Új Néplap, 1991. október (2. évfolyam, 229-255. szám)
1991-10-26 / 251. szám
10 Irodalom 1991. OKTÓBER 26. Olvasta-e? A látogató 1969-ben jelent meg először, a hatvanas évek végének bonyolult, perspektívákat élesen megélő, majd elveszítő hangulatában. A gyámhatósági előadó „kalandja” szinte berobbant akkor az ébredező magyar irodalomba. Azóta szinte irodalomtörténeti közhely, hogy A látogató az újjászülető magyar próza egyik kezdőpontja, inspirálója. De nem csupán az úttörőknek kijáró tisztelet illeti meg. Újraolvasva örömmel tapasztaljuk, hogy kiállta az idők próbáját, mit sem veszített eleven erejéből, víziója ma éppolyan hiteles, nyomasztó, meg- és felrázó, mint keletkezése idején volt. Ott a helye az új nemzedékek könyvespolcán. Hogy az alábbi részletek közlésével ezúttal is felhívjuk olvasóink figyelmét a kisregényre, annak „időszerűségét” az a magas irodalmi díj adja, amelyet a német könyvkiadók ítéltek oda a közelmúltban a kiváló magyar írónak. SZABÁLYOZÁSOK o Folytassa, kérem, mondom az ügyfélnek. Megszokásból csupán, sejtem, mit fog mondani, s kételkedem őszinteségében. Tovább panaszkodik, magát mentegeti, másokat vádol. Néha sír, rendszerint köntörfalaz, haszontalan töltelékszavakat ismételget, meg akar szabadulni valamitől. Helyzetét kétségbeejtőnek tartja, én szokványosnak, keresztjét bírhatatlannak, én huzamosan elviselhetőnek, öngyilkosságra célozgat, elengedem fülem mellett, azt hiszi, megmenthetem, nem mondhatom meg neki, mennyire téved. Arca időnként cserélődik, a változatok átrajzolódnak egymáson. Egyik porhanyósabb, másik tömörebb, egyik elmállott már, másikon a hús még rásimul a csontra, egyiket már elfelejtették, másikra még figyel valaki rajtam kívül is. Vérerek titkosírása, faggyűnyílások kráterei, májfoltok, hegek, anyajegyek hegy- és vízrajza, domborodó és süppedő felületek, szögletes, íves megsemmisülő árkok, félbehagyott gyűrődések, olvasatlan magyarázó ábrák bonyolult, elrontott, túlságosan is hosszadalmas kísérletekhez. Mindegyiket tanulmányozhatta egy tanácstalan szempár, megengedem, szenvedélyesebben az enyémnél, de hogy tárgyilagosabban-e, kétlem. Ellenfelek és cinkosok vagyunk, leszármazottaiknak, meglehet, kevesebb köze lesz hozzájuk, mint nekem volt, kortársuknak. Kihűlt, felkötött állú arcuk még a semmiben nyugszik. Kelletlenül, de gyakorlottan nézem a hozzá készülő vázlatokat. © Negyedik emeleti szobámból, íróasztalomtól bal kézre, kétszámyú ablak nyílik a zárt udvaros, körfolyosós hivatali épület szemközti falsíkjára. Napok óta fúj a szél, a kéményfüst ferdén lecsapódik a teret négyzetesen átkaroló korlátrácsok között a bádoghordókkal és kátrányos acélcsövekkel elborított betonudvarra. Pillanatokra kiegyenesedik, haragos épületeket tornyoz a magasba, amíg vissza nem emyed a lépcsőház félkörívétől és a négy faltól határolt katlanba. Otthonosabb, ha áttetsző ernyője ráhajol az üresség négyemeletes oszlopára. Itt vagyunk, a magunk világában, körben egymásra villanó ablakok, szabálytalan sorozatokban csapódó ajtók s a magas korlátrudat markoló ügyfelek között, betokozva a társadalmi rendszeretetnek ebbe az ötlettelen dobozába, amelybe reggelenként, tíz éve már, magam sem tudom, miért, úgy búvok be, mint az ágyamba. A füstemyő ismét fölszakadt, a felső ablakkeret és a szemközti tetőgerinc között téglalap alakú égmetszet látható, tünékeny, fehér csík osztja ketté, lökhajtásos katonai repülőgép húzott át a város fölött. 0 Egy öregasszony be akart jönni a hivatalba, hogy segélyt kérjen az illetékes ügyosztályon. Nem volt sem nyugdíja, sem adakozó hozzátartozója. A hivatal vaskapuját azonban nem tudta kinyitni; új, erős rugót szereltetett rá a gondnok. A géppel feltámasztott állú portás üvegkalitkájából egy darabig figyelte a körúti porhó függönyéből kibontakozó öregasszonyt, de mert a szeme gyulladásos volt, kis idő múltán szokása szerint lehunyta. Az öregasszony elcsüggedt, nem erősködött tovább, hazament, és felakasztotta magát a függönyrúdra. Előzőleg levelet írt a hivatal elnökének, ebben elpanaszolta, hogyan akadt el a mozdíthatatlan kapunál, s kérte, adassa át minden holmiját fukar nevelt fiának. Az elnök ideges lett, lehordta a gondokot, ez pedig utaasította a szerelőket, hogy cseréljék ki a rugót. Meg is tették, majd egy hónap múlva. Addig is reggelenként félelmesen nyikorgott és dörrenve csapódott be az érkezők mögött a hivatal vaskapuja. Ügyesen kellett besiklani a részben, az udvariaskodónak irgalmatlanul a sarkára zúdult. A korosabbak kissé várakoztak előtte, amíg egy erőteljesebb hivatalnoktárs be nem segíti őket e nyershússzínű műmárvánnyal borított előtérbe. Mindennapos gorombaságaival ez a zajos alkotmány barátom lett, mint egy tábori véreb, amely nem tudni, miért, már sosem harap meg. o A kapubejáratot és a kelkáposztaszagú előteret nem szívelhetem. A falon a hagyatéki előadó felhívásai, magányosan elhalt, idős emberek örököseit szólította fel, jelentkezzenek az elárvult ingóságok átvételére. Gyámügyi feőelőadóként hagyatékot már nekem is kellett leltároznom, piszkos munka, de van bennen némi savanyú meghittség. A végzéseken - akaratlanul is rájuk téved a szemem - zamatos, öreg nevek cserélődnek. Hozzájuk képzelem a gödrös diófa ágyakat, a béna ingaórákat, az elkeskenyült evőkéseket, a kihűlt lábbeliket, meg az aranykeretben egymás mellé ragasztott családi fényképek időtlen mosolyát, a gazdájuk nélkül lim-lommá züllött tárgyak fakó hiábavalóságát. Jobboldalt tehát a műmárvány a halottaké, szemben vele az üvegkalitka az abronccsal rögzített nyakú portásé. Reggelenként jóváhagyóan pislog a belépőkre, bólitani már évtizedek óta képtelen. Egyetlen pillanatra áll csak fel, mikor az elnök belép. Fülkéjében üdvözlő szavakat suttog, és nyomorék kezével megkocogtatja az ablaküveget. Az elnök A látogató visszakopog, és bátorítóan mosolyog. Elhullajtott, felületes mosolyával gazdagon a portás legszívesebben e perctől fogva délután öt óráig, az elnök távozásáig, hallgatna. A nap két figyelemre méltó eseménye közül az egyik már mögötte van. Tizenhárom órakor azonban be kell zárni a kaput, és értésére adni a kilincset rázó közembereknek, hogy félfogadási időn kívül semmi keresnivalójuk az épületben. Az ügyfél természete szerint fontoskodik, talán meg sem lehet róni érte, valamire szüksége van, s ettől tolakodó lesz és nehézkes fölfogású. Nem elég hát a mogorva fintor, sem a hessegető kézmozdulat, néha meg is kell szólalni: „Mondom, csak holnap! Kivételt nem teszek. ” De ha az állam embere közelít, a gépesített koponyájú öreg szempillantás alatt leolvassa arcáról azt a szórakozott biztonságot, mely az intézmények képviseletében járó személyt megkülönbözteti a maga ügyében akaratoskodótól. Ilyenkor, akár egy fotocellás készülék, már nyitja is a kaput, de a köszönést nem mindig viszonozza. A bájtalan öregúr hamarosan átrepül az üvegkalitkából a szemközti falra. Múltkor megkérdeztem, végrendelkezett-e már, azt mondta, ráér még, amúgy sincs senkije, s még leginkább annak örülne, ha vele együtt elégetnék mindenét. 0 Iratszekrényem egyik rekesze tele van mindenféle nem hivatalos kacattal, emlékeztető aprósággal. Sok egyéb között kegyeletből őrzöm az emberi lelemény, ha nem is ritkaságértékű, de figyelmet érdemlő tárgyi bizonyítékait. Háromágú szíjkorbács, furatos, ólombetétes bambuszbot, gyertyánból faragott kaloda, kikötésre alkalmas emelőszerkezet - háziipari tennék valahány. Apák, anyák működtették e szerszámokat, talán nem is lelték örömüket benne, szigorukért - mondogatták - a gyermek utóbb még hálás lesz. Vannak fényképek is. Az egyiken kacér öregúr látható: szobája ablakában, leeresztett alsónadrággal, székre kapaszkodva áll, finom karlendítéssel csókot dob maga elé. Gyógypedagógiai iskolában lakott szemben, az egyik tanítónő fényképezte le az ablak sarkából. Ott voltam a kihallgatásán. Eleinte azt hittem, közönséges önmutogató, később azonban kiderült, hogy elhajló nemiségét tucatnyi szellemi fogyatékos kisfiún és kislányon gyakorolta. A gyermekek kíséretében eljöttek szüleik is, a folyosón rávetették magukat a fogdából elővezetett őrizetesre. Három tagbaszakadt nyomozó védte meg a lincseléstől. A kihallgatószobában sírt, arccal a földre dobta magát, vallatóinak durvasága miatt kesergett. Tulajdonképpen sajnáltam, kértem a nyomozót, csendesebben szóljon hozzá. Még aznap agyvérzést kapott, az ügyész ideiglenesen szabadlábra helyezte. Felépülése után éjjel a Városligetben megfojtott egy hazulról elcsavargó gyermeket. Mondják, a Gyűjtőfogház udvarán előzékeny mosollyal indult a kötél felé, nyakát simogatta, de a zsámoly előtt összesett. Hatóságilag elrendelt halála előtt két perccel szívszélhűdés végzett vele. Gyűjteményem tartozéka egy hangszalag is, ha lejátszanám, leánysikoly, nyöszörgés, vergődő testek dobbanása, tárgyilagos biztatások, s a háttérben rádióból szóló táncdalok hallatszanának. Rosszkedvű fiatalemberek kívánták megörökíteni emlékezetes félóráikat általános iskolás leányok társaságában. Egy kivételével utóbb valamennyi lány belenyugodott az erőszaktételbe, némelyikük önként is feljárt utána a kalandjuk színhelyére. Az egyik így magyarázta: „Először inkább rossz volt, azután inkább jó. Ha nagyon unatkoztam, felmentem Kicsi Arabékhoz, három fiú, tetszik tudni, érdekesebb, mint egy. Legalább történt valami.” A börtönben Kicsi Arab meghibbant, emlékei elhagyták, másodnaponként kanalakat nyelt, a foglárok nem győzték tömni belé a főtt burgonyát. Átkerült a „viccesekhez”, rácsos ágyból cserélhet téves eszmét elmebeteg rabtársaival. Van itt egy gyermekrajz is. A címe: Szellemirtás. Tízéves fiú rajzolta asztalom sarkán aznap, amikor intézetbe vittem. Tátott szájú, csupa fog cethal beleiben csuklyás szellemek tolonganak. Harci láncba sorakozó gyermekek nyílzáport zúdítanak rájuk. Az egyik alagút kiöblösödésében szétvetett karral hever egy kis alak, fölötte magyarázó szöveg: „ Ez én vagyok, Laci. Tudom, hogy nem álltok bosszút értem.” Laci egy éve halott, kiszököt az intézetből, s tudatködös bolyongása során megpróbált fölkapaszkodni a Gellért-hegy sziklafalán. Már majdnem a csúcsig ért, amikor lezuhant. Ami a bosszúállást illeti, igaza volt, nem sok kárt tettem a csuklyás szellemekben. Végül egy poros, őszi hajfonat, aranyszalaggal átkötve, a szalagon ajánlócédula panaszos üzenettel: „Emlékül a Teremtőjéhez készülő öreg Karolától, aki öt éve hiába kéri doktor urat, hogy hagyja el végre a fekete kecskék nyáját, és térjen meg az Úr fehér bárányai közé.” Karolát én helyeztem gondnokság alá, emiatt neheztelt rám, gyakran felkeresett, és meg akart téríteni. Csüggesztően hosszú hitbuzgalmi költeményeit is felolvasta nekem, s ragyogó szemmel várta a méltatást. Gyakran elhatároztam, hogy kidobom, végül mindannyiszor megdicsértem. A napokban elmentem a temetésére, egybeesett egy hivatalnoktársaméval. Hívő testvérei, a fehér bárányok, zsoltárokat énekeltek Karola nyitott sírja körül. Kicsi öregasszonyok voltak, szúrós nézésűek, pállott szag terjengett körülöttük, mogorván figyelték Karola protestáns kalandját. A pap is mérgesen hallgatta az öregasszonyok nem odavaló zsoltárait. Napszemüveges fiatalember kattogtatta a fényképezőgépét, tőle való a hajfonat mellett a mérsékelten felvirágozott sírdomb képe s egy másik kép kollégám végtisztességéről. Emlékezetemből még fölnyomulnak a kartárs ravatala előtt mondott búcsúszózatok, a nyomtatott kor, nem, hivatali beosztás szerint személyre szabott sírbeszédmintákból kiválasztott fordulatok, melyeket háttal a gyásznépnek előbb a hivatal, majd az egymást fontossági sorrendben követő intézmények és társadalmi szervezetek szerényen díjazott temetőszónokai intéztek az eltávozotthoz, aki ünneplőben, végérvényesen összezárt állkapoccsal kínálta megtekintésre a boncterem hűtőszekrényéből kiemelt maradványait az egyforma, fekete drapériákkal és fehér rózsakoszorrúkkal telezsúfolt ravatalozófülkék egyikében. Ott állt lökdösődve és karéjban a lámpalázas dalárda is a letegezett és felmagasztalt hulla körül, a karvezető izzadt tarkóján búcsúzóan világolt a délutáni napfény vízszintes sugárzása, hiányos, nikotinköves fogsorok rágták elszántan a gyászdal - szemfedőt, lobogót, dicső harcot és tiszta példát említő - nyúlékony strófáit, a kórussal szemben mozdulatlan ajakkal sugdolóztak a halottnézők, az olajozott sínen egyenletes robajjal csúsztatták be a koporsót a gyászkocsiba a posztósapkás temetőszolgák, éhes pillantások tapogatták az özvegy ázott arcát, s mikor a kissé elnyújtott szertartás végén az ideiglenes fejfa már ott bókolt a sírkert még langyos domborulata fölött, szép körívben repült az elnök keze a nedves zsebkendőt szorongató öregasszonykézhez, gyöngéd, szinte fiúi paskolgatás, erőnek kell lenni, ha valami gondja lesz, csak forduljon hozzá, puhán rugózva kanyarodott ki az elnök fekete kocsija a homályba révedt temetőből, szétszéledt a gyalognép is a környékbeli kiskocsmákba, a kertekben égő avar füstjét rázta a szél, izgatott macskák surrantak a kavicson, valahol dörögve lezuhant egy ablakredőny, a kocsmaajtóban elakadt egy hosszan kanyargó, vékony nevetés, rizling- és sültkolbászillatú órák, elpihenő lúdtalpak, a halál benn maradt a betonlábazatú kerítés mögött, holnap egész nap félfogadás, a szekrényekben gyűlik az aktahátralék, a kartárs nem eszik több kolbászt, viszont a feldolgozatlan ügyiratokkal sem kell vesződnie, nem kell osztályoznia a postai érkezést, hallgatni a szemben ülő ügyfelet, s az egymásba gabalyodó, szónoki közbeékelésektől szaggatott és ünnepélyesen kificamított értelmű mondatokból nem kell kiszűrnie a kérelmet, panaszt, vádaskodást, hogy kiválasztva a megfelelő határozatmintát, szabályozottan nyakatekert szólamokat helyezzen el a nyomtatványok kipontozott, üres soraira; fölényes ravatali arcát őrzi már csak a napszemüveges fiatalember jutányosán értékesített fényképe itt, a szekrényemben, sok egyéb nem hivatalos kacat és emlékeztető apróság között. 0 A másik iratszekrény kitárt ajtószámyaival oly esendően áll a meszelt fal közepén, mint egy hasműtétes öregember, amikor szétnyitja köntösét kezelőorvosa előtt. Reggelenként utálkozó szánalommal nyúlok a vén bútordarabhoz. Benne keltük és alszámuk szerinti sorrendben, három polcon sorakoznak az intézkedésre váró ügyiratok. Mindegyik kurta madzaggal átkötve, szabályszerűen iktatva, határidőbe téve, onnan kiemelve, valamennyi előzménnyel összeszerelve, változó iktatószámokon feltüntetve, társhatóságoknak betekintésre megküldve, onnan szamárfülesen visszacsatolva, temérdek irkafirkától, gondterhelten kiválasztott hatályos jogszabálytól meghízva, itt hevernek a kísérteties akták. Ha egyszer mind hangot adna, játszom néha a gondolattal. Micsoda hangáradat borulna ki a szekrényből. Gyereksirám, asszonyjajgatás, ütlegek pufogása, trágár acsarkodás, panasz, replika, száraz faggatózás, kurta beismerés, célzatos tanúvallomások, csüggedt hivatalnoki formulák, nyomozók dupla talpú kedélyessége, bírák elhadart ítélete, tanárnők holdfényes csacsogása, lélekbúvárok varázsigéi, kartársak ecetes tréfálkozása, az én magányos szitkozódásom, s a tárgyaknak még hányféle zöreje töltené be a szobát, mintha egy világvevő rádiókészülék hangszórójában valamennyi adóállomás egyszerre szólalna meg, s mindez együtt éppoly semleges hangtömeggé közömbösülne, mint amilyen semleges nyugalommal pihennek a szekrény polcain a belül már sárga akták. Az ügyiratcsomó kérelemmel, panasszal, bejelentéssel kezdődik, idézéssel, jegyzőkönyvvel, kivizsgálással folytatódik, majd határozattal lendül célja felé, s jogerősítve rátalál. Útját tetszetősen kimérik a vonatkozó rendszabályok, merészen fölébe magasodik az őt létrehívó, alantas sérelemnek, s éli a maga eljárásjogi finomságoktól szellemes életét. Az igazat megvallva, gyér rokonszenvvel figyelem aktáim meredek elszabadulását a bennük tárgyalt emberéletek gomolygásától, s még kárörömre is hajlamos vagyok, mikor az ügymenet hivalkodóan szabályos kanyarulatai után lehanyatlanak az irattárba. Néha azonban olyasféle szánalmat érzek egyik-másik irattárba menesztett aktám iránt, amilyet tragédiaszerző érezhet akamok hősének bukásakor, hisz fölruházta mindennel - a dolgok hibás rendjébe avatkozó, erkölcsös szándékkal, tiszta intítékokkal, metsző szólamokkal, az élet apróságait is lényegessé hevítő szenvedéllyel -, s mégis előre látta: buknia kell. Ha belehasítanak, talán sikerül megzavarniuk az emberi gyöngeségek tenyészetét, de mint eleven hús az idegen anyagot, a mindennapi élet kigennyezi magából a türelmetlen rendszabályokat, a megvesztegően feszes indokolásokat, mindent, amiben szigorú és elhatárolt következetesség van, majd ravaszul, lágyan, soha nem várt módon elrendezi a maga dolgait. Szánandó, cudar, s néha kissé nevetséges aktáim sorsa. Konrád György:
