Új Néplap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-20 / 168. szám
8 Irodalom—művészet 1991. JÚLIUS 20. r s , - \ Iluh István (Törökszentmiklóson született 1936-ban. Verseskötetei: Jó reggelt, fény (1976); Szélsárkány (1979). Szolnokon él.) Dienes Eszter (1949-ben született Kunhegyesen. Versei folyóiratokban jelennek meg. Törökszentmiklóson él.) Iluh István: Olyan ismerős Dienes Eszter: Nyárfavirág Olyan ismerős ez a szellő Mintha már láttam volna Amikor hullámot lépett A sima tóra Olyan ismerős ez a folyó Mintha én lennék partja Sodródó mélységei Kavicsos arca Olyan ismerős ez a világ Mintha a hazám lenne S innen tágulna minden A végtelenbe Olyan ismerős ez a vers Mintha hallottam volna S mintha valaki súgná Sorról sorra Ez a hó nem a tél földrehányt lelke - nyárfák szóródó levélszerelme: pelyhes péhike. S amíg esik, szél fúj, és zöld ág villantja búbját, s amott épül a Hold kerek kövérnek! Valahol ott kell lenni az égnek ... azon fut a Tejút lekozmált, nyári éjszakán. % Pádár Julianna (Tiszaburán született 1939-ben. Verseskötetei: Heted- íziglen (1991); Asszony a Kálvárián (1991). Pusztataskonyban él.) A z asszony rengeteg ruhát mosott. A barackfától a szomorúfűzig három, a bodegaeresztől még két kötelet teregetett tele. A tiszta ruhák látványa Telüdítette, megmelengette. „Na, hál’ isten, ez is megvan!” Kezeit kétoldalt kötényruhájához dörzsölgette. Jó volt nézni a vásárhoz hasonló tarkaságot. A kislány a barackfa ágaira felkötött plédben hintázott, miközben hangosan olvasott. „Kriszti, ne hadarj! Hányszor mondjam még, hogy lassabban olvass, mert nem értem! Különben is, mi a fenének kell a pokrócban himbálódzni, az ember gyomra felfordul tőle.” A kislány hirtelen elhallgatott. Összecsapta a könyvet, felült a plédhintában és széttárta a kezét. „Anya! Én vagyok az Isten!...” Vékonyka hangját dörmögőre fogta. „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál! ” „Meg vagy te húzatva, Kriszti! Hogy találsz ki ilyen marhaságot?” - méltatlankodott tovább az asszony. „Jaj, anya! Ezt nem én találtam ki, hanem Madách.” Az asszony odalépett és kikapta a könyvet a plédből. Hangosan bákózta: „Ma-dá-c-h-Im-re-Az-em-ber- tragédi-ája.” „Anya! Olvasd még egyszer!” Az asszony szó nélkül kezdte olvasni, szótagolás nélkül. „Látod, anya, megy ez, csak gyakorolni kell.” „Persze, mikor gyakoroljak, tán mosás közben? Neked más dolgod sincs, csak tanulni meg játszani. Engem meg ehet a fene veletek. Tiszta ruha, tiszta lakás, zabálék a beletekbe, a kert, meg a váltott műszak. Egész életemben a más mocskát takarítottam! Én már tízéves koromban pesztonka voltam a tanítóéknál. Olvasás helyett a Svartz Izi- dorka «záros pelenkáját mostam. A tanító úr azzal fizetett, hogy sose buktatott meg a vizsgán. Osztott osztályba jártam. A fenének se tűnt fel, hogy egész nap nem ültem a helyemen. Ha tanfelügyelő jött, azt mondta a tanító, menjek haza és bújjak be az ágyba.” „Hányban volt ez, anya?” „Hányba is?” Az asszony összehúzott szemekkel a földet nézte. „Ötvenvala- hányban. Számold ki!” „Ötvenegyben voltál tízéves.” Kriszti értelmes arcán gond jelent meg. „De anya, hisz akkor már demokrácia volt! ’ ’ „Az volt csak az igazi demokrácia! A nagyapádék padlását olyan tisztára seperték a végrehajtók, hogy még az egerek is éhen pusztultak. Na látod, te hetvenfokos eszű, ilyen demokrácia is volt. Ezt vésd az agyadba, ne azt, amit a tanár néni mesél. Egy ötödikes lány már kinőtt a meséből.” Kriszti kései gyerek. Anyja bizonyítéknak szülte a féltékeny apjának, hogy szereti. Vékony, törékeny. Hosszú, fekete haja kibontva lóg a hátán. Kerek pofiját a frufru még babásabbá teszi. A két fiú már megnősült. Fiatalon mindkettő. Nehezen viselték az otthoni légkört. Az apjuk italozása a szemük láttára sorvasztotta el anyjukat. Margit agyongyötört, testileg, lelkileg, összetört, összeaszalódottt. Az egykori szép arcba kitörölhetetlenül bevésődtek a ráncok. Koránál legalább húsz évvel idő- • sebbnek látszik. Ha Lajos kótyagosan jön haza, „mi van, te aszalt szilva” - mondattal köszönti feleségét. Már.meg is van az ok a civódásra. A szombat és a vasárnap mindig nehéz nap volt a család életében. A gyerekek is irtóztak az ünnepektől. Margit sem veti meg a kisüstit... A fiúk már rég nem.járnak haza. Elegük lett anyjukból is, apjukból is. Kriszti, bár sokat aludt anyjá-’ val a téesz szénakazlában, még önzetlenül . szereti mindkét szülőjét. Apja is őt, hisz ő. a kicsi, a lány. „Ez nem akármi!” - büszkélkedik vele apja, ha józan. „Az én lá- nyorrt-tizenegy évesen Madáchot és Sha- kespeare-t olvas. Az se semmi!” Kriszti okos, kitűnő tanuló. Örökösen a könyvet bújja. Verseket is ír. Az anyák napi verse nagy sikert aratott. „Anya! Jövőre is írok neked valami szépet anyák napjára. Igaz, hogy most is az enyém volt a legszebb? A befejező szakaszt már ki is gondoltam. Hallgasd csak meg! Néked adom kincsem/ telkemből a hálát/ virágbontó szép májusnak/ összes orgonáját.” „Kivagyok veled!” - mondta Margit mérgesen. „Sokra megyek a verseiddel. Segíthetnél is néha, ne mindig a marhaságon járjon az eszed! Most is elmúlt dél, mire végeztem ezzel a sok tetves ronggyal. Már meg vágni kék a csirkét, mert jön az a gyönyörű apád!” Köpött egy hangosat. „Anya, segítek, csak ne veszekedj!” „Ne veszekedj, ne veszekedj! Ezt érted te is! Véded azt a vadállat apádat! Azt mondtam, engem szeretsz, mégis azt véded!” Az „azt” szó a lelke legmélyéről tört fel gyűlölködve. „Alig várod, hogy hazajöjjön, ugrassz a nyakába, mintegy majom! ’ ’ Kriszti sírva fakadt. „De anya, már megint ittál. Pedig reggel megmondta apa, hogy ne nyúlj a pálinkához.” „Te kis rühes! Nagyon szeretlek.” „Hazudsz!” „Nem hazudok, drága anyukám, szeretlek téged is és aput is.” „Apádat megölöm!” „De miért, any ucikám? ” Ha nagyon sajnálta az anyját, akkor hívta így. „De hiszen” - szipogott Kriszti - te is iszol, csak nem a kocsmában, hanem itthon, dugiban.” Letépte a lány karját a nyakából és ellökte magától. „Akkor is megölöm a kedves apádat!” - kiáltotta. Kriszti szipogva bement a házba. Kutatott, üvegeket keresett. Végigtúrta a szobákat, a kamrát, a konyhát. Nem talált semmit. A fürdőszoba, villant át fürge kis agyán, hisz anya mosott! Felnyitotta a centrifuga tetejét. Öt sörösüveget és egy kétdecis vegyespálinkás üveget szídett ki. Eltökíteni, hogy apa meg ne lássa! Berakta egy reklámszatyorba és az első bejáraton osont ki vele. Be- súvasztotta a bazsarózsa hatalmas bokra Pádár Julianna: Mérget méreggel Fogd be, mert felnyársallak, oszt megsütlek apádnak vacsorára!” - ordított az asszony. „Jaj, anya, részeg vagy” - zokogta a gyerek. „Anya, nagyon szépen kérlek, tedd le a nagy kést” - fogta könyörgőre Kriszti. „A csirke nyakát akarom elvágni. Majom!” Kriszti kimászott a plédhintából, összezsugorodott a fal mellett, arcát két tenyerébe tapasztotta és még sokáig sírdogált. Margit nem bekítgétte. Haragudott a lányra. A csirkére is. A bodega előtt élvezettel nyiszbálta a csirke nyakát, aztán a betonhoz vágta a kést. Rázúdította a forró vizet a csirkére, és fogait csikorgatva, teljes erőből tépte a tollát. A műfogsora közt süvítettek az „s” és „sz” hangok. „Nesze, te rohadék! Megöltelek! Kifolyt az a gyalázatos véred! Most megnyúzlak és besózlak, és te nem ütsz vissza, te átok- fajzat! ’ ’ Szikrázott szemében a gyűlölet. A bosszú. Végre valakin vagy valamin. Közben az ura nyakára gondolt, aztán a saját nyakán érezte embere gumicsizmája recés talpát. Lelki szemei előtt újra játszódott az a vasárnap este. Megborzongott. Még nem volt televíziójuk. A gyerekek már aludtak a nagy szobában. Ő is feküdt már. Kimerült az egész napos talpalástól. Nyolc óráig az asztalon hagyta ura vacsoráját, a délről maradt rántott csirkecombokat. A comb mindig az uráé, övé a feje meg a lába. Mielőtt lefeküdt volna, betette a tányért a kamra kövére. Meleg, fülledt volt az este. Itt valamivel hűvösebb van, gondolta. Fél tíz volt, amikor Lajos megjött a kocsmából. A konyhaasztal üres volt. Kicsapta a kisszoba ajtaját. „Hol a vacsorám, te aszalt szilva?!” Margit csuklott egyet és félhangosan csikorogta. „Itt lesz a vacsorád, te rohadék! ’ ’ Aztán maga előtt látta, amint az ura újból kicsapja az ajtót, két kezében egy-egy rántott csirkecomb. Látta, amint felállt az ágyra csizmástól és jobb lábát a nyakára tette. Fuldoklott. Halálrémület jelent meg az arcán. Hallotta ura borgőzös hangját. „Meg ne mozdulj, te banya, mert eltaposom a gigádat! ” És ő mozdulni nem mert, kiáltani nem bírt. Kimeredt, mozdu-, látlan szemmel nézte, hogy a nyakán tartott lábbal, céklaképpel, kaján vigyorral falja az ura a húst. Leszopogatta a csontokat, végigcuppogtatta minden ujját és levette a csizmás lábát a torkáról. Margit nagyot lélegzett. Kriszti anyja sóhajtására felkapta a fejét. Látta, hogy arca nedves, hangtalanul sír. Felállt és oda- kusnyogott, mint a kutya, amelyik tojást lopott. „Ne sírj, anya! Szeretlek! Tudod, hogy szeretlek!” „Megölöm apádat!” - mondta határozottan. A kislány átölelte anyja nyakát és puszilgatta. „Anyucikám, mondtad te már'ezt máskpr is. De te vagy a legcsodálatosabb anya a világon. Te mindig és mindent meg tudsz bocsájtani. alá. Nyugtatta magát, hogy estig, mire apa megjön a kapálásból, anya kijózanodik. Ezután kerülte anyját. Margit mérge is csillapodott. De az ördög az agyában motozott. Az volt a gondja, mivel és hogyan? A betonon csíkos krumplibogár mászott. A DECIS! Az jó. Príma! Felkészítette a csirkegulyást. Ügy, mint máskor. Megnyalta a fakanalat, úgy, mint máskor. Lassú tűzön hagyta szotyorogni, úgy, mint máskor. Lebukófélben állt a júniusi nap. Margit a karjára dobálta a friss illatú színes ruhákat, majd az udvaron ágaskodó kecskelábú asztalra csúsztatta. Hajtogatni kezdte. Kriszti a bodega előtti betonon guggolt. Zsírkrétával rajzolgatott. Ha valami nyugtalanította, mindig ezt csinálta. Késznek gondolta. Fölállt. Jobbról, balról szemügyre vette. Barna krétával bekeretezte. Egy kislány állt a földön feltartott kézzel. Fején glória. Mellén egy nagy piros szív. Vele szemben, távolabb, egy férfi és egy nő nyíllal a kezükben, mindketten a nagy piros szívre céloznak. Margit nem figyelt rá, de már nyugodt és megbékélt volt az arca. Kriszti szemében is elégedettség csillant. Csörrent a kiskapu. „Megjött apa!” Kivirult arccal elébe futott. „Szia, apu!” Nyakába csimpaszkodott. Lajos elengedte a kerékpárt, hagyta eldőlni a fü- vön. Kislánya fejét két hatalmas tenyerébe fogta és két óriási puszit nyomott arcára. Levette táskáját a kormányról, indult a bodega felé. Margit nem fordult hátra, gyorsan járt a keze. „Én nem kapok?” Csak úgy odavetette a szót. Lajos megtorpant. Visszalépett. „Kaphatsz te is!” Feje bevörösödött és már csapott is a műbőrtáskával. Margit összecsuklott, mint a colstok. Sugárban dőlt a fejéből a vér. Lajos levágta a táskát a bodega elé. Gondolta, sokszor összecsuklott már, és vérzett is néhányszor. Kriszti megrémült, anyjához rohant. „Anyukám! Anyucikám, szólj már! Nagyon szeretlek!” Margit műfogsora félméterré perdült mozdulatlan testétől. Kriszti szíve iszonyúan kalimpált. Úgy hitte, anyja hallja szavait, hisz valahova- nézett. „Apa, szóljunk valakinek, mert anya nem mozdul!” Lajos akkor figyelt oda a vérlucsokban fekvő asszonyra. „Szaladj Berci bácsiékhoz, azonnal jöjjö- nek!” A lány lélekszakadva futott. Lajos' az asszony válla alá préselte karját, próbálta felültetni. Ordított a fülébe. „Anyukám, anyukám! ’ * Azeszméletlen asszony nyaklóit, szeme sarkig nyitva volt,, üres szája vibrált. Lajos segítségért ordított, a lélektelen asszonyt az udvaron egyik helyről a másikra vonszolta. Kriszti visszarohant. „Berci bácsiék nem avatkoznak bele, azt mondták.” „Menj a szemközti szomszédba!”-A-lány futott. Itt vendégek voltak, ittak és nótáztak. „Tibi bácsi! Anya! Anya vérzik!” Az asztalnál ülők röhögtek. Egy vendég férfi felállt, borospoharát emelte, az ingástól a bor kilöttyent. „Szóval, egy kicsit meglegyintette apád anyádat! Na, erre iszunk!” Magasra emelte poharát. Koccintottak. Mindenki röhögött. Kriszti viaszsápadt lett és elrohant. A beteg Anna nénihez menekült. Anna feküdt, az injekció még szédítette, pedig már rég volt délelőtt tíz óra. A lelke is csak fájt, fájt szüntelenül. Két hónapja temette el ötvenéves férjét, aki annyira akart még élni! A kislány rémült arca láttán erő szállt testébe és kiugrott az ágyból. Köntösben futott a segélykérő telefonhoz. Csörgetett. „A mentőket kérem! Nagyon sürgős!” Becsukta a fülke ajtaját és átölelte a síró ' gyereket. Annáéknak nem született gyerekük. A férjét sosem tudta rávenni, hogy örökbe fogadjanak. Férje tragikus halála után leesett a lábáról. Titokban kérte az Istent, küldje el érte a férjét. És most ez a gyerek. Ölelte és csókolta. Szüksége van rám, igen. Először érezte a tragédiája óta, élnie kell! Úgy hitte, ha kell, mindig ad az Isten erőt, hogy talpra álljon. Amikor még erős, egészséges volt, ateistának vallotta magát, ezt most nagyon szégyelli. Újabban visszatért az Istenhez, ez némi megnyugvást, enyhülést ad. Huszonnyolc perc telt el, mire megérkezett a mentő. Margit szája még meg-meg- rebbent. Elvitték. Lajos őrjöngött. Egy erre járó Ladával elvitette magát a mentő után. Kriszti szeméből patakzott a könny. Anna saját ágyába fektette, nyugtatót adott neki a sajátjából, vizesruházta a fejét és együtt sírt vele. „Nem hal meg anyukád” - mondogatta. Az az átkozott ital, minden ember megrontója! Az ő férjét is az . . . Tulajdonképpen rossz életük volt, de mégis annyira fáj! A kislányt, mintha fátyolon keresztül nézte volna, vastagon fedte a könny sötét szembogarát. „Elaludt az ártatlan” - mondta halkan. Kiment a házból. Az összecsődült tömeg nem oszlott. Volt, aki hazament, összecsapta az esti dolgát és visszajött. Este tíz órakor megjött a rendőrség. Annának egyikük ismerős volt. A fiatal rendőr odabólintott és intett, hogy jöjjön félre. Anna követte. Minden bevezető nélkül közölte. „Meghalt az asszony. A tömeg közt toporgó apjának még ne szóljon! Ez kérés” - fogta még halkabbra szavát. Anna szíve a torkába ugrott és dübögött, gyomra felkavarodott. Iszonyú volt a tragédiát magába fogni. Betántorgott a házba, szódabikarbónát keresett, bevette, majd beosont a szobába. A kislány hanyatt feküdt, aludt. Anna egészen közel hajolt hozzá. Kerek arcocskáját kuszáit, sötét haja itt-ott kacskaringósan takarta. A félhomályban látta, hogy a hosszú fekete szempillák vibrálnak, a kicsit fitos orr az ajkakkal egyszerre rángatózott. Bőre halvány volt. Az alvó gyerek váratlanul elmosolyodott. Anna meghökkent! Kilopakodott a szobából. Enyém a gyerek, futott át agyán a gondolat. Persze, ha ő is akarja. Abban a pillanatban gyűlölte magát a gondolatért. Éjfélkor érkeztek meg a megyei nyomozók. A tömeg még mindig az utcán ácsor- gott. Közölték, hogy az asszony halott, a férjet letartóztatták. Két hatósági tanút hívtak és az asszony hozzátartozóját. A papa lehorgasztott fejjel, szó nélküfkövet- te a nyomozókat. Nem kérdezett és nem mondott semmit. Hallgatása mindennél beszédesebb volt. A nézgelődést a konyhában kezdték. A bájuszos őrnagy szeme megakadt a sparhelton lévő piros fazékon. Felemelte a fedőt, belekavart a fakanállal. „Csirke. Valami leves. Érintetlen-” - mondta. Odaszólt Margit apjának. „Ezt öntsejd akutyának, papa! Egyelőre nincs, aki megegye.” A z öregember odacsoszogott, nem szólt, kivitte a fazekat és belezúdította a két kuvaszkölyök táljába. Azok nekiláttak. Az öregember csak állt és nézett. Valahova. Még volt a tálban étel, amikor a Szultán nyikkant egyet és kisóhajtotta a lelkét. Pillanat múlva a Pletyka is eldőlt élettelenül. Az Uj Néplap galériája Hangyási Attila grafikái Hangyási Attila (20 éves. Grafikái külföldi lapokban is megjelentek. Több kiállítása volt, jelenleg Mexikóban láthatók munkái. Karcagon él.) wr ..A Jó—NO 0 o
