Új Néplap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-27 / 174. szám
8 Emberek—sorsok 1991. JÚLIUS 27 A ma mindenütt harsogó panaszok - legfőképpen anyagi gondokra hivatkozva - a gazdasági fellendüléstől várnak egyfajta megváltást. Igaz, hogy ilyen értelemben is szegények vagyunk, ám sokak szerint leginkább emberben, emberségben, emberséges emberekben szűkölködik ez a világ. Pedig vannak, élnek közöttünk jócskán olyanok, akik a történelem viharában is kiálltak igazukért. Meg is szenvedtek érte. Közöttük sokan az ’56-os események miatt kerültek süllyesztőbe, és ítélték őket évtizedeken át hallgatásra. Lapunknak most feltett szándéka, hogy időről időre beszámol majd a hasonló sorsra jutott emberek életének válságos időszakairól. Ebben a sorban az első egy egyszerű és szerény ember, a munkásból orvossá lett dr. Böjtbe Lajos esete. Vannak olyan istenáldotta tehetségű emberek, akik szinte egyetlen kézmozdulattal el tudják hessenteni azt a fajta merevséget, ami oly sokszor ropogósra képes fagyasztani két ember beszélgetését. Kétségkívül közéjük tartozik dr. Böjthe Lajos, a Jász-Nagykun- Szolnok Megyei Hetényi Géza Kórház orvos-igazgatója is, aki póztalanul mesél életének arról a csöppet sem könnyű korszakáról, amit meglehet, hogy még közeli ismerősei sem hallottak tőle. Vitt bennünket a tömeg- Harmincöt esztendővel ezelőtt - kezdi -, vagyis 1956-ban érettségiztem Pesten, a Kölcsey Gimnáziumban. És hát amilyen szerencsém volt, rögtön fölvettek az egyetemre orvostanhallgatónak. Óriási dolognak számított ez akkoriban, mert egyrészt tényleg komoly felvételi vizsgák voltak, másrészt pedig a jelentkezők kemény, politikai szűrőn mentek át. Én mondjuk f 1 ebből a szempontból nem fe- fM küdtem egészen jól, mert az Jfl apám értelmiségi volt, hisz elkövette azt a hibát, hogy a fl Horthy-rendszerben elvég- zett egy egyetemet, és a hábo- rú előtt jogi doktorként az or- yf vosegyetemen dolgozott. Igaz, hogy ’45 után B-listára került, s akkor elment az eredeti szakmájába műszerészének, de az sem volt egy kiváló ajánlólevél. Ennek ellenére fölvettek az orvosira.' Szeptemberben elkezdődött a tanév, és a ma már forradalomnak mondható események október 23-án ott értek. Akkor az egyetemistákkal együtt magam is részt vettem a hintéseken, a Bem téren, a Kossuth téren meg a Rádiónál. Tudja, vitte az embert a tömeg. A felszabadultság érzése hatalmasodott el rajtunk, hogy egyáltalán magunktól mentünk ki és nem valamilyen felsőbb utasításra. Az emberek özönlöttek a Körúton át Budára, a Bem téri lak-, tanyához. Megpróbáltuk a kiska- tonákat magunk közé csábítani, de nem engedték ki őket. Onnan aztán visszamentünk a Kossuth térre, ahol Nagy Imre beszélt az emberekhez. S akkor jött a hír, hogy a Rádiónál már lőnek. Oda siettünk, de a Bródy Sándor utcába már nem lehetett bejutni. Egymás hegyén- hátán álltak az emberek. Hallottuk a lövéseket, próbáltunk közelebb kerülni, ám nem sikerült.- Ezután mi történt? * Én jóval később hazamentem. Aztán másnap, harmadnap már városszerte fegyveres csoportok harcoltak. Két testvéremmel és édesanyámmal együtt otthon voltunk. Az egyik nap reggelén aztán édesanyánk felénk forult és azt mondta: mindenki kint van az utcán, nektek is ott a helyetek. így kerültem ki. Először elmentem az egyetemre, megnézni, hogy mi zajlik ott. Amikor odaértem - ez október 25-én lehetett -, éppen akkor osztották szét a honvédelmi tanszék fegyverkészletét, és ott lehetett jelentkezni a Nemzetőrségbe. Természetesen azonnal beléptem. Ennek fejében kaptam egy golyószórót, s tizenhatod magammal beosztottak a klinika épületének védelmére. A 2. számú női klinikára kerültünk.- Miért pont oda?- Várható volt, hogy az a hely az esetleges randalírozóknak, főleg a katonáknak olyan célpontja lehet, amit megtámadhatnak. Nem is annyira stratégiai szempontból volt lényeges, hanem azért, mert rengeteg nő feküdt ott, s az ő védelmüket kellett volna ellátnunk.- Csak kellett volna?- Igen, mert azon kívül, hogy ott fegyvereinkkel elhelyezkedtünk, különösebb esemény nem történt, így érkezett el november 3-a hajnala, amikor az Üllői űt felől a szovjet tankok bedübörögtek a városba. Akkor hirtelen háborús állapotok alakultak ki. Engem kerestek- Ez mit jelentett?- Azt, hogy forradalmárok harcoltak a téren. A páncélautókat benzinespalackokkal próbálták fölgyújtani. Ám az oroszok túlerőben voltak, és ágyúval lőttek az egy szem géppisztollyal harcoló emberekre. Könnyen átjutottak. A következő állomás a Corvin köz volt, ahol az a laktanya állt, amelyiknek Maiéter Pál volt a parancsnoka. Ott ütköztek az első komolyabb ellenállásba a megszállók, de végül is olyan erőfölényben voltak, hogy egy nap alatt átjutottak a városon. S ezután merült föl bennünk a nagy kérdés, hogy akkor most mit csináljunk, mit tegyünk?- Nyilván azért, mert tisztában voltak vele, hogy a győztesek minden különösebb teketória nélkül leszámolnak a fegyveres ellenállókkal, mint ahogy így is történt. Hisz pereket konstruáltak, amelyek „koreográfiájához’ ’ tartozott, hogy emberek tűntek el. Vagy az utcán, vagy a villamoson, vagy a munkahelyükön tartóztatták le őket, s közülük sokan örökre elvesztek.- Sejtettük, hogy ilyen sors vár ránk, de természetesen nem akartunk az áldozatok közé kerülni. S így azt a 16 géppisztolyt eldugtuk a kórbonctani intézet hullakamrájába, arra számítva, hogy ott úgysem keresik. A számításunk tulajdonképpen bevált, de még mindig ott volt a nagy kérdés: az események után a klinika személyzete támogat-e, vagy esetleg felad-e bennünket a hatóságoknak?- És?- Nos, erre nem került sor. így ett maradtunk, részt vettünk a gyógyításban. Eközben jöttek azok a gondolatok, hogy esetleg az ellenállásnak más formáit is választhatnánk. Szereztünk egy stencilgépet, és röpcédulákat gyártottunk, amiket városszerte terjesztettünk. Lényegében ezzel töltöttük az időnket, míg el nem indult a nagy disszidálási hullám, s közülünk is néhányan külföldre szöktek. Szép lassan fogyatkozott kis csapatunk, s az összetartozás is lazult. Azt kell hogy mondjam, elhalt ez az egész ellenállás minden különösebb atrocitás nélkül. Én is hazamentem, s eleinte nem foglalkoztam a disszidálás gondolatával. Igen ám, csakhogy ’56 végén, ’57 elején elkezdődtek a bírósági tárgyalások, és olyanokat is elítéltek, akik szinte nem is vettek részt az eseményekben. így aztán bennem is fölmerült, el kéne hagyni az országot. Fölajánlották, hogy egy mentőautóval ki tudok jutni Nyugatra. Összeismertettek két férfival. Ők megkérdezték, miért akarok kimenni, én meg elmondtam, hogy mi az oka. Azt válaszolták, rendben van, majd hamis igazolványokat csinálnak nekem. Elkérték a személyimet, kiírták az adatokat, megbeszéltünk egy másik időpontot, amikor már a határt is átléphetem. Tél volt, hisz ’57 februárját írtuk akkor, így kellően felöltözve elmentem a randevúra. Egy belvárosi presszóba hívtak, kerestem a két illetőt, ám nem voltak ott. Kijöttem, félórát sétálgattam az utcán, majd visszamentem. Az asztalok között tébláboltam, amikor egyszer csak katonaság szállta meg a helyiséget. Elálltak a kijáratot, mindenkit igazoltattak. Biztos engem kerestek, mert amikor megtaláltak, azonnal lefújták a riadót. Egy év és tizenhét nap- Úgy tűnik, hogy alaposan behúzták a csőbe, mert ezek szerint az állambiztonság embereivel randevúzhatott.