Új Néplap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-228. szám)
1991-09-21 / 221. szám
1991. SZEPTEMBER 21. Nézőpontok 7 . Szombati jegyzet Emlékezésféle a „szép tartományból” „Hosszú álmaink, s több mint félszázados szónoklatink után úgy látszik: elvégre tennünk is kellene valami na- gyobbszerűt már, ha a nemzetek sorábul dicstelenül kisodortatni nem akarunk.” Téved, aki azt hiszi, hogy a mondatot valamelyik kortárs politikusunktól idéztem. Nem mintha nem jellemezhetné bárki hasonlóképpen helyzetünket. S lám, még azt mondják, a történelem nem ismétli meg önmagát! A fenti sorokat ugyanis Széchenyi István írta a reformkor küszöbén. „A legnagyobb magyar” - Kossuth Lajos nevezte el így Széchenyit - pontosan ma kétszáz éve, 1791. szeptember 21-én született a bécsi Wilczek-palotában, a könyvtáralapító Széchenyi Ferenc és Festetich Julianna hatodik gyermekeként. Az ifjú gróf már egész fiatalon érdeklődött az ország gazdasági és kulturális élete iránt. S miután többször is bejárta Európát, döbbent rá igazán az itthoni elmaradottságra. Minden erejét arra fordította, hogy egy Európába integrálódott, fejlett ország váljon szeretett hazából. Ennek érdekében semmitől sem riad vissza. Talán nem ünneprontás a következő történet. 1815 decemberében Londonból jövet egy gázfejlesztő gépet hozott magával, s mint naplójában feljegyzi: „ezeknek a gépeknek ilyen módon való kiszállításáért halálbüntetés jár.” Persze nemcsak a gépet hozta magával Albionból. Angol mintára meghonosította Pesten a lóversenyeket, létrehozta az Első Lótenyésztési Egyesületet. Jövedelme kamatával letette a Magyar Tudományos Akadémia alapjait, megalapította a Nemzeti Kaszinót, részt vett a dunai és a balatoni gőzhajózás megvalósításában, nagyipari üzemet, kereskedelmi bankot alapított, szorgalmazta a Duna-Tisza— csatorna építését, irányította az Al-Duna szabályozását, nevéhez fűződik a Lánchíd létrehozása, a Tisza szabályozása - hogy csak néhányat idézzünk gyakorlati tevékenységéből. Széchenyi többször is megfordult megyénkben. Huszárkapitány korában gyakran lóháton tette meg az utat Pestről Debrecenbe és vissza. Az árvizek, a vízmosta utak láttán írja naplójába: „Mily szép tartományokat nyerhetnénk egy csepp vérontás nélkül a hazának. ’ ’ Ezek az élmények, látottak válnak programmá később az Eszmetöredékekben. A Tisza szabályozása, a gőzhajózás elindítása és a pest-szolnoki vasútvonal létrehozásának ügyében 1845-49 között gyakori vendég volt Szolnokon. Az ő érdeme is, hogy ilyen „szép” lett a „tartomány”', ahol most mi élünk. Széchenyi gyakorlati ténykedései mellett legalább ugyanakkora súlya van életművében elméleti és politikai munkásságának. Első könyve még a „LovakruT ’ szól, az 1830 elején megjelent Hitelben azonban már a polgári átalakulás, a korszerűbb gazdálkodás, árutermelés lehetséges módját vázolja. A Hitel a reformmozgalom programjává vált. Egy évvel később jelent meg a Stádium, amelyben tizenkét törvényjavaslatban foglalta össze követeléseit. Az arisztokraták nagy része persze nem jó szemmel nézte Széchenyi gróf ténykedéseit. Nem véletlen, hiszen a jobbágyok felszabadítását, a polgári átalakulás vezetését várta a főnemességtől. Már a Hitel megjelenése után is súlyos támadások érték - ezekre válaszolt a Világ című munkájával -, a Stádiumot pedig már kinyomatni sem engedte a cenzúra, így a külföldön megjelent könyv egyes példányait úgy csempészték be Magyarországra két évvel később. Egyre nőtt a szakadék Széchenyi és Kossuth között is. Jóllehet mindketten az ország felemelkedését akarták, azonban más módon, más indíttatásból, s ebből adódtak nyilvános összeütközéseik. A későbbi korokban a politikai széljárásnak megfelelően aztán hol Kossuthot, hol Széchenyit sajátították ki, idézgették gondolataikat. Tény viszont, hogy Kossuth igen találóan nevezte Széchenyit a legnagyobb magyarnak. Sem előtte, sem utána nem született akkora tudású - a szó szoros értelmében is hét nyelven beszélt -, ennyire sokoldalú, mondhatni reneszánsz egyéniség, aki hasonló pozícióból annyit tett volna hazájáért, mint Széchenyi. István király és a második honalapítóként emlegett IV. Béla után joggal nevezhetnénk őt a harmadik honalapítónak. Csakhogy amíg a két uralkodó a hatalom csúcsán, a hatalom eszközeivel emelhette fel az országot a kor színvonalára, Európába, addig Széchenyinek saját osztályával s a hatalommal szemben kellett megvívnia harcát. S az értetlenség, az ellenállás az amúgy is gyakran kétségekkel küszködő, felzaklatott idegrendszerű embert végül is Döblingbe sodorta. Széchenyi életműve egy és megismételhetetlen. Bár emlékét 1925-ben törvénybe is iktatták - „közéleti munkásságával, melyet alkotásainak nagy sora hirdet, a nemzet háláját teljes mértékben kiérdemelte” - olvasható az első paragrafusban - tiszteletünket, hálánkat úgy fejezhetjük ki iránta leginkább, ha példája nyomán mindannyian megtesszük mindazt az ország felemelkedéséért, amire képesek vagyunk. Tol Gyógyítás a pusztán. marhák ma is rideg tartással, a pusztai szélsőségekhez jól alkalmazkodva élnek a Hortobágyon. Ilyenkor, az ősz közeledtével, a számadó gulyások szemrevételezik az állományt, kifogják a körmölésre vagy egyéb gyógyításra szoruló állatokat. Mivel a szürke marhák nemigen kedvelik az ember közelségét, így kifogásuk sem egyszerű: a számadó gulyás és segítője pány vadobással fogja ki a gulyából a gyógyításra kiszemelt állatot. (MTI) Egy tehén befogása is kemény munka. (Felső kép) Veres Péter számadó gulyás ért a pányvadobáshoz. (Jobb oldali kép) Valahol a lé elzáija a vezetéket (Folytatás az 1. oldalról) De hónapok óta panaszkodnak sokan, IKV-s lakások bérlői is, a magas vízszámlákra. Nem vigasznak szánom: lesz ez még magasabb is. Fel akartunk zárkózni Európához, hát, kezd sikerülni: ott már régóta drága mulatság a víz (igaz, a sör olcsóbb), hát megkaptuk mi is. A legnagyobb gondot e gondban, azt hiszem, az jelenti, hogy tulajdonképpen nem azt fizetjük drágán, amit magunk fogyasztunk. Mindenféle átalánydíjas elosztás igazságtalan: a szobaszám szerinti éppúgy, mint a létszám szerinti; mert nem biztos, hogy a sokszobásban fogyasztják a több vizet, vagy hogy valóban annyian laknak abban a lakrészben, ahányan be vannak jelentve (?), vagy azért, mert éppen a nagy- családosokat, a kis jövedelműeket sújtja legjobban az áremelés - mint oly sok esetben. És ez a mérési-fizetési rendszer egyáltalán nem ösztönöz a takarékosságra, mivel lehetetlenné is teszi azt a saját pénztárca vonatkozásában. Azokkal értek egyet, akik egyetlen, igazságos rendezésként a mellék- vízmérők bevezetését szorgalmazzák. A bevezetése lenne még egy komoly lépés ahhoz a bizonyos Európához, hisz ott is így van. Minő szerencse, a kormány is gondolt erre, és egy rendelettel lehetővé tette „vizes ügyünk” rendezését. De hiába a rendelet (bár az országban sokfelé már élnek vele), itt, Szolnokon mintha nem hallottak volna rólg. Illetve, egy régebb megjelent tájékoztatóban a Jász- Nagykun-Szolnok Megyei Víz- és Csatornaművek említést tett a lehetőségről, de sehol semmi mozgás. Csak nem az Ingatlankezelő Vállalat és a lakásszövetkezetek torpedózták meg a dolgot? - gondoltam, és el is mentem az 1KV igazgatójához, László Józsefbez (akivel az idén már volt egy barátságosnak nemigen nevezhető pengeváltásom a Néplapban). Hát jól sejtettem, hogy náluk nem stimmel valami^ nem tudnak egyetérteni a vízművel, hadakoznak, vitatkoznak, sajnos ... És sajnos, a lé ez utóbbiaknál több. A bonyolult kérdést leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az egyéni órák felszerelésének egy olyan módozatát javasolta a vízmű, amely viszonylag (?) drága (minimum harmincezer forint), és teljesen irracionálisnak tűnik, de sokszorosan hátrányos megoldásnak mindenképp. Az IKV ezt ki is próbálta, akárcsak egy kézenfekvőbbnek, egyszerűbbnek látszó változatot, amely ráadásul sokkal olcsóbb (az előbbinek mindössze egynegyede) lenne. Ha lehetne. De nem lehet, mert amíg a csaphoz közelebb állók ezt a változatot nem fogadják el, csak dísznek szereltethetné fel a fogyasztó állampolgár, aki így se spórolni, se kevesebbet fizetni nem tud. A vízmű erdetileg mind a meleg-. mind a hidegvíz-fogyasztás mérésére gondolt, az előbbiről a későbbiekben „megfeledkezett”, új keletű tájékoztatóiban és szerződésajánlataiban erről hallgat. Az általa javasolt elgondolás látszatelőnye, hogy egy-egy órával lehetne mérni a fogyasztást, míg az IKV által kedvelt változat öt órát tételez fel. Csakhogy . . . Más-más óratípusokról van szó, az utóbbiak jóval olcsóbbak. És a legcifrább az „egyszerű” vízműves megoldásban az, hogy muszáj - szaknyelven szólva - egységesíteni a rendszert egy lakáson belül. Köztudott, hogy a garzonokat leszámítva általában két vízblokkon érkezil? a víz a lakásba, egy a konyhában, egy pedig a fürdőszobában, illetve mellékhelyiségben. A függőlegesen futó csöveket - az egyszerűség kedvéért- össze kell kötni, amit viszont másképp nem lehet, mint elvágni a csöveket, kivésni a falakat (minimum kettőt), átvezetni az étkezőn vagy a szobán (lakásbeosztása válogatja) a hőszigetelt vízvezetéket (másképp csöpögne) . . . Természetesen mindezzel jár a falak kijavítása, az újratapétázás, esetenként az újracsempézés - és mindez nincs is benne a feltételezett harmincezer forintban!- Ez a megoldás nyomáscsökkenést is okozhat az épületekben - magyarázza László József -, erről a vízmű is tud, hiszen nem úgy tervezték ezeket az épületeket, hogy a felszálló vezetékekről le lehessen oldalra csatlakozni, a fali vezetéket kellene bővíteni. A nyomáscsökkenés a vízmű szerint a fogyasztó dolga, de ha a tizedik emeleten nincs víz, az már az IKV dolga is, és szerintem mindenkié, aki a vízszolgáltatásban benne van ... Még egy hátránya van ennek a változatnak: ha elvágjuk a gerincvezetékeket, a bennük régóta felgyűlt vízkő és rozsda elkezd úszni a vízárammal, eldugja a sarokszelepeket, lehet, nem abban a lakásban, hanem tíz lakással arrébb. Aki csak látott ilyen szétvágást csinálni, annak borsódzik a háta tőle. Azokat a hátfalakat mind le kell szerelni, mondani sem kell, hogy a csavarok rég berohadtak, kicsavarni ezeket csak a legritkább esetben sikerül. Le kell vágni, ami azt jelenti, hogy ott össze kell barmolni mindent. Na, leszedik. Akkor megfogják a csövet fogóval, megcsavarják, lehet, hogy két emelettel lejjebb lesz ettől egy csőrepedés, amit akkor nem lehetlátni, de másnap a cső ott elkezd könnyezni, két nap múlva kereshetik, hol a csőrepedés, honnan folyik a földszintre a víz ... Amikor az IKV szakemberei meggyőződtek arról, hogy ez a megoldás több szempontból sem jó, elkezdtek keresgélni egy olyan műszaki megoldást, ami lényegesen olcsóbb, egyszerűbb, gyorsan meg lehet csinálni?.nem okoz nyomáscsökkenést, nem okoz zavart a hálózatban é*s nem kell miatta szétverni a fél lakást. Szétnéztek a hazai iparban, a kereskedelemben és külföldön is. Hát a nyugati országokban szokásos az úgynevezett sarokszelepre építhető vízórák használata. Mi több, Magyarországon is forgalmazzák ezeket, többféle típusa van (például német és bolgár gyártmányú), és a MOM (Magyar Optikai Művek) is készít ilyeneket. Igaz, ezekből egy lakásban ötöt kell felszerelni közvetlen a sarokszelepekre (egy-egy hideg és meleg vizeset a konyhában és a fürdőszobában, meg egy hideg vizeset a vécében), de az áruk darabonként 1.300 forint mindössze. Tehát, ha beszorozzuk öttel és hozzátesszük az összesen körülbelül ötszáz forintos szerelési költséget, kiderül - számítógép nélkül is -, hogy hétezer forintból megúszhatnánk.- És a Magyar Mérésügyi Hivatal által elfogadott, típusvizsgálattal és típusbizonyítvánnyal rendelkező órákról van szó! - hangsúlyozza az IKV igazgatója. - Ez azt jelenti, hogy alkatrész-utánpótlás van, megoldott a karbantartásuk, a minőségi hivatal csak így ad ki típusbizonyítványt. Mi próbaként ilyeneket is felszereltünk, a költségek azért voltak valamivel nagyobbak, mert kiskereskedőtől vásároltuk az órákat, nagy tételekben a gyártótól sokkal olcsóbban megkapnánk. Próbáltuk a vízművel is elfogadtatni ezt a megoldást, hogy helyezhessük üzembe. Először, anélkül, hogy kimentek volna a helyszínre, azt mondták, öt órát nem engedélyeznek. Ezt követően vállalatunk főmérnöke folytatott tárgyalásokat a vízművel, annyit sikerült elérnie, hogy kimentek a helyszínre, felvettek egy jegyzőkönyvet, miszerint majd viszatér- nek rá később. Hosszabb idő eltelt, válasz nem érkezett sürgetéseinkre sem . . . Pedig mi nem ragaszkodunk valamelyik gyártóhoz, sőt, még ahhoz sem, hogy ezt az IKV- tói vegyék meg, teljesen mindegy, hogy izraeli, német vagy magyar mérőműszer, csak egy a lényeg: szabályosan fel legyen szerelve, hogy a fogyasztást mérni lehessen. Nem látom, mi itt az a különös probléma, mert az ország több vízművállalatával beszéltem. Dunaújvárosban például a vízmű főmérnöke azt mondta, ők elfogadnak bármilyen hitelesített típust, esetleg ha valamelyik javítására nincsenek felkészülve, akkor ezt a javítást és hitelesítést nem vállalják, ez a fogyasztó dolga. A vízmű szakembereit azért nem kerestem fel a kérdésekkel, mert időközben megküldték válaszukat az IKV-nak, és ebből majdnem minden kiderül. Az elutasító válasz indokai általában homályosak, de egy - talán belső jelentésnek készült, és a jegyzőkönyvhöz csatolva felejtett (?) - feljegyzés már világosabb. Előbb Németh Lajos üzemigazgató érvei: „Az alkalmazott vízóratípusok beszerzésére, javítási' és alkatrész-utánpótlására nem vagyunk felkészülve” (ezt senki sem kérte tőlük); „a több vízmérő leolvasási, számlázási feladatainkat és evvel költségeinket jelentősen növelné ...” (László József megjegyzése: „Hát ez borzasztó! Ha már a meleg vízzel úgysem foglalkozik, két órával többet rögzít. A nyilvántartást számítógép végzi. Leolvasási költség? ... Hát ha már bemegy a lakásba, csak annyi a dolga, hogy még egy óra állását rögzíti, és csókolom . . .); hivatkozik még Németh úr egy igen bonyolult mondatában valami „szabványon belüli pontatlansága- ink”-ra, de ha nem a saját, hanem a vízóra pontatlanságára gondolt, ezen vitatkozni nincs mit, hisz ott a mérésügyi hivatal típusbizonyítványa ... A feljegyzés kerek perec valótlanságokat állít: ilyen órák Magyarországon kereskedelmi forgalomban nem kaphatók, a megtekintett órák „szerelésváltozássaP ’ kerültek beépítésre ... (László Jó-, zsef: Az előírás szerint szereltük fel, ennél pontosabbat mit akar? Hívja ki a mérésügyi hivatalt!), a beépítési költség a vízműnél sem több, mint az IKV-soknál . . . (L. J.: Nem azt hasonlítja össze ez a jó ember, amit lehet.) Az órák nem plombálhatók (L. J.: Hát gyárilag rajta van a két furat a plombálás- hoz, csak a drótot kell belefűzni. Mi már vagy 28 órát leplombáltunk, nagyon szívesen megmutatjuk neki, nagy ész nem kell hozzá...)...- Milyen érdeke fűződhet a víz- műveseknek ahhoz, hogy akadékoskodjanak? - kérdem továbbra is az IKV igazgatójától.- Az, hogy ne vállalják magukra. Mert ha vízmérő lesz felszerelve, neki kell majd behajtani az állampolgártól a pénzt, és ahogy mi nem tudjuk jó néhány esetben behajtani, nyilvánvaló, hogy majd náluk jelentkezik a hátralék, nekik kell bankkölcsönt felvenniük a működésükhöz ... Értem már azt is, miért fontos az IKV-nak az, ami a vízműnek lehetetlen. Tisztelt vízműves vezetők, csak egyetlen kérdésem maradt: tényleg csak olyan megoldást tudnak elfogadni, ami tulajdonképpen nem kivitelezhető széles körben? Mintha nem az a néhány lakástulajdonos lenne jellemző Szolnokra, akik megengedhetik maguknak a minimum harmincezer forintos „magánvízmérést”. Itt a lakosság fele tízemeletesekben lakik, és kétségtelen, hogy ebben a vitában - nem véletlenül - az IKV elképzeléséhez áll közelebb. Molnár H. Lajos
