (NAT) születését. A pedagó­gustársadalom érzi egy „minimumtanterv” hiányát és szükségességét, mert jó volna valami fogódzkodó ahhoz, hogy mit tudjon minden iskola, minden diákja. Már elterjed­tek olyan hírek, miszerint a tanterv készen van. Pedig mint azt Baranyai Károlytól, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium il­letékes főosztályvezetőjétől megtudtuk, er­ről még szó sincsen. Végül is hol tart a NAT kidolgozása?- A nyáron elkészült munkaanyagot több­ször is megvitatták a pedagógusközösségek, ennek alapján formálódott. Az immár vég­legesnek tekinthető változatot a minisztéri­um most zsűrizteti, s azt követően alakítja ki az ezzel kapcsolatos állásfoglalását.- Már két éve tart ez a munka, nem húzó­dik túl soká?- A NAT eredményes működéséhez nem­zeti konszenzusra van szükség, és bár két­ségtelenül sürget az idő, elkapkodni semmi esetre sem szabad. Nagyon fontos, hogy jó és szép legyen . . .- Jó és szép? Különösen hangzik ez a két követelmény.- A jó számomra az igaz szinonimája. A szép alatt pedig azt értem, hogy áttekinthető. Világos. Jól forgatható.- Miért van egyáltalán szükség a NAT-ra?- Ha nem volna, akkor a pedagógusokat senki és semmi nem akadályozhatná meg abban, hogy átvegyenek mondjuk más or­szágbeli tanterveket. Ez pedig több okból sem volna jó. Gondoljon bele, egy átvett francia tantervben aligha szerepelne mond­juk Arany János ... A másik, amiért fontos: kell valamihez kapcsolni a tanárok speciális tanterveit is. így bontakozhat ki a korszerűt­len értelmezett tanszabadság.- Mondana erre egy példát?- Vegyük például a fizikát. A NAT-ban megfogalmazzuk majd, hogy a fizika feje­zeteiből melyek azok, amelyeknek feltétle­nül szerepelniük kell a tananyagban, és mi múlik a tanár „szorgalmán”. Ha mondjuk a Maxwell-törvények bekerülnek a NAT-ba, akkor ezzel a központi „akarat” kitűz egy tudásminimumot, amit minden iskolában meg kell követelni. Hogy ezt a célt milyen módon éri el a padagógus? Csak rajta múlik.- Véleménye szerint mikortól lép életbe a NAT?- Nagyon remélem, hogy a következő tanévben egyes tárgyakból már részletes tantervek is a rendelkezésünkre állnak majd, és akkor talán 1994-re befejeződhet az átala­kulás. L. B. Arcok a képernyőről Kertész Zsuzsa Egész lé­nyéből ottho­nosság, meg­hittség sugár­zik, szájszög­letében mindig ott bujkál egy aprócska mo­soly biztatásul. Lakásában sincs semmi hi­valkodó, semmi rendkívüli. Talán a függö­nyök redőzete jelez átlagon felüli igényes­séget. Amíg a konyhában fő a káposztás krumpli, beszélgetünk.- Több mint húsz éve van a pályán. Mi a titka, hogy a nézők figyelmét fel tudja kel­teni?- Különösebb titkom nincs. Talán csak annyi, amennyit a szakma hoz. Én is ugyan­úgy öregszem, ahogy a szomszéd Rózsi né­ni, de nekem nem szabad elengednem ma­gam, nem szabad, hogy rigolyáim legyenek, s ez ösztökél arra, hogy igenis akarjanak szépnek, akarjanak barátságosnak látni. . . S talán az is, hogy én nem próbálok művész­nő lenni. Az utcán sem mutatom másnak magam, mint a tévében, és fordítva. A kö­zértben nem azt mondják: művésznő, hanem azt, Zsuzsika, nézze meg már nekem, mennyibe kerül a mustár. Nem művésznő vagyok, hanem Zsuzsika, s akkor sincs ez másként, ha díszkoncertet konferálok. Csak ott a füttert és a csillogást várják el tőlem.- Kiegyensúlyozott. Miből merít erőt?- Rengeteget merítek abból, hogy szeret­nek. Annyi szeretetet kapok a környezetem­től, a fiamtól, az anyukámtól. Legjobban a fiam tud kezelni. Ha kiborít valami, akkor odajön, megsimogat, és azt mondja: meg­nyugszik a beteg . . . Ezzel felold bennem minden feszültséget. Aztán meg úgy érzem, nem vagyok rosszban senkivel. Azt nem tudom, hogy gyűlölnek-e, mert erre egysze­rűen nincs antennám, nem érzékelem. Egy csodálatos családban nőttem fel, talán ezért. A nagymamám csuda asszony volt. Ha ta­nultunk a nővéremmel, szinte észrevétlen maradt, ha pedig azt mondtuk, nagyi, nem bírom tovább, akkor mindig mesélt valami búfeledtetőt. Anyukám szépérzékéből is so­kat tanultam. Ha három szamócát tálalt, ak­kor is kiszaladt egy szőlőlevélért, hogy az ne csak jó, de szép is legyen. Mostahaapukám­­nak csuda nagy szíve van, a gyerekek ma is csüngnek 9old rajta. O nagyon tisztessége­sen felnevelt bennünket, nagyon kicsike pénzből...- Hogy lehet erre a pályára felkészülni?- A rádióban nagyon komolyan vették a szép beszédet, és fegyelmet követelőn fog­lalkoztak velünk. Az a kilenc év számomra rengeteget jelentett. Voltak tanáraink, cso­dálatosak, de én még a kollégáimtól is na­gyon sokat tanultam. Sokféle feladatot kap­tunk, s a különböző műsorokban különféle embereket kellett megszólaltatni, a bőbe­szédűeket csakúgy, mint a visszahúzódókat ... Aztán eljött az az idő is, amikor engem kértek föl, hogy tanítsak. S meg kellett ta­nulnom szemtől szemben felkelteni és fenn­tartani a hallgatók érdeklődését. Mivel egyik szakom a pszichológia, a módszer maga is érdekel: a meggyőzés, a hitelesség, a ráhatás és a ráhangolódás eszközrendsze­re. S még egy nagyon fontos dolog: én örök­ké kíváncsi vagyok. Most is. Ebben semmit nem változtam.- Sokat dolgozik, s ez feszes élettempót követel. Életmódjában, étrendjében van-e valami, amit a szépségnek rendel alá?- Nem tudom, hogy szép lennék ... Az étrendem? Imádok főzni. „Pillanatfelvétele­ket” csinálok. Nem tudom, hogy mi a leg­­macerásabb étel, mert minden hamar elké­szül. A Házi-barát műsorban jönnek a jobb­nál jobb háziasszonyok, meg mesterszaká­csok, s hozzák a csodálatos ötleteiket. Igyekszem ellesni a praktikákat, itthon aztán a családom dicséretét mindig be is söprőm.- Mikor ideköltöztünk, rám várt a nagy­­takarítás a festés után. Hívtam egy takarító­nőt meg a barátnőmet is, hogy mégse legyek egyedül. Nekiestünk, s dolgoztunk négy­­kézlábra ereszkedve. „Ugye, te ma nem dol­gozol? - mondták. - Dehogynem, azért kell sietnünk. - Az nem lehet, ahogy te ma kiné­zel.” - Aztán mégis összevakartam magam.- Meddig lehet ezt csinálni? Sok az új arc, s szinte percről percre változik a világ.- Sokáig híradóztam. Most nem dolgo­zom a Híradóban. Nincs bennem sértődés. Ezt csak arra mondom, hogy amikor össze­omlik a világ, akkor kell kitalálni valami újat, valami olyat, amiben hinni lehet. Hál’ Istennek a Bak jegyében születtem. A Bak pedig mindig talál valami újat, és mindig újra tudja kezdeni. . .- Hányszor kellett újrakezdeni?- Nem tudom, sokszor ... De hát min­denki megvívja a maga csatasorozatát . . . Az újrakezdések abból is fakadnak, hogy talpra kell állni egy rossz teljesítménysor után. Tulajdonképpen minden egyes baki után újra kell kezdeni... A balesetem után be kellett ülnöm az autóba. Szóval, meg kell küzdeni az előző történés negatívumával, és azt kell mondani, na jó, akkor most ez lezá­rult, lezártuk. Meg kell próbálni, hátha van egy másik út, amin el lehet indulni. Szere­tem a Házi-barát műsort, de nem tudom, hogy meddig tart még. Pályáztam egy mű­sorral, de még nem tudom a jövőm. Dolgo­zom. Mosolyog. Hétköznapon ünnepnapi mo­sollyal. Közben elkészült a káposztás krumpli, benne szezámmaggal, köménnyel, így igazán finom. Józsa Ágnes Egy regényíró panaszai Eljött a mi időnk Na, testvérek: ütött az óra. Erre vártunk, ezért harcoltunk, erről álmo­doztunk. Kimúlt végre a magyar könyvkiadás, kiszenvedett a könyv­kereskedelem. De nem ám csak úgy részeiben, itt-ott, hanem egészen. The end, fin, fine, konyec, kaput. Minden valamire való író magának ír elsősor­ban, ez mostantól nem szellemeske­dés: szabály. Az íróasztalfióknak írunk, mint kamaszkorunkban. Eljött a teljes írói szabadság ideje. Aki még kiad könyvet, az szent ember, s a szentek megítélésében a pszichológusok megbocsáthatatlanul pesszimisták. Hogy mi a könyv? Könyv az, amiből filmet csinálnak a televízió számára. Vagyis ez volt. De már ez se kell. Nem kell a krimi, nem kell a sci-fi, nem kell a nőregény, a horror, a pornó, a karriertörténet, ter­mészetgyógyászat, az ecetetrá. De angol, francia, német szerzőktől se. Mit mondjak: ebben az országban már amerikai írói álnevet se érdemes felvenni. A könyvesboltokban az el­adók a magánügyek meggyónásáról áttértek a szellemi játékokra. Ha em­ber téved a boltba, rá se hederítenek; tudják, hogy nem vevő. Minden alul- és fölüljáró összes asztala roskadásig tele az 50 százalékkal leárazott köny­vekkel és a járókelők, akik egy éve még egymás lábát taposták a pultok előtt, most úgy mennek el mellettük, mintha utcai késelést látnának. Elfor­dítják a fejüket. Kiütötte volna a bóvli önmagát? Csacska, késő-rokokó lelkű olva­sásszociológusok hihetnek ebben (már ha van még ilyen foglalkozás). Merthogy az írás mint foglalkozás is megszűnőben. Munka nélküli író - elvben - nincsen, csak pénz és állás nélküli van. Se ösztöndíj, se honorá­rium, se előleg, se utólag. Az írás, mint bármely más munka, élettechni­ka is, amely biztos helyet nyújthat a valóság egy olyan szeletében, ame­lyet társadalomnak hívunk. Hát ez mától nincs- többé. Olyan emberek számára sem, akiket az írás választott szolgálóinak. Nem mondom, az írás mint szak­ma sosem tartozott a legvonzóbbak közé. Az aligátorokkal való birkózás után talán ez a legnehezebb foglalko­zás. Az egyetlen szakma, amelyben senki se tartja nevetségesnek, ha napi 24 órás munkával sem tudsz megke­resni egy vasat se. Ráadásul annyi szerencse kell hozzá, hogy a lóver­senyzés komoly, megbízható, nyu­godt, polgári foglalkozásnak tűnik mellette. Az a foglalatosság, amely­ben minden áldott és kevésbé áldott napon be kell bizonyítanod tehetsé­gedet, olyanoknak, akiknek soha nem is volt. Hálás hivatás: először ismeret­len az ember, aztán megírja első nagy művét, és neve a homályba vész. Na persze ismerek én olyan alako­kat is, akik szeretnek írók lenni, csak a papírmunkát utálják benne. Lelke­ket, melyeket annyira megmérgezett az írás, hogy saját magukat sem látják tőle, nemhogy a tényeket, melyekkel szemben nem viseltetnek ugyan el­lenszenvvel, csak éppen apátiába es­nek, ha szembesülniök kell velük. Is­merek öltögetőket, akik több méter­nyi könyvet férceitek össze, és fele annyit sem olvastak. Akiknek húsz évükbe került, hogy rájöjjenek: nincs tehetségük az íráshoz, csakhogy már túl híresek ahhoz, hogy abbahagyják. Tudok tollrágókról, akik kilesték a siker titkát, amely csupán ennyi: min­dig olyasmit kell írni, amire azok a vevők, akik mozgatják az ajkukat ol­vasás közben. Ezek az emberek egy­ben mégis megegyeznek: látomással bírnak magukról. Ha valakinek az a hallucinációja támad, hogy ő író, a világ összes gyógyszere és orvosa nem gyógyítja ki belőle. Hát most ezek a betegek mind éhen fognak veszni. Ugyanis az olvasók (ezek az érthe­tetlen és akadékoskodó teremtmé­nyek) sincsenek messze már tőle. (Előbb mindig az olvasó hal éhen: ez majdnem törvény.) A lenézett közép­­osztályt, minden kultúra hordozóját, de legalábbis viszonyítási pontját, és az értelmiséget, amely szereti magá­ról azt hinni, hogy ő nem tartozik a középosztályhoz, elpusztítani látsza­nak olyan értelmiségiek, akik a kö­zéposztály nevében törnek a hatalom­ra. Hatékonyságba szédült társadal­munkban a kultúrának nincs is helye. Balga, aki ezt nem látja. Akinek pén­ze van, az még a pomóvideónál tart - az unokáira nem várhatok. Az opti­misták azt mondják, hogy a mi de­mokráciánk van olyan jó, mint a nyu­gat-európai. Ebben az egyben pesszi­mista vagyok: félek, hogy igazat mondanak. Valamikor - kamaszkorom gőgös gőzeiben - azt hittem, középszerű mérnökre szükség van, középszerő íróra nincs. Ma - hogy már nincs szük­ségem többé a középszerre - (bejlá­tom, hogy nem volt igazam. De ma már nemcsak a középszer, a szelle­mi elit bizonyos rétegeinek puszta lé­te is kérdésessé vált. Megpróbáltam népszerűbb könyvek fordításával el­tartani a regényemet. Az egyik kiadó­ja már tönkrement (kiadó kiadó), a másiké (a tao könyv) most megy tönkre. (Az első könyv el sem jutott a kiadásig, a második fantom könyv lett.) Vállalkozzam? Mire? Ha az írók jó üzletemberek volnának, eszük ágába se jutna írónak lenni. Elme­gyek kártyajósnak, bizonyisten. Jö­vendőmondásból talán még lehet él­ni, múltírásból nem Krúdy se szé­­gyellte az álmoskönyvet, Ottlik se a bridzset. Vagy barátkozzam gazda­gokkal? Megtettem. Ha meg akarod tudni, mit gondol az Úr a pénzről, nézz azokra, akiknek annyit juttatott belőle. Nem a sárga irigység beszél belőlem. A fekete. A gazdagokban az egyetlen, amit szeretni lehet, az a pénzük, mondta állítólag Gertrude Stein. Én az ártatlanságukat szere­tem. Felfoghatatlan számukra, hogy miért nem csönget az ember a sze­mélyzetnek, ha megéhezett. Akad persze olyan gazdag is, mint egy cim­borám, aki velem élte a nyomor ön­feledt éveit fiatalon, és százmillió kö­rül tart. Most, ha legközelebb meg­hív, kérjek tőle százezret? Az a baj, hogy adna. De min változtatna mind­ez? Csak megrontaná a barátságun­kat. Azt a régit, amelyet majd egyszer megírok. De most egy másik regény van soron. A regényírásban egy alapvető szabály van: nem szabad éhen hal­nunk, míg le nem pöttyentettük az utolsó pontot. (Második szabály: pont legyen a végén.) Én azért írok tovább, amiért a tyúk se hagyja abba a tojást. Ha mindent el kell adnom (nincs sok ingóságom), és egy szál fürdőnadrágban, na meg egy írógép­pel fejezem be a könyvet a padlón (ott, ahol elkezdtem), akkor is meg­csinálom. Nem nektek tartozom vele, honjaim, ti tesztek erre. Magamnak. Ti is meg akartok élni, én is. Csak én még kicsikét többet is szeretnék a megélésnél. Es nem szórom az átkot rátok, mert nem tudtok könyvet venni. Nem vösztök könyvet, jó’ van; én meg tö­­hetöm mög, hogy né vögyelek tito­két. Úgy fogom föl az egészet, mint valami váratlanul rámszakadt sza­badságot. Nem kell félszemmel rátok pislantanom közben. Végre eljött a remekművek kora. Fércművet már nem érdemes írni. Ne legyünk szemforgatók: kevés embert találni, akit nem ronthat meg a pénz. És mi - olvasóim, íróim -, mi ezen kevesek közé tartozunk. Ezer­százéves országunkban sokszor nem jutott szóhoz: ma csak az ő hangját hallani. Én már tudom, hogy a pénz beszél. Hallottam, amint azt mondta egy könyvesbolt előtt ácsingózónak: Isten veled! Temesi Ferenc Újra filmen a Robin Hood Kilencszáz évvel ezelőtt, a nemesi iga alatt senyvedő középkori Angliá­ban élt egy hős, akinek nevét legen­dák éltették évszázadok hosszú során át. Jólétben született, de fellázadt a hatalom ellen, miután az elveszejtette az övéit. Szabad szellemű kalandor volt, de csak egy asszony oldalán ta­lálhatta meg a boldogságot. Vakmerő volt a harcban, de mindig óvta bará­tait. Haramia módjára élt, az emberek mégis mint jótevőjüket tisztelték. Az elnyomatás szennyében tengődött, mégis felszabadította a birodalmat. Úgy hívták: Robin Hood. Talán nincs is olyan mozirajongó, aki ne látta volna az Errol Flynnel 1938-ban készült Robin Hood ka­landjai című filmet. Magyarországon viszont már kevésbé ismert az 1976- os „Robin And Marian”, melyben Audrey Hepbum játszotta a címsze­repet Sean Connery oldalán. A sher­­woodi tolvaj az utóbbi időben mintha mozioffenzívát indított volna elve­szett uradalmáért. Figyelemre méltó, hogy az amerikai változatokon kívül szovjet és japán feldolgozása is ké­szül. A mostani, új feldolgozásban (Robin Hood: A tolvajok fejedelme) szabadon keverednek egymással a klasszikus, már ismert szereplők és a vadonatúj, még ismeretlen arcok. A legendát Kevin Reynolds rendező eleveníti fel a filmszalagon. A forga­tókönyv Pen Densham meséje nyo­mán készült. A film főbb részeit Ang­liában és Franciaországban vették fel az alkotók. A tervezők igyekeztek a leg­messzebbmenőkig feléleszteni a kö­zépkori helyszíneket, várakat és er­dőket, és olyan maximálisan korhű hangulatot teremteni, amelyben a fél­­pogány éra intrikákkal, akciókkal, misztériumokkal, románccal és ha­gyományokkal vegyül; s ebbe elhe­lyezni Robin Hoodot, a kor hősét. A filmben a lehető legnagyobb sikerrel működik közre a Robint alakító Ke­vin Costner, a hét Oscar-díjat nyert Farkasokkal táncoló főszereplő-ren­dezője. A film december hónapban kerül a mozikba. Képünkön a címsze­rep megformálója.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom