Új Néplap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-203. szám)

1991-08-18 / 193. szám

1991. AUGUSZTUS 18. Múltúnkból " 7 Szent István és a magyar államiság jelképei Államalapító királyunk a képzőművészetben A magyar államiság jelképe sok-sok évszázad óta a „Szent Ko­rona”. Ezt a tárgyat a történelmi hagyománytudat összekapcsolta I. István alakjával, úgy vélvén, hogy a magyarok első királyát ezzel a koronával szentelték fel. A történeti, művészettörténeti kutatások azonban bebizonyítot­ták, hogy a „korona’ ’ mai alakját a XII. század végén nyerte el. Ekkor szerkesztették egg^é a felső, úgy­nevezett „latin koronát” és az alsó görög feliratú részt. Ez utóbbi is István halála után készülhetett, úgy az 1070-es évek táján. A ko­ronázási jelvények közül a palást ugyan még I. István életében ké­szült (1031-ben), de a jogar XIII. századi, míg az országalma a XIV. században került a szimbólumok közé. Ezek után fel kell tennünk a kér­dést, vajon mi lehetett az az attri­bútum, ami a XI. század első évti­zedeiben a királyi hatalmat jelké­pezte? Feltett kérdésünkre a vá­laszt a numizmatika és a régészet tudománya együttesen adta meg. Még a múlt században a svédor­szági Karlberg nevű lelőhelyen egy több száz darabból álló érem­kincs került elő. A több országból „összeszedett” érmek között volt egy olyan darab, melynek azono­sítása, helyhez, országhoz kötése sok nehézséget okozott a kutatók­nak. Még az is felmerült, hogy egy újkori hamisítvány lehet az érem, olyannyira ismeretlen volt a XI. század pénzei között. Előlapján két sima vonalkor között + LAN­CIA REGIS felirat látható, köze­pén egy zászlós lándzsát tartó kéz, hátlapján +REGIA CIVITAS, illet­ve egy karoling templom, benne alul REGI felirat látható. Kezdetben a Német-Római Csá­szárság szent jelvényét, a „lancea sacra”-t (szent lándzsa) azonosí­tották az érem ábrázolásával. A mai modem kutatás azonban meg­győzően bizonyította, hogy a XI. század első évtizedeiben a zászlós lándzsa a magyar király, I. István uralkodói jelvénye volt. Ennek ékes bizonyítéka az az írásos for­rásunk, melyből megtudjuk, hogy 1044-ben, a ménfői csatában Aba Sámuel királyunk (aki nem más, mint István sógora) aranyozott lándzsája (lancea regis) III. Henrik császár hadizsákmánya lett. Ké­sőbb ez a lándzsa visszakerült Ró­mába, oda, ahonnan első királyunk kapta. Mindezekből - és egyéb for­rásainkból - világosan kiderül, hogy a pápától kapott koronával együtt ez a lándzsa volt a királyi méltóság, sőt az ország szuvereni­tásának jelképe. így azután nem is csodálkozha­tunk, ha első királyunk pénzein megjelenik a zászlós lándzsa mint jelkép. Ezek a pénzek jóval koráb­ban lettek verve, mint a közismert „Stephanus Rex” feliratú déná­rok. S hogy nem túl sok készült belőlük, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a XI. századi sírok­ból csupán elvétve ismerünk néhá­nyat (Nagyharsány, Rácalmás). Minden bizonnyal a gazdasági élet nagyarányú fellendülése tette szükségessé már a 1010-es évek­ben az új pénzérme bevezetését. Ez azután kiszorította a régi - egyébként is kis számban vert - érmeket, ám a két pénz összeha­sonlító elemzése sokat segített egy olyan fontos történeti kérdés meg­válaszolásában, mik is voltak első királyunk koronázási jelvényei. A Rómából kapott korona mel­lett a lándzsa, majd az 1030-as évektől kezdve a palást jelentette Szent István attribútumait. A mai koronázási ékszerek a XIV. századra „álltak össze”, s lettek a magyar királyok, később pedig az ezeréves magyar állami­ság szimbólumai. Dr. Madaras László István király és a magyar néphagyományok Vannak szerencsés történeti sze­mélyiségek, akiknek alakját a nép­hagyomány övezi, s a népkölté­szetben, népszokásokban is hely jut nekik. Függetlenek ezek a tény­leges történeti tettektől, valóságos jelentőségtől, vagy épp a hivatalos ideológiáktól. Szent László, Hu­nyadi Mátyás s kisebb mértékben apja, János, Rákóczi Ferenc, Kos­suth Lajos népszerűek, s számos helyi monda, dal, olykor szokás őrzi méltó emléküket. Mások, mint Bethlen Gábor, aki nagy - egyedül csatát sem veszített - ma­gyar fejedelem, vagy második or­szágépítőnk, IV. Béla legfeljebb helyi mondákban, homályos tatár történetekben kapnak helyet. S közben egy Haynauról (Hajnó), egy Báthory Erzsébetről, vagy utóbb Rózsa Sándorról egész monda- és hiedelemkörök alakul­nak ki, vándor történetek, mondák kapcsolódnak nevükhöz, s fenn­tartja őket a népi emlékezet. Első, szent királyunk nem ily szerencsés. Ünnepe, névnapja, au­gusztus 20-a hivatalos egyházi és állami ünnep. Már az 1222-es Aranybulla törvénybe iktatta erek­lyéjének, a Szent Jobbnak a tiszte­letét, 'a nevéhez és személyéhez fűződő tárgyi emlékek: a szent ko­rona, a koronázási palást, a neki tulajdonított kard és egyéb koroná­zási jelvények a magyar államiság és jog szimbólumaiként ismerete­sek a középkorban is. Kevés tér marad, hogy a népi fantázia a maga törvényei szerint utat találjon a szent király emlékéhez, s a maga módján s műfajai által tartsa élet­ben emlékezetét. Az eddigi, olykor erősen egyhá­zi fogantatású irodalom úgy vélte, hogy csupán az állami és egyházi hivatalos tisztelet szorította a nép­hagyományokat a perifériára, s a minduntalan megújuló életművé­nek volt csupán a gát. Mi megkoc­káztatjuk, hogy más is közreját­szott. Az, amiről a keresztény egy­ház, s a magát Mária és Szent Ist­ván országának tartó Magyar Ki­rályság sem beszélt szívesen. S amelyről ma természetesen szól­hatunk. Óriási az a fordulat, amelyet Ist­ván végrehajtott. Egy keleti típusú, szájhagyományok és szokások ál­tal összetartott népet vezetett be a keresztény Európába úgy, hogy annak századokon át fontos politi­kai tényezője lehetett, mint önálló és erős állam. Ez nem kis véráldo­zattal járt. Nehezen tartották a po- gányok keresztvíz alá a fejüket, s még nehezebben mondtak le ko­rábbi jogaikról. A királynak po- gánylázadásokkal kellett megküz­denie, miközben Európa keleti és nyugati része között politizált. A kor pogány szimbólumait tűzzel- vassal irtotta. Diószegi Vilmos, nagy néprajzkutatónk döbbentett rá minket arra, hogy a samaniszti- kus világkép szimbólumait, szoká­sait hogyan irtotta ki ő, s irtották az őt követő keresztény királyok. Va­zul csak egy a sok közül. Szent helyek, üldözendő szokások, új hit s norma bevezetése csak kemény, kegyetlen munkával végezhető el. Voltak bizonyára e kegyetlenséget fenntartó hagyományok, amelyek mára - épp tisztelete, s az egyház és állam miatt - elfelejtésre ítéltet­tek. Bálint Sándor egy deszki ma­gyarázatot idéz a Szent Jobbal kapcsolatban, s ez szerinte is ki­emeli „a király emberfölötti ke­ménységét” is: „István király Ba­bilonba utazott az édesanyjával, aki úgy találta, hogy a tornyot még maga Isten sem döntheti össze. Szent István ezen annyira meg­bosszankodott, hogy édesanyját pofonvágta. Utána megrettent: maga vágatta le a kezét. Ez van meg még most is.” E Roland- énekben is fellelhető motívum nem véletlenül kapcsolódhatott a pogányokkal kegyetlenül elbánó István alakjához. De nem lehet véletlen az sem, hogy a hazai néphagyományban inkább a trencséni szlovákok mon­dái őrzik alakját úgy, hogy egy hegy belsejében várja katonáival azt, mikor fenyegeti igazi veszély a népet és országot. Hogy bánáti román kolinda őrzi meg az álom­látó István királyt, s palotaépítésé­nek történetét. Hogy szlovák és morva ének szól arról, hogy „Ma­gyar haza földjén/ Vérviharos ör­vény;/ Küzd a fény az árnnyal:/ Szlovák a pogánnyal”, miközben a tomboló harcban „Szent István velünk volt.” De a moldvai csán­gók is tudnak éneket a „Magyar István királyról”, aki hadba viszi őket. A csángókat, akik messze van­nak, s akiknek a magyar korona jelenti a római kereszténységet, nem kötik olyan emlékek, mint a belső országbelieket, s úgy véljük, a szlovákokat, morvákat s romá­nokat sem. A magyarok közvetlen emlékei pedig elhaltak, mert nega­tív előjelűek voltak, a pogányság és kereszténység harcáról szólhat­tak. Erre nincs bizonyítékunk, csu­pán annyi, hogy Szent István szü­letését már a szentté avatás legen­dái összekapcsolják az Árpád-ház legendájával, s Emese álma, illet­ve István születésének megjóslása azonos tőről fakad, s a Bibliával is összeegyeztethető (Keresztelő Szent János születésének jóslata). A pozitív előjelű pogány hagyo­mányok átszíneződtek, s a legenda részévé váltak, ám nem őrzi őket a népi emlékezet. • így együtt talán teljesebb a kép. Nem csak a hivatalosság, de bizo­nyos, a középkorban végbement folyamatok is megértetik velünk, miért nem vetekedhet István alakja Szent Lászlóéval, Mátyáséval vagy Rákócziéval. A néphagyományok azonban nem halnak el, sőt újak keletkez­nek, ha arra alkalom és alap van. Fehérgyarmaton - szülőföldemen - gyermekkoromban széltében- hosszában beszélték az öregek, hogy a háborút Szent István meg­jósolta: nagy fényességben jelent meg az égen 1939-ben, fehér lo­von ült, koronával a fején, lángpal­lossal a kezében. Az öregek tudni vélték, hogy a háború eléri hazánk földjét is. így is lett. A mondában nem nehéz felfedezni a Szent Ist- ván-év során újra megismert le- gendaőészletet, a háborútól való félelmet, a tízpengősön ábrázolt szent királyt, s egy sor hiedelem­motívumot. Reméljük, ma alakja boldogabb jövendőnket idézi majd fel! Szabó László I. István, Magyarország első ki­rálya jelentős helyet foglal el a ma­gyar képzőművészetben. A ma­gyar egyház kedvelt szentje lett, hiszen a magyarság általa vált a keresztény Európa részévé, tör­vényeivel templomokat alapított, püspökségeket, érsekségeket ho­zott létre. Intelmeiben fiát, Imre herceget a keresztény élet követé­sére biztatta. Évszázadokig a festők és szob­rászok szinte egyedüli megrende­lője és mecénása az egyház volt, így érthető, hogy templomaink freskóin, oltárain gyakori a Szent István-ábrázolás. Legendáját közvetlenül halála után kétszer is írásba foglalták, s ezek váltak ábrázolásainak irodal­mi alapjává. Életéből egyetlen hi­teles ábrázolás maradt fenn, az 1031-ben készült koronázási pa­láston. A palást eredetileg zárt mi­seruhának készült. Gizella király­né hímezte a Veszprém-völgyi apácákkal, s a királyi pár ajándé­kaként került a székesfehérvári egyház birtokába. Később alakí­tották át koronázási palásttá. Ist­ván itt háromszög alakú koroná­val látható, rövid körszakállal, erősen hangsúlyozott szemekkel, kezében hatalmának szimbólu­maival: lándzsával és országal­mával. Később, halála után ala­kult ki a jóságos öreg királyt áb­rázoló, idealizált Szent István-tí- pus, amely világos hosszú hajjal és hosszú szakállal ábrázolja szent királyunkat páncélban, kö­penyben, koronával, karddal, ke­zében jogarral, országalmával, esetleg apostoli kettős kereszttel. Gyakori ábrázolási típus, amikor a két másik Árpád-házi férfi szenttel, Imrével és Lászlóval együtt szerepel. Ilyen a mateóci főoltár ábrázolása is a XV. szá­zadból. A jeleneten Szent István fiának éppen tanácsokat ad, tehát kapcsolatban áll vele. Ennek megjelenítése az ismeretlen festő­nek még csak fogyatékosán sike­rült. A kissé egymás felé fordított alakok elhelyezése és kapcsolata tekintetében látható zavarral küz­dött. Innen a feltűnően merev be­állítás. Másik ábrázolási típus kiinduló­pontja lett az elpusztult esztergomi székesegyház híres díszkapuja, a Porta Speciosa, amelyet egy XVIII. századi festmény őrzött meg szá­munkra. A hármas osztású, szélein vakárkádokkal tagolt bélletes ka­put különböző színű márványok­kal rakták ki III. Béla korában. A különleges technikával készült mű középpontjában, a kapu íves tim­panonjának közepén gyermekét ölében tartó Mária trónol Szent Ist­ván és Szent Adalbert között. A feliratok Magyarország felajánlá­sának legendás eseményére utal­nak, amelytől Magyarországot Szűz Mária országának tartják. A magyar múltnak ezt a jelenetét - a Patrona Hungáriáét - a barokk mű­vészet élesztette újjá, saját céljai érdekében. A hazai jezsuiták a XVII. szá­zadban széles körben terjesztett Regnum Marianum gondolatkör­be foglalták bele Szent István tisz­teletét, s nagyhatású, a barokk kor­szak után is továbbélő politikai, vallási koncepciót alakítottak ki belőle. Ebben egybekapcsolták a protestánsoktól háttérbe szorított Szűz Mária és az első nemzeti ki­rály, Szent István tiszteletét, s kon­cepciójukban az ország Mária or­szága lett. Ha pedig az ország Má­ria oltalma alatt áll és mégis - első­sorban a török jelenléte miatt - annyi baj és veszedelem sújtja, ak­kor természetes, hogy a bajok oko­zói a Máriát kellően nem tisztelő protestánsok. Ez a sokirányú gon­dolati konstrukció tehát magában foglalta a rtemzeti király hagyo­mányos tiszteletét, az ellenrefor­máció és a török elleni harc gon­dolatát, s emellett még szólt az uralkodó és az égiek kapcsolatáról is. A felajánlási jelenet így vált közkedveltté a XVII. század vé­gére. A XVIII. század elejére az ellenreformáció győzött, s a törö­köt is kiűzték az országból, így ezek a rétegek leváltak a Szent István-ábrázolásról, de a felaján­lási jelenet tovább élt, más esz­mei tartalommal. Benne a Habs­burg uralkodók uralkodásról val­lott nézetei kerültek kifejezésre. Eszerint az uralkodót maga az Isten választotta ki az uralkodás­ra, aki mellette áll és segíti a kor­mányzásban. így az uralkodó csak Istennek tartozik felelős­séggel tetteiért. E gondolat jelen­tőségét mutatja, hogy e korban, ha valahol Szent István-ábrázo­lás készült, az szinte minden esetben a felajánlás jelenetét kel­lett hogy ábrázolja. E téma a mai napig is közkedvelt és gyakran ábrázolt, korábbi politikai tartal­mától megtisztultan. Zsolnay László A mateóci oltárkép a XV. századból Fotó: Kozma Károly Szolnok és az 1938-as Szent István-év A két világháború közötti idő­szak magyar történelmében kü­lönleges jelentősége volt az 1938-as esztendőnek, mivel ek­kor ünnepelték államalapító szent királyunk halálának ki­lencszázadik évfordulóját. Gömbös kormánya még 1936 nyarán elhatározta, hogy - a rendkívüli jubileumra tekintettel - 1938-at ünnepi évvé nyilvánít­ja. A magyar katolikusok számá­ra különösen növelte a Szent Ist- ván-év jelentőségét az a tény, hogy a XXXIV. Eucharisztikus Kongresszus (1938. május 23- 30.) Budapesten volt, emellett azonban a többi magyarországi keresztény egyház rendezvényei (például az augusztus 23-án Debrecenben megtartott Magyar Református Világgyűlés) is je­lentősek voltak. Fő feladatnak tekintették a rendezők a határo­kon túl élő magyarság mozgósí­tását, s hogy „az ide zarándokló népek lássák: nemzeti felemel­kedésünkbe vetett hitünk meg­aláztatásunk ellenére sem szűnt meg”. A jórészt katolikusok lakta Szolnokról az Eucharisztikus Kongresszusra a nagyszámú kü- lönvonatokon több mint ötszá­zan utaztak fel. Sajátos szolnoki vonatkozása volt az ünnepsé­geknek, hogy Pacelli pápai legá­tust P. Szabó Polikárp, szolnoki ferencesrendi házfőnök „Tu es Petrus” című zeneművével üd­vözölték. A Budapestre fel nem jutó, nagyszámú hívőnek május 29-én tartottak rendkívüli vasár­napi körmenetet. A keresztényi szeretet jegyében az éhezőkre is gondoltak. A kormányzó neje ál­tal a kongresszusra meghirdetett „egytál étel’ ’ jótékonysági akció keretében a városban naponta 400 szűkölködő kapott ingyen ebédet. Az Eucharisztikus Kongresz- szust követően országjárásra in­dították a Szent Jobbot, amely július 3-án 7 óra 40-kor érkezett a feldíszített szolnoki vasútállo­másra. A város vezetése részle­ges munkaszüneti napot rendelt el, így mintegy 15-20 ezer ember (a lakosságnak közel fele) jelent meg a nem mindennapi esemé­nyen. A koronaőrök által kísért szent ereklyét körmenetben vit­ték be a Kossuth térre, ahol fél 9-től tábori misét tartottak. Ezt rövid szentbeszéd követte, majd a Szent Jobbot újra körmenetben vitték ki a vasútállomásra, ahon­nan az ereklyét szállító Arany­vonat fél tízkor indult tovább Bé- késcsabára. Az egyházi ese­ményt repülőnap követte, ame­lyen - vitorlázó- és sportgépek mellett - a Magyar Királyi Hon­véd Légierő iskolarepülői is részt vettek. Ez utóbbi program­ra Imrédy miniszterelnök mellett Rácz Jenő honvédelmi miniszter és Horthy István is hivatalos volt. A Szent István-év rendezvé­nyeinek utolsó csúcspontját a kormányzó által augusztus 14- én meghirdetett Szent István-hét rendezvényei jelentették. Szol­nokon húszadika előtt több egyesület is rendkívüli estet, gyűlést rendezett, amelyekben mind nagyobb szerepet kaptak az aktuális magyar külpolitika, a revízió kérdései. A Szent István- nap azonban még vallási rendez­vények jegyében telt. A délelőtt folyamán a katolikus, ferences, református, ágostai és izraelita templomokban került sor ünnepi istentiszteletekre, míg a ferences templomtól induló körmenetre este 6 órától került sor. „A végeláthatatlan hosszú sort a különböző egyesületek impo­záns sora nyitotta meg. Szép számmal vonultak ki a vasuta­sok. Kedves látványt nyújtott a Constantin r. k. iskola magyarru- hás csoportja, akik virágot hin­tettek az Oltári Szentség elé. P. Szabó Polikárp plébános vitte az Oltári Szentséget, fényes papi kísérettel. A baldachin mellett díszbe öltözött vármegyei és vá­rosi hajdúk lépkedtek, utánuk a katona- és rendőrtisztek csoport­ja következett. Majd feltűnt a fe­gyelmezetten menetelő levente díszszázad. Végül a résztvevő embertömeg százai következtek. A körmenet alatt a MÁV-állo- más zenekara játszott.” 1938 második felében a Szent István-év egyházi vonatkozásai lassan elhalványodtak. Cseh­szlovákia feldarabolása és a má­sodik bécsi döntés eredményei új lendületet adtak a revíziós tö­rekvéseknek. A magyar haderő mind gyorsabb ütemű felfegy­verzésének igénye, a gazdaság haditermelésre történő fokoza­tos átállítása mindinkább előre­vetítette a közelgő világháború­ban való aktív részvétel igényét és.szándékát, Dr. Bagi Gábor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom