Új Néplap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-06 / 156. szám
1991. JÚLIUS 6. Múltunk és jelenünk 9 Történelmi változások a Közép-Tisza vidékén a 7. század utolsó harmadában A Kárpát medence története folyamán első alkalommal az 567-68-ban itt hazát talált avarság egyesítette az Alföldet és Pannóniát egy politikai hatalommá. A kelet felől ékezett nép egy olyan „európai birodalmat” alapított, amely méltó ellenfele tudott lenni Bizáncnak, majd később a Frank Birodalomnak. Történetükről az írásos források mellett - ezek lehetnek görög vagy latin nyelvűek - igen fontos adatokkal szolgál a régészet tudománya. Jász-Nagykun-Szolnok megye, tágabban értelmezve a Közóp-Tisza-vidék földjéből sok, igen jelentős lelet ismert. Ezek tanulmányozása, illetve feldolgozása tette lehetővé, hogy újabb eredményeinkkel hozzájáruljunk a korszak bonyolulttörténelmi, társadalmi problémáinak megoldásához. Ezek közül is az egyik legfontosabb kérdés, melyet a kutatók egymásnak feltesznek, az, hogy 567-68 és a magyar honfoglalás (894-95) között kettő vagy három keleti nép telepedett le a Kárpát-medencében? A kérdés ilyetén feltételét az írásos források adatai mellett (ezekben azt olvashatjuk, hogy 670-680 táján Kuvrát negyedik fia Kuber népével engedélyt kér az avar kagántól, hogy letelepedhessen a Duna mentén. Majd arról is vallanak a fonások, hogy alig egy évtized múltán a beköltöző vezér, miután fellázad avar ura ellen - népével az idehurcolt bizánci hadifoglyokkal -, Thes- saloniké vidékére vonult) az teszi lehetővé, hogy az tín. korai avar régészeti leletek helyett a 7. század utolsó harmadában egy új régészeti kultúra (iín. közép-avar leletek) tűnik fel. Mindezek után alig egy emberöltő elteltével, mindkét leletegyüttestől eltérő, ún. griffes-in- dás kultúra válik uralkodóvá. A kutatók egy része ezekből a változásokból azt a következtetést vonta le, hogy három - egymással nyelvileg valószínűleg rokon - nép érkezett egymás után hazánk területére. Kollégáink egy másik csoportja - ehhez az állásponthoz áll közel az én véleményem is - másként közelíti meg a problémát. Az teljesen világos, hogy 670-680 táján egy új régészeti kultúra - új nép - jelenik meg a Kárpát-medencében. Ez mindenben különbözik a korai avar leletektől (új fegyverek jelennek meg, új típusú temetkezési szokások, megváltozik a társadalom szerkezete, új területeket hódítanak meg stb.). Ugyanakkora 8. századi griffes-in- dás kultúra és a közép-avar kor leletei, illetve temetői között nincs éles törés, ezeket folyamatosan használják 670-680 és a 9. század első évtizede között. Egy kultúra belső fejlődésének, változásának lehetünk itt szemtanúi. Valószínlísíthető-e ez a belső változás? Az igenlő válasz igazolására álljon itt két példa. Egy technikai jellegű és egy társadalomszerkezeti. Az avar viselet legismertebb tárgya a véretekkel díszített fegyveröv. Ennek préselt díszeinél egy érdekes technikai megfigyelést tett a kutatás. A vékony lemezből trébelt szíjvégek két lemeze közé egy-egy merevítő falemezkét helyeztek. Ezzel a merevítéssel megnövelték a szíjvégek használati idejét. Annak igazolására nem kell hosszabb eszmefuttatás, hogy a falemezek feleslegessé válnak abban a pillanatban, amikor a szíjvégek öntéssel készülnek. Öcsöd határában azonban egy öntött szíjvéget találtunk, melyben megvolt ez a bizonyos falemez. Ez nyilvánvalóban bizonyítja azt, hogy olyan mester készítette a 8. század legelején szíjvégünket, akinek még a vérében volt a régi technika, s ezt még akkor is alkalmazta, amikor már feleslegessé, funkció nélkülivé lett az. Az átalakulás egy fényes bizonyítéka egy ilyen megfigyelés, egy ilyen lelet. A 7-8. századi társadalomszerkezet kutatását az új ásatások sora tette lehetővé. Jászapáti határában tártunk fel egy olyan temetőt - eddig 400 sírt -, melyben igen sok fegyvert találtunk az eltemetett férfiak mellett. Széttekintve a Kárpát-medencében egy sor hasonló temetőt (például Szeged-Fehértő B, Zsély, Mödling, Bácskato- polya, Kiskőrös, Kisköre, Jászapáti, Zamárdi stb.) ismerünk. Ezek lehettek az avar társadalom - írásos forrásokból is ismert - decentrumai, melyek szilárd vázát adták az Avar Birodalomnak. Ez a belső szerkezet a 7. század utolsó harmadában alakult ki, s egészen Nagy Károly és hadvezérei által vezetett frank-avar háborúkig (8. század vége) érintetlen formában virágzott. A régészeti kultúra azonban ez idő alatt átalakult közép-avarból griffes-indássá. Ez a változás nem érintette a társadalom felépítését, s ebben a belső átalakulási folyamat újabb bizonyítékát látjuk. Két példánk persze csak kiragadott elem abból a bizonyítéksorból, melyet az Alföld múzeumainak (Szeged, Szentes, Kecskemét, Nagykőrös, Baja, Békéscsaba stb.) leletei támasztanak alá, s amely a maga teljességében alkotja disszertációmat. Dr. Madaras László ______________________________________________ T iszafüredi fazekasság Tiszafüred a múlt században az Alföld egyik legegységesebb stílusú fazekasközpontja volt. Kerámiaművészetét a különböző gyűjteményekben mintegy 1600 tárgy képviseli, melyek segítségével stílusfejlődése jól nyomon követhető. Madaras és virágos díszítésű mázas edényeire a gyűjtők és a kutatók már korán felfigyeltek. Fazekasságát mezőcsáti eredetűnek tartották. A közvetítő szerepet egy csáti születésűnek tartott és onnan 1845 körül Tiszafüredre áttelepült fazekasnak, ifjú Nagy Mihálynak tulajdonították. A tiszafüredi mázas kerámia kutatásával 1976óta foglalkozom. Kutatói eredményeimet résztanulmányokban publikáltam, majd 1990- ben „Egy közép-tiszai fazekasközpont és kisugárzási körzete a parasztstílus idején” című kandidátusi értekezlésben foglaltam össze. Az alapkutatás során az egyházi anyakönyvek segítségével a fazekasok családfáját állítottam össze, a különböző köz- és magángyűjtemények Füreden készített kerámiáit vettem számba, majd a fazekasság történetét, az eredet kérdését és a stílus fejlődést'vizsgáltam. Már az alapkutatással több oly áh adat került felszínre, mely akialakulás időpontját és a közvetítők személyét pontosította. Az emlékanyag .legkorábbi, 1830-1845 közti anyaga - közel 60 tárgy - még ifjú Nagy Mihály műhelynyitása előtt készült. Tiszafüreden tehát - a korábbi kutatói véleményektől eltérően - már a reformkor kezdetén működött mázas kerámiát gyártó fazekasműhely. A magasabb technikai'tudás közvetítői a nagyobb céhesközpontokból (Debrecen, Eger, Miskolc) 1815-1840 között áttelepült vagy ott tanult fazekasok voltak. Nevükkel a debreceni és miskolci céhiratokban is találkozhatunk. Ebben a korai anyagban a madárábrázolás kivételével mindazok a díszítmények fellelhetők, melyek 40- 50 kilométeres körzetben a füredi kerámiát oly népszerűvé tették. Ehhez az alapdíszítményhez az 1821- 1855 között élt ifjú Nagy Mihály csak néhány elemmel - például madár - járult hozzá. A református anyakönyvekből életútja jól nyomon követhető. Tiszafüreden született, a legnépesebb fazekasdinasztia, a Katona Nagyok egyik jeles tagja volt. Rövid ideig a híres csáti fazekas, Rajczy Mihály műhelyében dolgozott, de csáti eredetű díszítményei Tiszafüreden nem eresztettek gyökeret. Az eddig tálasközpontnak tartott Tiszafüredről az is kiderült, hogy csak 1860 körül, az új, más minőségű agyagbányájának megnyitásával szorult vissza a korsókészítés, mely a jelzett ideig az emlékanyag közel 60 százalékát tette ki. Jellegzetes kerámiastílusa az 1850-1870 közti években erősödött meg. Állandósultak a motívumok, egységessé, ugyanakkor egyénivé is vált az egyes műhelyek stílusa. Elhajló vagy egyenes száron páratlan számú virágkompozíciók ültek, kedvelték a madárábrázolást, a munkaigényes, körzővel szerkesztett díszítményeket. Ezekkel az alkalmi edényeket díszítették, de termelésük zömét ekkor még a napi használatra szolgáló, egyszerű edények képezték. A termelés összetétele csak'a múlt század utolsó negyedében változott meg. A paraszti lakóház berendezése átalault, a díszítésre vásárolt cserépedények a szobából a pitvarba kerültek ki, s annak minden szabad falfelületét beborították. A ténylegesen használt cserépedényeket ekkor már messze meghaladta a lakás díszítésére vásárolt kerámiák száma. A fazekasok egyre több, díszítésre szolgáló, főleg tálasedényt égettek. Ehhez az időszakhoz, mely a századfordulóval zárult, a füredi fazekasság díszítményének megújulását kötjük. A hagyományos díszítményeket a megrendelésre, az új, vonalakra bontott, gyorsan elkészíthető mintákat a vásáron értékesített kerámiákra írókázták. Új díszítőelem volt a kettősvirág, a kakas, a címer, a pókhálós és szivárványos ornamentika. A fehér, zöld, barna és vörös szín mellett már okkerrel és kékkel is díszítettek. A konjunktúra éveiben a füredi- mázas kerámiát a környék vásáraira 12-15 fazekas- műhely ontotta. Évi termelésük szerény becslések szerint is megközelítette a százezer darabot. A fellendülés azonban csak rövid ideig tartott. A divatossá vált, tetszetős gyáripari keménycserepekkel a fazekasok már nem versenyezhettek. Egyre több fazekas hagyott fel a termeléssel, és az első világháború kezdetére a fazekasműhelyek száma egyötödére csökkent. A már csak alkalmilag égető fazekasok a használati edények gyártására álltak vissza. A kutatás a kisebb lélekszáfhú mezővárosok népművészetének kialakulásáról is új adatokat nyújtott. A tiszafüredi kerámiaközpontnál a stílus kialakulása, megerősödése, kisebb hatókörű, regionális központokra (Abád, Kunhegyes, Mezőkeresztes) bomlása, azaz a népművészet történetének mindén szakasza jól tanulmányozható. Története az általános vonások mellett egyedit is tartalmaz: Emlékanyagában az általános stílusfejlődés egyik szakasza, a színvilág felbomlása, a motívumok zsúfolódása alig mutatható ki. A füredi fazekasság virágában halt el. Az első világháborút követően a még termelő fazekasok ecsetes festésű, az országos összképbe simuló, teljesen romlott minőségű, jellegtelen edényeket égettek. Dr. Füvessy Anikó /" Különösen eredményes évet zárt 1990-ben Jász-Nagykun-Szolnok megye egyetlen társadalomtudományi kuta^ tóhelye, a megyei múzeumok igazgatósága. Három kutató - dr. Bellon Tibor, dr. Füvessy Anikó és dr. Örsi Julianna - nyújtotta be a tudományos minösüö bizottsághoz kandidátusi értekezését. Dr. Madaras László ugyanitt sikeres felvételi vizsgát tett tudományos belföldi ösztöndíjra („aspiránsnak ”). Jelen oldalunkon értekezéseik rövid kivonatát, illetve téziseit tárjuk az olvasók elé. Dr. Örsi Julianna munkája az Akadémiai Kiadó gondozásában már meg is jelent ,Jíarcag társadalomszervezete a 18-20. században ’ ’ címmel. Dolgozatának ismertetésére egy későbbi számunkban fogunk sort keríteni.- a szerkesztő • V_____________ _________________________________________________________________________J A nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodás? a 18-19. században A néprajztudomány százados történelme során sok részeredményt tudhat magáénak a mezővárosi kultúra kutatásában. A terepen dolgozó néprajzos nem is kerülhette meg a kérdést. Mégis azt kell megállapítanunk, hogy a néprajzi érdeklődés csak az elmúlt évtizedekben fordult erőteljesebben a mezővárosok felé. Addig inkább az ország peremvidékeit, aprófalvait kutatták, vagy éppen az ősfoglalkozások kapcsán a halászok, pásztorok életét, kultúráját vizsgálták etnográfusaink anélkül, hogy a parasztpolgári életvitelt hordozó mezővárosok komplex megközelítésére kísérletet tettek volna. Györffy István volt az, aki tudatosan az Alföld centrális tájait vizsgálta, majd az ő nyomdokain indulva tanítványai kutatták a mezővárosok kultúráját Nagykőrös, Cegléd, Kecskemét térségében, tágabban az Alföldön. A hazai gazdaság- és településtörténeti, történeti kutatásokat sokkal régebben foglalkoztatja a mezőváros problématikája. Ez a településforma a feudális falu és a királyi jogokkal felruházott város között helyezkedett el. Az op- pidum, a mezőváros történeti és jogi meghatározottságú alakulat, amelyiknek a létrejöttében sajátos gazdasági erők munkáltak. A rokontudományokból jól megrajzolható az a kép, amelyik ezt a sajátos képződményt jellemezte. A mezőváros olyan nagy múltú település- és intézményforma, amelyik a középkorban alakult ki, státusa a szabad királyi város és a jobbágyfalu között jelöli ki a helyét. Az alföldi mezővárosok sajátosságára a gazdaságtörténet-írás az elmúlt évtizedekben figyelt fel. Szabó István, Makkay László, Székely György, Maksay Ferenc, Majlát Jolán, Káldy-Nagy Gyula, Wellmann Imre, Balogh István, Orosz István, Gyimesi Sándor, Bácskai Vera, Szakály Ferenc, Erdei Ferenc megállapításai, egy-egy területen elért alapvető eredményei meghatározzák a mezőváros-kutatást. Az utóbbi évtizedek városmonográfiájában megfogalmazott és összehordott hatalmas ismeret- anyag alapján elmondhatjuk, hogy a mezővárosi fejlődés gazdasági, társadalmi és történeti körülményei által gazdag képben rajzolódnak ki előttünk. Mi a szolnoki levéltárban fellelhető források alapján a 18. században újratelepülő Nagykunságnak a gazdasági életét - ezen belül a meghatározó árutermelő állattartást igyekeztünk megrajzolni úgy, hogy napjainkhoz közeledve a változásokra is tekintettel voltunk. Ezt lehetővé tette, hogy a mezővárosok már a 18. századtól igen nagyfokú írásbeliséggel éltek. Hatalmas mennyiségű, különböző forrásértékű iratanyag őrizte meg számunkra az elmúlt századok mindennapi eseményeit, életét. Az ebből megrajzolható, rendszerszerűséget mutató kép hitelesebben mutatja a gazdálkodás állapotának a változását, mint a recens adatok töredékeiből visszakövetkeztetett, akaratlanul is idealizált kép. Az emlékezet fénytörő prizmáján átjövő múlt képe már az előttünk járó néprajzos generációkat js esetenként a folklorizmus irányába vitte el. Nem egyszer egyedi, egyszeri jelenségeket általánosítottak, rendszeresnek, állandónak tüntettek fel. Máskor pedig a figyelem más-más iránya sokkal összetettebb, változatosabb formákat, jelenségeket indukált, mint a valóság. A sokfajta közelítés meglehetősen tarka kulturális képet eredményezett. Ezt a levéltári források nem mindig igazolják vissza. A történeti forrásokból nyilvánvaló, hogy a Nagykunságban is az árutermelő állattartás érdekeinek volt alárendelve a paraszti üzem. Mind a Mirhó-gát építésének indoka - egyébként a re- dempció mellett ez volt a másik legnagyobb összefogása a nagykunsági városoknak -, mind az aszályos esztendők pusztító hatása ebben a kérdésben központivá vált. A mezővárosok jószágtartására a vizsgált időszakban részben az állandóság, részben pedig a mindenkori piaci körülményekhez való nagyfokú alkalmazkodás volt a jellemző. Ez különösen a hízómarha-, a göböltartásban és a juhászaiban érhető tetten. - Az állatok számbavételére részben a közteherviselés, részben a legelő eltartóképességének mértéke miatt volt szükség. A legelő eltartóképességét az oda hajtott állatok számával mérték. Ennek az egysége az az eszmei arány volt, amit az öregszám, öregmarhaszám fejezett ki, napjainkban a számosállat terminussal illemek. Ez az eszmei, de nagyon is valóságos viszonyokat tükröző arány pontosan mutatta a közösség által szentesített értékrendet. A pásztoroknak meghatározó szerepük volt a legeltető állattartásban. A jószágtartó gazdáknak fontos volt, hogy nagy tudású, tapasztalt, lelkiismeretes pásztorok vigyázzák a nyájaikat. Ez kifejeződött a pásztorbérekben is. Alapvető szempont volt, hogy a bér tisztességes megélhetést, sőt némi gyarapodást is lehetővé tegyen. A pásztorokat a jószágtartó gazdaközösség érdekeit képviselő tanács fogadta. Tanulságos, hogy a bérek megállapításánál a kerület, sőt más vármegyék véleményét is kikérték: mintegy a mezővárosok együttesen állapodtak meg a pásztorbérekben. A bér nagyságát az őrzött állatok értéke, az őrzési idő hosszúsága, az állattenyésztés célja egyaránt befolyásolta. A pásztorfogadások gazdag nyelvi fordulataiban figyelemmel kísérhetjük a nyájak szerveződését, a speciális tenyésztési és tartási feladatok precíz szétválasztását. - A pásztorok segítőinek, a kutyáknak a hasznát a recens adatok is bizonyítják, valódi szerepüket a történeti adatok azzal igazolják, hogy a számukra külön kenyérbért állapítottak meg. - Tanulságos az, hogy az ' egyes nyájfajták bére meglehetősen nagy állandóságot mutat a vizsgált időszakban, és bizonyos járandóságok csak meghatározott nyájfajtákhoz, illetve pásztorokhoz kötődnek. Az alföldi mezővárosok hagyományos termelési rendje, az árutermelő állattartás a múlt század második felében felbomlott. Külső oka volt a piacok beszűkülése, belső oka a tájátalakító munkálatok, folyószabályozás és le- csapolás következtében szabaddá vált területeken a szántóföldi gazdálkodás kiszélesedése. A nagykunsági városok ezt a változást úgy élték meg, hogy a hagyományos termelési szerkezeten alig változtattak. Visszaszorult ugyan a legeltető állattartás, de helyébe nem egy intenzív földművelés lépett, hanem a korábbi extenzív szemtermelő gazdálko- ■ dás bővült az újabb területek be-* vonásával. A megmaradt legelőkön pedig tovább folyt még századunkban is a hagyományos állattartás, konzerválva'a középkorig visszanyúló formákat. A dolgozatunknak zárófejezetében arra kívántuk felhívni a figyelmet, hogy ez a 18-19. században érvényesülő gazdasági modell: az árutermelő állattartó mezőváros nemcsak a Nagykunságra volt érvényes, hanem tágabban az egész Alföldre. Ezért a vizsgált időszakban az alföldi mezővárosok egyik típusa a legeltetésre, a külföldi piacokat ellátó árutermelő állattartásra alapozódott. Ez nem volt, nem lehetett előzmény nélküli. A történeti, gazdaságtörténeti irodalom a középkortól kíséri nyomon ezt a folyamatot. Számos könyv és tanulmány mutatja be a mezővárosok életét. A feudalista kor gazdálkodásának a legkisebb működő sejtje a jobbágytelek volt, amelyik faluközösségekbe szerveződve vált a termelés és a közösségi kultúra alapjává. Szabó István gazdag munkássága révén pontos ismeretünk van a középkori magyar falu életéről, gazdasági rendjéről. Megállapítja, hogy a jobbágytelek a feudalizmus gazdasági szerkezetének a legfontosabb intézménye Európa-szerte. Ez az alapsejt a jobbágy gazdaságvitelének önállóságot biztosított. A kérdésünk így fogalmazható meg: milyen tényezők azok, amelyek a jobbágybirtokot segítik a feudális keretek áthágásában, a földesúri függőség lazításában, az önállóbb gazdálkodás megvalósításában. A válasz a tulajdonviszonyokban keresendő. Ha a jobbágybirtokot tekintjük egységnek, amelyik alkalmas volt arra, hogy a családi szükségletet és a földesúri járandóságot előállítsa, meg kell keresnünk azt a pluszt, ami a többlettermelést, a felhalmozást elősegítette: ez a külső puszta. A nyugat-európai gazdasági fejlődés lendülete, valamint a tatárjárást követő hazai pusztásodás lehetővé tette, hogy a jobbágy falvak telki állományába nem tartozó pusztákat szerezzenek, ahol megindulhat a nyugati exportra szánt szarvasmarha nevelése. A külső puszták - megítélésünk szerint - megteremtették a tőkefelhalmozódást, ezzel párhuzamosan a mezővárosi fejlődés gazdasági alapját vetették meg, és századokon keresztül éltették is. Tehát a hazai pusztásodás teremtette feltételek és az európai városfejlődésből következő piaci igények együttes kibontakozása lehetővé tette az árucserét, a szarvasmarhaexportot. Dolgozatunkban ennek á modellnek a rendszerűségét kívántuk a nagykunsági anyagon bemutatni.' Tudatában vagyunk annak, hogy önmagában az általunk kiemelt és minősített külső pusztának nem tulajdoníthatunk abszolút értelemben városképző erőt, hiszen minden bizonnyal olyan települések is voltak, amelyek külső pusztáik ellenére sem váltak várossá, vagy éppen ezek hiánya ellenére is várossá tudtak válni. Ezek az esetek mindig konkrét vizsgálatot követelnek. Meggyőződésünk, hogy az alföldi mezővárosok meghatározó ré; szének kialakulásában, városi jogainak a védelmében és fenntartásában a gazdasági alapot a saját tulajdonú vagy bérelt pusztákon folytatott legeltető állattartás jövedelméből teremtették meg. Az árutermelőállattartás városképző jelentőségének a felismerésével egy sajátosan szervezett paraszt- polgári kultúrának a háttere, létfeltétele rajzolható meg. Á 19. század második felében ez a hagyományos értelemben vett mezővárosi forma felbomlott, átalakult. A külső piacok beszűkülésével, a hazai tájátalakító munkákkal - mint a folyószabályozások, ármentesítések - a mer zővárosi fejlődés új irányt vett. A belteijes kertkultúráktól a zöldség-, gyümölcs-, szőlőkultúrán keresztül a belteijes, tejgazdaságra épülő formákig széles a skála. Egyes tájak - mint a Nagykunság vagy a Hajdúság - különösebb szerkezetváltás nélkül folytatta a régi életformáját még századunkban is. Csak nagyon lassan mozdult el a megszokottól. Ez azonban már a nagykunsági mezővárosok újkori fejezete. Dr. Bellon Tibor Az oldalt szerkesztette: Madaras László
