Új Néplap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-203. szám)
1991-08-03 / 180. szám
8 Irodalom—művészet 1991. AUGUSZTUS 3, ttó Nadel nem kedvelte O a változatosságot. Étrendjét illetően ugyanúgy tartózkodott a felkavaró újdonságoktól, mint ahogyan öltözködését is az állandóság jellemezte. Sötét öltöny, nyakkendő s az elmaradhatatlan esernyő. Engedményt kizárólag a fejfedőket illetően tett. Ruhatárában a legkülönfélébb sapkák, fezek, kalapok, cilinderek és más fejre való alkalmatosságok sorakoztak. Hogy mikor melyiket vette elő, ebben egy sajátos belső hang indítására szorítkozott - tény azonban, hogy soha nem járt puszta fejjel. Bármit is hordhatott a fején, soha nem hatott komikusán. Nem inkább valamiféle fennköltséget sugárzott alakja. Otto ugyani is se nem hordta, se nem viselte a fejfedőt, hanem alatta tartózkodott, akár valami felségjelzés vagy zászló alatt, s ez egész testtartását meghatározta. Egyébként is indokolatlan és fölösleges hivalkodásnak tartotta volna, hogy fedetlen fővel járjon. Ebben a különös világban, ahol a látványnak olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak az emberek, egyszerűen még a látszatát is el akarta kerülni a megha- tározhatatlanságnak. Most, az Abbázia halijában természetesen hajadonfő«, „civilben” üldögélt, ráérősen szemlélődött s kávéját kortyolgatta. Mindig is itt szállt meg, ritkán fölbukkanó törzsvendégként tartotta számon a tulajdonosnő ugyanúgy, mint a pincérek vagy a portás. Olyannyira otthonosan érezte magát itt a hallban, hogy jóformán nem is érdekelte, mi az, amit maga körül lát. „Kitty Starling, deutsch-amerikanische excentric Tänzerin” - olvasta gépesen egyik kifüggesztett plakát szövegét, mely a táncosnőt ábrázolta, kissé mintha kicsavarodott pózban, de természetes, nyílt mosollyal. Mi az, hogy excentrikus tánc? - töprengett Ottó. Vagy a táncosnő lenne excentrikus? Olyan lényeges különbség nem lehet, hisz a mozgás maga az ember. Csupán láthatóvá tesz valamit. Pontosabban nem teszi láthatóvá, de utal rá. Mire? A centrumra! Hát persze. Ezek szerint az emberek nagyon is tudják, mire való a tánc gondolta megnyugodva, mikor a panzió tulajdonosnője éppen az asztalához telepedett.- Az utolsó műsorom volt - bólogatott mosolyogva Ottó meglepetésére.- Az Ön műsora? - csúszott ki Ottó száján.- Bizony! Nem is hinné, ugye - nevetett kedvesen a tulajdonosnő és mintha Ottó gondolataiban olvasna, hozzátette: Kitty Starling a művésznevem volt. Akkor.- Ön valóban táncosnő lett volna? - Ottó megörült a találkozásnak, különösen iménti felfedezése következtében. - Ráadásul excentrikus? - lelkesedett, de Ottilia, a tulajdonosnő körülmutatott a teremben: - Meg a többi is. Mind! „Miss Leitzel”, „Prinzess Viktória” forgatta fejét Ottó. - Hihetetlen! Ámbár most már értem, mi az Ön délceg tartásának titka! S mindig más néven szerepelt?- Mindig a saját nevemen! Mindig azon a néven, ahogyan éppen hívtak - válaszolta önérzetesen Ottilia, s Ottó csodálkozását látva még hozzátette: - A név a művészek számára nagyon fontos! Mi élünk bizonyos szabadságjogokkal. Ahogyan egy emberhez nem egy sors tartozik, úgy nem lehet egyetlen névvel megnevezni sem. Ahogy nevet itt lát, az mind én voltam és ugyanúgy mind más!- Színes élete lehetett - bólogatott Ottó.,- Az! És nagyon gazdag! Igazán gazdag életem volt - mosolygott Ottilia.- S megkérdezhetem, mit jelent az excentrikus tánc?- 0 hát természetesen! De nem ezzel kezdődött. Fiatalon ugyanis artista voltam. Ugrószámok . . . tudja? Szerettem nagyon, de egyszer valahogy lezuhantam. Nehéz volt újrakezdeni, de meg kellett próbálnom. Maga a kötéltánc mindig is idegen volt számomra. Nem is érdekelt, de nem maradt más. Félni ugyan nem féltem, mert biztonságot adott, hogy a lábam alatt ott a kötél, de a kezemben a rúd, az nagyon zavart - magyarázta Ottilia. - Úgy éreztem, ki vagyok neki szolgáltatva, tőle függök. Egészen addig tartott ez, míg egyszer csak rádöbbentem, hogy a rúd, ami bizonytalanná tesz, az én magam vagyok, pontosabban fogalmazva, míg nem veszem kézbe önmagam, addig a saját lépteim akadálya vagyok. A rúddá kellett váljak, hogy ne létezhessünk külön. Maradéktalanul azonosulnom kellett vele, s azonosítanom kellett önmagámmal. Attól a pillanattól kezdve, hogy fölismertem: semmit nem vehetek el az egyik oldalról anélkül, hogy azt ne a másik oldalra helyezném - már minden egyszerű volt. Mint ember lettem mássá, mert fölismertem, hogy a mérleg nyelvének lenni, ez az igazi sors! Ottó lenyűgözve figyelte az asszonyt, amint az behunyt szemmel ökölbe szorított kezekkel, halkan beszél. Arca egészen elváltozott, s Ottó maga előtt látta fiatalon, ahogyan apró léptekkel halad a kifeszített kötélen. Szívesen szemügyre vette volna a részleteket, de ebben a pillanatban a látomás eltűnt, ott ültek a hallban, s az asszony halkan, nyugodtan beszélt. - Mert a fej mozdításával rengeteget lehetett korrigálni, rengeteget. Aztán a rúd helyett már tárgyakat kellett kézbe venni. A nézőknek valóban cirkusz kell! Hiába, látja, ebben igaza van. Más és más tárgyakkal kellett azonosulnom. Bármibe belesűrűsödni! Ez már valami! Egyre nagyobb szabadság, mikor már az ember tárgyakhoz nem is kötődik!- S mindez egyetlen szál kötélen! - lelkesedett Ottó.- Na igen. De tudja, a kötél nagy könnyítés - magyarázta az asz- szony.- Hogyan?- Könnyítés. Mert ott fönn a kötélen nem olyan nehéz megcsinálni. Ott segítenek a körülmények. A hirtelen beálló csend, a néha felerősödő dobpergés, a flitterek s a nézők. Akik tudom, hogy mit várnak tőlem, s ez nagyon sokat segít. De tudja, mikor egyedül van otthon, az utcán, szóval a talajon lenn. Úgy, mint bárki. Akkor is tudatában lenni annak, hogy rajtam múlik minden, hogy kezemben van az egész! Ez, látja, sokkal nehezebb. Szembenézni azzal, hogy nincs semmi, ami más lenne, mint én. Attól a naptól, hogy ezt tudom, nem használtam több kelléket.- Csak a puszta kötélen - hüle- dezett Ottó.- Kötél nélkül!- Na, de - nyelt nagyot Ottó -, de hát hogyan?- Nem léptem föl többé. Nevetségesen túlbonyolítottnak éreztem az egészet. Ahhoz képest, hogy milyen egyszerű.- Az előbb azt mondta, hogy bonyolult - vetette közbe halkan Ottó.- Megcsinálni bonyolult. Különösen ha nincs tisztában vele, hogy mit is kell tennie. De egyébként nem. Ezért is táncoltam később, hogy ezt megmutassam. Hogy ezközök nélkül is lehet. Mert tudja, az embereket megtévesztette a fejük fölött kifeszített kötél. Azt hitték, mutatványt látnak. Valamit, ami csak odafönn érvényes és csak rám. A tánc viszont a talajon van, ahol járunk. Bárhol is! A kötél hazugság volt. A teret egyetlen vonalra szűkítette be. Holott ez nem igaz! Különösen akkor nem, ha nem magamat akarom kézben tartani, hanem az a küldetésem, hogy kitámasz- szam az eget. Az égboltozatot legalább embemyi magasra emeljem, hogy elférjünk alatta. Hiszen mi, emberek a kettő közötti résben élünk, s hogy megbírjam tartani, hogy egyenlő távolságban legyen mindenütt, ehhez mindig középen kell állnom. Táncom pedig nem más, mint tántorgás e hatalmas súly alatt! De maga most nem figyel rám - szakította félbe felhe- vült monológját Ottilia. - Mire gondolt?!