Új Néplap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-06 / 156. szám
1991. JÚLIUS 6. Hazai körkép 3 Párizs sok misét megér 3. „Ballagtam éppen a Szajna felé” A franciák nem lennének hűek önmagukhoz, ha ne akarnák önmagukat is állandóan felülmúlni. A Napóleon által rendelt diadalívet eleve jóval nagyobbra tervezték - közel kétszeresére - a mintául szolgáló római diadalíveknél. Bennünket, magyarokat az a kétes megtiszteltetés ért, hogy „győri futásunk” emléke (Raab) nagybetűkkel virít a császár győztes ütközeteinek sorában az egyik oszlopon. Az igazi meglepetés azonban akkor ért bennünket, amikor a Défense-negyedet látogattuk meg. Ez Párizs modem, már a 2000-es éveket előlegző negyede. S mit ad isten? Találtunk egy szupermodem, csupa üveg-fém- beton diadalívet, mely véletlenül centire akkora, hogy a napóleoni kolosszus pont aláfér. Mindezt tetőzi az, hogy egy nyílegyenes diadalát vezet a régi ívig. Csak az érdekesség kedvéért említem, hogy a franciák valami olyan magas építményt terveznek manapság, amelyről az Eif- fel-toronyra kellemes kilátás nyílik - természetesen felülről. Pedig aki a vaskolosszusnál járt, s a tövéből föltekintett a felhők közé, az tudja, hogy - tetszik, nem tetszik - mégis a világ egyik csodája tofhyösul felette. Az IBUSZ-nak tíz luxusautóbusza van az országban. Ezekből az egyikkel mi utazhattunk, s egyáltalán nem bántuk meg. Forró levesek, tea, kávé mindig volt a „büfében”, s természetesen hűtött sörök és üdítők is. A belső térbe épített WC is gyakran kisegített bennünket, s süti azt hiszi, Csoportunk Versailles-ban hogy bagatell dolog, az utazzon egyszer nyugatra, s tapasztalja meg a szükség csillagászati árait. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy a busz szinte épülettől-épü- letig, látványosságtól-látványos- ságokig vitt bennünket. így történt ez Versailles esetében is, ahol aztán annyit gyalogoltunk, mintha Szolnokról Tős- erdőbe, meg vissza tettünk volna meg egy utat. A látnivaló azért lényegesen több volt. Aki látta már Bécsben a „petit Versailles- t”, Schönbrunn együttesét, vagy esetleg a Nagy Péter által építtetett Petrodvorecet, az fogalmat alkothat XIV. Lajos nagyzási - de végül csodálatos - hóbortjáról. Minden ugyanolyan, de - természetesen francia módon - jóval nagyobb. Csodaszépek voltak a képek a Louvre-ban - napokig lehetne bolyongani ott, de furcsa módon a francia nagyságot mégis egy emberi mértékű - ottani viszonylatokban kicsi - múzeumban érezhettük meg igazán, a Rodin- múzeumban. A Gondolkodó alkotójának szobrai sokkal többet fejeznek ki, mint az összes monumentális tér és sugárút együttvéve. Bevallom, elszakadtam a csoporttól és ellátogattam a Café Cluny-be. Komótosan leültem a teraszra, kértem két deci rizlin- get, s elgondolkodtam azon, hogy Ady Endre itt írta néhány, csodaszép versét, a Szent Mihály út hullámzó forgatagát bámulva. Aztán megkerestem Ady és József Attila párizsi szállásait. Egy-egy - sajnos - elhanyagolt emléktábla hirdeti ottjártukat. Többet érdemelnének! Utolsó esténket a Montmart- re-on kezdtük, a bolondok, bohócok, isteni tehetséggel áldott festők negyedében, amely ma is turistákat csalogató színes nyüzsgésével vonzza az idelátogatókat. A beszámoló végére még két séta megemlítése kívánkozik. Az elsőt a Place Pigal- le-ról kezdtük a Moulin Rouge felé. Ez Párizs ledér körzete. Mi valószínűleg túl korán (este 8 körül) jártunk ott, így „üzleti” kapcsolatokat nem sikerült kiépítenünk. Végül - búcsúzóul - végigsétáltunk az esti fényekkel kivilágított Champs Ely- sées-n. Méltó befejezés volt. Szinte a tudatalattimból buktak elő Kassák Lajos verssorai: „Én láttam Párist és nem láttam semmit...” Mert annyi mindent láttunk - s ma már tudjuk -, hogy mennyi minden vár még ránk. Újra el kell mennünk. (Vége) Budai Mátyás Könyvárusok a Szajna partján — napló-----F ülledt hőség kínoz. Rosszul viselem. Ilyenkor fáraszt az írás. Inkább csak foszlányok villannak át az ember agyán, szeszélyes gondolatok, emlékképek, a valóság morzsái. Örsi Imre jut eszembe, a karcagi naív szobrász, aki 1922 és 1979 között élt ezen a világon. Halála óta szinte teljes a csend, nem emlegetik. Pedig zseniális szobrász volt. Jövőre Karcag városa igazán rendezhetne egy kiállítást Örsi Imre különös szobraiból, mondjuk a naív művész születésének hetvenedik évfordulóját használva fel apropónak. Az erkélyen üldögélek, a lakás északi oldalán, így remélve egy kis hűsölést. Odalent az utcán emberek beszélgetnek. Miután alacsonyan ülök, a beszélőket nem látom, csak a hangjukat hallom. A hangjukból, az elhangzottakból kitalálom, kik trécselnek odalent, elém idéződik az arcuk. Felállók, kinézek: ők azok. Azon töprengek, elmondhatom-e, hogy ebben a városban itthon vagyok? Egy emlékkép.- Te is csak skalpokat akarsz gyűjteni - mondta a nő.- Gondolod? - kérdezte a férfi.- Igen.- Sziú ábránd lenne skalpokról beszélni. Átölelték egymást. A többi már teljesen valószínűtlen, álomszerű. Egy teljesen valószerű férfi mesél a vonaton. Van Valakije. így mondja, nagy V-vel. Illetve nincs. Szóval, nem is tudja, hogy van-e? Ugyanis kétségtelenül van, de nem biztos. Még nem találkoztak. Nem ismerik egymást. Csak telefonon szoktak beszélgetni. Szereti a nő hangját. Ennyi az egész, kérdezik útitársai. Ennyi. Hát ez olyan, mintha nem is lenne, mondja a szomszédja. A férfi gondolkodik: mikor lehetek biztos benne, hogy van? Ha melletted fekszik az ágyban, mondják. A férfi meditál egy ideig. Ki tudja, találko- zunk-e valaha? - sóhajt. És mégis van. Életem legnagyobb szerelme. Csak nézik a többiek, talán sajnálják. Csöngetnek. Vendégek érkeznek a lányom születésnapjára. Két fiú, az unokatestvérei. Zsolti egy nagyobb, Attila egy kisebb tortát hoz. Hét szál gyertyával. A fiúk maguk sütötték. Az ünnepelt repes az örömtől. Ugye, milyen ügyesek, kérdezgeti még késő este is. Ragyog a leány. Egész éjszaka nem alszik, olyan boldog. Úgy látszik, mégiscsak a legváratlanabb ajándék a legkedvesebb. Ki hitte volna, hogy a fiúk sütni is tudnak? Körmendi Lajos Szúnyogirtás volt Szolnokon, és mégis két rovar itt röpköd a levegőben a Holt-Tisza partján. Közelebb érve szitakötőnek tűnik, egészen közelről kimondott szörny: katonai helikopter. Nem voltam katona, és - talán csoda történik - nem is leszek. Nem tudott - csak nagy ritkán - annyira magával ragadni egy háborús film, hogy komolyan vegyem a műrobbanásokat, a paradicsomlevet, a repülő- és lövészeszközök robajait. Alapvetően békés ember vagyok. Talán ezért szörny számomra a valódi katonai ^zilakpfő^.taján .ezért érzek' igazi feszültséget, ebben az ejtőernyős táborban, talán émíatt izgalmasabb számomra a békés kiképzésen lévő magyar kommandós kiskatona, mint a művéres háború. Pedig én csak nézem, amint a felszerelő vonalon várják a gépbe szállást, akárcsak azt, ahogy a testsúlyukat jóval meghaladó szereléssel együtt odabaktatnak a hörgő-süvöltő légimasinához, és eltűnnek sötét gyomrában. Megszámoltam a fiúkat, és néhány perc múlva már úgy figyelem azt a többszáz méter magasan repdeső Az ugrásvezető Még egy méter szúnyogot, hogy szinte reszketek: hány kinyílott ejtőernyőt ad az ég? Drukkolok, mert civil vagyok, és mert látom, a sokat látott nem civilek, a kiképzést vezető tisztek is szurkolnak. A hajtogatásvezető ugyanúgy, mint a felszerelőparancsnok, hogy az ugrásvezetőt - akihez ilyenkor szólni sem merek - ne is említsem. És vigyázza a fiúkat odafent az ugrató is, aki az ejtőernyős alakulatnál nem beug- ratót, hanem ellenkezőleg, kiugra- tót jelent, az ugrás megfelelő helyéért és szabályos végrehajtásért felelős. A legénység majd egy elitnek számító kommandós alakulat lesz. Egyelőre nem az. Néhányan a honvédelmi előképzés során már ugrottak, a többiek most tartanak első ugrásaiknál. De MHSZ-esként ugrani is más, mint így, egy ejtőer- nyős-felderítő zászlóalj önként vállalt tagjaként. Más az, hogy egy lánynak akart imponálni, és kipróbálta az ugrást, mint a kakasviadalt, és megint más ekkora terheltséggel (felszereléssel, fegyverrel, éjjel és nappal, egy gyakorlaton háromszor, stb.) már nem kalandvágyból ugrabugrálni. A sokezer kis- katonát kiképzett tisztek szerint három és hét ugrás között van az a krízishelyzet, amikor vagy túlteszi magát a fickó a cselekvésképtelenségig is ható idegfeszültségen, vagy úgy elfut, hogy ezt többet a büdös életben ne lássa. A biztos ugrás oldhatja a feszültséget és az, hogy egymást „viszik bele a vagányságba”, ha a másik képes rá, hát képes leszek én is, mondják. A sok évi átlag mutatja: aki hét ugrást végrehajtott, megmarad ejtőernyősnek. Tegnap három kiskatona nem ugrott ki - mondja az egyik tiszt. Mit mond az, aki ma mindháromszor kiugrott? Azt, hogy hála Istennek, a mai adag hibátlanul megvolt. Ők is tudják, hogy nem veszélytelen a dolog, már hogyne tudnák?! Körülbelül nyolc-tízezer ugrásra esik egy bokatörés. A többiről legjobb nem gondolkodni, nem is nagyon nézik a katonai mentőkocsit (amelyik alatt békésen szundítaAkár egy idegenlégiós. Fotó: Illyés Csaba nak a srácok), sem a mentőponyvás kollégákat (az elkapóponyva csak arra jó, hogy a normális süllyedő sebességnél gyorsabban érkezőket elkapják, például, ejtő- emyő-összeakadás esetén; különben oda sem érnének...) Mégis, mire gondolhatnak, amíg földet émek? Hát akkor, ugrás után már hülyéskedünk, mondják a jövendő kommandósok, ugratjuk egymást, hogy gyere mellém, a pulzus a beszálláskor kezd nagyon emelkedni, és ugrás előtt a legmagasabb; még ki sem nyílt az ejtőernyő, megszűnik minden félsz, hiszen attól kezdve már mindegy... A bekötött ugrást sikeresen végrehajtó csoport az ugrásvezető emelvénye elé érkezik, a csoport parancsnoka jelentést tesz (.Jóska nem törte el a lábát” stb.), valamit mond az ugrásvezetö az egyik katonának, mire ezt a választ hallom: Parancs, jelentem, balkezes vagyok! A kis szünetben kérdem a tisztet, mire fel kapta ezt a választ? Hát fordítva volt feltéve a gépfegyvere, magyarázza a tiszt, és dehogy balkezes, ez egy rendes, normális gyerek, de nem egészséges, ha valamit nem csinál fordítva, ha valamivel nem lóg ki a sorból... Elnézik neki a tréfát, a viccelődését is. A kiképzőtisztek közül többen esküsznek: viccelődés nélkül itt senki nem maradna normális, de legalább is nehezen viselné el.- molnár EJTŐERNYŐS TÁBORBAN ■ t. Áj ’ ' • Men nv ho or; Megvolt a harmadik
