Új Néplap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-228. szám)
1991-09-07 / 209. szám
1991. SZEPTEMBER 7. Nézőpontok 7 Folyamatosan érkeznek a horvátországi menekültek hazánkba, ezért tábort rendeztek be számukra Szigetváron. Július 18-án, úgy hajnali öt óra körül járhatott az idő. A megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat törökszentmiklósi körzeti üzemében az éjszakai műszak a vége felé közeledett. Ám akkor, a malomépület harmadik emeletén hirtelen történt valami, amit sokáig nem felejtenek el. meg is pörgetett. Nem tudtam kimenekülni, már csak akkor, amikor leszakította a kezemet.- Nem vesztette el az eszméletét?- Nem, csak idebenn a műtőben altattak el.-Abban a pillanatban érzett valami fájdalmat?- Szinte semmit. De tudtam, mi Dr. Dósa Gábor: - Versenyt futottunk az idővel, de megérte Gergely Mihály 36 éves fiatalember - három gyermek édesapja - most mellettem ül a megyei Heté- nyi Géza Kórház baleseti sebészetén. Jobb kezén hatalmas fehér kötés. Kérdeznem sem kell, csak úgy árad belőle a szó. Nem is csoda, hisz gondolatban biztos hogy százszor, ezerszer átélte már azt a néhány percet.- Szóval, az úgy volt - magyarázza -, hogy az egyik serleges felvonó hirtelen leállt. Eltömődött. S amikor megpróbáltuk újraindítani, akkor történt a baj, mivel a felvonó felső tárcsájáról leesett a meghajtószíj, s óriási köröket leírva csapódott ide-oda. Én éppen egy létrán álltam, és az egyik pillanatban a szíj rácsavarodott a jobb karomra, magával rántott, egyszer még történt velem, láttam azt is, hogy csak egy csonk éktelenkedik a jobb kezem helyén. Mondtam is a kollégáknak, hogy hozzátok utójuk a kezét visszavarmi. Ő ebbe beleegyezett, nyilvánvalóan úgy aludt el, hogy a műtét sikeres lesz. Kilenc és fél órán át két munkacsoportban dolgoztunk: orvosok és asszisztensek. Bonyolult dolog volt, mert mielőtt még egyáltalán a leszakadt végtag visszavarrásá- hoz foghattunk volna, a négy darabba tört felkarcsontot is össze kellett illesztenünk és utána rögzítettük. Majd ezután jött a java: a legfontosabb tulajdonképpen az artériás erek megvarrása volt, annak érdekében, hogy a vérkeringés minél gyorsabban, vagyis a balesettől számított öt és fél órán belül megindulhasson a kézben. Ez azért fontos, mert hat órán túl már komoly bajok lehetnek, ugyanis a leszakított végtagban ennyi idő múlva elindul a bomlás. Igazából versenyt futottunk az idővel.- De megérte, mert úgy tűnik, sikerüli - vetem közbe.- Hát igen, de sajnos az a kéz már sohasem lesz olyan tökéletes, amilyen korábban volt. Persze sokat javul még, hisz jó pár korrekciós műtét hátravan. Megvallom őszintén, én is nagyon örülök, mert Szolnokon ez az első ilyen jellegű sikeres operáció. S az országban sem végeztek ehhez hasonlót túl sokat. Ha nagyon megerőltetném magam, jó ha tízet össze tudnék számolni. Beszélgetünk még a főorvossal a műtét kapcsán sok mindenről, például arról, hogy hiányzik egy operációs mikroszkópjuk, amely nagyban megkönnyíthetné az ilyesféle beavatkozásokat. Csak hát alig akar összejönni a rávaló. Pedig a világ legkeményebb valutája sem múlja felül egy emberélet értékét. * * * A folyosón riadt betegek gyűrűjében kisírt szemű, gyűrt homlokú, Gergely Mihály: — Az első pillanatban nem éreztem semmi fájdalHorvátországi menekültek a szigetvári sátortáborban Munkában az alkalmi borbély mat. nam a kezemet, és lementem a harmadik emeletről.- Egyedül?- Igen. Az udvaron aztán leültem a padra, és vártam, hogy jöjjenek a mentők. Pár perc múlva meg is érkeztek ... * * *- Engem aznap kora reggel riasztottak otthon, hogy azonnal induljak befelé, mert nagy baj van - meséli dr. Dósa Gábor, a megyei ■ Hetényi Géza Kórház baleseti sebészetének osztályvezető főorvosa, aki a műtétet végző munkacsoportot irányította. - S még az operáció előtt megbeszéltük a beteggel - folytatja -, hogy megpróbálidős, kicsi asszony ül. Mellette a fia, Gergely Mihály vigasztalja, csitítgatja édesanyját: majdcsak lesz valahogy... A néni sóhajt egy nagyot, s csupán annyit mond:- Míg otthon nem látlak, addig úgysem leszek nyugodt. De re- ménykedek, hogy gyorsan eljön ez az idő is - teszi hozzá még. A fiatalemberen is látszik, hogy kemény fából faragták, nem adja meg magát egykönnyen. Bizakodik a gyógyulásban. S ez a bizakodás meg a szakszerű orvosi kezelés biztosan meg is teszi a magáét... Nagy Tibor Fotó: Barna Sándor Menekültek Drávaszabolcsra elsősorban Eszékről jönnek, sokan egy szál ruhában Szomßati jegyzet Levélféle Tallinnba (Révaiba?) Sosem voltam jóstehetség, de nem is kellett hozzá különleges képesség, amikor megéreztem még a hetvenes évek közepén: az észtek készek „kitömi” a „Szojuzból’ ’. Akkoriban már nyoma sem volt a harmincas évek „halzsíros atyafisá- got’ ’ megvető magyar gőgjének, javában tombolt a „druzsba”. Külön szerencse, hogy a testvérvárosi, -megyei szereposztásban nekünk az észtek jutottak. A nagy népvándorlásban ugyan messzire kerültünk egymástól, nem értjük egymás nyelvét, de valamiféle megmagyarázhatatlan rokoni érzéssel vártuk mégis egymást a repülőtéren Budapesten vagy Tallinnban. S ez persze nemcsak a rokonságnak volt köszönhető. Hiába voltunk mi kijjebb a „Szojuz” hatósugarában, azért mégis közel voltunk a „nagy testvérhez”, amely igyekezett az „ízlésére” faragni bennünket. Észt szemmel nézve viszont mégis valóságos Nyugatnak számítottunk. „Jó, jó, ugyan drága minden, de legalább van” - mondogatták a magyar üzleteket járva. Sohasem felejtem el azt az idősödő észt újságíró kollégát, aki szinte gyermeki boldogsággal, mint valami mannát kóstolgatta a Coca-Colát. „Jövőre az olimpiára nálunk is lesz” - újságolta, s néhány üveggel Tallinnba is vitt mutatóba. Egy másik alkalommal a szálloda kedveskedni akart a Szovjetunióból érkezett vendégünknek, s sarlós-kalapácsos vörös zászlót tett az asztalra. Az észtek - tapasztalataim szerint - csendes, nyugodt emberek. Vendégünk mégis igen erőteljes, határozott mozdulattal áttette a szomszéd asztalra a zászlót. Abban a mozdulatban benne volt mindaz a keserűség, amit „a köztársaságot” eloroszosító törekvések okoztak. A barátság „felsőbb szintjein” persze aligha történtek ilyen afférok. Hivatalos párt- és állami delegációk jöttek-mentek, s ezek krónikáját két kötetben is megörökítették az elmúlt évtizedekben. Részlet az Egy eltéphetetlen barátság dokumentumai című kiadványból: „A magyarokat és észteket már az ősidőktől fogva rokoni szálak fűzik egybe. De igazi testvéri kapcsolatokról és barátságokról csak most beszélhetünk, amikor népeinket közös eszmények egyesítik. A szocializmust építő nemzetek közös családjába való tartozásunk új tartalmat ad a népeink közti kapcsolatoknak.” A kötet másként látja az észtek „fekete napját”, 1940. augusztus 6-át is, mint azok, akik suttogva ugyan, de mertek róla beszélni. „Beteljesedtek az észt dolgozó nép várva várt reményei, amelyekért oly bőven folyt a legjobb elvtársak vére. 1940. augusztus 6-án befogadta tagjai sorába Észtországot a Szovjetunió” - olvasható többek között a kiadványban. Negyvenegy év telt el azóta. S amikor „egy Gorbacsov nevű ács elkezdte bontani az alapokat” - így nevezik az Amerikai Egyesült ÁllaV___________________________________________ mokban az utóbbi éveket -, lassanként a felszínre törtek a csak magánbeszélgetése ken elhangzott önállósodási, függetlenségi vágyak az egész Baltikumban. S az emlékezetes Janajev-féle puccs megadta a végső lökést a függetlenség kikiáltására. A világpolitika persze eleinte óvatos volt, de mára már egyre több ország ismerte el a balti államok szuverenitását. A magyar Országgyűlés hétfőn egyhangúlag megszavazta a diplomáciai kapcsolatok helyre- állítását az Észt, a Lett és a Litván Köztársasággal. Jó lenne most Tallinnban lenni. Bár amint az ottani barátaimtól hallom, lehetséges, hogy ismét Révainak nevezik majd szeretett városukat, 1219-től 1917-ig ugyanis ez volt a neve. így került be a hajózás történetébe is. Az észtek ma is büszkék hajós múltjukra, s többen elmondták, nincs a világon olyan kikötő, ahol legalább egy észt ne dolgozna. Jó lenne újra megcsodálni a várból a hatalmas kikötőt, ahonnan most már szabadabban szállhat a képzelet - s nemcsak a képzelet - a világ felé. Milyen lehet most a hangulat a Dal mezőn, ahol pár évvel ezelőtt már lejátszódott egy csendes, ott úgy mondják, „dalos forradalom”. S miről beszélgetnek most az emberek az Öreg Toomasban, vagy a történelmi hangulatot árasztó - csonkítva ugyan, de megmaradt - óváros hangulatos kiskocsmáiban, ahol egy-egy pohár forralt bor mellett ismertettek meg barátaim a történelmükkel, kultúrájukkal, életükkel? Máig emlékszem az ősi legendára, amely szinte jelképezi Tallinn sorsát. Amikor Kalev - az észt nemzeti eposz, a Ka- levipoeg egyik hőse - meghalt, Linda, a felesége kötényében hordta össze a követ a sírjára. Ebből a kőrakásból keletkezett az a hegy, amelyre az ősi Tallinn épült. Amikor Linda készen lett a sírdombbal, már nem tudott mást tenni, mint sírt és sírt, egy egész tó telt meg a könnyeivel. Ebből lett az Ülemiste-tó. Amikor meghalt az özvegy, egy gonosz, nagy szakállú öregemberé lett a tó. Nézte-nézte, hogyan épül a város, s dühében elhatározta, ha készen lesznek, ráereszti a tó vizét. Le is járt naponta megkérdezni, készen van-e már a város. Ám az Öreg Toomas, aki azóta is Tallinn legtiszteltebb polgára, mindig azt mondta neki: „Nincs még kész, nem látod, hogy még építjük? Gyere vissza holnap!” Bölcs Öreg Toomas, védd meg a várost, az országot, igaz barátainkat, akik újra a maguk életét építhetik! SZENZÁCIÓS MŰTÉT A HETÉNYIBEN „Hozzátok a kezemet!”