- így van. Utána bevittek a Deák téri rendőr-főkapitányságra. Ott már ízelítőt kaphatott az ember az akkori igazságszolgáltatásból. A folyosón senkivel sem lehetett találkozni. Ha mégis szembejött valaki, a falhoz fordítottak bennünket. Bezártak egy egyszemélyes cellába, ahol öten szorongtunk. A rendőrségről hamarosan átkerültem a Fő utcai fogdába, ami akkoriban igen hírhedt hely volt. Ott kezdődtek a kihallgatások, de engem nem bántottak. A nyomozásnak az lett a vége, hogy az általunk eldugott fegyvereket megtalálták, és összeállították a vádiratot tizenhatunk ellen. De ez a tizenhat ember már nem ugyan az volt, akikkel a női klinikát védtük. A vád ellenünk valahogy úgy szólt, hogy külföldi kapcsolatokat tartottunk fenn és fegyvereket rejtegettünk. Én a tizedrendű vádlott voltam, s első és másodfokon is két év börtönre ítéltek. Odabenn is dolgoztam. Bélyegeket csomagoltunk, rendeztünk eladásra. Nos így jött el 1958 tavasza, s akkor született meg az első ammesztiarendelet, aminek köszönhetően szabadultam. Egy év tizenhét napot ültem.- Miként jutott vissza az egyetemre?- Ennek elsősorban az volt a feltétele, hogy bizonyítsam be, a társadalommal szemben elkövetett hibáim, a fiatalkori fellángolásaim következményei voltak, vagyis tévedtem. Ezt akkoriban leginkább úgy lehetett igazolni, ha az ember elment és megismerkedett a fizikai munkával, mert mint mondták, az megtisztít. Szóval elmentem dolgozni, és ma is azt mondom, az a néhány év a javamra vált. Hisz olyan embertípusokat, olyan helyzeteket ismertem meg, annyi tapasztalatot szereztem, amelyek nélkül most jóval szegényebb lennék. Gondolja csak el, azokkal a munkásokkal szívtam egy levegőt, akik hajnalban bementek a gyárba, fölvették a büdös, olajos ruhájukat, s izzadtak, robotoltak napestig. Megismertem a kocsmák hangulatát, ahová fizetéskor törvényszerűen eljártunk. Lerészegedtünk, és megpróbáltuk azon az egy napon a monoton egyhangúságból kiszakítani, földobni magunkat.- Hol dolgozott?- Voltam a Mátra Műanyag-feldolgozó Szövetkezetnél fröccsöntő, onnan a Ganz-Mávagba vezetett az utam, ahol először segédmunkás, targoncás, betanított lakatos, majd pedig térmester iet- tem. Közben persze minden évben jelentkeztem az orvosira, és természetesen minden évben elutasítottak. Megpróbálkoztam az újságírással is, s az ottani üzemi lapban jelentek meg cikkeim. Annak az újságnak a főszerkesztője volt az első ember, aki javasolta egyetemi felvételemet. Tulajdonképpen neki is köszönhetem, hogy 1963-ban végül is bekerültem az orvosira, és rá hat évre, vagyis ’69-ben megkaptam a diplomámat.- Hogyan került Szolnokra?- Már abban az időben sem volt könnyű Pesten orvosként elhelyezkedni. így azt néztem, hogy melyik állást hirdetik meg a fővároshoz legközelebb. Az egyik ilyen Rákóczifalva volt, ahol ’69- től ’76-ig körzeti orvosként dolgoztam. Ütána kerültem ide, a megyei kórházba. Megpróbálták beszervezni- A múltja miatt a későbbiekben nem zaklatták?- Dehogynem. Többször is megpróbáltak a priuszom eltörlése fejében rávenni arra, hogy vegyek részt a III/III-as ügyosztály munkájában, vagyis hogy vamzerkod- jak, magyarán: legyek besúgó. Erről csak annyit, hogy én nem sze- replek azon a listán. Bizonyítéknak talán elég annyi, hogy a rendszerváltás előtt évek hosszú során át csak másodorvosként dolgozhattam. Tisztában vagyok vele, hogy könnyebben juthattam volna előre, ha beállók a sorba. De kérdem én, ha egyszer már ellenségnek kiáltották ki az embert, hogy néz az ki, hogy utána meg hirtelen elkezdi dicsérni a rendszert. Szóval nem ment ez nekem.- Beszélgetésünk során Ön többször is hangsúlyozta, hogy életének erről az időszakáról eddig nem nagyon beszélt. Most mégis miért szánta rá magát?- Hogy tanuljanak ebből a történetből. Ügyanis egyre inkább azt tapasztalom, hogy nagyon sokan abban látják még ma is rendszerváltás lényegét, hogy mindazokat, akik nem a jelenlegi hatalom nótáját fújják, vagyis más táborhoz tartoznak, tönkre kell tenni. Akkoriban én is egy táborhoz tartoztam, tönkre is tettek. Most persze már jobb a helyzetem, de az emberekben még mindig él a bosszúvágy. Ez a fajta gondolkodás csak arra jó, hogy lehetetlenné tegyék azokat, akik valakinek vagy valakiknek az útjában állnak. Nem tartom tisztességes módszernek. Az emberi értékeket kell figyelembe venni, és ne azért származzon bárkinek is előnye vagy hátránya, mert ide vagy oda tartozik. Mindenkinek saját dolga eldönteni, hogy pártban vagy Istenben hisz-e. Én meg abban hiszek, hogy ehhez az embereknek joguk van. Nagy Tibor Fotó: Korányi Kidobóember. Nehéz jobb szót találni e munkára. Talán fölösleges is magyaráz - gatni teendői lényegét. Ember, aki a diszkó - nevezzük szórakozóhelynek - ajtaja előtt áll és szedi a jegyeket, eldönti, ki mehet be és ki nem. Pál Gyula ritka mellékfoglalkozást űz. Tudja, a vele szemben álló a komolyabb szóváltás után nem azért nyúl a zsebéhez, mert tüsszenteni akar. A népszerű helyekre sokféle ember betéved. Egyikük méltó tud lenni önmagához, másikukban felszínre tör a sötét erő. Őket nem szabad a többiek közé engedni.- Zsebre dugott kezű emberekkel nem tárgyalok - mutatja a kézlefogást, amikor módszereiről kérdezem.- Erről - vetem közbe - Rejtő Jenő népszerű alakjának, Piszkos Frednek egyik sokatmondó mozdulata jut eszembe. - Mit kezd egy ilyen figurával, aki a regényhőstől eltérően nem almát szorongat? De ... ne értsen félre, a zsebre dugott kezet figyelő, szemben álló embert Nagy Bivalynak hívták.- Érdekes ragadványnév. Hadd folytassam, amibe belekezdtem. Valami miatt „kavics a cipőmben” az illető, ha azt mondom neki: menj ki, öreg. Nagyon részeg, vagy kötözködött. Hogy a helyzetet a vendégek érdekében rendezzük valahogy, kiveszem a zsebéből mind a két kezét. Ha visszateszi, akkor már ütök. Sokan hordanak spray-t és kést, de a pisztolyosok is elszaporodtak. Szegeden nemrég lelőtték egyik kollégámat. Talán az lenne az ideális, ha ezt a feladatot testőrcégek látnák el. Elmehetett volna rendőrnek is. A veszéllyel ott is találkozhat. Persze az a foglalkozás nincs megfizetve, ezzel együtt társadalmi megítélése is olyan, amilyen. Gyula, a mázsás izomtorony úgy szól az ízületropogtató ütésekről, ínszakító húzásokról és csavarásokról, mintha egy Furcsa kapcsolat az erőszakkal A kidobóember csontkovács előadását hallgatnám egy fájdalmas, ám halaszthatatlan kezelésről: ezt is meg kell tennie valakinek. Csevegésünk alatt mozdulatlan a levegő. Egyéniségéből árad a nyugodtság. A forró levegőjű szobában az asztalnál- ülünk, ő a veszélyes helyzetekről mesél, természetes egyszerűséggel. A nagy melegre tekintettel pólóban van. Másrészt nem azért kell ezt hordania - mint sokunknak -, hogy eltakarja pocakját. Amikor megnéz egy-két jobb akciófilmet, a szíve sajdul belé, hogy nem oda született, ahol a nem mindennapi történetek zajlanak. Szakközépiskolában végzett, de most a jelenlegi munkát tartja szakmájának. A doorman - mondja angolul - nem egyszerűen ajtónálló vagy jegyszedő. Az ok nélkül fontoskodók ráfázhatnak. Ajánlatos megtalálni azt a normális hangot, amely nem ingerli a kötözködő, spicces erősfiút és a bicskás, pisztolyos betolakodót. Az előbbieket elég lefogni, az utóbbiaknak „plusz energiát kell adni”. Olyan mértékben teszi ártalmatlanná őket, amennyire veszélyesek. Hétvégenként este nem a gépgyár harmadik műszakjába indul. Hozzátartozói nem idegeskednek. Anyja már megszokta, hogy fia évek óta veszélyes dolgokat művel. Apja ökölvívó volt fiatal korában - mondja az ifjabbik Pál. Alig van szolnoki, aki ne ismerné. Az alma sem esik messze a fájától.- Mondják, mindig jön valaki, aki jobb a másiknál - jegyzem meg.- Ez benne van a pakliban. Nem véletle- nül edzek rendszeresen. Azt az időt addig tolom ki, amíg csak lehet. Furcsa kapcsolatot alakítottunk ki az erőszakkal. Egyik arcunk ég attól a taslitól, amit a félelem, a kiszolgáltatottság, a védtelen- ség érzete kelt, a másikkal átszellemültem Ha visszateszi a kezét a zsebébe, akkor ütök szereti a veszélyt felszisszenve nézzük a hősöket, akik helyettünk osztják az igazságot. A férfiak egy része közben megpróbálja - persze csak úgy gondolatban - jobbegyenesével a porba taszítani az arcátlanokat. Ökölkemény dolgok ezek.- Fontos, hogy tiszteljük az érkezőket, bárkik legyenek - mondja a huszonéves fiatalember. - Ha új helyre kerülök, akkor a tekintélyt ki kell érdemelni. Nem szabad még szorult helyzetben sem rögtön zúzni. Lényeges a kiállás. Fölösleges kihívó módon viselkedni, de nem szabad nyuszinak sem lenni.- A véres munkának lehetnek-e szabályai? - érdeklődöm a részletek felől.- Embere válogatja, meddig megy el. Akárhogy is legyen, a vendégeket védjük. A pénzéért szeretne mindenki nyugodtan szórakozni a társaságával vagy a barátnőjével. Primitív emberek sajnos mindenhol előfordulnak. Szóval, egy normál támadásnál - amikor nem kést, üveget, pisztolyt rántanak elő - a támadót a földön fekve hagyom. Súlyosabb sérülésekkel kell számolnia annak, aki veszélyes eszközökkel közeledik. „Hullanak a pipacsok ...” Időről időre felhívják a figyelmet a népszerű mozihősök által alakított típusok igazságosztó, bűnüldöző tevékenységének veszélyességére, olykor bűnösségére is. Az bizonyos pedig, hogy nincs annyi rendőr, hogy legalább egy közülük ott teremhetne, amikor baj van. A beengedő emberek jogilag rendezetlen, másrészt meg nem mindenkinek rokonszenves foglalkozása - ahogy Pap Gyula is fejtegeti - sokszor hatásosan egészíti ki a rendőrök feladatát. Szerinte a rendőrök segítőkészek. Bejönnek, megkérdezik, történt-e valami. A vidék veszélyes hely a doormannek. Nem kedvelik az idegeneket. A verekedések nagy részének nyilvánvaló oka természetesen az ital. Van, amikor csak „egyszerűen” berúgnak, és akkor egy-két pohártörés után kitessékelik őket. Ilyenkor nincs is különösebb baj. Mások a szesztől túl erősnek érzik magukat, egymásnaK esnek. Itt a gond. A kidobóember dolga csak az, hogy . rendet teremtsen. Jó, ha nem dolgoznak egyedül. Nem ökölvívóbírók. Árra kell vigyázniuk, hogy megakadályozzák a tömegverekedést, mert ahol háromszáz-négyszáz ember összejön, ott ilyen helyzetben már nem lehet rendet teremteni. Végletes dolog, ha valaki többet ad az ellenfélnek. Megutálják. Az ilyen nehezen él meg a szakmában, mert sok ellenséget szerez. Ha kevés a rábeszélés, akkor viszontjön a dorgálás. Ez úgy hangzott szájából, mintha csak jóindulatúan a mutatóujjával fenyegetne. Nehéz most elképzelni, milyen, amikor mérges. Főállásban alkalmazottja a Nemzetközi Testőr Biztonsági Szolgálat Kft.-nek, ahol legutóbb közelharckiképző volt. Tanították ökölvívásra, négy évig kyokushinkai sportoló volt, az MHSZ-nél ejtőernyőzött, másfél évig a deszantnál szolgált. Szereti a veszélyt. Egy férfinak - vallja - ez kell. Nagyon elpuhultak az emberek. Szurmay Fotó: Tarpai „Elmondtam, hogy tanuljanak belőle”
