Új Néplap, 1991. október (2. évfolyam, 229-255. szám)

1991-10-26 / 251. szám

1991. OKTÓBER 26. Múltunk—jelenünk A kultúra nemzetmegtartó szerepe / Észtországban a nemzetté válástól napjainkig A Jászkunság társadalomtörténete 1745-1848 között Az észteknél a totális etnikai elnyomatásból és ennek megfe­lelően az etnikai tudatból való kiindulás az egész nemzetté vá­lás folyamatát és jellegét megha­tározza, s eszközeit is jellemzi. Nem annyira a történelem és ré­gészet számít nemzeti tudo­mánynak, mint a néprajz és nyel­vészet. Még a kapitalizmus korá­ban kialakult jelentős számú munkásság sem kerül valójában idegen környezetbe, mikor kilép a paraszti sorból és városlakóvá válik, mivel az észt városi kultú­ra is közvetlenül a paraszti kul­túrából származik. Ezért a legkü­lönbözőbb társadalmi rétegek kultúrája jellegében homogén. Mindezt az egymilliónyi né­pen belül a kis számok törvénye tovább egységesíti. Mivel az észt kormányzóság az orosz birodalom része volt, önállósodási törekvéseiknek semmi reális lehetősége nem volt. Az 1816-os és az 1819-es évi Baltikumra vonatkozó tör­vények viszont lehetőséget nyúj­tottak arra, hogy egyesek szemé­lyükben szabadokká váljanak, s különféle iskolákon szerzett tu­dásuk birtokában népük szószó­lóivá lehessenek. A küzdelem azonban a cári Oroszországban és a balti bárók földesúri hatal­maskodásai közepette csak kul­turális téren volt lehetséges. A kettős kötődés (oroszokhoz és németekhez) viszont éppen a kultúra területén előnyökkel is járt. Mivel a vezető társadalmi rétegek a németek és oroszok voltak, a tanult észtek nyelvi korlátoktól nem akadályoztatott széles kapcsolatrendszert hoz­hattak létre mindannyiszor, ami­kor arra történelmileg szükség volt. így a nemzeti törekvéseik kiszélesedhettek, s mint eszmei­leg, ideológiailag, mint pedig a kultúra egyes területeinek mód­szereit tekintve európai kötődé­sűek lehettek. Az egyes korsza­kokból vett irodalmi, képzőmű­vészeti példákon és ezeknek a magyar kultúra életében hasonló szerepet játszó egyéniségeivel való összevetésében igyekszünk mindezt felvázolni és igazolni. Mégpedig úgy, hogy bemutatjuk a közel kétszáz esztendős idő­szak különféle viszonyai között tevékenykedő, változó feladatok ellátására vállalkozó három, egymást követő észt értelmiségi generáció képviselőit. Az elsők a nemzetté válás fo­lyamatának elindítói, akik ma­guk is jobbágy környezetből származtak, az észt parasztság törekvéseinek megtestesítői: Fr. R. Fáhlmann és F. R. Kreutz­­wald. Körülöttük már az 1820-as években kialakult a haladó észt értelmiségnek az az első köre, amely a nép ügyének, helyzeté­nek javítását tűzte ki maga elé célul. Fáhlmann az észt parasz­tokat és a német balti bárókat szemben álló társadalmi erőknek tekintette, és német nyelvű újsá­gok, folyóiratok hasábjain vitá­zott a németség képviselőivel. A bizonyítékok özönét előtárva vá­dolta a balti bárókat, hogy a ke­reszténység terjesztésének ürü­gyén leigázták és évszázadokon keresztül vegetálni kény­szerítették az észt népet. Fáhl­­mannéknak ezt a világ közvéle­ménye előtt nem létező népet kellett igazi értékük tükrében megmutatni, igazolni. Vagyis bebizonyítani az észt nemzet lé­tezését, létjogosultságát és ugyanakkor kultúrmisszójukkal felemelni az egész