Új Néplap, 1991. november (2. évfolyam, 256-282. szám)

1991-11-09 / 264. szám

1991. NOVEMBER 9. Nézőpontok 7 Szombati jegyzet És ha nincs ,,állam bácsi” ? Szolnok polgármestere kapott egy névtelen levelet. Bizonyára kapott már többet is, de ezt megmutatta nekem, mint egy bizonyos „jég­hegynek a csúcsát’ ’. Nem tudom, válaszol-e majd rá, de ha nekem címezték volna, bizony gondban lennék. Mert a feladó nem amolyan firkász-választ vár, nem el-, ki- és megmagyarázást, hanem gyakorlati intézkedést. Mi több, nem is csupán várja, hanem - minap született jogaira való tekintettel - egyenesen követeli. Fejedelmi, sugalmazott vagy valódi többes számban le is írta: „követeljük’ ’... Hogy mit? Már-már mellékesnek takintem, de leírom a lényegét: a levélírót az bántja, hogy ő (középkorú egészséges nő létére) és lánya munkanélküli, miközben aggastyánok keresnek kórházi nővérekként vagy intézményi portás­ként havi tíz-tizenkét ezret a nyugdíjuk mellé, tehát tessék kérem kirúgatni őket, és így meg­spórolható sokak esetében a havi hétezer forint munkanélküli-segély. Talán nem érdemes sokat morfondírozni azon, igaza van-e anonimusunknak. Neki biztos igaza van, akárcsak a hozzá hasonló helyzetben lévőknek, mint ahogy az érintett nyugdíjasok­nak is igazuk lehet, amikor olvassák e sorokat, mert a realitástól nem annyira eltávolodva vél­hetik úgy, hogy nem oly nagy az a nyugdíj (legalábbis a még dolgozni szándékozók eseté­ben), hogy ne lenne helye a „mellékkereset­nek”. Hozhatna-e salamoni döntést a polgármester, vagy én, vagy akárki, ha „a megoldás” tőle függne? Azt hiszem, a jelenlegi helyzetben - és nemcsak ebben a „problémás ügyben” - aligha. De én a fő gondot nem is ebben látom. Szerintem éppen az ilyenszerű panaszkodás­sal van a baj. Kétségtelen, hogy jól körülhatárolható ese­tekben a vitás kérdésekkel, bajokkal, észrevéte­lekkel, sérelmekkel lehet is, kell is az elöljárók­hoz, a bírósághoz, a nyilvánossághoz fordulni. Azt sem vitathatja magát humánusnak tartó em­ber, hogy a társadalom bizonyos rétegein - az elesetteken, a gyerekeken, a betegeken, az öre­geken, a mozgáskorlátozottakon, az értelmi fo­gyatékosokon és hasonlókon - segíteni kell, ve­lük szolidaritást kell vállalni, értük intézkedni alapvető emberségünkből fakadó kötelesség. Ám sok jel szerint mifelénk sokkal több az intézkedést, elintézést, boldogulást mástól váró polgár, mint ahány ma­gatehetetlent kimutat­hatna egy népszámlálás. Valószínű, erősek és makacsul tovább élnek az elmúlt évtizedek beidegződései, ugye, akkor sem volt muszáj dolgozni, sem a fejünket hasz­nálni, meg lehetett élni helyezkedésből, észre­vételezésből, kérelmezésből is, ha annyira bü­dös volt a munka vagy lusta az észjárás. Elin­tézte sokak esetében a nehezét más, ha minden kötél szakadt, gondoskodott rólunk az „állam bácsi”. Bizonyára, most az eddig szűkösködők, a magukat mindmáig kisemmizetteknek érzők vélik úgy, eljött a másik „állam bácsi”, aki immáron az ő hónuk alá nyúl, nekik osztogatja az igazságot, az elégtételt, a kárpótlást ... Az sem lehet vitás, hogy sokak szenvedéséből táp­lálkozhat ez a „most kapjak én”. Szidták a régi „rendszert”, szidják (szidjuk) az újat is. És szidni fogják a következő vezetést is azok, akik minden (hangsúlyoznám: minden) személyes gondjuk, sérelmük, hiányérzetük or­voslását kizárólag (hangsúlyoznám: kizárólag) másoktól, a fentiektől, a középmagasaktól, az egy szinten lévőktől vagy az „alacsonyabbak­tól” várják. Talán nem tévedek nagyot, ha szó­lok: ez a „kényelmesség” táplálja leginkább elégedetlenségeinket. Nem akarnám még sugallani sem, hogy elöl­járóink felelőssége a polgárokkal szemben csökkenthető, vagy mérsékelni kellene, ők csak végezzék - lehetőleg verejtékesen - felelős­ségteljes munkájukat. De