- Ne haragudjon, de az jár a fejemben, ha meg nem sértem, hogy hogyan lehet Ön nő létére ennyire okos? - bökte ki zavartalan Ottó. - Férje, ne haragudjon, volt? Elnézést, de meg kellett kérdeznem, mert annyira különös így hallgatni Önt. Ottilia elhallgatott, s úgy tűnt nem tud mit válaszolni a közbevetett kérdésre. Vékony ujjaival céltalanul simított' végig néhányszor a térítőn, majd Ottóra pillantott.- Nem is tudom - sóhajtott. - Négy férjem is volt, de valójában egyik sem volt a férjem. Nem tudom, érti-e?- Tulajdonképpen nem is tartozik ez rám - vonogatta vállát Ottó zavartan.- De ha megkérdezte, magára tartozik! - mondta határozottan Ottilia. - Sokat gondolkodtam én ezen, de nem tudom, miért így alakult - töprengett. - Valahogy senkivel nem tudtam kijönni. Vagy velem nem lehetett?- Ön nem jött ki senkivel? De amit elmesélt, annak alapján ép- penhogy bárkivel is sikerülnie kellett volna, nem?- Talán. De egy ember mindig jóval bonyolultabb eset. Ezt nem kell magyaráznom. S tudja, egyszerre ketten nem állhatnak az égbolt közepe alatt - tépelődött az asszony, majd legyintett. - Bolondságokat beszélek. Mindig én akartam irányítani. Ez volt a baj. - Ezek után azt kell mondanom - körülményeskedettt Ottó -, csodálkozom, hogy nem zuhant le a kötélről. Vagy pedig nem értem az egészet! Ottilia szomorúan ingatta fejét. - Másról van itt szó. Nem lehet ezeket a dolgokat összevetni. Tudja, én mindig nagyon büszke voltam arra, hogy bármilyen feladatot meg tudok oldani. Azonosulni tudok bármivel. Olyan voltam már, akár egy tolvajkulcs, érti? Minden zárat kinyitottam, s ez tetszett nekem. Holott talán egész életemben arra vágytam, hogy egyetlen zárhoz tartozhassak. Mert minden kulcsnak van otthona. Az a zár, amit egyedül ő nyit. Ahol a helyén ván. A zár a kulcsnak otthona, én pedig hontalan vagyok. Ne gondolja, hogy panaszkodom - simított végig ismét a térítőn - Nem, nekem ez a sorsom. Csak mivel kérdezte. Ottó Nadel a házasság kérdésében egyáltalán nem volt járatos. Lévén, hogy ennek az intézménynek még a gondolatától is távol tartotta magát. Egész egyszerűen azért, mert nem akart bekapcsolódni egy hosszadalmasnak tűnő folyamatba. Éppen ez volt az oka, hogy a női nem képviselőivel kerülte a komolyabb találkozást, hisz úgy gondolta, hogy minden nőnek ott a férje vagy jövendőbelije, aki hivatott arra, hogy a legkülönbözőbb kérdésekben társa legyen. Magához a házasság intézményéhez gondolatban azért ragaszkodott, mert a konvenciók biztonságot jelentettek számára. És akkor itt ez az asszony! Most vette csak észre, milyen messzire sodródott.- Ha szabad hozzáfűznöm valamit - kezdte halkan -, azt hiszem rosszul értelmezi a helyzetét. Egy nő, ha nem is minden esetben, de most mindenképpen, ha az Ön szavaira gondolok, egy nő nem kulcs! A nő zár. Alapvetően zár. Rejt, s arra vár, hogy nyissák! De ehhez rejtenie kell valamit! Egy nyitott ajtóba senki se próbál kulcsot illeszteni. De egy rejtekajtóba sem! De talán nem is ez a lényeg, hanem hogy a zár mögött mi magunk rejtőzködünk, vagy az, akit mi valójában rejtünk? Ottilia nem válaszolt, fejével alig észrevehetően bólintott csupán. Ottó engedelmet kért, s fölállt. - Magam sem értem még teljesen, de köszönöm Önnek, asszonyom, ezt a találkozást - hajtotta meg magát, s ahogyan illik, kezet csókolt. a tessék! És én még azt N hittem, hogy az embereknek ugyanolyan fontos az, út, mint az állomás - morfondírozott föl-alá sétálgatva a peronon. Érdekes, hogy az állomások mind mások, viszont a vágányok mindenütt egyformák. Melyik van a másikért? A kulcs vagy a zár? Vannak-e egymás nélkül, ha vannak egyáltalán - gondolta végezetül, nyitva hagyva a kérdést egy padra telepedett, s átadta magát a várakozás tartalmas pillanatainak, amelyeket annyira szeretett. Zöldy Pál: Függőhíd Kende Sándor: MOTOROSBALESET Ma, talán ma végre elmegy hozzájuk a férjem . . . Vagy legalább fölhívná őket! Addig táblából itt körülöttem, míg teljesen megbolondít! Nyitva hagyja az előszobaajtót, keresgél a kabátja zsebében, forgolódik, behúzott nyakkal jön vissza, aztán ki megint a konyhába, s az ajtó ismét tárva. A szerszámos fiókjában matat, szögek, reszelők, fúrók, pántok - akkora ricsajt csap a vackaival, mintha ugyan siettetné valaki! -, na, végre hát megtalálta, amit akart. És megy a kalapáccsal vissza az előszobába, leakasztja a ruhafogast, beljebb veri az egyik tartószöget; hát ez volt most a legfontosabb! Visszahozza a kalapácsát, el kell haladnia előttem, de nem szól, a telefonhoz se lép, hanem kifordul az udvarra. Talán hátravándorol a műhelybe, talán felkapaszkodik a szőlőbe, talán kölcsönkéri a szomszédéktól a nagylétrát - de mi a keserűségnek?! Csak hogy ne kelljen rámnéznie. Ahogyan bizonyára az öregék se mernek egymásra nézni, amióta azt az első telefont kapták egyetlen fiúk balesetéről. Az öreg képtelen leülni, pedig iszonyúan hasogat a térde; tesz-vesz az asztal körül, de aztán hátat fordít az egésznek, és kimegy a kertbe. Ha a mama utána indulna, ő behajol a kútba vízért. Majd ejtett vállal visszaóvakodik a szobába, a mama pedig kiül a konyhába. Elég nagy a házuk, a kertjük, a szőlejük, jó messzire elkerülhetik egymást: a tekintetüknek nem kell találkozniuk, hogy föl ne bugyborékoljon, ki ne törjön a hördülő kétségbeesés, hogy ki ne bukjon egy nyomorult ordítás, el ne sikoltsa magát egyikük se, le ne fusson arcukon az első csepp, tegnapelőtt óta az első, végre, az első, megkönnyítő csepp, hogy tehetetlenségében ne döngesse az öreg a fejét a falhoz, hogy ne mossa össze arcukat a rimánkodó reménytelenség, hogy . . . hogy . . . mert mit mondanának egymásnak, hová rohanhatnának, Pestre, rendőrségre, kórházba, hová?! Ugyan kinek a kabátját rángathatnák, kinek a nyakát szoríthatnák, kinek a kezét, tenyerét, öklét gyömöszölhetnék - hogy: mi lesz?! Ugye életben marad?! ... A karját meghagyják?! Emlékszik-e már valamire?! Megismer-e már valakit?!... Mi lesz??? Ahogy a férjem se néz énrám. Mindenki kerülget mindenkit, hogy senkinek se kelljen kérdeznie semmit. Csak várunk. Várni mindig kell. És ha rám nézne mégis? Ha megállna végre, itt, előttem, amíg ülök - én ránéznék-e? ... De hiszen ő is szerette a fiút! Ő még előbb. Nekem, eleinte, még ter- hemre is volt. S amikor egyformán esik a szolgálatuk, együtt jönnek meg, magával hozza a férjem mindig. Régen is így volt, amikor a fiú még gyerek volt, nagy kamasz, játékos szemű, kedves kamasz. Együtt dolgoznak a szőlőben, együtt matatnak egész délután a műhelyben, együtt faragták múlt héten a kerítéskapunk fölé a házszámot, és együtt javítják a motorjukat. A motort, azt az átkozott dögöt, azt jobban szeretik mindennél és mindenkinél! .. . Aztán együtt nézik este a tévét, együtt vacsorázunk, a fiaim is velünk. - Az öregjei haragszanak is talán, hogy jószerével itt lakik nálunk. Hiszen az is mindig úgy volt, hogy akkor is jött, jön azokon a heteken is, amikor nem esik egybe a szolgálatuk. Néha ilyenkor is itt éri a férjem, s akkor rendben van minden, csönd, béke, tervezgetés másnapra. Ha viszont olyan későre jár, hogy fekszem már - míg a vacsoráját melegíti -, rögtön a fiúra kérdez. Hogy jött-e, evett-e, nézte-e a tévét, miért sietett el? Mert néha, nagyritkán, bizony el-elma- rad a szívtelen, vagy szép, ravasz szemével éppen csak beköszön, és űzi a motorját máris tovább. Belátom, mindig is beláttam, hogy . . . mit? - Mindenesetre okosabb, ha ugyanúgy válaszolok, mintha valóban itt töltötte volna ez a góliát gyerek az egész délutánt, vitatkozott volna a fiammal, nekiállt volna, hogy megcsiszolja az ablakzárat, segített volna beállítani a gázpalackot, leadogatta volna a befőzéshez az üvegeket, s itt üldögélt volna velem szépen, sokáig . . . Hát, ha hazudok, én így hazudok az uramnak. Mert különben egész este ideges, türelmetlen, goromba. Talán az bosszantja, hogy szomorú vagyok, vagy csak úgy látja. Nem érti, miért nem jött a fiú, hol járt, mi dolga volt?! Ilyenkor kiállhatatlan, oktalanul mérgelődik minden szamárságon, gyanakszik, beleköt a fiaiba, s végül nyugtalanul alszunk mindannyian...- Hát nem mész?!... Ma sem?!... Még mindig nem?! ... Nem hallja. Járkál tovább. Kisétál az udvarra; egy óra múlva kerül elő. Kétszer lemosakodtam azóta, tűrhetetlen ez a hirtelen hőség.- Hát én hívjam fel őkt?! Azt akarod kivárni, hogy én?! Kényszeríteni fogsz; ez a büntetésem?! ... A kórházat hívjam, vagy az öregéket?!... Jön, kezében a metszőolló. Mintha valamiféle ereklye letört darabja maradt volna az ujjai között.- Olyan volt már az éle ... Nem fejezi be. Elfordul. Ez a legfontosabb! Most kell órákig köszörülgetnie?! Hiszen a múlt héten egyszer már neki is fogtak. Ketten. Vagy ő nem is, csak a fiú, egyedül. Most minek vacakol vele?!-.. . mint a fa! - fejezi be az előbbit; a hátam mögött toporog. - Mint a bot! Tegnapelőtt. Telefon. Bent, ők, a hivatali vonalon elbőb tudták meg, mint az öregék. A szülőknek nem merték, senki se merte nekik azonnal.. . Rendőrség. Baleseti kórház. ... Ha ő nem megy, ha ma se készülődik, akkor... Félelem? Melyik félelem erősebb?! Ki fél jobban? Á bizonyosságtól. Hogy ha nem sikerült ... ha nem tudtak segíteni rajta... Ha végérvényes... Hogy ha megtörtént . . ., akkor nem bírom tovább, akkor megpattannak az ereim! A csöndet, a nyugalmat, az azelőtti békét nem bírom tovább; megbénulok én is, vagy szétvetem a karom, hogy elsöpörjek magam körül mindent, és elpusztuljon a közelemből, ami hajlékony, ami emelkedne, ami vigyázna, ami él még, minden, minden! Akkor nem bírom tovább. Akkor el-á-rü-lom magam - ezt nem akarja?! Hát ettől fél?! Ezért nem merünk egymása nézni azóta?! ... De hiszen eddig is tudta! ... Mit tudott? ... Igazán tudta? . . . Mennyit tudott? . . . Hiszen annak idején, valaha régen, amikor még kamasz volt ez a fiú, ő fedezte föl, ő hívta tanonc- avatásl^or az első férfias mulatságra mind a hasonlókat - de ezzel az eggyel gyűlt csak meg a baja ott is, a drága vendéglőben. Mert rajzottak ugyan körülöttük a lányok éppen elegen, de ennek a gyereknek pontosan csak az az egy kellett volna, aki addig-addig kötözködött ezzel-azzal, míg egyiküknek végül mindig engedett - csak őt nevette ki, vagy mit tudom én, hogyan történik bolond éjszakákon az ilyesmi, meg mitől olyan büszkék magukra a finom lányok, akikre senki se büszke, s akik miatt fölborul mégis az ünneplőasztal. Odavágta a rátarti és „megközelíthetetlen” leányzó elébe az abroszra a belső zsebéből kötegben az egész fizetését, oda hát: lássa csak, kivel akadékoskodik! Hangos pofont kapott érte, és éles nevetés kacskaringózott. Ettől a nevetéstől bökro- „ sodott meg végérvényesen, nyakán kifeszültek a lila erek, fölmarkolta az imént elhajított egész köteget, egy marokkal azt a ropogós istentelenséget, és kettétépte, csak úgy harsogott! - majd a felét a lány tányérjába csapta, másik felét vissza az ünneplős zakója kendős zsebébe. Csak az uram ment utána: akkor hozta ide magával először. S azóta, ha hívta, vagy én hívtam . . . szóval, ha hívtuk vagy sem, de mindenképpen együtt... Ő is akarta hát, hogy így legyen. Vagyis, nemcsak tudta, hanem akarta is. Meggyűlölni, sőt, megölni sokkal könnyebb valakit - még azt is, akit szeretünk. Esküszöm, ez az igazság. S most ezért nem telefonál . . . Mert mindenen túl azt is tudja, hogy akkor nem bírnám tovább. Az ő vállán még külön ez a tudat is. Azt meg nem akarja, hogy lássam, hogy látnom kelljen, hogy ő tudja. Mert akkor beszélnünk kell róla. Végre és először. És ebbe bele lehet őrülni. Mert végül is, miért nem teszek valamit én?! Elvégre mindent tudunk - egymásról és mindhármunkról is mindent -, tehát éppen úgy én is mozdulhatnék. Talán. Például én is odaléphetnék a telefonhoz. Sőt: egyenesen sürgethetném is. Türelmetlenül, igenis, követelhetném, erőszakoskodhatnék, hogy mozduljunk meg; hallod?! Mire vársz?! Az öregéket hívd föl legalább! A rendőrséget! A pesti kórházat! Mit tudom én! Baleseti osztály! Hallod?! . .. Hiszen még biztosan él! És, ugye, élni fog... Csak a fájdalmai rettenetesek. Szép, sovány arcán beesett a hús, a bőr ráfeszül a csontjaira, és riadtan mereszti a szemét, a csillapítóktól meg a morfiumtól eszelősen, és óriásira tágult a pupillája, igen, és kétségbeesetten bámészkodik a mennyezetre,.erőlködik, hogy ne csukódjék le a pillája; a mázsákat kitartó súlyemelő rázkódó és kínlódó rémületével kapaszkodik a világosságba, és azt mondaná, ha fölébe hajolnék, hogy - nincs semmi bajom . . . Hajtogatná, amíg lát, amíg fel tudná fogni, amíg értené még, hogy én vagyok az: - Nincs énnekem semmi bajom ... És megmarad a karja. Mert megmarad - ha, mint egy részegen földhöz vágott pohár, szilánkokra pattantak a csontjai, akkor is! - jaj, ki mondta ezt?! Nem, semmi esetre sem az orvos •. . . ki beszélt az orvossal? ... De biztos . . . Milyen bizonyosság a telefon? ...- Nem hívod fel őket?! Un engem. És minket. Ezt az egészet, együtt... Csak a motor, az az átkozott; az az istene - az istenük! Egyformák, mást mindent unnak, vagy meg fognak unni... Mégis: vigyáznia kell rám; félek. És beszélni fogunk róla. Egyszer csak elkezdjük, ugye, s egymásra nézünk megint? Mert akkor életben marad, érzem. Nem igaz, hogy ha eltűnik közülünk valaki, utána könnyebb róla beszélnünk. Addig él, amíg beszélünk róla - ez a mi dolgunk.- Telefonálunk?
