Új Néplap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1991-07-06 / 156. szám

8 Irodalom—művészet 1991. JÚLIUS 6. Bán Zsuzsa: Fekete tóban Emlékszem, amikor gyerek voltam, ezt énekelte anyám nekem: „Kiskacsa fürdik, fekete tóba’, anyjához készül, látogatóba...” Magától értetődően elfogadtam, hogy fekete tóban fürdik, mert anyjához készül látogatóba. Most, negyvenhét évesen látom a ré­gi pancsolómedence vizét, amelyikben itt lubickoltál. Most már látom, hogy fekete a vize. Látlak, fiam, szőkén, dundi kisgye­reknek, ahogyan belelábalsz pelenkásan a hideg vízbe, és fel sem szisszensz. Látom, amikor krumplit sütsz kamasz­ként, és beletámasztod hosszú ujjaidat a forró olajba.- Nézd, anyu, nem is érzem! Sikoltani szeretnék, hogy kapd ki gyorsan a kezed a habzó olajból, de a torkomon akad a hang. Mint olyan sok­szor életemben. Hacsak lehetett, mindig visszafogtam magam, hogy tekintettel legyek másokra. Nem volt könnyű az életem. Sokszor kellett volna sikolta- nom, de a hang mindig a torkomon akadt. S amióta te megszülettél, fiam, egy­folytában ordítasz. Ma, amikor már nem tudom, hányad­szor akartál öngyilkos lenni, az jutott eszembe, kisfiam, vajon nem te sikol­tasz helyettem is? Ha a világ bezárulhatott volna ott, amikor a medencéből kilábalva, mezte­lenül, szőkén mosolyogsz a karomon, ha ez lett volna a világ, amit megismersz, talán soha nem jutsz oda, ahol most vagy, fiam, injekciókkal, gyógyszerek­kel elkábítva, a zárt osztályon. ajnos, nem annyi volt a világ. S Egyszer véget értek a szép nyári napok, egyszer el kellett men­nem dolgozni, hogy téged és két testvéredet eltartsalak. Egyszer apádat is keresni kezdted, aki soha nem törődött veled. Nézem a régi fényképeket, hogy mást is lássak, ne mindig az elkábított arcodat. Nézem a kiskori fényképeidet, ami­kor még boldog voltál. Az óvodás képe­den elszigetelten ülsz, szomorúság és magány ül az arcodon. Az óvodából már hazaszöktél, és nagy riadalmat okoztál vele. Végül megtaláltak az óvónők, és egy apuka, akinek a kisfiát is magaddal csaltad. Amikor érted mentem, akkor tudtam meg, mi történt, addig nem is értesítettek, amíg elő nem kerültél. Akkor néztek rám először vádlóan miattad, kisfiam. Mintha én a munkahe­lyemen tehettem volna arról, hogy te napközben megszöktél. Másnap azt kérdezte tőled az óvó néni, hogy kikaptál-e? Azt felelted, nem.- Hát pedig - mondta az óvó néni -, én eltörtem volna a kezedet meg a lábo- dat. Azóta neki is születtek gyerekei, és lehet, hogy már nem mondaná. Pedig, szegény fiam, hányán és há­nyán mondták már ezt nekem. Hogy a helyemben eltörnék a kezedet meg a lábadat. Már te sem tudod, ha kérdeztelek, nem emlékeztél, miért loptad el egyszer valakinek a tízóraiját az iskolában. Akkor nekem sem mondta el a tanító néni, hanem feljelentett, hogy éheztet- lek. Feljelentett a gyámhatóságnál. A jegyzőkönyvben az is benne volt, hogy az iskolai kukában kotorásztál. Megkérdeztelek, miért kotorásztál a kukában, és azt mondtad, hát tudod, anyu, újsággyűjtés volt, és akkor hoztam haza azokat a jó újságokat. Igen, arra emlékeztem. Most is meg­van az a Galaktika, amiben olyan érde­kes dolgokat olvastunk. Csodálatos és megmagyarázhatatlan esetekről, amikor békaeső esett, vagy véreső. Én legalább tíz éve már csak fájdal­mat lélegzem be, fájdalmat eszem és iszom miattad, kisfiam. Fürödtél a feke­te tóban, és nem tudtad soha, mennyi fájdalmat okoztál nekem. És nem is tu­dod meg soha, mert idegen országban élsz, nem itt, közöttünk. Halottba életet lehelni nem több, mint amit én tettem veled azóta, hogy elhitessem valahogy veled is, meg min­denkivel, hogy majdnem olyan vagy, mint a többiek. Hogy olyan nem vagy, azt mindenki látta. De majdnem! Végtelen sok szenvedés és megaláz­tatás után most elvégezted a nyolc álta­lánost a kisegítő iskolában. Évek mentek el úgy, hogy több utat tettél meg rendőr­autókban, mint gyalog. Többet ültünk a rendőrség folyosóján és a kihallgatáso­kon^ mint máshol. Ők is azt mondták, hogy törjem el a kezed-lábad, vagy ha mást nem, leg­alább kösselek ki! Egy tó megtelne annyi könnyel, amennyit én érted elsírtam, kisfiam. Egy fekete tó. Tudom, hogy ott fekszel és alszol. Ugyanolyan a kezed, a körmeid, mint az ennyémek. Szép, hosszú ujjú kezeid a paplanon. Alszol, és talán álmodsz is, kisfiam. Eszedbe jut-e még az a régi nyár, kiskorodban, amikor még itthon voltál velem, és boldog voltál? Nézem a képedet a személy­azonossági igazolványodban. Egy ka­masz feszült és végtelenül zárkózott ar­ca. Nem is tudom, hogyan tudod kétol­dalt úgy beszívni az arcodat? A tekinte­ted makacs és kemény, mint a magas, domború homlokod is. Csupa zárkózott­ság, csupa védekezés. Amióta ott vagy, már azt sem enge­ded, hogy megfogjam a kezedet. Tizen­hat évig fogtuk egymás kezét minden bajon, minden veszélyen át, és most el­engedtet a kezemet. Már bennem sem bízol. ekete tóban fürdesz, és tudom, F hogy eljössz egyszer. Száma­dásod egyedül már csak velem van, aki a világra hoztalak. Akinek így minden rosszat egyedül kö­szönhetsz. Az életedet. Amelyikben csak addig sütött a nap, amíg itthon le­hettél, kiskorodban. És attól fogva csak fekete tó. Fekete tó ... Nem tudom, kisfiam, tiszta lesz-e a szemed újra, mint régen, kiskorodban, vagy olyan borult, mint azóta, legalább tíz éve. De ha te fürdesz a fekete tóban, hogy meglátogass, akkor én várlak té­ged. Ha itt vagy is, megfogom a kezed, de ha idegen országban vagy, akkor is megfogom. Nekem nem lehet olyan ide­gen egy ország, hogy ne menjek utánad, és ne fogjam meg a kezed. Várok... Pataki Kálmán - Tódor János: Hová tűnnek a katonák? (részlet) Mi történt azon az áprilisi vasárnapon a törökbálinti laktanyában? Miért zendült húsz kiskatona? Milyen az élet a nagyatádi „futkosón”? Miként vélekednek a jö­vőről a tiszti iskolások? Öngyilkos fiúk a katonai pszi­chiátrián. Mi áll Pozsár János honvéd tragikus halálá­nak hátterében? - Ezekre a kérdésekre keresik a választ a szerzők „Hová tűnnek a katonák?” című könyvük­ben, amely a közeljövőben lát napvilágot. Ebből közöl­jük az alábbi részletet. Tamásra az asszisztensnő már a foglalkozás előtt felhívta a figyelmet. Hogy civilben bőrfejű volt, arra a mostani frizurája alapján aligha jöttem volna rá. Meg különben is, mi a külön­leges abban, ha egy katona tökkopasz? Nos, Tamást legfeljebb púnknak nézhetném, ha nem ezt a kincstári hacukát hordaná. A nullásgéppel megdolgozott sző­ke kobakon az ismeretlen Mester elől hagyott csak meg egy pamacsnyi tincset. Ennyiben másabb, mint egy békebeli po­rosz tiszti frizura. De mégiscsak van benne .valami bizarr, hiszen Tomi azt mondja; hogy ezért is folyton cseszegetik. (Jut eszembe, ve­lünk annak idején a seregben még a „hosszú”, majdnem ötcentis hajunk miatt szórakoztak. Úgy.látszik, húsz év alatt hajhossznyit (se) változott a világ ...) Annak, hogy Tamás „rettentően.agresszív”, ahogy az asszisztensi füzetben áll, egyelőre semmi nyoma. „Igazság- osztó” szenvedélyét azonban hiába is próbálná palástolni. Benne van minden megnyilvánulásában. Ahogyan a szavakat ejti, ahogyan gesztikulál. .. - Budaörsre vonultam, és már az első napokban kemény összetűzéseim voltak a tisztesekkel, aztán a tisztekkel is. Ki nem állhatom a bezártságot.- Én, amióta az eszemet tudom, szabad voltam, de idebent a szabadságom elveszett. Azt elvenni pedig az embertől sze­rintem senkinek sincs joga. Olyanok szívattak, akik első idő­szakos korukban megúszták, elsumákolták a szívást. De biztos jólesett nekik, mert látszott a pofájukon, hogy mintakatonák akarnak lenni.- Fanatikus csürhe. Ezt én egyáltalában nem bírtam. Szóvá is tettem többször a társaim előtt is, hogy nem lesz ennek jó vége. A rajparancsnokomnak is megmondtam, hogy vigyáz­zon magára, mert ha sokáig próbálkozik velem, szólok a haverjaimnak ... Erre telekürtölte a laktanyát, hogy én egy köcsög szkinhed vagyok, aki ráadásul még fenyegetőzni is mer.- Rámszálltak rendesen. Konyhamunka, takarítás, szöveg. A cigányok is megtaláltak, persze sohasem egyesével. De hát ők félnek, meg vannak halva a kimaradásért, ezért nem mertek bántani. Egyáltalában miért kell nekem ezekkel összezárva lenni? A sorozáson is megmondtam, hogy gyűlölöm őket. Aki nem fajtiszta, azt ki kell irtani... Tamás maga is észreveszi, hogy utolsó mondata a többiek­ben némi megrökönyödést vált ki. Hogy pontosan mit ért a „fajtisztaságon”, arról csak annyit mond, hogy aki nem ma­gyar, annak ebben az országban semmi keresnivalója.- Különböző szabálytalanságokért; főleg elöljáróval szem­beni tiszteletlen beszédért kaptam két hét laktanyafogságot, meg három hónap eltáv-helybenjárást. Kilenc hétig nem vol­tam otthon. •- Nem tudom elviselni, ha ordibálnak velem. Olyankor dafke nem csináltam meg, amit mondtak. Más lenne, ha megkérnének rá. De nem néznek bennünket semmibe. Direkt olyan dolgokat csináltatnak velünk, amiknek semmi értelme. Csikket kellett keresgélni olyan helyen, ahol egy gramm csikk sem volt, Vagy egyfolytában a füvet nyírjuk, akár a'birkák. Az év elején áthelyeztek egy sárbogárdi bázisra. Ott is hasonló volt a helyzet. Tamás fölíratkozott a gyengélkédőre, és elmesélte az or­vosnak, hogy fura' gondolatai támadnak, amikor gépfegyver van a kezében. A doktor nem sokat teketóriázott, beutalta a Központi Katonai Kórházba. De a szabadságra éhes szkinhed- nek itt sem volt maradása.- Rühelltem a kórházat, nem vagyok én dilis. Megléptem. A VÁP kapott el, és visszahoztak áz idegosztályra. Utána föl akartam vágni az ütőeremet. Hiányoztak a barátaim, a csalá­dom- A katonaságot világéletemben gyűlöltem. Egy nagy ba­romságnak tartom. Legalábbis ezt a magyar katonaságot. Ha önkéntes alapon menne a dolog, állítom szívesebben jönnének a gyerekek. Mert így semmi értelme. Még ha normálisabb kiképzést kapnánk. De az is csak annyi volt, hogy lőttünk egyszer kilenc lőszerrel, meg egy trotilt fölrobantottunk. Ezzel mit tanultunk? Semmit.- Ha az önkéntesség bejönne, akkor biztos nem lennének ertnyien az ilyenek, mint mi, akikkel tele az idegosztály. Én nyíregyházi vagyok, erre elvisznek négyszázhúsz kilomé­terre. Kinek jó ez? És mit akarnak ezzel elérni?- Odakint súlyemelő voltam, nem ittam, nem cigiztem. Ahogy bekerültem, lezüllöttem. Néha az arcszeszt is meg­isszuk kínunkban, csak hogy felejtsünk. Pedig annál nincs undorítóbb. De ilyenkor legalább kikapcsol az ember ... Györke Zoltán: Szegénység-dal .Jsngem az ág is húz, Hátul tűz, elöl víz ­meg a rög is nyom. hova futhatok? ... Marharépa között a búza is gyom.” Lábamhoz nem hajlik (Kovács Vilmos) létra-szivárvány. Futok, mint a patak, Üres katlan az ég. mint az űzött vad. fagyot lehel rám. Hej, a szülőházam, de messze maradt! Délibáb-hullámon Vernek jegesesők, harmat-szemű ház. Benne a szeretőm villám-korbácsok. hej, mással cicáz’. Morog rám a vihar, gáncsol az árok. De ha odaérek, Zsebemben tolvaj-szél olyan bosszút lát: rájuk roppantom a keze kotorász. mestergerendát. Ruhámat karmolja, tép keselyű ág. Nyomomban csikaszok Nyergelném lovamat ­hada vicsorog. Dobom a szűrömet, megbokrosodik. nyáluk rácsorog. Atmennék a folyón - lyukas a ladik. Most szurokéj torpant; Nem szólal meg értem majd csak rám virrad. Keresek szeretőt a hold - néma dob. bor-hegyek alatt. Bertalan László grafikái

Next

/
Oldalképek
Tartalom