Új Néplap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-228. szám)
1991-09-07 / 209. szám
8 Irodalom — művészet 1991. SZEPTEMBER 7. E lsősnek lenni nem csupa gyönyörűség. Először is ott van az iskolatáska. Súlya fordítottan arányos a diákévek számával. A nyolcadikos csupán néhány salátát hord magával elegánsan a hóna alá csapott diplomatatáskában a tomacsuka és a walk- man között. Az elsősnek viszont igazi háromrekeszes hátitáskája van, hogy beleférjen az Olvasni tanulok, az Imi tanulok, a Matematika munkalapok, a Matematika feladatgyűjtemény, az írás munkafüzet, az Ákombákom, az Olvasókönyv, az Olvasási feladatlapok, a zsírkréta, a színeskészlet, a számolókorong, a számolópálcika, a logikai készlet, a tolltartó, a négyzetrácsos füzet, a simalapú füzet, a vonalas füzet, a tájékoztató füzet, a tisztasági csomag, a rajzfelszerelés, a gyurma, a tomaholmi és az uzsonnás csomag. Akkora táska persze nincs is, amiben mindez a préselődés veszélye nélkül elhelyezhető. Ezért aztán az elsősnek nemcsak a háta, a két keze is tele van: egyikben az uzsonnás szatyor, a másikban a tomazsák. Nem baj, mindez legalább nyomatékot ad neki, nem döntik föl olyan könnyen a folyosón, amikor a nagy üggyel-bajjal kinyitott bejárati ajtón át a tantermébe igyekszik. Vagy ha mégis elveszti az egyensúlyát, legalább a táskák és zsákok tompítják a kő fájdalmas ütését. Ilyen balesetek gyakorta megtörténnek. A folyosók áteresztőképessége ugyanis jóval kisebb, mint a rajta közlekedő diákok mennyisége. A nagyobbak már tudják, hogy a folyosó közepén kell haladni, mert a szélén köny- nyen nekivágódhat az ember orrának egy-egy hirtelenül kinyitott ajtó. Az pedig fölöttébb fájdalmas. Az elsős mindezt még nem tudja, ám szeptembertől szorgalmasan tanulgatja a maga kárán. A folyosó végén ott az első dé. Az elsős végre megérkezik. Leteszi táskáját a padra, uzsonnás zsákját a padba rejti, a tomazsákot mellégyömöszköli. Szerencsés, mert neki van a pad alatt polca. De Ferinek sokkal rosszabb, mert neki letört aljú pad jutott. Abban is szerencsés, hogy magas a padja. Igaz, így nem ér a lába a földig, viszont tud vele harangozni. A Ferinek ez is rosszabb, mert Feri nagy, a padja meg kicsi. Kék foltok vannak a térdén, úgy összeveri magát a padban. Hajaj, jobb lenne egyforma méretűre gyártani az elsősöket, ha már a padok egyformák. Miután lepakolt az elsős, a dzsekijét a fogasra akasztja. Sajnos sok a dzseki, kevés a fogas. így aztán aki fölülre rakja a magáét, azé íepotyog és összetapossák. Viszont amikor ki kell menni a szünetben, akkor az jár jól, akié fölül van. Az akasztás sikerreljárt, azelsős visz- szatér a helyére. Azzal kísérletezik - miután kirakta szépen a tolltartóját, a színes készletét, a Matematika munkalapokat, a Matematika feladatgyűjteményt, a négyzetrácsos füzetet, a számolókorongot, a számolópálcikát, a logikai készletet, valamint a tájékoztató füzetet -, hogy mindezt el is helyezze a padján. Nem könnyű. Merthogy a pad felének, ami nekijut, az alapterülete csupán törtrésze a fent felsoroltak alapterületének. Az elsős persze erről mit sem tud, így aztán minden óra elején megkísérli kirakni őket, hátha elférnek. Miután újból rájön, hogy ez lehetetlen, egymásra tornyozza az egészet, és a két kezével bekeríti, hogy le ne lökjék. Megkezdődik az első óra. Negyvenöt percig tart, éppen mint a nyolcadikosoknak vagy a gimnazistáknak. Ez is azt mutatja, hogy hat- és tizennyolc évest egyenjogúként kezel az iskola. Még szerencse, hogy a tanító néni kiszólítja azokat, akik elkészültek a feladattal. Az elsős gyorsan elkészül, mert neki a matematika a kedvence. Fejben összead, Csorba Piroska A kisbetűs élet kivon százig, de most írásban kell, és csak tízig, mert a többieknek még az sem megy. A gerince meg a lába már furcsán bizsereg, jó, hogy fölállhat, és kiviheti a füzetet, másképp mocorognia kellene, vagy harangozni a lábával, vagy körbeugrálni fél lábon az osztályt. Persze nem lehet. Azért nyúl jár, zöld nyúl. A zöld nyúl pedig egyest jelent. Az első osztályban mindenki fél a zöld nyu- laktól. A békákat viszont szeretik. A piros béka ötöst ér, a kék négyest. Az is jó. Az elsős nem is érti, miért bajlódik a tanító néni a zöld nyulakkal, miért nem írja rá, hogy egyes. Csöngetnek. Uzsonnaszünet. „Kézmosás!” - tapsol a tanító néni, és ők tisztaságcsomaggal a kezükben szép libasorban indulnak a fiúvécébe. Ott van az egyetlen csap. Amikor sorra kerülnek, zsonglőrként szorítják a térdük közé a zsákot, egyik kezűken a szappan, másikban a törölköző, a víz csorog . . . A lefolyón kívül a kövön is, mert a vécékagylók mindig eldugulnak. Büdös is van. A nagyfiúk röhögnek az elsősökön. A ceremónia után libasorban visszavonulnak az osztályba, kiszedik az uzsonnásszatyorból az ennivalót, és ha még van idő a becsengetésig, akkor bele is harapnak a szendvicsbe. Aki nem hoz otthonról elemózsiát, az kicsöngetés után rohan a büfébe. De az elsős sohasem ér oda elsőnek. Neki még nincs annyi esze, hogy fejfájásra vagy szükségére hivatkozva már kicsöngetés előtt kikéredzkedjen, és beálljon a sorba. Az elsősök többnyire otthonról hoznak uzsonnát. Aki ugyanis nem hoz, az nem is ehet. Hiába szorongatja a rávalót a markában, s hiába áll a sorban harmadikként vagy ötödikként, csak hátrébb kerülhet. Mindig elébe áll valaki, aki nagyobb. És tőle mindenki nagyobb. A nagyobbra pedig nem illik rászólni, de főleg nem ajánlatos. A büfés néni nem látja az elsősöket, mert a pult magas. A hangjukat se hallja, mert az meg cérna- vékony, és különben sem mernek megszólalni. Az optimistábbja azért ott álldogál a forintjait szorongatva becsönge- tésig. A következő szünetben már nem lehet enni. Az azután következőkben sem. Azok levegőzőszünetek. A levegő ugyanis egészséges. Jönnek az ügyeletesek, és kizavarják őket az osztályból. Mindenkit. Rendnek kell lenni. Csak a hetes maradhat benn. Az megeheti az uzsonnáját. Az elsősök szeretnének mindig hetesek lenni. A nagyobbak persze bliccelnek. Bebújnak a szekrény, a tanári asztal mögé, vagy kifogásokat keresnek. Húzzák az időt. Vagy egyszerűen visszaszöknek a folyosó másik végén. Az elsősök viszont nem élhetnek ilyesféle fortéllyal. Az ügyeletes előttük tekintély, hiszen nagyobb, mint ők. Szedik is a lábukat, ha meglátják. Mert rácsap ám arra, aki utolsónak marad a teremben! Futnak az elsősök, még a dzsekit is elfelejtik fölvenni ... Az udvaron pedighiábajutazeszükbe.Visz- szatémi nem lehet. Se a dzsekiért, se az almáért, se vizet inni, se pisilni... azt mindenki mondhatja ... áll két másik karszalagos a folyosóajtónál, és vigyáz a rendre. Az elsős meg sem kísérli az áttörést. Vacogva szaladgál, s ha már nagyon ki kell mennie, dörzsölgeti össze a combjait, nehogy megtörténjen a dolog ott helyben ... Még jó, hogy a tanító néni megértő, és óra alatt kiengedi a vécére. Akkor jobb is pisilni, mint az evőszünteben, legalább nem kell fizetni. Nincs ott a nagycsapat, a „budis” nyolcadikosok, akik a kicsiket csak két forintért engedik a fülkébe. Ó ra alatt ingyen lehet pisilni. Ebből látszik, hogy annyira mégsem rossz elsősnek lenni. Legföljebb tornaóra előtt, amikor három osztály fiai vetkeznek a csöpp öltözőben. Az elsősnek nem jüt hely, az ő cipője tűnik el, az ő táskájával fociznak a többiek, őt lökdösik vagy vágják képen véletlenül. Az elsős fölméri az arányokat, és nem szól egy szót sem. Lenyeli a könnyeit, és figyel kikerekedett szemekkel. Jól megjegyez mindent. Csak úgy magában persze, szólni nem szól. Hallgat és figyel. Készülődik. Egyszer ő is lesz nyolcadikos. Donkó László: Az ősz jön! Csönd száll, sirályszárnyon vitorlázó, szél lebben, nádillatú, mint tavaszi regényben a zárszó, hetet szól a víg kakukk ... Ripök nádiveréb, rossz statiszta, szaval, megjátssza magát, csupán a rigó szopránja tiszta, összetapsikol a nád. .. Most gyűrűzni kezd a víz tükörje, szilánkokra hull a kép, forog az ég velem körbe-körbe, az ősz jön, nincs haladék! Herceg Árpád: Hurok Kivárom mint aki sohasem nézett szembe önmagával s nem bámult még kíváncsian senki sírgödrébe rothasztó ölnyi ölelésnyi verembe kivárom . . . Megkapaszkodom akárha ismeretlen bolygóra lépve rácsodálkozik bogár háziállat ember jámboran s meg is billen akárki-isten gyarló teremtménye megkapaszkodom S mondom megriadt kölökkutya is így szűkölne ha elhagyná a gyermek s fáskamrába zárva vakon vaksin emlékezne vissza gyapjas kezekre mondom . . . S hiszem vajon kimérhetetlen reménnyel remélte mint hurokra szántak hogy álmodik csupán mert az álom maradt végül minden reménye hiszem vajon ... Székely kapu Füzesabonyban. Füzesabonyban Sebestyén József erdélyi fafaragó-népművész díszes székelykapúf készített. A remekművet a Remenyik Zsigmond Gimnázium és Postaforgalmi Szakközépiskola előtti téren állították fel. MTI-fotó: H. Szabó Sándor _______________________________________ \ S zepesi Attila: Forgó tükörben . . . Forgó tükörben arc, hajfürtön szikrák, kék szavak, szempáron csillámló, ajakról csörgő málnaillatú szavak, lombok kék-lila bolyhain, zöld szélben elszálló szavak, kígyók és lángok, aranyhalakkal elúszó gyöngyház szavak, mellbimbón rebbenő, ujjak hegyén gyúló parázs szavak, dob-dübögésből suttogásba fúló titi-tá szavak lehellet-párájú, harmat-hamvú virágörvény szavak, hópihe-fényű, tolla-hulló, vihar-villámú lángszavak, nyelv bíborán, vér kútjain, fogak rácsán rezgő szavak, fénycsipke-,páfrány-, iszalag-visszafényű szédületszavak \_____________________________________________J C sanádi János: Sugárzó ég alatt Már egy hónapja nem esett, nem párolgón a gazdag televény, meleg, úszkáló ködöket emelve a kert bokrai, a zöldpaprika, eper, hagymaágyások, a málnabozótos fölé; üvegvágóval vágható, tiszta, átlátszó levegő a kert mögött messze terülő búzatáblák fölött, csak egy-egy kocsi ver porcsíkot a távolba nyúló dűlőutakon. Bele-belenézek a kútba, vagy tíz méter mély, nem apad az a jó, hűvös vize, hálaisten. Aztán fel abba a mégis-kék lángbuborékba: az égboltra, az aranynál sárgábban villogó Napba. Húz valami felfelé, mintha egy léggömb kosarában volnék, zihálok, szédülök az udvar közepén az iszonyatos hőségben, feszülő tüdővel emelkedek fel a lángzuhatagba, sugárzó ég alatt. Mindenféle piszmogással telik a nap, egy kosárra való ágat vágok baltával a ház sarkánál, a fészer mellett, kukoricáért a padlásra, ezt még le kell morzsolni a délutáni töméshez. Hízó kacsák zihálnak tátott, sárga csőrrel a fészer egy elkerített részén, úgy kerülnek sorra, hogy minden vasárnapra jusson egy a lábosba. Végzem ezeket az apró dolgokat, de közben állandóan az égbolt arany gömbjében érzem magam, elgondolom, hogy még csak gyerek vagyok, semmim a kerek világon, csak ez a kis védettség, amely minden gyereknek kijár a faluban; és iskolám végeztével -10 éves vagyok, és most a negyedik elemi után megyek majd ősszel a polgári iskola első osztályába - itt van előttem az egész nyár, az aratás, a közelgő aratás, ahol a kaszások után markot szedhetek majd, kötözhetem sodrott szalmakötéllel a búzakévéket; hordhatom az aratóknak a vizet a távoli csordakúttól - ha fel nem szippant véglegese* ez az aranyolvasztó egyiptomi égbolt, s benne Ozi- risz, a mindegyre megújuló, meghaló és feltámadó természet istene, melyet nem csak künn, lüktető ereimben is érzek. Egész nap szállók felfelé a pulzáló, hő-aranyat okádó végtelen égboltba; estefelé megdördül, váratlan vihar kerekedik, szárazvillámok csapkodnak, lilára erezve a sötétülő alkonyt, távoli zápor szagát hozza a meglendülő, hűs szél, kiszállok a megpattanó hőbuborékból, kiállók az esőbe klottnadrágban, meztelen felsőtesttel és barna lábakkal áztatom magam, míg a csirkéket, tyúkokat az ólba terelem. A búzatáblák gyors záport kaptak, éppen csak annyit, ami elveri a port; a holnap hajnalban kezdődő aratásnál nem füstöl majd minden ka- szasuhantásra az érett, sárga kalász. Aztán az átnedvesedett udvar földjén végigmegyek a kerttől a házig nagyokat lépve a pocsolyákban; minden lépés után hátratekintve, jól kivehető nyomot hagyott-e meztelen talpam az udvar meleg sarában.