nemzetet. E kettős feladat miatt észtország­­ban a nép művelését célzó vala­mennyi kultúrtevékenység haza­fias és politikai vonásokat is hor­dozott, erősítette a népi, nemzeti öntudatot. A második generáció tagjai­nak nevéhez fűződik a népdal­­gyűjtő- és kórusmozgalom, a színházak, észt nyelvű újságok, a nemzeti dráma és egyáltalán az irodalom megalapozása, ezeken keresztül az irodalmi nyelv ki­alakítása, illetve az oktatás és a tudományos élet megszervezé­se. A harmadik generáció tagjait a politikai vonal határozottabbá tétele jellemzi. Már nemcsak a parasztságot, de a századunk ele­jére megnövekedett számú mun­kásságot is képviselik Nyugat- Európa felé való kitekintéssel (Noor Eesti-mozgalom, mun­kásszervezkedések és azok kü­lönféle irányzatai, munkás­színház stb.). A polgári köztársaság rövid, csupán két évtizedes önállósága után ismét a kultúra területére szorult a nemzeti identitás fenn­tartásának és ápolásának lehető­sége. A Szolnok-Tallinn testvér­­városi kapcsolat révén az 1960- as évek közepétől 1980-ig mó­domban állt tallinni és tartui könyvtári és múzeumi kutatá­sokkal, hang- és fotódokumentá­ció gyűjtéssel egy olyan gazdag anyagra szert tenni, amelynek csak egy részét publikálhattam, főként Szolnokon képző- és iparművészeti, valamint irodal­mi, néprajzi és történeti kiállítá­sokon, ezek katalógusaiban, he­lyi újságokban és kevéssé ter­jesztett múzeumi kiadványok­ban. A húsz év anyaga főként az 1960-as, 1970-es években még élők személyes visszaemlékezé­sei segítségével nemcsak az 1940-1960-as évekig, hanem az azt megelőző polgári köztár­saság időszakáig folyamatossá tették kortárs kutatásaimat. Fon­tosak azok az adatok, amelyek megvilágítják az 1940-es rend­szerváltás körüli időszakot. Fő­ként abból a szempontból van súlyuk, hogy pályázati tervem szerint a jelenlegi rend­szerváltást is vizsgálni kívánom. 1980-tól az addig közvetlen testvérvárosi kapcsolat szinte teljesen ellehetetlenült. A ’70-es évek második felében pártirá­nyítás alá került, s a testvérvárosi kapcsolat helyett megyei, illetve köztársasági kapcsolat szervező­dött, ami megszüntette a koráb­ban eredményes intézményi együttműködéseket. Fentiek értelmében az első év­ben a kért támogatásból az eddig elkészült kéziratos, illetve nem eléggé publikus fórumokon megjelent írások tanulmány-, il­letve dokumentumkötetbe ren­dezését és kiadását tervezzük, hogy az autentikus kutatások eredményeként gyűjtött anyag mielőbb alapja lehessen adatai­val mások csatlakozó kutatásai­nak. S végül 1995-ben a munkát lezáró összegző kötet megjelen­tetése a cél, amelyen napjainkig tekintjük át a nemzeti tudat meg­nyilvánulásának formáit a kultú­ra különböző szféráiban. Dr. Szabó István A Jászkunság hazánk sajátos történeti fejlődésű területe, mely­nek társadalmi, igazgatási, jogi stb. viszonyait a dualista kori pol­gári államszervezet kiépüléséig alapvetően a speciális jegyek jelle­mezték. E terület társada­lomtörténete szempontjából döntő fontosságú volt az a tény, hogy itt nem alakult ki a feudális társada­lom alapvető osztályszerkezete (nemes és jobbágy), illetve az ezen társadalmi osztályok között létező s a feudalizmus (hűbériség) alapját képező személyi függés. Ezért be­szél a történeti szakirodalom e táj­egységgel (s a Hajdúsággal) kap­csolatban „szabadparaszti’ fejlő­désről, illetve társadalomról, s ke­res kapcsolatokat Európában más, speciális, privilegizált helyzetű te­rületek népességével (például ko­­zákság, különböző országok kato­naparaszti rétegei, határőr-területi elemei stb.), olykor több, máskor kevesebb sikerrel. A XIII. századtól említett ma­gyarországi kunok és jászok társa­dalmának feudalizálódását végér­vényesen a török hódítás törte meg, s a hódoltság időszakának nagyarányú népességpusztulása, népmozgalmai elősegítették a két privilegizált, katonáskodó nép­elem végleges elmagyarosodását. A felszabadító háborúkat követő­en létrejött egységes igazgatású Jászkun kerület népessége végér­vényesen az 1745-ös megváltako­­zás (redempció) révén - jelentős készpénz lefizetése és konkrét szolgáltatások, katonai tehertéte­lek ellenében - nyerte vissza ko-Múltunk - jelenünk (Pályázatok 1991.) A tudományos kutatások területén is egyre inkább tért hódít a pályázatok rendszere. A tudományos kutatóhelyek közismert anyagi nehézségeinek áthi­dalására egy időben több pályázaton igyekeznek konkrét kutatási progra­mokkal pénzhez jutni a megyében élő muzeológusok is. Jelen számunkban az Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA) pályázatára beadott kutatási programokon túl még továbbiak is be­nyújtásra kerültek. Termé­szettudományos pályázatot nyújtott be Béres Mária és dr. Vadász István, nép­rajzit dr. Füvessy Anikó, dr. Szabó László és Nagy Molnár Miklós. Tallózásunkban arra törekedtünk, hogy szakáganként mutassuk be a ku­tatás fő irányait, ezzel is érzékeltetve azt, hogy mi is áll jelenleg kutatóink érdeklődésének előterében. Az oldalt szerkesztette: Madaras László A kutatás a pályázó korábban, szűkebb földrajzi területen vég­zett vizsgálatának a folytatása és kiteljesítése. A táplálkozási szak­­irodalomban lokális monográfi­ák készítése, valamint egyes rész­területek feldolgozása volt a ku­tatás fő iránya. Kisbán Eszter táp­lálkozási munkássága kivétel, s kiemelkedő fontosságú, de foly­tatóra nemigen talált. A pályázó Népi táplálkozás Szolnok me­gyében (Studia Folkloristica et Ethnographica 19. Debrecen, 1986.) című munkájában tett kí­sérletet rá, hogy egy megye táp­lálkozási anyagában rendszerbe állítsa a hétköznapok, a hétköz­napoktól eltérő alkalmak, idősza­kok és az ünnepek táplálkozását. A mostani kutatás célja egy nagy táplálkozási régióban a népi táp­lálkozásnak a táplálkozási alkal­mak rendje szerinti feltárása, összefüggéseinek felkutatása. A három nagy témakörön belül cél a XVII. századtól a XX. század utolsó harmadáig bekövetkezett változások bemutatása a rendel­kezésre álló adatok alapján, vala­mint a táji eltérések megrajzolása az alföldi táplálkozási régión be­lül. A kutatás figyelmet kíván fordítani az alföldi nagy határú, rétegzett társadalmú települések és a kis falvak táplálkozásában rejlő különbségek feltárására. Úgy véljük, népi táplálkozási iro­dalmunk új lehetőségeit tudjuk kimunkálni, s ez az irány kapcso­lódhat az Európában hasonló módszerrel folyó kutatásokhoz. Az alföldi népi táplálkozás szokásrendje A kutatás terve I. Népi táplálkozási adatbank létrehozása. Az adatgyűjtés kiterjed vala­mennyi alföldi településre. Az el­ső szakaszban a néprajzi szakiro­dalmi adatok