Új Néplap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-228. szám)
1991-09-21 / 221. szám
8 Irodalom — művészet 1991. SZEPTEMBER 21. Váradi Szabolcs versei Az utcán Nem szeretem az élére állított igazságot. Mert sarok csak egy van, melyen mindig ott áll egy újságárus. Őrület Mikor az értelem kilépve tógájából belép a kádba. / Alom Ruhájából kilépő nő ki ajkamra lágy árnyékot lehel. Kosztolányinak Nyitott ablakom alatt eperfa virágzik az éjben. Várom, míg a hajnal rám köszön. J Szerzőink: Zalán Tibor: Szolnokon született 1954-ben. Költő, író, József Attila-díjas. Több kiállítása volt. Budapesten él. Váradi Szabolcs: 1970-ben született Karcagon. A Budapesti Műszaki Egyetem hallgatója. Ez az első publikációja. Jenei Gyula: 1962-ben született Abádszalókon. Tavaly jelent meg verseskönyve. Szolnokon él. Józsa Istvánné: Karcagon született. Országos néprajzi pályázatokon több díjat is nyert. írásai a Karcagi Hírmondóban és a Jászkunságban jelentek meg. Karcagon él. Az Uj Néplap galériája Józsa Istvánné: > z éjszakát tűrhetően átalusszuk, de A másnap, nagycsütörtökön kezdődik újra a rettegés. A pincét már nem hagyja el senki, csak a férfiak. Ők, hol az egyik, hol a másik felballag szétnézni, mi van odafenn. A pince földjén sorakozó szalmazsákok nemcsak fekhelyünk lesz, hanem az asztalt, a széket is helyettesítik számunkra. Nagypénteken már ágyúszó és gépfegyverkattogás rémisztget bennünket, de már úgy érezzük, jönnének már az oroszok. Legalább vége lenne a bombázásnak, az örökös rettegésnek. Pedig a propaganda eléggé megfélemlítette az embereket az oroszoktól is. Velünk szemben hatalmas lángokkal ég a lovarda - hozzák a hírt a férfiak -, s itt a törvényszék is kapott bombát, aminek több halottja is lett. Mint mondják, egy 14-15 éves kislány is. És mindez pár méterre tőlünk. , Az egyik ügyésznek van egy 16-17 év körüli lánya. Mi ketten vagyunk a pincében a legfiatalabbak, s félelmünkben megbeszél-' tűk a kislány anyjával, hogy ha megjelennek az orosz katonák, a pincénk melletti üres, sötét kis helyiségben lévő, megvetett ágy alá fogunk bújni. Utólag tudom, buta, riadt gondolat volt. Hajszálhíján az életünkbe került. Azt képzeltük a propaganda és a mendemonda után ítélve, hogy az orosz katonáknak első dolguk lesz a fiatal nőket elhurcolni. Időnk sem volt átgondolni ezt a kétségbeesésünkben támadt ötletet, jöttek szaladva a férfiak, hogy itt vannak az épületben az oroszok. Rémülten néztünk egymásra. Az egyik asszony elkezdte kántálni a Miatyánkot, a többi utána. A férfiak is - a legtöbb. A férjem nem mondta, de átölelte a vállam és úgy súgta - imádkozz. Ezekben a percekben mintha lehullt volna róla a morcosság páncélja. Kicsit közelebb került lélekben hozzám. A fejünk felett hirtelen ólomsúlyú, lassú léptek toppantak - mire elnémult az ima az ajkakon. Csend lett lenn és fent, csak az óvatos, de kemény lépések koppanása volt hallható. Ezt figyelte lélegzetvisszafojtva mindenki. A lépések az emeletnek tartottak. Meg- megállva minden fordulónál, ajtónál ment, haladt valaki - vagy valakik? -, majd egy kis idő után fordult is vissza - az alagsorba. Kipp- kopp, kipp-kopp - hallottuk egyre közelebbről, majd kivágódott az ajtó, és ott álltak előttünk az orosz katonák puskával, pisztollyal, szoldátot kiáltva. A pincében lévő Árnyékban (részlet) férfiak mondták, hogy nincs. Nincsen szoldát - mi pedig beléptünk a kis helyiségbe, azt gondolván, marad még időnk az ágy alá bújni. Nemsokára az orosz katonák is beléptek utánunk, a szuronyos puskával beledöftek az ágyba és párszor alá is, majd a zseblámpa fényénél alá is néztek, miközben mi ketten ott remegtünk közvetlen az ágy végénél. Csak a pillanat tört részén múlott, hogy nem bújtunk az ágy alá, ahogy elterveztük. A félelem okozta dermedtségnek köszönhetjük-e? Vagy tudat alatt fel tudtuk fogni a helyzetet, a kockázatot, hogy már kevés az idő a tervünk végrehajtásához - nem tudom. Mintha megbénultunk volna a félelemtől, csak álltunk. A felderítők ránk sem nézvén, elviharzottak, s mi ketten csak most döbbentünk reá, hogy mitől szabadultunk meg a tétovázásunk által. Vagy a jó Isten akarta így? Hisz már másodszor menekültem meg a biztos haláltól. A katonák szuronya ugyanis csak azt tette volna, amit parancsoltak neki, s a katona szintén. 1945. március 31-én a harmadik ukrán front csapatai elfoglalták Sopront. Itt a pincében örökös a csendes vita, hogy ki menjen az orosz katonáknak főzni. A fiatal azért nem akar menni, mert ő fiatal. Az öreg azért nem, mert ő öreg. Ért egyszer sem voltam. Nem került rá sor. De a robot alól nem tudtam magam kihúzni. Vittek férfit, nőt. Itt a fogház épületében hordtuk a romot, a törmeléket. A halottakat elvitték eddigre. Azt a német katonát is, ki egymaga bennrekedt itt a folyosón, s a felderítők lelőtték. A fogházőrök mondták neki, hogy öltözzön át, de nem tette. Itt, ahol pár napja hivatali termek és szépen berendezett szolgálati lakások voltak, most mindenütt csupa rom, hulladék, szemét. Szerencsénk volt, hogy mi megúsztuk minden sérülés nélkül. A fogházudvar sarkában egy helyre van hordva-hányva bútor, edény, összetaposott ágynemű, könyvek, törmelék stb. Én titokban, hogy meg ne lássa valaki, kihúztam a romok alól egy lepedőt pelenkának. Kiráztam jól, összevágtam, s ha hazamehetünk a Bécsi utcai lakásunkba, majd kimosom. Most már pelenkám is van egy pár darab. • Milyen jó lenne már hazamenni, de még nem lehet. Szuronyos orosz katona áll a törvényszék kapujában, és nem enged ki senkit. A pincében alszunk még mindig. Főtt ételt — fényben egy hete nem ettünk. A mosakodással ugyanaz a helyzet. Csak az arcunkat, kezünket tudjuk leöblíteni. Ennivalónk semmi, kis száraz kenyér, a zsírozónk elfogyott. A hangulat elég vegyes és kusza. Minden csupa összevisszaság, csupa felfordulás, nyugtalanság és éhség, de élünk. Életben maradtunk. A tavasz, a feltámadás ezt hozta nekünk, és nemcsak jelképesen, hisz nagypénteken még dörögtek az ágyúk, és húsvét ünnepén, illetve napján csend és megköny- nyebbedés borult a városra. Lábam alatt e virágostál, ez összetört. Ez az ablak, ez az ajtó, e romkupac szélén - hol írok a romtakarítás szünetében -, ez is összetört. Ez az épület itt előttem és még sok-sok másik is - csupa rom, de mi élünk. Tisztelet, kegyelet a hősöknek, a polgári áldozatoknak és hála a sorsnak, a jó Istennek, hogy mi élünk. Ha törődötten, ha koszosán is, de élünk. Sopronra mindig ezzel az érzéssel fogok gondolni; a túléléssel járó megkönnyebbedéssel. Az élet jelentőségének átérzésével, megbecsülésével. Akkor is, ha hunyorgó és vaksi szemmel nézünk a világba. Akár a hosszú tél után előbújó bogár vagy állat. Előbb szoknunk kell a fényhez, a világossághoz. Nincs már háború, nincs már bombázás, s én mégis félek. Félek, hogy nekem még nem ért véget a szorongások ideje. Kilencedik hónapban vagyok. Az asszonyok, mikor kérdezgettek a minap, hogy mikor várok - zavarba jöttem. Engem nem látott nőgyógyász a terhességem alatt. Az asszonyoktól hallottam itt, hogy kilenc hónap a terhességi idő. Ennél többet én nem tudok erről. Azt sem, hogy milyen a szülés, csak azt már hallottam, hogy fájdalmas. Ezek az asszonyok addig kérdezgettek, míg kiszámították nekem, hogy utolsó hónapban vagyok. Hozzátették még, hogy ha fiú lesz - az késhet egy-két hetet is. em áll már szuronyos katona a törvényszék épülete előtt. Kilestünk a i. ^1 kapun, és kisompolyogtunk az utcára. Mint aki nem hiszi, hogy vége a pincerabságnak, hogy szabad. Pár lépés után megálltunk, és néztünk előre a Bécs felé vezető útra. Menjünk - intett a férjem, és elindult a lakásunk felé vezető úton. Én nem megyek haza, álltam egy helyben mozdulatlan. - Hát hová mész? - nézett rám csodálkozva a férjem. - Arra - intettem a fejemmel - amerre a határt gondoltam. - És miért? - kérdezte a párom - tőle szokatlan nyugodt hangon. - Félek az oroszoktól - hajtottam le a fejem. A férjem hallgatott egy sort, majd legyintett a kezével, és elindult a lakásunk felé. : X Jenei Gyula versei hátországban most már semmi se számít, mindegy, hóesés, hűség vagy léckerítések elmúló nyugalma, arcom szétfolyik ködös, tejfehér, tegnapi tájakba, ahol nincs isten, se irgalom, csak hideglelés, hatalom: ideges, idegen, megfoghatatlan, rajtam, rajtunk, rajtad. mindörökké én voltál- te voltam vers voltál- hit voltam fény vagy már- kő vagyok csönd vagy már- csönd vagyok V ____________________________________J A z oldalt szerkesztette: Körmendi Lajos