mi lenne, ha mi, átlagpolgárok abból az egyébként nem is oly abszurd alapállásból in­dulnánk ki, hogy nincs „állam bácsi” (aki meg­töm minden jóval akármekkora eladósodás mel­lett), nincs polgármester (aki bőkezűen ad lakást minden rászorulónak), nincs pedagógus (aki he­lyettünk rázza gatyába a gyerkőcünket), és az Isten is csak úgy segít a földi paradicsomunk megteremtésében, ha ennek érdekében már ma­gunk is elkezdtünk valamit? Ha arra a bizonyos levélre válaszolnom kel­lene, csak egy újabb kérdést tennék fel, így szólna: asszonyom, ha nyugdíjasok nem lenné­nek, akkor éppen mit követelne? I «B I I 0 1 B VENDÉGE JÖN KÉSŐ ÉJJEL? VASÁRNAPRA NINCSEN ÉTEL? HA SOVÁNY IS PÉNZTÁRCÁJA: „OKOS KATA” MINDIG VÁRJA! NON-STOP vegyes-élelmiszerbolt DISZKONTÁRAKON a Széchenyi körúti új üzletsoron.»68543/ 2* 1 mm m sara e okú* • mb s» mb « mb • sm • mm LUMI - LIGHT Francia világítástechnikai termékek 1991. november 11. GoldStar termékek széles választéka AUDIO * VIDEO * TV Távközléstechnikai és Biztonságtechnikai Kft. MÉG KÉT NAP ■BHBBHHBHIIHHHHHHHHHHHHHBHHliH Még egy szoborügy Szentesi Tóth Kálmán (szobrát lásd képünkön) Karcag polgár­­mestere volt a két világháború kö­zött. A városfejlesztésben élenjáró polgármesterről szobor készült, mégpedig hófehér carrarai már­ványból. Polgármesterünk dicső tetteit azonban a szoborral együtt elfújták a keletről jövő szelek. Ér­dekes módon, hogy a hasonlatnál maradjunk, amint a széljárás meg­fordult, előkerült Szentesi Tóth Kálmán szobra is. Egy tyúkudvar­ban, tyúkpiszok, sár, toll, miegy­más rakódott rá a hosszú évek alatt, s nemrégiben találták meg és néz­tek utána, mi ez az amorf tömeg itt a tyúkudvaron. Kissé megpiszkál­va a tyúkok ügyét, elővillant a fe­hér carrarai márvány. Értő kezek szerencsére hamarosan megtisztí­tották piszkos „öltözékétől” a szobrot, s most Győrfi Sándor szobrászműhelyében restaurálják. Hamarosan visszakerül megfelelő helyére, a városházi nagyterem be­járatához. - k. sz. -* * Es Ganz Abrahám mosolyog Emlékszem, úgy a hetvenes évek elején Tiszafüred tanácsel­nöke büszkén mutatott körbe az épülő hajó- és darugyár portáján.- Látod, itt néhány éve még kukoricatábla volt, és most minő gyönyörű ipari bázis nőtt ki a földből. Valóban felemelő volt a lát­vány. Ám mostanság olyan le­hangoló hírek érkeznek az egy­kori mintagyár háza tájáról, hogy azt sem tartom elképzelhe­tetlennek, miszerint úgy tíz év múlva az akkori polgármester imigyen mutat majd körbe maga körül.- Néhány éve itt még egy kor­szerű gyár állott, most pedig mi­lyen szép kukoricát termeszt a helyén a gazdálkodói lelemény! Biztos, hogy lesz, akik erre is elismerően bólintanak majd, mint ahogy az elismerés hangján lehetett szólni az ipartelepítés­ről. Rente Ferenc, az egykori ta­nácselnök ma egy építő-tervező kft.-t vezet. Neki mondom el azokat az aggályaimat, melyeket ott hallani, ahol az ipartelepítés során létesített objektumok csőddel küszködnek. Egyszóval az egykori meggondolatlan, koncepciótlan ipartelepítés mára egy jól szervezett ellenzéket to­borzott azokból a munkásokból, akik munkanélküli-segéllyel a zsebükben sétálnak az utcán. Azt mondják a mai önkormányzati vezetők kissé kesernyésen, hogy lám, ezt is a régi rendszertől kap­tuk, s a mi feladatunk, hogy meg­oldjuk. Rente Ferenc hevesen tiltako­zik.- Erről szó sincs! Egy adott közgazdasági környezetben ki­fejezetten főnyereménynek szá­mított Tiszafüreden az alumíni­umgyár és a darugyár. A történet 1968-ig nyúlik vissza, amikor a párt és a kormány egy ipartelepí­tési koncepcióról döntött. Jegy­zékbe vették azokat az üzeme­ket, gyárakat, melyek nem vol­tak kívánatosak a fővárosban. Ezeket a jegyzékeket az illetékes megyei tanácsok kapták kézhez, és megkezdődött a szervező­­munka. Keresni kezdték, hol van olyan infrastruktúra, amely to­vábbfejlesztve elbírna egy gyá­rat. Ez alatt persze érteni kell a vízhálózatot, az utakat, az egész­­ségügyi és gyermek­­intézményeket, miegyebeket. Aztán a következő lépés a mun­kaerő számbavétele volt. Tisza­füreden még a gépállomás idejé­ből jó alapja maradt a vasasszak­mának, így érthető volt, hogy olyan gyár után kell kapadoz­­nunk, ahol ezt a tevékenységet folytathatják a dolgozók. A Ma­gyar Hajó- és Darugyár kínálata igen kedvező volt. Minden számba jövő embert megkeres­tünk kérdőívvel, hajlandó len­ne-e az új munkahelyen dolgoz­ni? Amikor úgy láttuk, hogy meg tudunk birkózni a gyár telepíté­sével, belevágtunk. A szakkép­zetlen női munkaerőnek az alu­míniumgyár kínálkozott, a va­sasszakmában otthonos férfiakat pedig az MHD látta el munkával.- Valóban jó üzlet volt abban az időben az ipartelepítés után ,.ácsingózni” ?- Határozottan! Segítettek ál­lami támogatásokkal, hosszú le­járatú, kedvező kamatfeltételű hitelekkel, adta a pénzt az anya­gyár, a megyei tanács, épültek az óvodák, bölcsődék, utak, szennyvízcsatornák. Csak 1971- ben 55 kilométernyi vízvezeté­ket fektettünk le. Elmondhatom, hogy ekkor vetettük meg a váro­siasodás alapját.- Ipar nélkül nem lenne tehát ma város Tiszafüred?- Talán igen, de az biztos, hogy nem ment volna olyan könnyen. Hát vegyük csak számba, hon­nan indult és hová jutott az MHD. Az anyagyár 1969-ben vásárolta meg a Mezőgép tisza­füredi gépállomását, és 1970. ja­nuár 1-jén felkerült a tábla a ka­pu fölé: „Magyar Hajó- és Daru­gyár Tiszafüredi Gyára”. Kez­detben 240 ember foglalkozott acélalkatrészek gyártásával, de az 1972-73-as tanévben már 126 ipari tanuló is okult a szakma fortélyain. Ugyancsak 1970-ben kezdődött el 160 millió forintos tervezett költségvetéssel az új gyártelep építése. 1974-ben ad­ták át az első csarnokokat és az irodaépületet, ahol már közel félezer ember talált munkát ma­gának. 1977-ben a daruszerelő­tér is felépült, és mód nyílt komplett daruk összeszerelésé­re. A következő esztendő a vi­szonylagos önállóságot hozta, ekkor már saját maguknak szá­molták el többek között azt az öt portáldaru bevételét is, melyeket ebben az esztendőben gyártot­tak. Aztán a nyolcvanas évek elején megtalálták a saját profil­jukat: évente 48 kikötői portál­darut készített a gyár, és a szov­jetek sorbaálltak a füredi daruért. Ráadásul gazdagon fizettek kő­olajjal a termékért, olyannyira, hogy az államnak a szép nyere­ségből még gáláns gesztusra is futotta, a haszonból a gyárnak is juttatott szépen. Aztán akadozni kezdett a gé­pezet, a fővárosban a jól infor­mált vezetők már érezték a ve­szélyt. Angyal Ádám vezér­­igazgató 1988 szeptemberében bejelentette, hogy a Ganz Danu­bius konszernné alakul. A Figye­lő 1988. szeptemberi számában így nyilatkozott a „vezér”: „Ha nem vagyunk kény­szerhelyzetben, nem kezdemé­nyeztem volna a gyáraink ilyen mértékű önállósítását, bár az önállóság mindig is hozzátarto­zott vezetői elképzeléseimhez. Ugyanakkor a mi gyáraink is folyton önállósulni akartak, de eddig mindig ellenálltam, mert a piacainkon úgyis túlságosan pi­cik vagyunk.” A perspektívát Angyal Ádám ekkortájt így ítélte meg: „Az egyik lehetőség, hogy folytatjuk úgy, ahogy van, és előbb-utóbb csődbe jutunk. A másik, hogy kérem az államigaz­gatást, vegye kézbe az irányítá­sunkat. A harmadik, hogy nem nyugszom bele a vállalati taná­csok elutasításába, és addig csűr­­jük-csavarjuk a dolgot, míg egyezségre nem jutunk. Ez utób­bi a legvalószínűbb, már csak azért is, mert a vállalati tanács egyszer már egyetértett a gyárak ilyen irányú önállósításával, és megvan a politikai támogatás is a pártszervezettől meg a szak­­szervezettől. Az ügy támogatóit továbbra is gyűjtögetem.” __ Az erős akaratú Angyal Ádám keresztülvitte, amit akart, és a Ganz Danubius Hajó- és Daru­gyár 1988 végén hét rész­vénytársaságra vált szét. Ez a ti­szafüredi darugyár részére teljes gazdasági önállóságot hozott. Útravalónak kapták a kedvezőt­len termékszerkezetet, óriási adósságterhet, a futballpályányi csarnokot, melynek mérete eleve meghatározta a gyártmány jelle­gét. A nagyvállalat átszervezése fél év alatt, kapkodva zajlott le. Szinte egyik napról a másikra kellett volna új megrendeléseket szerezni a szovjet helyett a tőkés piacon. A füredi rt. alapítói a kö­vetkezők lettek: Ganz Danubius Hajó- és Darugyár, Budapest Bank Rt., Transelektro Külke­reskedelmi Vállalat, Városi Ta­nács Tiszafüred, Kohászati Gyárépítő Vállalat, Jász-Nagy­kun Vendéglátó Vállalat, Petőfi Mgtsz Tiszaszőlős, Tiszafüred és Vidéke Takarékszövetkezet, Városi Tanács VB Költségvetési Üzem és új részvényes az Állami Fejlesztési Intézet. Azért volt ér­demes felsorolni az rt. tagjait, mert menten kitűnik: akinek pénze volt, annak nem érdeke segíteni a füredi gyáron, akik vi­szont kötődtek a városhoz, azok anyagilag nem voltak számotte­vők. Közben emberi drámák is íródtak. Sárközy Imre igazgató sokáig jó embere volt a füredi gyárnak. Hát persze, hiszen a biztos kenyér, a szerény, ám ter­vezhető bérfejlesztés hátterével számos támogatót tudhatott ma­ga körül. Aztán, midőn rájuk szakadt az önállóság minden ter­hével, Sárközy Imre a saját hazá­jában sem lett próféta. A gyár­ban összeállt az ellenzéke, végül egy munkásgyűlésen követelték leváltását. O félre is állt készsé­gesen, egy szerény irodában húzta meg magát közvetlenül a bejáratnál, a folyosó végén. Leg­alább nem kellett munkakezdet­kor és a munkaidő végén elvo­nulnia ellenzői előtt... Új igaz­gató jött, virágos tervekkel, túl­élést ígért, külföldi kapcsolataira hivatkozott, azt mondta, egy karcsúsítást feltétlen át kell vé­szelni, de akik maradnak, azok­nak aztán... Mamárhíre-hamva nincs ennek az igazgatónak. Új ember ténykedik a gyár élén: Bé­kés Istvánnak hívják, és a beosz­tása tulajdonjogi megbízott. Most következne az, hogy olyan embereket keressek meg, akik a biztos megélhetés tudatá­ban OTP-kölcsönnel szövetke­zeti lakást vettek, társasházi la­kást építettek, s morognak, füs­tölögnek sorsukon. Ez következ­hetne, ám a dolog nemcsak Ti­szafüredre lenne jellemző, így hát nincs értelme a kesergésnek. Inkább szólaljanak meg azok, akik még ma is bizakodnak ab­ban, hogy ebből a gyárból igenis egyszer csak termelő üzem lesz! Veres Lajos főmérnök közülük való. Mint mondta, nem, nem és nem adják fel. Már csak azért sem, mert nincs más lehetősé­gük. Várják a felszámolóbiztost, aki eldönti, mi legyen a gyárral. Ok november 1 -jén kérték az ön­felszámolást, ami semmiképp nem azt jelentené, hogy a földdel teszik egyenlővé a gyárat. Ebben a pillanatban negyvenen tevé­kenykednek odabenn az egykori nyolcszázas létszámból. Kar­bantartók, számlavezetők, egy­szóval a pótolhatatlanok. A gyár üres csarnokait bérbe adták, ahol kft.-k rendezkedtek be, s itt is foglalkoztatnak immár a bérlők úgy száz dolgozót. Ami pedig a jövőt illeti? Érdeklődő van, töb­ben is fontolgatják a 350 millió­nyi vételárat. A jelentkezők úgy tervezik, hogy előleget adnának, aztán részletre törlesztenék az árat. Egyszóval ez a remény él­teti ma azokat, akik valamikor a kenyerüket a város peremén lévő ipari üzemből kapták. Ha kasszát akarnak csinálni a tiszafürediek, némi cinizmussal azt mondhatják: „na bumm, volt húsz szép évünk, és akár átgon­dolt volt ez az iparosítás, akár koncepciótlan, hevenyészett kampány, nekünk megérte.” Egy biztos, Ganz Ábrahám ül az égi kávéház teraszán, és bölcsen belemosolyog a szakállába. Palágyi Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom