Új Néplap, 1991. október (2. évfolyam, 229-255. szám)
1991-10-01 / 229. szám
1991. OKTÓBER 1. Megyei körkép 3 ÚJJÁSZÜLETIK A TISZAUGI HÍD • Jól halad a tiszaugi Tisza-híd felújítása. Többek között a MÁV dolgozói már a sínpályát állítják be. Fotó: T. Z. SORRA ZÁRJÁK BE AZ ÜZEMEKET Önmagát sorvasztja az Állami Építőipari Vállalat VEVŐRE VÁR A MUNKÁSSZÁLLÓ Bizonyára sokan vannak úgy, hogy időnként megállnak a lakásuk közepén, s a falakat bámulva azon törik a fejüket, hogy vajon mi kerülhetett ott tíz-tizenöt vagy esetleg húsz évi fizetésükbe. Jó közgazdász módjára válaszolhatnánk azzal, hogy mindennek emelkedik az ára, drága a tégla meg a cement, ám azt hiszem, hogy a kutya máshol van elásva. Mert mindamellett, hogy valóban rosszabbul élünk, tetézi a bajt, hogy a nagy építőipari vállalatok még manapság is az elmúlt évtizedek szociális terheit nyögik. Hisz korábban nyakukba varrták a munkásellátást, meg kellett oldaniuk az ott dolgozók 'tkeztetését, elhelyezését és ^állítását is. S ez mind növelte költségeket. Emiatt ma már sa jutottunk, hogy egyszerűen hetetlen a lakásra valót összepórolni. Tán még a miniszteri fizetés is kevés lenne ahhoz, hogy gyorsan elérhető közelségbe kerüljön az a nap, amikor az ember aktatáskájába teszi összespórolt forintjait, hogy elinduljon lakást venni. így aztán sorra mennek tönkre a különböző építőipari nagyvállalatok, mivel senki sem ellensége a saját pénzének, s így inkább azokat a cégeket meg maszekoit foglalkoztatja, akik plcsóboan vállalják a munkát. Úgy tűnik, hogy sok más céghez hasonlóan a Szolnok Megyei Állami Építőipari Vállalatot is szép lassan eléri a végzete. Mert mint dr. Lits József igazgató elmondta, az eltelt egy esztendő alatt nem sok sikerélményük volt. Itthon, az ismert okok miatt alig akad megrendelésük, s különösebben az sem vigasz számukra, hogy Hamburgban irodaházat, szállodát meg lakásokat építenek. Az igaz, hogy az ottani munkák nyereségesek, csakhogy a kinn dolgozó kétszázegynéhány ember nem tudja eltartani az itthoni ezerháromszázat. Ezért nincs más hátra, mint az alapos „fogyókúra”, s pénzzé tenni mindent, amíg nem késő. Persze ez sem ilyen egyszerű, mivel állami vállalatról lévén szó, az eladáshoz az Állami Vagyonügynökség előzetes engedélye szükséges. Mindenesetre egy tény: a cég sorra zárja be üzemeit, és küldi el dolgozóit. Nem is nagyon tehet mást, mert nem sokáig tartható az az abszurd helyzet, hogy például hitelekből finanszírozzák veszteségeiket, s ugyancsak abból fizessék dolgozóik munkabérét. Mostanában már arról is hallani, hogy igyekeznek megszabadulni négyszáz ágyas munkásszállójuktól, mivel a bevételek ott sem fedezik a kiadásokat. Erre példa, hogy az idén augusztus 31-ig a munkásszálló összes költsége 8 millió 200 ezer forintra rúgott, miközben csak 5 millió 400 ezres bevételt értek el. A különbség ugyancsak veszteségüket gyarapítja. Ezért mindéképpen szeretnék eladni az épületet 250 millió forintért. Eddig - mint megtudtuk - huszonegy vevővel tárgyaltak, s az érdeklődők között van a Szolnoki Polgármesteri Hivatal, hogy ott diákotthont alakíthasson ki. De mint hallani, a megyei rendőrfőkapitányság is szemet vetett az épületre, mert ha megvennék, akkor oda a városi rendőrkapitányságot helyeznék el. Az építőipari vállalatnak tulajdonképpen létkérdés, hogy minél gyorsabban tető alá hozzák az üzletet, mert ellenkező esetben könnyen előfordulhat, hogy 481 milliós hitelállományuk esedékes részleteit sem tudják kifizetni, s akkor nem nehéz megjósolni, hogy mi következik: a csődeljárás. Ezt persze mindenképpen el szeretnék kerülni, mert a végcél úgyis az, hogy a vállalatot privatizálják, és részvénytársasággá alakítsák át. Külföldi érdeklődők már vannak, ám úgy tűnik, hogy ők is a vállalat tönkremenésére játszanak. Legalábbis erre utal az a tény, hogy az egyik német cég a vállalat 1,3 milliárdos vagyonának 51 százalékát mindössze 10 millió márkáért szeretné megszerezni. Most persze még megy a huzavona, de nem kétséges, hogy az idő a külföldi befektetőnek dolgozik. N. T. ÚJ TÍPUSÚ KAPCSOLATOK Alföldi megyék településfejlesztési együttműködése A helyi önkormányzatok megalakulása óta ugrásszerűen megnövekedtek az új típusú kapcsolatok Jász-Nagykun-Szolnok megye, illetve a határos megyek települései között. Három megye, Jász-Nagykun, Heves és Hajdú-Bihar 11 városa és községe létrehozta a Tisza-tó menti települések szövetségét tiszafüredi székhellyel. Jászfényszaru és Boldogháza például közösen kezdte meg a két település gázellátásának a megoldását. Tiszafüred Heves és Hajdú-Bihar megyei szomszédaival készíti elő a földgáz bevezetését. Tápiógyörgye az alsó jászsági gázrendszerhez kíván csatlakozni. A közelmúltban várossá nyilvánított Jászárokszállás hevesi szomszédaival a szennyvíz elhelyezésén munkálkodik, megfelelő szennyvíztelep kiépítésével. Tószeg és Jászkarajenő között rövidesen összekötő út építése kezdődik, közös erőforrásból. Mint Jász-Nagykun- Szolnok megye önkormányzatának tanulmánya megállapítja, a szakmai, módszertani kapcsolat is intenzívebbé vált a megyehatár menti településekkel. Ezek elsősorban a szolnoki agglomerációban a Jászságban és a Tiszazugban jellemzőek. Előrelépést jelent, hogy az idén az alföldi megyék szövetsége keretében hat megye létrehozta a nagyalföldi alapítványt. Az együttműködési rendszerben Jász-Nagykun- Szolnok megye aktív kezdeményező szerepet tölt be a közösen megoldandó feladatok érdekében. / A %edcíi jegyzet Október 1: az idősek világnapja Ma délelőtt 11 órakor a tiszaligeti Olajbányász-sportcsarnokban tartják az idősek világnapjának megyei megemlékező ünnepségét. A fővárosban délután 14 órakor a Pesti Vigadóban Göncz Árpád köztársasági elnök és Surján László népjóléti miniszter jelenlétében szólnak a magyarországi idősekhez, a magyarországi idősekről. Ez a nap, október elseje az ENSZ közgyűlésének határozata szerint ugyanis mostantól minden évben az idősek világnapja. Hát igen, mondhatja az olvasó, miért is ne lenne az idős korúaknak is napjuk, amikor évtizedeken át annyi hasonló napot ültünk meg. Miért ne lenne az egész világon esztendőnként egy nap, amikor az öregek tiszteletére szólnak megemlékezések, ünnepi beszédek, műsorok, amikor róluk szólnak a fiatalabb korosztályok? Szép gesztus, szó se róla. Nyilvánvalóan világjelenség késztette, ösztönözte az Egyesült Nemzetek Szervezetét, hogy kimondja, vegyük észre, mindenütt a világban nő az idősek száma, miként nő az emberi élet hossza is. így, érthető, hogy országonként és világrészenként egyre több az olyan ember, aki múltjába révedve a jelent figyeli aggodalommal: mit hozhatnak neki napok, hetek, hónapok, s vajon hány év még a határ, az élet? S milyen az élete? Békés, boldog, zavartalan, vagy nyugtalansággal teli, - amilyen a világ? Hát igen, mondhatja az olvasó, amikor naponta "halljuk határainkon nem is túlságosan túlról a viaskodások, háborgások és polgárháborúk, tüntetések és merényletek hírét, amikor esténként a tévé képernyőjén kibombázott öregaszonyok, gyermekeikért aggódó anyák, tankok mellett civódó idős hölgyek, fiaikat hazaváró, hazakövetelő anyák, nagymamák láthatók - hát igen, elegük van a mai világban az időseknek is itt, Kelet-Közép-Európa államaiban is. És, ezzel, a körülöttünk zajló, tengernyi életellenes ténnyel még korántsem teljes az idős korúakat körülvevő félelem. Kitapintható válságjelenségek között élnek - kenyérgondokkal, a mindennapi megélhetés sok keserűségével sokan, nagyon sokan. Talán nem túlzás, hogy hazánk két és félmillió körüli időskorú népességéből jó, ha félmillió él esetleg gondtalanul, ha ennyinek van biztonságos otthona, megélhetése. Á többi, a többség? Hát igen, mondhatja az olvasó, most jön a szokásos sirámok özöne. Kicsi a nyugdíj, és romlik a kicsi pénz, sőt, az leginkább. És a nyugdíjasok zöme már azon sem törheti a fejét, hogy ha egészséggel, erővel még bírja, megint kenyérkeresetre adja a fejét - mert nincs hová mennie, hol kell manapság az idősek munkaereje, tudása, amikor a pályakezdő fiatalok, az unokák egy része is munkanélküli segélyből kényszerül élni. És kitől várhat segítséget az idős ember? Gyerekétől akinek egyre nehezebb gyerekei - az unokák - nevelése is? Akik uzsorakamatos otthonokban élnek, akiknek épp úgy gond, hogy közelít a tél, a fűtési szezon, mint bárki másnak? Egyre kevesebb az olyan leszármazott, aki jó szívén kívül mással is gondolhatna szülőjére. Ma, október elsején az ENSZ-közgyűlés határozata szerint megtartjuk az idősek világnapját. Emlékezünk és emlékeztetünk. A magyar idősek a Nyugdíjas Egyesületek Országos Szövetségének, a Nyugdíjas Kamarának szavait is meghallhatják ezen az ünnepen. Nevükben követelik a nyugdíjak reálértékének megőrzését, az özvegyen maradó, szerény jövedelmű nyugdíjasok helyzetének javítását, a régi és az új nyugdíjak törvényben garantált egységét, olyan foglalkoztatási politikát, amelyben tudását, szakértelmét még az idős ember is kamatoztathatja, s természetesen olyan szociális hálót, amelynek szálai védőn óvnak minden időskorút a kilátástalanságtól, a krajcáros gondoktól. Hát igen, mondhatja az olvasó jókor hangoztatják ezeket a követeléseket, egy válságjelenségekkel teli gazdaságban, amikor háromszázezernél többre jövendölik év végére a munkanélküliek számát, amikor ki tudja, milyen átalakulás előtt álló társadalombiztosítás rendszere, ki tudja meddig nyúló és mikor életbe lépő új nyugdíjkorhatár a parlamenti viták témája? Amikor a kevéske bérért dolgozó áldoz - nem kérdezték, bírja-e - a munkanélküliek segélyezésére, amikor kimagaslóan nagy a társadalombiztosításijárulék, amikor... Hát igen, mondják az idős korúak október elsején, a világnapjukon. Mindezt ők is jól tudják, s a világért nem akarnak saját gyerekeik, unokáik elé állni, nem mondják, hogy egyedül ők várják, óhajtják, követelik a jobbat. (SJ) Rövid politikamentességem története Őszintén szólva egészen az utóbbi időkig képtelen voltam megérteni azokat az embereket, akik közömbösen viseltetnek a politikai kérdések iránt. Hogy lehet az, hogy valakit hidegen hagynak a sorsfordító események, a szemünk láttára zajló történelmi változások? Érthetetlenül inkább a maguk piti kis mindennapi dolgaival foglalkoznak, és nem látják a nagy összefüggéseket, tendenciákat. Egyesek odáig süllyedtek, hogy még a pártok programjait sem ismerik, az olyan fogalmakat pedig, mint a koncesszió vagy a frekvenciamoratórium, fel sem tudják fogni. Mennyivel gazdagabb az élet, ha tudja az ember, hogy milyen politikai események zajlanak környezetében. Jó érzés például személyesen ismerni azt a néhány embert, akik a megyében az MDF-et, az SZDSZ-t, a Fideszt, vagy a többi pártot jelentik. Izgalmas dolog elemezgetni egyegy politikai nyilatkozatot, majd a borítékolható ellennyilatkozatot, egy-egy Kónya- vagy Torgyán-gondolatot. Igaz, azt is észreveszem, hogy környezetem nem méltányolja különösebben politikai tájékozottságomat. Otthon a családdal szinte minden nap közelharcot kell vívnom a tv-híradóért, ők ugyanis mindig a kettesen sugárzott filmet akarják nézni. A baráti társaság pedig tapintatosan elhallgat, ha politikával rukkolok elő. Nem nyűgözi le őket még az sem, hogy nekem már volt módom interjút készíteni Torgyánnal, Petrasovits Annával és másokkal. Akkor viszont én hallgatok, ha egyéb kérdésekről van szó. Hallgatok, mert képtelen vagyok a hétköznapok apró ügyeiről fecsegni - meg aztán igazából azokhoz én nem is értek. így aztán az ilyen összejöveteleken többnyire csak csendben ücsörgők. Vegyes érzésekkel figyelem barátaim társalgását - némi szánalommal, mert megragadtak ezen a szinten, és némi irigységgel, hogy ők tudnak vidámak lenni, kikapcsolódni, felengedni. Az én politikára állított agyam nem engedi meg egy pillanatra sem a lazaságot. Történt aztán a nyáron, hogy sikerült hoszszabb időre szabadságra elmennem. Az első napokban még szent volt a tv-híradó, és nem múlhatott el déli és esti krónika a rádióban nélkülem, reggelente az újság átlapozása kávézás közben pedig a legfenségesebb percek közé tartozott. Aztán egyszercsak azon kaptam magam, hogy hajlok lemondani a tv-híradóról a vacsora, a film vagy egy séta kedvéért. Próbáltam korrigálni mulasztásomat, de egyre inkább erőt vett rajtam ’ a politika iránti közömbösség. Úgy nagyjából egy hét telhetett el, amikor már nem is hiányoztak a politikai nyilatkozatok és ellennyilatkozatok, a politikai rendezvények, a pártharcok és kompromisszumok. Közömbössé váltam irántuk, lesüllyedtem a hétköznapok szintjére. Azt sem tagadom, hogy akkor én a lesüllyedést felülemelkedésként éltem át. Rájöttem, hogy így is szép a világ, sőt! Jobb hangulatom, kevesebb konfliktusom lett a családdal, és a baráti társaságban sem voltam olyan kuka, mint régebben. Ha pedig véletlenül éppen akkor kapcsoltam be a tévét, amikor valamilyen politikai jellegű adás volt, csak mosolyogtam a képernyőn szereplőkön, és mi tagadás, még némi szánalmat is éreztem irántuk. Egyszer minden véget ér, a szabadság is. Az utolsó napokban elkezdett furdalni a lelkiismeret: pótolni kell az elmulasztottakat, hiszen a munkámhoz tartozik a politikai tájékozottság, így aztán lassan kezdett visszaállni a régi házirend: a híradó, az esti magazin, az újság és a többiek. De azt is megéreztem, hogy már soha nem leszek a „régi”. Belekóstoltam egy más világba, amiben jól éreztem magam, és igyekszem majd ebbői átmenteni valamit a munkás hétköznapokra is. Nem fogom hagyni, hogy csak a politika töltse be az agyamat, nem engedem, hogy agyonnyomja a hangulatomat. Biztos, hogy ezután már nem fogok sanda szemekkel nézni az úgynevezett közömbösekre, mert megértem, és egy kicsit irigylem is őket. Viszont azt is tudom, hogy már soha nem tudom teljesen kizárni gondolataimból a politikát. Beépült a reflexeimbe, hogy figyeljem a körülöttem zajló eseményeket. Talán az lenne a jó, ha tartósan össze tudnám egyeztetni a politikát a mindennapokkal, annak apró örömeivel, netán még bánataival is. Elhatároztam, hogy rajtam nem fog múlni. A politikától pedig várom, hogy engedjen engem egy kicsit szabadabban élni, gondolkodni, és oldja fel bennem azt a feszültséget, amit most még okoz. Berki Imre _____________________J