bevitele, a második szakaszban történeti források táplálkozási adatainak feldolgo­zása és számítógépre vitele törté­nik. A számítógépes adatbevitellel párhuzamosan recens néprajzi anyag gyűjtése reprezentatív fel­méréssel, kérdőív felhasználásá­val és interjú módszerrel. Ezt kö­veti a recens anyag lejegyzése és számítógépre vitele. A kutatás harmadik szakaszában az anyag tematikus csoportosítása és mu­tatózása. II. Egy-egy témakör tudo­mányos publikációban történő kidolgozása III. Az alföldi népi táplálkozás monográfiájának előkészítése. IV. Külföldi szakirodalmi ada­tok gyűjtése. A kutatás során létrejövő alföl­di népi táplálkozási archívum ki­nyomtatott formájában a Damja­nich János Múzeum Néprajzi Adattárában kerül elhelyezésre. és a hagyományos technikával kutatók számára hozzáférhetővé válik. Ezen túl számítógépen, ill. lemezen tárolva más, rokon té­májú számítógépes feldolgozás számára is rendelkezésre fog áll­ni. Úgy véljük, a népi táplálkozás témakörének ilyen irányú felfo­gása megteremtheti a táplálkozás kapcsolatát a népi kultúra más ágaival. Eddigi eredményeink elsősor­ban a táplálkozás és a folklór te­rületén jelentkeztek, de a kutatás­sal lehetőség nyílik arra, hogy rá­mutassunk a táplálkozásnak a gazdálkodással, a társadalmi vi­szonyokkal való összefüggésére A kutatás várható eredményei I. Alföldi népi táplálkozási ar­chívum létrehozása és rokon té­májú kutatások számára hozzá­férhetővé tétele. II. Publikációk az alábbi téma­körökben: II/l. A hétköznapi táplálkozás rendjének változásai a XVIII. századtól a XX. század utolsó harmadáig II/2. Az étkezések, a heti ét­rend és a táplálkozás éves rendjé­nek rendszere az Alföldön II/3. A hétköznapoktól eltérő alkalmak táplálkozása és változá­sai Munkaalkalmak táplálkozása ínséges időszakok táplálkozá­sa II/4. Az ünnepek táplálkozási rendje Az emberi élet fordulóinak ün­nepi táplálkozása Az esztendő ünnepeinek táp­lálkozása III. Publikációk az alábbi té­makörben: III/l. A nyersanyagok táplál­kozási rendbe kerülése és kiszo­rulásuk menete III/2. Táji különbségek a táp­lálkozás rendjében III/3. Társadalmi rétegződés és a táplálkozás IV. Az alföldi népi táplálkozás monográfiájának előkészítése A kutatás kapcsolódik az ugyancsak OTKA-pályázaton el­ért támogatással folyó Szolnok megye folklórja kutatási témá­hoz. Befejeztével távolabbi cél a táplálkozás tárgyi kultúrájának muzeológiai szempontú feldol­gozása és tematikus kiállításokon történő közreadása, valamint tárgy katalógusok készítése a népi táplálkozás múzeumban fellelhe­tő tárgyaiból. Dr. Bereczi Ibolya rábbi privilégiumainak zömét s a szabadparaszti státust. A megvál­­takozás a korábban jogilag egysé­ges társadalom fokozatos tagoló­dásához vezetett, kialakult egy megváltakozásban közreműkö­dött, terheket vállaló s földhöz jutó földváltó (redemptus), s egy abból kimaradt, vagy csak minimálisan közreműködött birtoktalan (irre­­demptus) réteg, s a javakból és jo­gokból való részesedés mértékévé is mindinkább a redempcióhoz va­ló hozzájámlás vált. A redempciótól a polgári forra­dalomig terjedő időszak jászkun társadalomtörténete jórészt még ismeretlen, s számtalan problémát vet föl. így például hiányosan is­merjük a helyi társadalom (társa­dalmak) szerkezetét. Számos eset­ben kimutatható, hogy a két alap­vető jászkun társadalmi réteg mel­lett vagy éppenséggel ezeken belül még több kisebb kategória, átme­neti csoport is létezett, s a társa­dalmi tagolódás nem ritkán az egyes településeknél is eltéréseket mutat. Ugyancsak különbségek fe­dezhetők fel a társadalmi rétegek százalékos megoszlásában, sőt az egyes csoportok jogi viszonyaiban is. A Jászkun kerület központi szervei ugyan számos esetben köz­pontilag igyekezték mérsékelni ezeket az eltéréseket, s a jogi egy­ségesítésre törekedtek, ám ez a fo­lyamat - melynek főbb állomásai még szintén feltáratlanok - csak részleges eredményeket hozott. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a Jászkunság három nagy, egy­mással területi kapcsolatban nem lévő részének (Jászság, Nagykun­ság, Kiskunság) társadalma bizo­nyos különbségeket mutat, s ezen belül helyezkednek el az egyes te­lepülések is. A jelzett egyedi voná­sok kialakulásának okai leginkább a redempció helyi sajátosságaival magyarázhatók, melyek azonban csak töredékesen ismertek. Ugyancsak sok a hiányosság a vizsgált, több mint százéves perió­dus alapvető társadalmi tendenciá­inak feltárásánál. A jelek szerint egy erőteljes vagyoni differenciá­lódás zajlott le, melynek során több esetben is a végletek erősöd­tek fel. E folyamatokra gyakorta különböző módon reagáltak a kö­zösségek s a kerületi szervek, ám nem ritkán ugyanazokon a szinte­ken is pár évtized múltával ellen­tétes szellemű törekvések figyel­hetők meg. A számtalan probléma megoldása alapvetően levéltári kutatásokat igényel, döntően a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár, a Bács-Kiskun Megyei Levéltár Halasi és Félegyházi Részlegeinek anyagában, illetve az Országos Levéltárban. Ugyan­csak fontos, sőt nélkülözhetetlen a későbbiekre a nagyszámú jászkun kerületi összeírások legfontosabb­­jainak számítógépes feldolgozása, esetleg kiadása. A Jászkunság tör­téneti kutatottságának mértéke alapján a közeljövőben minden­képpen nagyobb, szintetizáló munkák, tanulmányok létrehozá­sát igényli, melyek részint a rokon társadalomtudományok hasonló törekvéseihez is kapcsolódnak. Dr. Bagi Gábor Magyarország népei és etnikumai a honfoglalást megelőző évszázadokban (VIII-IX. SZÁZAD) A Kárpát-medence történetének egyik erősen vitatott és problema­tikus kérdése az, hogy vajon mi­lyen etnikumokat, népeket találtak itt a hont foglaló Árpád magyarjai? A kérdés megválaszolásához az írott források adatain túl - ezek ér­telmezése is többféle a történeti szakirodalomban - fontos új ada­tokkal szolgálhatnak a régészeti feltárások, hiszen a sírok és telepü­lések régészeti, antropológiai, zo­ológiái és egyéb anyaga perdöntő lehet a vitatott kérdések eldöntése­kor. Mai ismereteink szerint a ma­gyar honfoglaláskor (894-95) éle­sen különböző képet mutat a Du­nántúl és az Alföld népességtérké­pe (jelen pályázatunkban nem tart­juk lehetségesnek - sajnos - a mai politikai határokon kívüli intenzív kutatást). Míg a Dunántúl etniku­múi (népei!) - frankok(?), a szlá­vok, az avarok - a viszonylag jól keltezhető temetők, falvak, váro­sok, templomok stb. feltárásainak eredményeként jól ismertek, addig az Alföld központi területein alig­­alig találunk leleteket. Pedig ezek a területek mind a VIII. században (az Avar Birodalom virágkorá­ban), mind pedig a X. században (a magyar honfoglalást közvetlenül követő évtizedekben) sűrűn lakott vidékek voltak. Fenti állításunk igazolására csupán egy példát em­lítünk: Szolnok megyében, a Tisza két partján, hetvennél több avarko­ri lelőhelyet ismerünk, s a magyar temetők száma is meghaladja a fél­százat. Egy korábban írott cikkemben (IX. századi leletek az Alföldön. Történelem, Régészet, Néprajz... Debrecen 1991. pp. 19-26.) részle­tesen idéztem régész, történész kollégáim véleményét a leletek hi­ányának okairól, illetve a lehetsé­ges történeti értelmezéséről. így csupán itt jelezni szeretném, mint­egy összefoglalásképpen, hogy egy olyan ellentmondás-párban lá­tom a korszakról alkotott vélemé­nyek lényegét, melynek egyik ol­dalán mértéktartó régészeti körök nemigen tudnak a IX. századból régészeti leleteket kimutatni, más­felől a másik vélemény követői (például: László Gyula, Engel Pál, Szegfű László, Vékony Gábor) nem tudják „elképzelni”, nem tartják „valószínűnek”, hogy a Kárpát-medence centrális területei lakatlanok lennének majd egy egész évszázadon keresztül Pályázatunk négy éve alatt ása­tásokkal szeretnénk, ezen egymást látszólag kizáró vélemények vala­­melyilkéhez újabb adatokat gyűj­teni. Ehhez elégséges alapnak tű­nik néhány idáig végzett ásatásunk (pl. Jászapáti-Nagyállás úti avar temető, tiszasülyi és szolnoki hon­foglaláskori temetők). Különösen izgalmasnak látszik a Tiszaörs Ki­lences-homokbánya nevű lelő­hely. Itt az eddig feltárt sírokban olyan leleteket találtunk, melyek IX. századra történő keltezése fe­lettébb valószínű. Ugyancsak iz­galmas lehetőségeket látunk az analógiák összegyűjtése után a te­mető etnikumának meghatározá­sánál, hiszen leleteink párhuzama­it a hasonló korú szláv környezet­ben találtuk meg. Ugyanakkor vannak olyan „avar’ ’ tárgyak is, melyek IX. szá­zadra történő keltezése igen való­színű (ilyenek a „bőcsi lelet és kö­ré ”-hez tartozó lószerszámvere­tek, vagy pedig a „mátészalkai szíjvég és köre” övveretei). Mindezen lehetőségek ásatáso­kon történő hitelesítése a Kárpát­medence alföldi, IX. századi etni­kai képéhez újabb, véleményünk szerint fontos adatokat eredmé­nyezne. Fontosnak tartjuk ezt már csak azért is, mert a magyar hon­foglalás 1100. évfordulójának megünneplésekor nem lehet kö­zömbös, hogy eleink milyen kör­nyezetbe is érkeztek, vagy az sem, hogy a magyarság etnogenezisé­nek végső fázisában milyen népek olvadtak be, lettek magyarrá ezek­ben az évszázadokban. Pályázati programunk eredmé­nyeit 1995-ben (esetleg 1996-ban) Szolnokon a Szolnoki Galériában egy nagy kiállításon kívánjuk be­mutatni, ezzel a kiállítással csatla­kozva a Magyar Nemzeti Múzeum által szervezett ünnepi programso­rozathoz (kiállítás, katalógus). A kiállításhoz kapcsolódó tanul­mánykötetben (valószínűleg né­met nyelven) a VIII-X. század leg­újabb alföldi kutatási eredményeit kívánjuk a tudományos közélet elé tárni. Mindezt kiegészítené egy nem­zetközi konferencia, melynek szervezésében együttműködnénk a Magyar Nemzeti Múzeummal, az MTA Régészeti Intézetével és néhány alföldi megyei múzeumi szervezettel (Bács-Kiskun, Csongrád, Békés, Hajdú, Bihar megyék). Dr. Madaras László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom