Új Néplap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-203. szám)
1991-08-18 / 193. szám
8 Irodalom—művészet 1991. AUGUSZTUS 18. ( ~ Serföző Simon: A fa Ha csak terebélyesedik, gallyait nem fölfelé hajtja, nem tud, akar sudarasodni, én hogyan segítsek rajta? Ágát: üstökét markommal húzó kényszerítéssel? Azzal? Ahogy minket képzelt e kor boldogítani - erőszakkal? Ellenkezésével küzdjek, nekem szegzett tüskékkel szemben? Az akaratát: megvédeni magát, hogyne állna ellen?! \__________________________,_____________________________ Dorkovics Ágnes: Winstonnak (könnyedén, vidáman) 1 love you very much, téged! a story angol, de magyarul élek. légy erős, fiú! köpök a nyárra: a külföldi kocsikra, az exkluzív bárra. nagyon, nagyon szeretlek téged! keleti parasztok löktek az égnek engem, sorry! ne mázolj széjjel egy felsöbbrendü szenvedéllyel! ne mázolj szét egy trianonidát: bepiszkolnád a kezed very much! ti mindig fehér kesztyűben jártok: mit szólna majd a franciátok! I love you very much, téged: kelet-európai szenvedélyek . .. kétszer vártalak - mindkétszer hiába. harmadszor itt vagy: mindhiába? Erdei-Szabó István: A szív szabad pillanata dobog egy szív a falon túl üti a reményt irgalmatlanul veri ezt a rohadt századot ahol elárverezték az arcod ahol szemedben őrzött fény a fegyver szemben a macskaléptű félelemmel dobog egy szív veri a századot ahol telkedről is hét bőrt nyúztak titkos praktikákat kitanultak de az a szív a falon túl a te idődet veri immár visszavonhatatlanul s hiába minden rontó szándék hiába minden gőgös akarat fölrobban a radar-égbolt és megnmenekülnek a madarak s viszik a hírt szabad szelek szárnyán s elveszíti bilincseit a pillanat Szováta, 1991. április 10. \ Zalán Tibor versei HÍD Kiss Róbertnek Mögéje áll Tarkója kimered a délutánból akár a fegyenceké A két pont között súlytalan bealkonyul----itatóhelyre vánszorognak a kiszáradt állatok BERLIN Egy zuhanásban, anyaméhsötétben fölébredni és nem ébredni fel ____________________________) S ebők Istvánt, akit csak úgy Estánnak tisztelt boldog-boldogtalan, egészségben érte meg a 70. esztendőt. Amikor a hetvenediket áthágta, nagy „tisztesség’ ’ érte. Hívatta a gazdája. Hogy mi végett?! Azt csak aztán mondom el, ha bemutattam őkéimét. A neve: Daru János. (Nem merem elébe mondani, hogy: becsületes!) Foglalkozása: gazda ember. Otvenesforma; azt mutatja szálanként deresedéi bajusza. A zsinóros mente télen-nyá- ron le. nem kerül róla. Hogy kerülne! Hiszen ebben van minden bizodalma. Ez adja a tekintélyt. Mert mi tagadás, egy kicsit ütődöttnek látszik János gazda, de az is lehet, hogy csak ámítja a világot'efféle furfanggal. A titulusa: „Gazduram”! így szokás ez a harmincas években minden olyan helyen, ahol cselédet tartanak. A felesége: „Asszonyom!” A menye meg: „Kis asszonyom! ’ ’ Úgy, ahogy írtam: két szóban. Nevezetesen az anyósa mégis csak nagyobb nála, minthogy: öregebb, pa- rancsolgatósabb, meghát zsémbesebb. Ami a legfontosabb: az éléskamra kulcsa is az ő zsebében lapul. - A fia: „Fiatal gazduram!” Az is csak gazduram, ha kijár néki a titulus; vagyishát ha úgy jön ki a szó, hogy éppenséggel elkerülhetetlen. Aki a cselédek közül ezt a regulát elvéti, annak: idöelött kitelik az ideje\ Az elébb együgyűnek mondtam János gazdát, ám inkább furfangos lehetett űkemmi, mert ugyancsak megkívánta a titulust. De még mennyire! Na, nem úgy szóval; értem ezalatt, hogy soha sem ripakodott rá egyik cselédjére sem:- Te! Éngem „gazduramnak” szólíts! Az biztos, ha úgy jött sorja, megtalálta módját, hogy a cseléd szekérrúdját kifelé fordítsa! Annyi is elég volt, ha hajnalban, pitymalatkor alva találta egyszer.- Mehetsz, kitőtt az'üdőd! - vetette oda néki hetykén. Ha a cseléd a bérét követelte?!- Te hibád! - olvasta rá a látástól-vakulásig való dolgot; már szedhette is kevés metye-mo- tyóját, vághatott neki a nagyvilágnak, ha volt hozzá mersze! A legtöbbször nem volt, így hát kétrét görnyedve inkább alázatosan: „gazduramozotf ’! - Aki ezt jól értette: boldogult! Kis házravalót is gyűjthetett, aki nem, annak felkopott az álla. Gazduramék semmivel sem törődtek, csak a haszonnal. A hasuk volt az istenük! Ha fohászkodtak volna, bizonyára ezt az imádságot mondják:- Uram, adj jó teli hast, lehetőleg birkapaprikással; a bort csak bízd rám! Az van elég a kocsmába’, meg a pincébe! Volt is. Csakhogy abból Sebők István legfeljebb ha névnapkor itt. Már a gazda nevenapján. Ilyenkor leültették a konyhában, még jó szót is váltottak véle, csak úgy tessék-lássék, nehogy azt híresztelje:- Még azt se’ tudják, mi a tisztessíg! Erre már csak azért sem kerülhetett sor, mert Están szolgaiéleknek született. Ha csak a teste lett volna az?! De a lelke is! Amondó vagyok: ez már túl sok egy halandó számára. Ezt a túlsókat cipelte Están bátyánk egész életén keresztül. A gazdája meg még többet rakott rá:- Están! - szokta volt mondani:- - Máma rosszúl ajjaztál ki a tehén alól! - ami nem is volt igaz, csak azért szólt, hogy belekössön.- Están nézte á gazdát, a gazda öklelte szemével Estánt. Azért nem lett párviadal a dologból, mert Están kinyögte a beletörődő szót:- Igenis, gazduram. Gazduram az igenist figyelembe sem vette; a másik szó varázsa fuvolázott körülötte mennyei zenével. - Ezért maradhatott nála Están 42 esztendeig gazdasági cseléd. Tudvalevő dolog, hogy a gazdasági cseléd a harmincas években nem kapott nyugdíjat. Ez csak vágyálom volt számára, amit deszkából eszkábált vackán, az istálló bűzében, álom előtt elgondolt magában, reménytelenül. Nos, Estánnak ez a reménytelensége most reménnyé változott. Mert ahogy az imint is mondtam: hívatta a gazda. Na, nem a tisztaházba, csak a konyhába! Están benyitott bátortalanul. Kezében forgatta keshedt süvegét, meg csodálkozott. Azon, hogy a gazda hellyel kínálta:- Üljön le, Están bátyám! - a korsólócára mutatott. Están bá’ felfigyelt a magázásra, meg a bátyámra. Ez jelent valamit. Jól sejtette. De ez csak lassan derült ki. Mindennek meg kell adni a módját. Daru gazda így kezdte:- Tudja kend, Están bátyám ... Már meg a kendre ütötte fel a fejét az öreg Están.- Azt gondoltam ... Itt közbeszólt a fiatalasszony, aki ott sürgött- forgott a tűzhely körül:- Isván bátyám - ő még nem szokta meg az Estánt -, nem hozna egy kis csutkaszárát? (Azzal főztek.)- Dehogynem! - indult az öreg készségesen: - Hozok éri. Csakhogy az öreggazda rákiáltott:- Itt maradsz! - A tegezésből lehetett tudni, hogy haragszik. Maradt. Hogyne maradt volna, hisz néki a fiatalasszony csak negyedsorban parancsolt. Akkor is csak ha ráért! A gazda folytatta mondókáját:- Kend tisztessígbe’ öregedett meg itt nálam.- Nanahájszen... - morogta az öreg idétlenül. Pedig erre semmit sem kellett volna szólnia.- Soha nem mondott ellent.- Nanahájszen ...- Tisztessíggel elvígzett a jószágok körül.- Nanahájszen ... - motyogta gépiesen az öreg Están. Akkor kapott észbe:- Egyebütt nem?! - kicsit emelkedett volt a hangja. A gazda figyelmen kívül hagyta:- Ezír azt határoztam, hogy kendnek ílete vígíig évi nígyszáznyócvan pengőt adok! Están bátya felállt a nagy tisztességre, földbegyökerezett a lába:- É ... é ... évi nígyszáznyócvan ... - nem tudta befejezni, mert a gazdája erősködött:- Annyit. Están bátyánknak kicsordult a könny a szeméből:- Hát érdemiem én ezt?- Ez mán így van - tért ki az egyenes válasz elől a gazda. Alit felfele az asztaltól. Están tudta a tisztességet: indult kifele. A gazda rászólt:- Megállj még! - mert Están bá’ már a kilincset fogta. Megállt sután. Nézte „a világ legjobb gazdáját”! Az meg visszanézett rá:- Azt is gondoltam, hogy a két lú közül az egyiket néked adom. Están bá’nak kerekre tágult a szeme:- Hogy a ... hogy a két lú közül...- Az egyiket! - türelmetlenkedett a gazda. Están bá’ egészen belefehéredett a dologba, elkezdte ténsuramozni a gazdát:- Jaj, ténsuram ... nincs e rendjin.- Bolond vagy Están ... Valaki csoszogott az ajtó előtt. Kerék Péter gazda! Benyitott. A másik parolá- zott véle:- Ippen jókor jöttél, komám! Most osztom kifele a porciót. Están bá’nak tövirűl-hegyire el kellett mondani a 480 ftengő történetét, mire Kerék gazda csak ennyit szólt:- E’ rendbe’ vóna. Hát a másik?- Most van soron. - Están bá’ felé fordút:- Hun is hattuk abba, hékás?!- Hát... a lúnál. János gazda csillogó szemmel rávillantott a másikra, aztán Están bá’ra vitte tekintetét:- Na igen! Válszthat kend közűlök! Még ez is - tűnődött a cseléd:- Hogy válszthatok a kedves két lú közűi, ammék öt éve a kezemre van adva?! - öröm lobogott a szemében. Nem tudni miért, Kerék gazda szólott a dologba biztatólag:- Válassz! Hallod, hogy mondja gazdurad. Ez is biztatja?! - Erősen gondolkozott. Addig-addig, hogy megint a gazdája tette le a garast:- Csak úgy válassz mán, hogy a pejkanca nékem maradjík! - szemében ravasz fény csillogott,- rálesett a komájára. Kerék szólni.akart, de Están bá’ megelőzte:- Akkor a heríltet választom. Daru szemtelenül rámondta:- Jól választott kend. Elmehet! Mikor becsapódott megette az ajtó, akkor kötődött Kerék gazda:-Nem így alkudtunk.- Nem? - csodálkozott álszentűl a másik: - Választott!- De nem a maga akarata szerint.- Hanem a tiéd szerint?- Mondtam, amit mondtam.- Elismered, hogy választott, vagy nem?!- Azt el.- Akkor megnyertem a fogadást, mert e’ vót a kíkötís!- Ez igaz - morogta bosszúsan Kerék. Minek szaporítsam a szót tovább: Daru gazda nem jószívűségből tette, amit tett, hanem fogadásból, amin legalább annyit nyert, amennyit elvesztett. Ilyen a furfangos magyar virtus! Makra Sándor: A nagylelkű ajándék Avagy: Milyen a furfangos magyar virtus? Ifj. Szabó Mihály kerámiái Fotó: Mészáros János Dorkovics Ágnes (1956-ben született Békéscsabán) önálló kötete Az utolsó jégkorszak címmel tavaly jelent meg. Karcagon tanár. Erdei-Szabó István (1958-ban született Bucsán. Karcagon dolgozott, jelenleg Bucsán él.) Makra Sándor (1915-ben született Túrkevén. író, néprajztudós. Budapesten él.) Serfőzö Simon (1942-ben született Zagyvarékason. A Holnap c. folyóirat főszerkesztője. Miskolcon él.) * ifj.Szabó Mihály (Karcagon született 1944-ben. A Népművészet Mestere. Karcagon él.) y * J 'C" ' 4!? Zalán Tibor (Szolnokon született 1954-ben. Költő, író, József Attila-díjas. Budapesten él.)
