Új Néplap, 1991. december (2. évfolyam, 283-305. szám)
1991-12-14 / 294. szám
8 Irodalom—művészet 1991. DECEMBER 14. lyan hatalmas a lépcsőház, Omint pokolba vezető tárna. Örökké morajlik, zúg; mérhetetlen gyomra egyszer úgyis elnyel mindent... Percek óta fülelek - az emésztő hangok fel-felhullámzanak hozzám, beszédesen, elhalón -, de hol vannak a visító csevegések, az érces kopogások? Mintha máris... Az utcán már sötét van. Ülök a fotelban, ebben a jó öreg ölelkező puhaságban, és nem merek moccanni sem. Félek, hogy feszítő nyugtalanságom zaja elnyomja a kopogást, vagy a vergődő öreg csengő recsegését. Várok valakit. Ideges fejrántással a karácsonyfára nézek. Apró, soványka ág-bog, apró tűlevélkékkel; ferdén áll, karjai szabálytalanok, ritkák; ősrégi díszekkel, maréknyi szaloncukorral. Olyan mérhetetlenül szerencsétlen, hogy összeszorul a szívem; a torkom béna - sajnálom a kis karácsonyfát, hogy ennyire semmitmondó, ennyire szegényes. Neki is tudnia kell, hogy mit ér... Ekkora butaságot! Tegnap feldíszítettem, elment vele az egész délutánom, és itt szerencsétlenkedem, amikor díszítenem kellene, és lám, most nincsen semmi dolgom... Azaz hogy van, itt ülök, mozdulatlanul és várok. Szomjas vagyok. Kisietek a konyhába, felkapok egy poharat, megnyitom a csapot, és nagyot húzok a friss, hideg vízből. Ihattam volna narancslét is, de az kell, ha jönnek. Kell nekik - igaz, hogy egy egész üveggel van -, de mi lesz, ha ketten, hárman, esetleg négyen jönnek - akkor mind kell. Elöblítem a poharat, eltörölgetem - négy egyforma poharam van, ha többen jönnek, kell mind a négy. Visszaülök és rápillantok a fára. Jó, hogy feldíszítettem időben. Képzeljék csak el, ha most bíbelődnék a kötözéssel, és közben csengetnek. Rágondolni is rossz. Be kellene kapcsolnom a televíziót, bizonyára valami szép, megható műsort adnak, az lekötne, és nem lenne ennyire üres a várakozás. Igen ám, de akkor nem biztos, hogy meghallanám a kopogást, és nem valószínű, hogy percekig rángatnák a kilincset, hogy beengedjem őket. Nem, majd ha megjöttek, akkor bekapcsolom, addig egészen jól kibírom így is. A szomszéd lakásban megszólal valami halk, vékony szálú ének; száll, szállingózik, mint a szélcsendes, lassú hóesés. Nekem ez elég is, nem kell tévé. Behúnyom a szemem, és elképzelem az ereszkedő angyalokat, mosolygó csillagszemű pásztorokat és a jászolt... A hang elakad. Csend. A lépcsőházban éles, csilingelő zaj támad. Igen, valaki...! Felugróm, és az ajtóhoz szaladok, a kémlelőnyílásra szorítom a szemem. Lekattintom a villanyt, hogy jobban lássak... Megszűnt a mászkálás, egy ajtó nyilván elnyelte őket, itt előttem már senki nem fog feltűnni. Máshoz mentek, nem hozzám. Akárkihez is, de utálom... Még egy darabig azért csak várok - jól tudom, hogy hiába, de nehogy rajtam múljon -, aztán visszakullogok a szobába. A tükör előtt egy pillanatra megpillantom magam. A ruhám gyűrött, kopottas; úgy nézek ki, mint egy hontalan árva. hát lehet így várni valakire? Odaugrom a szekrényhez, kirántom az ajtót, előkapok egy jobb darabot, és már rángatom is le magamról a hétköznapi öltözéket. Sietve kapkodom, nehogy én rontsak el mindent. Pillanatok alatt elkészülök, és máris az ajtónál vagyok. Kilesek: semmi. A konyhában egy kis tálkára felrakok néhány süteményt, pár kistányért és szalvétát, hogy meg tudjam kínálni őket. A szokásos karásonyi apró édesség, de azért megehető. Mégiscsak bekapcsolom tévét. A hangot egészen lecsavarom, így a műsorból is elkapok valamit, és hát az ajtóra is tudok Figyelni. Istenem, de szép képek, és milyen felséges zene! Az osztrák 2-nél maradok, ők a Stephans-dómból közvetítenek egy gyönyörű misét. Az oltártól nem messze ott a betlehemi jászol, szülőkkel és a kiválasztott csecsemő Jézussal. Valami határtalan, égi testtelenség telepszik rám, könnyű leszek, lassan felemelkedem, és borzongató magasságokba érve lebegek, és mintha magával ragadna egy földöntúli erő, kelet felé sodródom, feltűnik egy nagy kék tenger, aztán olajfák, pusztaságok. Öreg istálló fölött gyémántcsillagok égnek, az ablakok mögött lengedező lángú gyertyák villognak. De hiszen itt vagyok, Betlehem fölött, itt ahol ma éjszaka megtörténik minden... Mintha valaki állna mellettem. Ijedten felkapom a fejem a szobaajtó felé. Egy nő néz rám várakozón - télikabátban és nagy fekete szőrmesapkában -, mögötte magas férfi áll, levett kalappal. Felugróm.- Elnézést. Elgondolkodtam - motyogtam röstellkedve.- Tessék, jöjjenek beljebb. - És esetlenül intek. Lassan, tétován belépegetnek, és bizonytalanul megállnak a szoba közepén. Nem merek semmi konkrétat kérdezni, attól félek, kiderül, hogy rossz ajtón jöttek be, nem is engem keresnek.- Ugye hideg van kint? - szólalok meg. Bólogatnak.- Vegyék le a kabátjukat! - kapok észbe. - Jaj, de buta vagyok! A férfi lassan, eltökélten ingatja a fejét. A nőre kapom a szemem; ő finomabb lélek, a szemével jelzi, hogy: nem!- Akkor talán... egy kis süteményt? Nem tiltakoznak. Kirohanok a konyhába, és gyorsan előkapom a szekrényből a tálcát, meg két tányért, és már száguldók is vissza. A szobaajtóban kővé dermedek. Eltűntek. Az ablak nyitva, a függönyt lengeti a szél. Leejtem a tálcát, és odarohanok. Az nem lehet, hogy így távoztak: ablakon át! Idegekbe vágó, éles zúgás mar a fülembe, és egyre erősödik, egyre félelmetesebb. Olyan, mint amikor tűzforró zsírba ejtenek egy szelet nyershúst, és az fut, sistereg. Az egész az érzékelt világomon túl létezik, de mégis valahol itt, a közelben. Kinyitom a szemem. A televízió előtt ülök, nincs adás, apró fehér pontok cikáznak a képernyőn, és majd szétesik a hangszóró. Felugróm, kikapcsolom. Az ajtóhoz szaladok, lenyomom a kilincset, zárva van. isszacsoszogok a fotel elé és V belerogyok. Tavaly, igen tavaly becsöngetett hozzám egy család. Síposékhoz jöttek, de az asszony rosszul lett, és a férje bevitte a kórházba. Nálam várták meg, amíg Sípos visszaért. Megkínáltam őket, elbeszélgettünk. Meggyújtottam a gyertyákat, megkínáltam a gyerekeket süteménnyel; aztán adtam nekik ajándékot. Több mint egy óráig ültek nálam, teljesen megzavarodtam, kezdtem hinni, hogy hozzám jöttek, hogy az én karácsonyi vendégeim. Ma nem kellett senkinek sem a kórházba mennie, aki vendégeket várt... Na, feküdjünk le, hogy minél előbb holnap legyen. Holnap, karácsony másnapja. Lackner László: Csodavárás Lőrinc/ György: Példabeszéd helyett... Patkók csattognak, lovak nyihognak a sűrűsödő éjszakában. Mintha csak útra készülődnének, kóboros szekerek a horpadásos dombok. „Ó én édes jó Istenem” „Köszöntő a szembejövőnek” Jaj, csak az emlékeinket ne, az emlékeinket: Fölszántják a temetőket is? De ni, ni! Bethlen Gábor Nagyságos Fejedelem jön szembe velem a didergető félhomályban. „Megparancsolom: fejedelmi fűrésztelepet építsen. Ahhoz évi száz rönköt szállítson. Ráadásul 2000 szál deszkát beszolgáltasson Gyulafehérvárra. És épüljön ez a föld.” Patkók csattognak, lovak nyihognak a sűrűsödő éjszakában. Mindha csak útra készülődnének kóboros szekerek a horpadásos dombok. Ki készül el innen és hova? Zúzmara száll, ezüstös ködöt terelget az őszülő idő. Jaj, csak az emlékeinket ne, a megtartó emlékeinket. Ősz van fiam - hallom az anyám hangját aratás közben - a Boldogasszony szele borzonkázik. Hogy mondta? - kérdem én. - Hogy mondta? Nem simogat, babusgat, meglegyint - borzonkázik. Balladák, mítoszok füstje száll. Suvadásos dombok, dülöngélő fakeresztek. Az öregasszonyok arcán megkövesedett fájdalom. „Megparancsolom: fejedelmi fűrésztelepet építsen. Ahhoz évi száz rönköt szállítson. Ráadásul 2000 szál deszkát szolgáltasson Gyulafehérvárra.” Gyulafehérvárra, Marosvásárhelyre, Kolozsvárra. „Gyere haza fiam, lopd el az erdőrészedet, most lehet. Az osztálytársaid, már mind házat építettek a fiaiknak. A fiaiknak. Lebetonozták az udvaraikat. Mindenki halad, csak Te topogsz egy helyben. Aki házat épít, az marad.” Aki házat épít - írja a huszonkét kilométerre özvegyen élő, föld fele töpörödő, hatvanon felüli édesanyám - az marad. („Aki házat épít - hazát épít”.) A jussunkat, ne hagyjuk. Összefolyó sorok. Pont és vessző nélküli sorok. A jussomat ne vitassátok. Mert itt állok a Küküllő partján, a Hargita térdén, hatalmas kereszttel a vállamon, és nézem a vérrel vegyülő, hulló könnyeket, és szeretném letörölni azokat. Itt állok a Rózsák terén megalázva, de nem megalázkodva. Fadrusz Mátyása néz rám Kolozsváron. Itt állok ebben a forró erdélyi nyárban, térdig-derékig könnyhullatásban, de hitben és reményben nem csalatkozva. Mert a „Csíksomlyai passió” fuvallatában jönnek, jönnek a megtartók, az itt tartók. Legelői Bethlen Gábor, Szárhegy felől, Sikaszón át. Rákóczi és Bocskay. Az ország védők. Szamosközi, Wesselényi, Kemény János. Árva Bethlen Kata. A szembejövő: Elek apó; Márton Áron. Sütő és Kányádi. Németh László, Illyés és Tamási figyeli minden szavunk. A török-tatár dúlásban, pestisben elpusztultak. A névtelenek. A dülöngélő fakeresztek. Az építők. Az árulók. A féltőmegmentők. Az anyák - a bölcső ringatok. Az anyák - a nyelvvédők. Az anyák - az építők. „Gyere haza fiam, lopd el az erdőrészedet, most lehet. Az osztálytársaid már mind házat építettek a fiaiknak. A fiaiknak.” „Megparancsolom, fejedelmi fűrésztelepet építsen. Ahhoz évi száz rönköt szállítson. Ráadásul 2000 szál deszkát beszolgáltasson Gyulafehérvárra.” Akik hinni akarnak, nem bontják le templomaikat. „Jussomat ne vitassátok.” Mert ITT állok a hargitai tél fehér szigorúságában, ahol jeget virágoznak rügyek helyett a fák, és a horpadásos dombokon kékre fagyott a remény. És üzenem! Akik elmentek, testvéreim, azokat is szeressétek. Ne fonjatok fejükre tövisből koszorút. A kereszttől görnyedő vállukra ne tegyetek újabb keresztet. Testvéreitek ők, tenyérbe simuló szavakkal töröljétek le a megkövesedett ráncokat, a homlokukra fagyott barázdákat. Fogjátok karon őket, és mutassatok utat nekik. Nem a szeretet, a remény volt kisebb az ők szíveikben ez iránt a föld iránt. És nektek is üzenem elment testvéreim: ezt a földet - ne feledjétek. Őrizzétek, mint anyja szerelmét a gyermek. ’És ne sírjatok. Ne kövüljön arcotokra fájdalom. Villódzon szemetekben remény. Épülnek itt is templomok. Patkók csattognak, lovak nyihognak a sűrűsödő éjszakában. Mintha csak útra készülődnének, kóboros szekerek a horpadásos dombok. „Ó én édes jó Istenem” A modern művészeti világkép feltalálója Kandinszkij 125 éve született Vaszilij Kandinszkij, a modem festészet korszakalkotó mestere, aki a festészet kötelékeit eloldotta az évszázadokig érvényes realitástól, miáltal korunk kulturális képének máig érvényes formát adott. Az európai múlt klasszikus értékei mellett az Európán kívüli népművészetek, az arab vagy a néger alkotások is érdekelték, mint kortársait, elsősorban Picassot. Képei Európa-szerte szerepeltek a kiállításokon. 1910-ben festette első absztrakt akvarelljét, valamint első improvizációit, melyek tárgynélküli, stilizált formákból és lírai vonalfutamokból álltak. Művészetében a realista képtárgyak fokról fokra való sűrítésével jutott el a tiszta színfoltokig, a formák ritmusába állításáig. Késői stílusára főleg Miró szürrealizmusa hatott. Művei atomizált mikroorganikus rendszerek irreális, fantasztikus térben hullámzó, erősen zenei asszociációkat keltő színörvények, foltok, kavargó, sajátos ritmusú együttesek, melyek gyakran a kozmoszt idézik. 1944. december 13-án halt meg. Művei egyre nagyobb sikereket aratnak.-BKandinszkij: Séta (1920) r Kiss Benedek: Téli alkonyon Ilyenkor, ködös, téli alkonyon, olyan, mint mikor szemem lehunyom, ahogy nézek az ablakon kifele, s a köd úgy fog körül, mint halk zene, mint gomotygó, tej-színű illatok, mint mikor, rég, mezőkről állatok - tehenek billegtek hazafelé, port gomolydítván az utcák fölé... Nézem, nézem az utca tej-ködét az ablakon át - szitál már a sötét -, s közben hallgatom azt a halk zenét, mi bennem zajdul - ó, régi nyarak! elhagytatok, s én is elhagytalak titeket! Mégis, tűzetek olvasztgatja - miként majd kint: - bennem, most, a havat! De szép is voltál, én gyermekkorom! Nem emeletre zártan - szabadon, szabadon és szilajon rtőttem én, V— ...............................-......... s mi köd most: fény volt minden, ’ csupa fény. Mi hatalmas volt. akkor, ott, az ég! Nem hinni - megélni lehetett Istenét: Naponta BENNE éltem, oktalan kölyök-áliat, de kinek értelme van; mint Ádám s Éva a bűnbeesés előtt: nem szégyelltem a meztelen Időt, mely végtelen volt, mint a Szeretet, amiben fogantattak mindenek. Igen, ily naív az Éden lehetett. Naív, s boldog... Vagy csak most gondolom, érett fővel már, sok-sok fájdalom kráterétől hegyvidékké válva, innen nézve vissza a sík tájra? Meglehet. Mert még átkoztam is. Az a kép mégsem torz, mégsem hamis: minden idegem úgy rezdül ma is, hogy perli vissza, perli örökét, ami övé volt: a való mesét, hol föltámadni lehet, sőt muszáj, s a munka - játék, s a csoda - szabály. Hamary Dénes: Játékszín És majd eljátszadozunk, el, egyszer Mint pajkos diák az egyszereggyel Kezünkben tartjuk, mint bűvös kockát Játékéveinket. És Te, mint hűvös ostyát Emeled majd számhoz évtizedeinket Gyermekeink pedig megsavanyodott ízeinket Fogják szopogatni. De addig Engedj mindent, csak ne halni hagyni Mert előttünk még a nagy miért Én eddig nem könyörögtem semmiért De most, harminc év felett már kell 'S Megbarátkozni az emberekkel Emberekkel, kik ölnek, koldulnak Átkos húscafatokért bolondulnak Akik virágot tépnek, virágot adnak Akik bilincset adnak a gondolatnak Emberekkel kell leülni kocsmaasztalhoz Krákogni kell, torkot csiszolni egy dalhoz Képzelt kezekkel morzsolni képzelt kockát' Nyelvünkön olvasztgatni a megbocsájtó ostyát És szerelmeinkkel, mint gyönggyel eljátszadozni És mindent, mi halott, kiásni, visszahozni.
