Új Néplap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-203. szám)

1991-08-03 / 180. szám

1991. AUGUSZTUS 3. Kulturális panoráma 9 Cserkészet, honismeret, magyarságkutatás Főiskolások szakkörvezető táborban A Zsárnbeki Tanítóképző Fő­iskolán idén hatodik alkalom­mal rendeztek, szerveztek honis­mereti szakkörvezetői tábort a tanár- és tanítóképző főiskolák hallgatóinak. Dr. Kovács József tanár úr meg­lehetősen korán, a Soproni Bencés Gimnázium 64. számú Szent Aszt- rik Cserkészcsapatának tagjaként került kapcsolatba a népi mozga­lommal. A Teleki Pál regős had­ban a népdalok, néptáncok megta­nulása kötelezővé vált, amit kiegé­szítettek a falujárások tapasz­talatai. Vitnyéden lerajzolták a cif­rakaput, Lánkapusztán egy idős parasztembertől megtanulták Szedri báró balladáját, ami egé­szen másfajta élményhez juttatta őket, mint amit tankönyvekből szerezhettek. A cserkészet felszámolása után újabb közösségeket keresett és ta­lált. Az adott körülményekhez ké­pest jól érezte magát a Róth Gyula Erdészeti Technikumban, sőt 1951 után a pesti egyetem német-ma­gyar szakán is talált társakat. Ak­koriban a Pais Dezső által kezde­ményezett és Kodály Zoltán által támogatott Szép magyar kiejtési verseny adott számukra táborve- rési lehetőséget. 1955-ben a Ráckevei Ady End­re Gimnáziumba került, ahol 1956 szeptemberében már működtették az önképzőkört, Kevi Diák cím­mel pedig újságot adtak ki. A for­radalom idején tagja lett a Magyar Forradalmi Ifjúság Pártjának, a ta­náriban felolvasta az Irodalmi Új­ság nevezetes november 2-i szá­mát, de végül is kisebb-nagyobb dorgálással megúszta a dolgot. Rövidesen más feladatok vonzot­ták.- Ott volt előttem a borzalmas állapotba került Savoyai-kastély, amely a rendőrség, az ügyészség, a mentők, az erdészet és 13 önké­nyesen beköltözött család mellett a helyi rosszlányt is befogadta. Addig mesterkedtem, míg befész­keltem magam a fűzmagforgató helyiségbe, s múzeumszervező munkába kezdtem - emlékezik az akkor történtekre. Szülők, kisiparosok segítségé­vel 1959-ben a kastély néhány he­lyiségében megnyithatták a Cse- pel-sziget néprajza című kiállítást. Ikvainé Sándor Ildikóval együtt közel háromszáz honismereti dol­gozatot írattak, feltérképezték ez­zel a környék múltját. Eközben a Népfront székházában mindig megemlékeztek március 15-ről, még akkor, is, ha a munkásőrség kikapcsolta az áramot - mondja. 1967-ben aspiráns lett, a XVII. századi magyarországi polgári és főnemesi későhumanizmus jeles alakjáról, Lackner Kristófról írta és védte meg kandidátusi disszer- tációját. Időközben könyv­tárosként, majd előadóként tény­kedett, majd 1977-ben került ZsámbélTra, az újonnan szervezett tanítóképző főiskolára. Első teen­dői közé tartozott, hogy feleségé­vel, Kovácsné dr. Paulovits Teréz- zel honismereti szakkört szervez­zen és részt vállaljon a főiskola szellemi bázisának megteremtésé­ben. Sokfelől kapott biztatásra meg­kezdődött a nyári honismereti szakkörvezető-képző táborok fo­lyamata. Az összejövetelek ko­moly rangot vívtak ki maguknak, így egyáltalán nem véletlen, hogy idén az ország tizenhárom pedagó­gusképző főiskolájából nyolcvan főiskolás jött el hozzájuk. A fiata­lok tudós szakemberekkel talál­kozhattak, emellett korongozhat- tak, kosarat fonhattak, táncokat, népi játékokat tanulhattak a tábor­ban. A szakkörvezető-jelölteket több fiatal képviselte, a táborban Túróczy Istvánná, a Damjanich Múzeum igazgatóhelyettese és e sorok írója tartott előadást. Az ő lendületük tovább tart, de egyúttal azt is tapasztalniuk kel­lett, hogy a honismereti munka so­kak számára szalonképtelen lett, vannak, akik egyszerűen a nép­front továbbélésének, mások fe­lesleges magyarkodásnak tartják. Kovácsék a velük tartó fiatalo­kon próbálják lemérni munkájuk hitelét - akik szívesen, minden kényszerítés nélkül dolgoznak ve­lük -,sokan pedig a régiek közül is visszajárnak „feltöltődni”. Úgy tűnik, elfogadható számukra az a magyarságtudományi szemléletű program, melynek megvalósításá­ra kísérletet tettek. A magyarság­tudomány számukra a helytörté­net, a néprajz, az irodalom és a történelem ötvözete, méghozzá régóta nem csak az államhatárok közé kényszerítetteké, hanem az egész világ magyarságáé. Az utób­bi években minden táborban vol­tak erdélyiek, de jöttek előadók a Felvidékről és Kárpátaljáról is. Az Ortutay Gyula, Ferdinandy Mi­hály és Gombos Gyula nyomdoka­in haladó programjuk azonban csak akkor válhat teljessé, ha a vaj­dasági és a nyugati magyarságot is be tudják kapcsolni áramkörükbe - vallják. Pethö László A tévé képernyője előtt Kép - Szín - Tér, a kortársművészetről Kéthavonta jelentkező képző- művészeti televíziós folyóiratot takar a cím, s a maga különleges formájával, összetételével is je­lezni kívánja: nem a hagyomá­nyos magazinok útját folytatja, valami más akar lenni, főleg tar­talmában akar különbözni előde­itől, a kortársművészet legfris­sebb eredményeit szeretné oda­tálalni a nézőnek, akár legva­dabb hajtásaival is egyetemben. Azokat az alkotásokat, amelyek az utóbbi időkig többnyire hiá­nyoztak az országos reprezenta­tív tárlatokról, vagy csak így- úgy megtűrték őket. Közben per­sze a világra is élénken figyel, a legmodernebb törekvéseket is közelünkbe hozván a képer­nyőn. Új hajtása ez a folyóirat á formálódó, új szemléletű ma­gyar televíziónak, s most még egy kicsit adósságtétel is azok­nak, akik „idegenként’ ’ kívül re­kedtek a művészeti élet hivatalos körein. Megoldásként üdvösnek látszik, hogy egy-egy szám gaz­dája mindig egy-egy művé­szettörténész, mint például leg­utóbb is, amikor Hajdú István vállalta a tárlatvezető szerepét, aki egyben szerkesztője is annak a könyvsorozatnak - Dosszié melynek keretében a méltatlanul háttérbe szorult Erdély Miklós összegyűjtött művészeti írásai is napvilágot láttak. Persze a lát­vány a képernyőn olykor szokat­lan, sőt meghökkentő! Egy ba­kancsos „lábdarab”, mely szinte a falból nő ki, a hagyományok­hoz szokott szemnek művé­szetként kissé bizarr, vagy egy újságokból komponált, hatalmas bála is, mint térplasztika, s az egyéb, elvont, úgynevezett nem ábrázoló műalkotások elgondol­kodtathatják az embert, például az, hogy a kupacba rakott répa­rakás egy üres térben, a maga módján az is lehet kompozíció. De el kell fogadnunk ezeket a kísérleteket is, mert hisz olyan művészi tevékenység eredmé­nyei, melyek „voltaképpen a művészet mibenlétét firtatják, és a létrejött művek tekinthetők úgy, mint elfogulatlan javasla­tok a művészet jövőbeli hivatá­sára”. Mindenesetre az a tény, hogy immár megismerhetjük őket széles körben, sőt a legszé­lesebb körben, milliók galériájá­ban, a képernyőn, ez talán csök­kenti a tőlük való idegenkedés' mértékét, s növeli az irántuk ta­núsított higgadtabb toleranciát. Ez a folyóirat igyekszik egység­ben láttatni mindazt, ami a nagy­világban történik, s ami jelenleg nálunk is végbemegy. Érdekes volt látni az olyan kísérletet, mint a japánoké, akik sárkányra festett képekből állították össze lebegő tárlatukat, mely járja a világot, mi a berlini kiállításról kaptuk a képet. De nem fordít hátat ez a modem magazin a ha­gyományoknak sem, szerencsé­re, így legutóbb Frank Frigyes párizsi fogantatású, de az alföldi expresszionizmust is tükröző életművét villantotta fel egy ju­bileumi emlékezés kapcsán. S helyet ad az eseményeknek is, bár tekintettel kéthavonkénti megjelenésére, többnyire csak kullog utánuk, olykor már bezárt tárlatokról kénytelen szólani, ahová hiába szeretnénk, nem nyithatunk be. Ez kétségtelenül kár. Végül egy megjegyzés még: amikor az érdeklődő nézők fi­gyelmébe ajánlom a Kép - Szín - Teret, azzal teszem, hogy egyúttal figyelmeztetek is arra, hogy a kortárs művészet hál’is­tennek sokszínű világában a kí­sérletező modemnek is csupán az egyik területet jelentik. Valkó Mihály Könyvespolcra ajánljuk PÉNZT VAGY ÉLETET? Paulina Éva harmadik könyve - amelyet dr. Jánosi Gábor sebész­szakorvossal együtt szerkesztett - valójában egyetlen komoly témát ölel át: a magyar egészségügy je­lenlegi, áldatlan helyzetében mennyit ér az életünk. Azt, hogy a betegek tulajdonképpen a bizony­talanságuk, a hiányok miatt fizet­nek a gyógyulásukért. Hiszen az emberi élet szinte minten pénzt megér. Még akkor is, ha ezeket a százasokat, ezreseket erőn felül te­remti elő a beteg. Elvégre a hála­pénz lemos minden bűntudatot, lelkiismeret-furdalást: a beteg, a maga a módján mindent megtett gyógyulása érdekében. Fizeti az esztékát, a kórházi bentléte alatt esetleg a gyógyító orvosát, így jó kezekben érzi magát. Az sem vé­letlen, hogy az átlagos embernek a születés és a halál, a kórház az élet döntő eseményei közé tartozik, míg az egészségügyben mindez köznapivá szürkül. Kinyitja pénz­tárcáját a kezelt, mert gyógyulni akar, kinyitja, hogy még marad­hasson, kinyitja, mert azt gondol­ja, csak ebben az esetben épül fel. Pedig rengeteg olyan orvos- talál­ható, aki idejét-erejét nem kímélve hivatásának tekinti munkáját, egyáltalán nem vagy nem minden­kitől fogad el hálapénzt, és úgy­mond: ingyen is minden tőle telhe­tőt megtesz a kórteremben fekvő­kért. Míg mások, ha szégyenkezve is, átveszik ezeket a forintokat, hi­szen rákényszeríti őket a mai ma­gyar valóság, az áldatlan alulfize­tettség. És akadnak, akik semmi­lyen zsebbedugott borítékot nem fogadnak el. Paulina Éva azt írja, nem róluk szól a könyv, én pedig ezt azzal egészítem ki: nekik is, meg másoknak is bizonyára hasz­nos lesz ez a metszet, ha elolvas­sák. Feltéve, ha a HUNGA- PR1NT Kiadó és Nyomda 118 fo­rintos áron kapható példányaira még ráakadnak, mert az első ki­adás negyedszázezres mennyisé­gét szinte órák alatt szétkapkodták az utcai árusoknál. Mindenesetre az olvasásra áhítozóknek eredmé­nyes böngészést! D. Sz. M. Miért nem vetítik újra a Hideg napokat? A Cseres Tibor nagy port fel­vert regényéből készült filmről van szó; (rendezője: Kovács András) arról a filmről, amely az újvidéki vérengzést mutatja be az író szavaival „mindazt, amit kru- délis hajlamú magyar táborno­kok és törzstisztek a magyar nép nevében ezernyi ártatlan szerb és zsidó ember ellen Újvidék ama gyilkos három napján, 1942-ben elkövettek.” Vajon mi indíthatta a Hideg napok íróját, hogy most, több mint húsz évvel a film elké­szülte után ne járuljon hozzá kép­ernyőn történő bemutatásához a televízió Filmklub sorozatában, amelyben rendre mutatják be a ’60-as évek kiemelkedő filmal­kotásait? Talán a Jugoszláviában bekövetkezett változások, az új fejlemények játszanak közre, melyek a vajdasági magyarság életét is érzékenyen érintik? E kérdés izgatta és erre kereste a választ Berkes Erzsébet is, aki a Magyar Nemzet keddi számában tette fel a kérdést az írószövetség volt elnökének egy újabb, a Vaj­daság történelmébe vágó ese­ményről, a megtorló, véres szerb bosszúról szóló könyv szerzőjé­nek (címe: Vérbosszú Bácská­ban), aki tömören így adta meg a választ: „Magam kértem, hogy ne ve­títsék most a Hideg napokat. A vajdasági magyarság mostani szorongatott helyzetén túl sze­mélyes érvként említem meg a nemrég megjelent Vérbosszú Bácskában című könyvemet, amelyben a Hideg napok ellenté­telét, a szerb partizánok 1944 őszén elkövetett mészárlását adom közre, mikor is 40 ezer ár­tatlan magyart gyilkoltak meg a Hideg napokban emlegetett 3 ezer 309 délszláv és zsidó áldozat ellenében. Ha lenne erről a 40 ezer gaztettről is mozgókép, ak­kor együtt kellene, lehetne bemu­tatni a Hideg napokat, de a továb­biakban egymagában nem. Külö­nösen nem a tévé óriási nyilvá­nossága előtt.” Mit lehet ehhez hozzátenni? Az éremnek valóban két oldala van. Költségvetés és kultúra Művház eladó! Már fel sem kapja a fejét az ember, ha az apróhirdetések között művelődési házat kínálnak eladásra. Miért is lepődnénk meg, mikor a szakmabeliek szerint negyven éve nem volt ilyen rossz a magyar kultúra helyzete a költségvetésben. A kulturális normatíva ugyan még létezik, de kérdés, mindez mire elegendő. A pénz körülbelül arra, hogy a jelenlegi tevékenység és az ezt kiszolgáló intézményrendszer ne omoljon össze. Csakhogy még né­mileg ehhez is több pénzre lenne szükség. A megszavazott bérfejlesz­tésnek nincs meg a teljes kerete, a dologi költségek is nagyobb mértékben nőnek a tervezettnél, ráadásul a szabad átcsoportosítás lehetősége sincs meg, csak a bérből a dologi kiadások felé. Küldj el három munkatársat és ki tudod fizetni a villanyszámlát! Termé­szetesen nem állíthatjuk, hogy a közművelődés minden dolgozójára szükség van, vagy legalábbis nem feltétlenül bizonyos, hogy éppen a jelenlegiekre. Pillanatnyilag tizenegyezer intézménynek huszon­négyezer munkatársa van. A matematikai képlet egyszerű: a művelő­dési házak, otthonok túlnyomó többségében gyakorlatilag nincs le­hetőség szakemberek elbocsátására. Éppen a kistelepüléseken a legrosszabb a helyzet, ahol az elmúlt időben még körzetközpont volt, általános iskola, középiskola, könyv­tár, művelődési ház, szóval a megszokott hálózat eltartása lenne a feladatuk. Csakhogy egy ilyen település az idei költségvetésből ke­vesebbet kap összesen, mint amennyi korábban csak erre a területre jutott. Nagyon sok kistelepülés adta fel a művelődési házak folyama­tos működtetését. Általában pályázatot írnak ki a bérbevételre, ahol a minimális tartalmi tevékenység megjelölésén túl csak az a szempont, ki ígér többet. Vagyis, ha a bérbe vevő -.durva példával - kukkoldát kíván nyitni, de szombatonként pihennek a lányok és ilyenkor művelődési házként várják a látogatókat, már megfelel a követelményeknek. Sajnos azzal a következménnyel senki nem számol, hogy a művelő­dési tevékenység kártyavárként omlik össze, és nem indítható majd újra, ha jobbak lesznek a körülmények. A lakosok szemében az az épület szombatonként is csak kukkolda marad. Természetesen a megoldás keresésénél nem az épületből kell kiin­dulni, hanem a működési, tulajdoni és pénzügyi kérdéseket kell tisztázni - miután a funkciót eldöntöttük. Sajnos, többpártrendszerben sem nézik jó szemmel azokat a polgári kezdeményezéseket, amelyek nem hajlandók egyik erő zászlója alatt sem felsorakozni. Mégis elsősorban ilyen közösségi szolgáltató intézményekké kell válniuk a művelődés eddigi otthonainak. Mondhatnánk erre, hogy akkor gondoskodjon a fenntartásról a polgárok szervezete. De amíg a magyar állampolgár az általa termelt értéknek húsz százalékát sem viszi haza bér formájában, addig igenis az állam társadalmi kötelezettségéé a főszerep. Természetesen elkép­zelhető, hogy a polgári körök magukra vállalnak részterheket, ahogy erre már néhány helyen van is példa. De éppen azért, mert az ilyen helyi szerveződések jobban és olcsóbban meg tudják oldani a felada­tokat, Nagy-Britanniában az állam természetesnek veszi támogatásu­kat. Anyagilag is. Mindez azonban nem segít a vállalati, illetve szakszervezeti fenn­tartású intézményeken. Még szerencse, hogy néhány ágazati szak- szervezet, így a bányászok és a vasutasok jelezték, szükségesnek tartják saját művelődési otthonaik fenntartását, esetlegesen még na­gyobb költségek mellett is. S bár eddig áltatás volt, ha párhuzamos intézményrendszerről beszéltünk, sajnos nem zárható ki, hogy a jövőben a helyi társadalmi igények is ezekben a házakban jelentkez­nek majd - mert csak ezek maradnak. , Sz. Z. L. Vadonatúj filmek Fogd a nőt és fuss! Hollywood álompárja, Kim Basinger és Alec Baldwin most ugyanabba a történetbe csöppen­tek. Miután a filmes világ ki­drukkolta egybekelésüket, el­őzékenyen ugyanabban a sztori­ban szántak nekik szerepet is. így legalább sülve-főve együtt lehettek - jószerivel meg sem kü­lönböztetve az otthoni és filmbé­li nászágyat. De maradjunk egyelőre a moziban, illetve a „stúdió-hálószobában”. Fil­münk blőd zöldségféle, de any- nyira az, hogy máf-már komo­lyan vehető. A forgatókönyv káprázatos marhaságokat próbál összeterelgetni, s működést le­helni a zagyva egészbe. Képzel­jék el, hogy egy fogkrémgyáros egyetlen fiacskája (a mi Ale- cünk) elhatározza, hogy véget vet mindennek: megnősül. Szíve választottja egy - mellesleg bele­való - producer lánya, akibe sze­relmes lesz, mint a ló. Miután a leendő após életveszélyes fenye­getései némileg sürgetik a frigy köttetését, Charley csak úgy ku­tyafuttában tudja összehozni ré­gi cimboráival a legénybúcsú szertartását. Ám belecsap az egészbe egy szőke szexvillám: ki más, mint Kim Basinger, aki nem elég, hogy táncosnő, ráadásul egy gengsztervezér testközeli barát­nője is. Az meg, hogy fel ne szarvaz­zák a háta mögött, inkább össze­boronálja nagy hirtelen a két „jó minőségű” emberpéldányt - le­gyenek hát egymáséi! Ezzel azonban máris kész a katasztró­fa: két feleség, egy házasságra. Vagy ha egy, akkor melyik?... És hányszor? Az ember .a végére teljesen összezavarodik. (Bemu­tató, augusztus 9-én)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom