Új Néplap, 1991. november (2. évfolyam, 256-282. szám)
1991-11-09 / 264. szám
8 Irodalom—művészet 1991. NOVEMBER 9. Augusztus van, jobbágy-kéken, türkiz-mélyen tündököl az éjszakai égbolt, s én hanyatt kiterülve, egy ölnyi szénán nézem, nézem Szent Lőrinc hulló könnyeit. Nem jön álom a szememre. Szikrázik minden, mintha Csaba királyfi bujdosó, hazát kereső vitézeinek rongyos lovai rúgnák a tűzköves Hadak útját, patkót csattogtatva, csillagot pattintva vonul a Hargita fölött, át a Csíki-havasokon valami fogcsikorgató, földrengéses arcú, riadalmas keserűség. Augusztus van, visszaadták a földeket, a havast, a szentséges havast. Tehát kaszára érett a fű. Tehát honunkká kell tenni újból a nagy garral, istenkáromlással, pofozásokkal, a hódítók, a gyarmatosítók gőgjével elorzott, gyönyörű, mítoszokat lengető havasainkat, akik így vagy úgy, sosem nagyúrimód, krőzusian ugyan, de adták, de adták kenyerét a csíki, gyergyói székelynek. Amíg ki nem irtották a szívéből is. De hát ki lehet-é irtani egy tájat, amely bölcsőt és koporsót, megváltó jászlat ád? Augusztus van, elő hát az élesre kalapált kaszákat, elő a nyikorgó szénásszekeret, elő a régi katonaládát, amellyel valamikoron az öreg nagyapa masírozott Isonzó vagy Lemberg felé. Lemállott oldaláról már a tulipán, a szegfű, a rezeda, a jázminvirág, égbe röppent a szabadság szelíd madara, a vadgalamb is. Díszesnek már egyáltalán nem díszes már ez a régmúltakból üzenő feketedoboz. Szűkszavú, akár megrozzant öreg gazdája, de azért még szolgál, hűvösen tartja a havasi elemózsiát, a túrót, a szalonnát, a málélisztet, a vereshagymát, s hajó szerencsénk is segített, a Fetesti-en gyártót paszulykonzervet. A tejet és származékait pedig hozza magával a két szomorú szemű, szekér előtt bandukoló piros-tarka tehénke. Mert augusztus van, „Hazánk reménye, Nagyboldogasszony hava”, „Szent István király” évszaka, aki elé Kós Károly Országépítője szerint már akkoron oly elhagyatott mód, társakat keresőn vonultának fel apró, keselylábú, bozontos lovaikon, valami furcsa, napbarnított, cserzett arcú, tömzsi seregek, innen, a Hargita szederjes kékre ütlegelt rengetegeiből. Vissza kell hát venni ezt a rengeteget, ahonnan Szakállas Ábel bolondult bele a nagyvilágba, átlódulván az országon is, ahol a Bence és utódai etették be királyi és elvtársúri vadászorgiákra a Kárpátok büszkeségét, a barna vérmedvét. Vissza kell venni ezt a legendáktól viselős tájat, ahol Szűzmáriás királyfiak próbálnak üdvözülni, Jégtörő Mátyások hajolnak a források fölé, bújnak át a szivárvány bolthajtásai alatt a csoda, az átváltozás reményében, s ahol Szép Domokos Annák átkozzák ezt a cudar világot. Vissza kell venni a havast, de hol van? Meg van-e még? Ebből acsillagzáporos augusztusi éjszakából szomorúan jelentem, hogy nincs meg, de keressük. Mert ami itt van, az már nem a Havas. Áttiporták, megirtották, fölmarták üszök-sebesre mindent egybemosó közös gazdálkodásunk mioritikus, szocialista nyájai, miként a balkáni karsztokat Pán félisten kecskéi. Tanktalpak nyomai, harckocsik nagy téringőzései a szocializmus védelmére, a világbékére felesküdött dicső hadseregünk még dicsőbb hadgyakorlatainak, vaktöltényes éleslövészeteinek ótvarait viseli ez a hegyarc, ahol nem lelek semmit és senkit. Az erdősáv helyén hitvány, seggvakaróval benőtt cserjés trágárkodik, s a forrás, a drága életvize, ahová a ránk szakadó szürkületben, félelmemet elűzendő, oly szeppenetes fütyörészéssel mentem, most áporodott, selymékes vizével, valami bivalyferesztő daganyára emlékeztet. És a fű? Hol van az illatos, baltacímes, imolás, szarvaskerepes, tárnicsos, pucaviolás murvaleveles ezerjófű, hol vagyon? Szittyó, sziksófű, hélazab, zászpa, ászát, acsalapú, ordináré tyúkorfű, s ki tudja miféle számkivetettjei tenyésznek itt még a vegetáriumnak, amelyek fölött átsuhan a kasza. Ebből aligha leszen tejfakasztó széna, de még kötélrevaló sem a fejünk fölé ... Ezt a havast visszavenni csak úgy lehet, miként megboldogult, apai nagyapám, nevezett Ferencz S. László vévé vissza világgá indult puliszkáját. így történt: Épp estebédhez főzte a puliszkát. Kint a szállás előtt, a szabad tűzhelyen. Keményre, kiadósra kavarta, mert így szerette. Mikor kész lett, kiborította a piros csikós szőttesre, mely a tűzhely mellett asztalként is szolgált a szabadföldön. Történt pedig egy ilyen mélabús alkonyaton, hogy az üstből kiborított málékerék függetlenítette önmagát. Elindult lefele az oldalon, mert a havas olyan oldalas. Gurult, gurult, s eltűnt a szegélyerdő homályában. Nézte apó, nézte, aztán lehuppant a földre. Csönd lett, csönd, mint királygyilkosság után a tragédiákban. Aztán fölkapta a túrósdobozt, s a puliszka után dobta: - „Ne, cseszd meg, vigyed, legyen meg a kétséged. és ha már elvetted a kenyeret. Lakjál jól. ha megirievélted tőlünk e/t a Ferenczes István: Augusztusi rapszódia semmit.” Aztán újra csönd. Idő teltén megszólalt az Isonzó sebeivel ékesített öreg hadfi: „Menj, kicsi fiam, hozz vissza valamit belőle.” Rettegve, félve a sötét fenyvest indultam el, mert félelmemnél nagyobb úr, az éhség bitorolt. Vissza is hoztam a murva szénával panírozott puliszkát s a túrósdobozt. Sikerült megmenteni, két „medvebocsra” való, parázson süthető túrós gombócot. Nem laktunk jól, de megcsaltuk magunkat illatának igézetével. Ilyen volt hát a hajdani havas, mely életemnek legcsodálatosabb, legkatartikusabb élményeivel, az igazzal, a szabadsággal ajándékozott meg. És olyan emberségnek tett a megismerőjévé, megtanulójává, amelyet később, tudor borjú koromban, nagy íróink, de leginkább Tamási Áron műveiben leltem fel újra. Későbbi olvasmányaimból azt is értésemre adták aztán, hogy hát ez a világ egy szürrealista, mítizált, idillikus, idealizált, vitézkötéses, trágyaszagú miliő, mely meghamisítja a könyörtelen realizmust. S mindezeket állítják azok, akik zöld kalapban, tiroli nadrágban futották át e tájon, csodabogár keresendő, lepkefogóval közeledvén embereihez. Eskü alatt vallom, állítom: Tamási hősei épp olyanok voltak, mint akiket e havasokon megismertem. Épp oly csavarintos észjárásúak, épp oly kiszolgáltatottak, épp oly bölcsek, épp oly káromkodásba menekülők, épp oly tüzetárulók, szerelmükért bicskára vetemedők, épp oly pogányok, mint Szász Tamás, mint Külü Benke, mint Tündöklő Jeromos, s a többiek, akik fölött annyiszor elaludt lehajtott fejjel a gondviselés. Suhogtak hajnalban a kaszák, hóharmat hullott, jött az istentelen küzdelem az elemi erőkkel. De eljött az este is. Kint a hegyen megszólalt a tárogató, Feri bácsi bicskával faragott tárogatója, hogy azt mondja: Olyan kihalt, olyan árva Krasznahorka büszke vára, mert zokog a szél Késmárk fölött, és a nagymajtényi síkon eltörött a zászló, és megjött a muszka százezer emberrel, hát nem csoda, hogy ahol én elmegyek, még a fák is sírnak, s nekünk a legszebbik estét fekete színre festették. De most egy kicsit, ha elaggottan, fáradtan, elgyötörtén is, de boldogok vagyunk, mert együtt vagyunk, egy cseppnyi szilvórium is jut, velünk az ének, s igézete a meséknek ... Augusztus van, döbbenetes nyárutó a Hargita fölött. A székely visszavette a havast, amely már nem, nem a régi. Dáciával jön, kaszálógéppel, rohan, küzd a szinte semmiért: meglelte újbóli küldetését: a gürcölést. Mert ez a mostani havas nem ad semmit. De velünk a remény, öröktől fogvást velünk volt, úgy fordítja az ég felé arcaink, mint aki bizton tudja, hogy egyszer leszállnak azok Tejúton nyargaló vitézek, s beállnak közénk kalákát kaszálni. Mert más nem jön segíteni. Legfönnebb a még fentebb lakó. De ő hol adja, hol veszi. Úgy teszen, mint néhai Ferencz S. Lászlóval az imént. itte a vihar, vitte a lábai alól az apró murva szénát. Hiába lépett rá, hiába feküdt rá, az első mozdulatnál csak elsöpörte, repült a kost. Megunván e keserves hiábavalóságot, kezébe vett egy maréknyi szénát, s földobta a magosságba: „Ne, b ... meg! Ha akarsz adni, adjál, ha nem, vidd az egészet, de belőlem csúfot ne űzz. Ezért a kicsi szénáért térdre nem esek előtted!” Viszi most is. A semmit. A semmit. De térdre nem esünk előtte. Mert augusztus van. Mert velünk a Hold, a Nap, s a csillagok. Kaszner Margit rajza Szepesi Attila: Láng-suttogásban Láng-suttogásban, vulkán-hajadban, nyíló öledben, ajkad tüzében, örvény-szavadban, melled havában, virág-öledben, nyakad pihéjén, nyelved tüzében, láng-bíborában, csillám-szemedben, tükör-szavadban, öled bozótján, gyöngyház-nyakadban, lehelleteddel lángot cserélve, átlélekülve tíz ujjad lángján, szirom-öledben, izzó csípődön. Világéletemben gyűlöltem az édesapámat. Gyűlöltem, ahogyan csak azt lehet gyűlölni, akit szeretni kéne. Akit szeretni nem lehet. Gyűlöltem nagy füleiért, közelülő, apró malacszeméért, alaktalan krumpliorráért, s azért, mert mindezt örököltem tőle. Ilyen mérvű rútság taszító. Ilyen rútságot csak gyűlölni lehet. Gyűlöltük hát egymást, sötéten, engesztelhetetlenül, kitartóan. Vajon mire számított, amikor nemzett? Hogy anyámra ütök? És ha lány lettem volna, mi történik? Gyűlölte, hogy őrá hasonlítok. Hogyan gyűlölheti valaki ennyire a tükörképét? Hogyan gyűlölheti azt, amire vágyott? Világéletemben gyűlöltem az édesapámat, ahogyan ő gyűlölt engem. Gyűlölete elől nem volt hová bújnom, rútságom mindenkit elrettentett. Korán a saját lábamra álltam, korán magányos lettem. Megtanultam verekedni, és megtanultam összeszorítani a fogamat, ha vernek. Megtanultam kitérni, és megpróbáltam nem látszani, mert megtanították nekem, ha esetleg nem tudtam volna, hogy rút vagyok. Csak a vasárnap délutánokat szerettem. Apám ebéd után felállt, nem mindig böffentett, és köszönés nélkül elment. Távozása után anyám kicsit még maga elé meredt, aztán kábán mosogatni kezdett. Sosem kérdeztem meg tőle, hova megy ilyenkor az a gyűlöletes ember: örültem, hogy nincs otthon, nem húzza meg a fülemet, ha az útjába akadok, vagy nem akar fölemelni a pajeszomnál fogva. Mert máskülönben mindig otthon volt. A legváratlanabb helyeken és pillanatokban ütköztem belé: ha beléptem a vécébe, ő már ott ült, és felém rúgott - ha fogat akartam mosni, ő éppen fürdött és lelocsolt, hogy ruhát kellett cserélnem - ha tanulni akartam, megcibálta a hajamat, hogy eddig mit csináltam. Nem dolgozott, és én nem tudtam, miből élünk. Igaz, nem is törődtem vele. Azon a vasárnap délutánon azonban anyám rám emelte homályos tekintetét, és azt mondta: menj utána. Nagyot nyeltem, utána? Igen, bólintott anyám, lesd csak ki, mit csinál. Izgalomtól elszorult torokkal eredtem apám nyomába, de hát ő semmivel sem törődött. Átszelte az utcát, villamosra szállt, és úgy tűnt, eszébe sem jut, hogy követem. Pedig követtem. Képzeletemben rendőr voltam: rablót üldözök. Anyám lovagja: rajtakapom apámat valami nővel, és lelövöm. Esetleg gengszter: az az ember nem fizetett nekem, és most egy alkalmas helyen elveszem tőle, ami az enyém. A Ligetben szálltunk le, apám a cirkusz felé sétált. Még én is el tudtam vegyülni a tömegben: vasárnap délután volt, sokan sétáltak aznap arra. Apám föl se nézett, bement egy kapun, láttam, hogy bólint, és hogy a portás visszabólint neki. Sokáig nem tudtam, mitévő legyek - végül a portás kijött értem, gyere, fogott kézen, és bevezetett a nézőtérre. Vajon honnan tudta, ki vagyok? Vajon elmondja-e apámnak? Mivel azonban még soha nem voltam cirkuszban, aggályaimat hamar feledtette a műsor. Tevék és oroszlánok, fókák és medvék, lovak és majmok kavarogtak előttem, és ha eszembe jutott is apám, nem tudtam elképzelni, mit csinálhat ő egy cirkuszban. Ő, a sótlan, szigorú, hallgatag férfi, akire annyira hasonlítok. O, aki olyan rút, hogy gyűlölnie kell engem is emiatt. A légtomászok után szünet következett. Az emberek kitódultak a nézőtérről. Egymagám maradtam, de nem mertem velük tartani: nem volt jegyem. Mi lesz, ha nem engednek vissza? Rég meg is feledkeztem arról, mire kért anyám, érdekelt is engem az a szörnyűséges ember, még mindig színes karikák vibráltak a szemem előtt, olyanok, mint amilyeneket az előbb dobált egy bűvész, amikor kicsit meglibbent a függöny, s kikandikált mögüle valaki. Nem láttam jól, de mintha súgott volna valamit hátra - megjelent még egy fej, még egy, felém néztek és bólintottak. Lejjeb csusszantam a széken, bólintottak újra, aztán viszszahúzódtak. A függöny meglibbent, talán csak képzelődtem. Amikor azután folytatódott az előadás, a direktor úr nagy hangon közölte a publikummal, hogy maga Pepi következik, a bohóckirály. Valami belém sajdult, ha nagyon haragudott rám, elég gyakran, édesapám megvetően Pepinek szólított. A bohóc azonban hamar megnevettetett: akkorát esett, hogy belekondult a feje, azután leesett a kötélről, és még a hegedűje is összetört. Soha még nem éreztem ilyen jól magam, hangosan hahotáztam, amikor a bohóc, mintegy véletlenül, rám emelte a tekintetét. O volt az, a szigorú, ronda ember, az édesapám. Hanyatt-homlok rohantam ki a cirkuszból, ki a Ligetből, legszívesebben a világból kifutottam volna. Sváb anyám a Vaterland, Vaterlandot dúdolta éppen, amikor kifulladva hazaértem. Rám pillantott, nem kérdezett semmit. Egyél, tolta elém az ebéd maradékát, s mert nem bírtam enni, vigasztalóan megsimogatta fejemet. És akkor bőgni kezdtem, mintha vizes zöld szemeim ki akarnának folyni, rút fejem rázkódott, anyám csak simogatott, nem mondott, nem kérdezett semmit. Talán tudta, úgyse válaszolnék. Hiszen világéletemben gyűlöltem az édesapámat. Herceg Árpád: Szemem, szemed Szemem kifosztott fecskefészek barangolásunk őrizője most már végleg és leverhetetlenül megragadt a meszelt tűzfalon Szemed megrabolt madárszemed barangolásunk őrizője meghasadt most már végleg és foltozhatatlanul megfeszült az álmokon Kezem sziklákat görgető kezem álmomban még motoz babrál keres Kezed madárcsont kezed óva int más földet más földgolyót keress Hajam lefelö görbülő tincseim esőben jégesőben hiába ázanak Hajad három szál kívül rekedt hajad az őszülő szálak gyökérré válanak Gyökérré gyökerekké görcsökké fonódik tett ábránd gondolat hová visz el ki elvisz s hol maradok meg milyen ég alatt Roppanva hull a gesztenye cirógat megcirógat egy eltévedt levél mi susogja megint fülembe legyél ne legyél legyél Deák Mór: Vaterland, Vaterland
