Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1991-06-08 / 132. szám

8 S Irodalom—művészet 1991. JÚNIUS 8. Asperján György: Olcsó bérgyilkosok Neve nem volt, de létezett. Bűnt nem követett el, de halálra ítéltetett. Parányi szíve tökéletesen műkö­dött. Ezt a biológiai órát évmilliók gyakorlatával a természet nyolcvan évre állította be. Teremtódése nyolc hete, egy álmosan önfeledt szeptem­beri délután kezdődött. Hat hét múl­tán agy veleje hihetetlen halmozódás­sal és belső differenciálódással cso­dás renddé épült, s további két hét alatt véglegessé formálódott. Készte­tő eszmék és megfeszítő hitek maj­dani befogadására piciny barázdák képződtek. A csak rá jellemző, kü­lönlegesen kódolt képességek gyö­nyörű szunnyadásra késztetve várták a megébredést. Sok millió fénylő, csillogó, csillag-üzenettel teli sejtjé­ben napok keringtek: atomjai a Nagy Robbanás, és ha van Isten, akkor az ő sóhajának melegétől remegtek. Nyolc hete lett a semmiből. Nyolc hete lett a majdnem öröktől való folytatása: immár gerinccel, és kéz­zel, és lábbal, és fejjel, és a semmit, valamint a mindent szivárványló ösztönökkel, az ős-tudatalattival, a mindig, mindenben jelenlévő megis- merhetetlennel. Már arca volt, és vérkeringése volt. Lebegett a legvégtelenebb kék­ségben: az amnion zsákban. Utazott a méh szívzajos csöndjében. Nyolc hét alatt több dolga volt, mint lehetne az eljövendő nyolcvan évben: ma­gyarázhatatlan lázzal, többé nem utá­nozható szorgalommal, a kromoszó­mák tervrajzának követésével egyet­len megtermékenyült sejtből tündök­letes és teljesen kész létezővé terem­tette önmagát. Négy centiméteresen végignyújtózta kényelmes otthonát: embrióból magzattá ért. Ember lett: tökéletesíthető, de már meg változtat­hatatlan, egyedüli példány, amilyen nem volt a Nagy Robbanás, és Isten mozdulásra késztető, talán elhamar­kodott szándéka óta, s amilyen nem lesz a Végső Összezuhanásig, a csa­lódott, a végtelenség óta végtelen­szer csalódó Isten arcának elborulá- sáig. Nem lesz többé, soha többé. Nyolc hetes lett: boldog létező, az önfeledt ölelés beteljesülése, saját törvényei szerint fogamzó, a millió véletlen kereszttüzében, szándékok­tól függetlenül teremtődött létező, még neve nincs ember, de már em­ber, vagyis elpusztítható. Nyolc hetes lett: a legprecízebben, s a leginkább következmények nél­kül éppen ekkor elkaparható. Miközben világok vették körül: az anyaméh végtelensége; a belek halk, szűrő-öblögető kotyogása; a vesék szüntelen surrogása; a máj hatalmas biokémiai üzemének sejtelmes zaja. Nagy magasságból egy hatalmas, él­tető kohó: az anyaszív egyenletes robbanásokkal lökte felé, hozzá a meleget. S még távolabbról létezése minden pillanatát vigyázta és ellen­őrizte milliónyi hálózatával egy ti­tokzatos központ: a változásokat ki­váltó, irányban tartó agy velő. És óvta égy tágabb világ: az anyát szerető emberek csoportja; a társadalom, amelyben ez az emberi társulás léte­zett, tülekedett, boldog volt, és bol­dogtalan volt. Védte az emberiség múltja és jövője, és valamennyi meg­szenvedve kihordott természeti és történelmi törvénye. Vitte a Föld, száguldott vele a Naprendszer, röp- tette a Galaxis, ringatta a talán töké­letesen értelmetlen és ezért olyan gyönyörű Mindenség. Az anya lepedővel letakartan fe­küdt egy furcsa ágyon. Két meztelen, szétnyitott combja magasra polcolta- tott. A nyílás, amely a mélyen és ismeretlenül rejtezőnek a létezés ka­puja lett volna, szabaddá és hozzáfér­hetővé vált. Ő, aki talán fajának, e tévedésként létrejött fajnak fénye, öröme lett vol­na, abban a pillanatban is öntudatlan nyugalommal dobogott, működött, gyarapodott, már táplálkozott és már ürített, már építette és már rombolta azt, ami körülvette, vagyis készült az átlagéletkorú lét látszat-örökkévaló­ságára. A hideg, sterilizált, csillogó fém­szerszám megállíthatatlanul hatolt fölfelé, közeledett hozzá: a létezés csillagához. Az érte és miatta rendelt tágabb világ: az emberek, az övéhez hasonló arcú lények legális bérgyil­kosokként összefogtak ellene, az el- kaparására. Csodás ösztönei a legsötétebb sö­tétség előtti pillanatokban mozgósí­tották éppen-csak-idegrendszerét, alig-izmait. Amikor a pusztításhoz formált, alakított szerszám hideg kö­zönnyel megérintette a védelmező amnion-zsák burkát, minden erejé­vel odébb húzódott: mintha a nemlét elől lehetne és volna hova menekül­ni. Hatalmas, a csillagok közé szaka­dó, hangja-nincs sírás hangzott fel, s a következő pillanatban csengettyű szíve, kristály agya, gyöngy gerince, szelídség arca, csak simogató keze- lába véres maszattá vált. Nyolc hét örökkévalóságra engedélyt adó anya, és a gyilkos orvosok nyugod­tak, elégedettek voltak, mert önma­gukat pusztították. Tizenhat éves anyámnak 1938- ban nem volt ötven pengője, és senki nem adott neki ötven pengőt, hogy olcsó bérgyilkost fogadhasson. Megszülettem 1939. február 8-án szégyenként, átlagéletkorba zárva és ítélten, egy nagy reményű faj példá­nyaként, egy szomorúan fogyatkozó nemzet gyermekeként, hogy életem értelmetlen pillanataiban gyászol­hassam őket, az elkapart jövőt. Hamary Dénes: Hajnali személyvonat A falon kerek, kosztól megfekete­dett óra döcögtette az időt. Egyedül ült a váróteremben. A hűvös, kora hajnali szél néha megnyikorgatta a rosszul záródó bejárati ajtót. Cigaret­táért kutatott a zsebeiben, de hiába. Felállt, elindult a non-stop büfé irá­nyába. Kísérteties volt az állomás. A sínek bordáitól megfosztott gerinc­oszlopokként feküdtek, mint egy ab­szurd tömegsírban. A fiatal, fekete hajú büfésnő álmos, karikás szemek­kel nézett rá.- Két doboz Symphoniát kérek. Valami ital van?- Rövid, bor, sör.- Adjon egy rumot és egy kávét. Nincs forgalom? Hülye kérdés. Mintha nem látnám, hogy nincs. Azt hiszi, ismerkedni akarok. Ki tudja, lehet, hogy pont arra vár.- Hétköznap így szokott lenni. Legjobb a hétfő hajnal. A sok ingá­zó... Vedelik a pálinkát, felkészülnek egy újabb hétre. Beleöntsem a rumot a kávéba?- Bele. Felbontotta a dobozt, rágyújtott. Nézte a partmenti fákat, a Holdat, mely hol eltűnt, hol előbújt a duzzadt felhők mögül. A Balaton halkan nyö­gött, erőtlen csecsemőként.- Munkába? ...Csak azért gondol­tam, hogy a hajnali vonatra vár. Ugye azt várja?- Nem. Vagyis nem tudom. Mikor ideértem, fogalmam se volt, mikor lesz vonatom. Azt se tudom, merre akarok menni. A nő zavartan pislogott. Félt, talán egy őrülttel áll szembe, vagy egy szö­kött bűnözővel. Manapság annyi rosszat hallani. A férfi szívott a cigarettából, for­gatta hosszú, vékony ujjai között, nézte a kékesszürke, szélben kavargó füstöt.- Adjon még egy rumot. Hangos kattogással hosszú szerel­vény húzott keresztül az állomáson.- Tehervonat. Régen ilyen vona­tokban utaztatták azokat, akiket ha­láltáborokba küldtek. Vagy „csak” munkatáborokba... El tudja képzel­ni? Összezsúfolva, egymáshoz pré- selődve... A levegőtlen, sötét vago­nokban. Kint pedig süt a nap, kék az ég, egy-két bárányfelhő úszkál...- Meghalt valaki rokona ezekben a táborokban? ,- Nem. CSAK emberek haltak meg. Olyanok lehettek, mint maga vagy én. Furcsák vagyunk. Csak ak­kor döbbenünk meg, esünk kétségbe, ha közeli hozzátartozónkat éri tragé­dia. A nő nem válaszolt. Lopva a karó­rájára pillantott. Jönne a váltás. Akárki ez az ember, biztos, hogy bolond. Csak nehogy itt jöjjön rá...- Nem vagyok bolond. Látja, ha valaki elgondolkodik bizonyos dol­gokról, már bolondnak tartják. Okos emberek azt mondják, az emberré válással nem állt meg a fejlődési fo­lyamat. Az emberiség tovább fejlő­dik, tökéletesedik. Most tartunk az embertelen emberiség korszakánál. Érti?- Nem is tudom. De hogyan jött rá, mire gondoltam?- Megérzés. Húsz perc, és befut a személyvonat. Lerakta a pénzt, újabb cigarettára gyújtott, lassan lépdelt keresztül a síneken a part felé. Ijedten csikorog­tak talpa alatt a töltéskövek. A Holdat hatalmas, lomhán kúszó felhő takarta el. Egyre közelebbről hallotta a hul­lámzó víz sóhaját, nyögését. A kikö­tött halászcsónakok tehetetlenül hánykolódtak. A túlsó part fényei idegenül, hidegen villogtak, mint ezer helyről kibocsájtott SOS fény­jelzések.- Vége. Vesztettem. - Leült egy nedves kőre. - Andrea... De boldog nyarat töltöttünk itt együtt. Én kevés voltam. A boldpgsághoz a szerelem kevés. Pénzt is kell hozzá, nagyon sok pénz... Hátulról valaki megérintette a vál­lát. Hirtelen fordult meg. Andrea állt előtte, az ismerős szépségével, ke­gyetlen mosolyával.- Igazad van. A szerelem kevés. A pénz is kevés. A kettő együtt! Miért nem csináltad meg? Te mindenre ké­pes vagy. De nem! Engem akartál megváltoztatni. És rajtam keresztül az embereket. Szegény kis naív! Az emberek megtalálták istenüket, a pénzt. Akik pedig a Mindenhatóban hisznek... A nyomorgók... akik tud­ják, életükben már nem lehetnek bol­dogok, azokat talán lehet vigasztalni. Mert nekik csak a Megváltás vigasza maradt... Válaszolni akart, de csupán egy szomorúfűz csontváza nézett vele farkasszemet. Közelebb lépett a víz­hez, a hullámok csizmájának orrát nyaldosták. Lassan óvatosan indult. Már majdnem a tó közepéig ért, kö­rötte fehér hullámtarajok, egyre kö­zelebbinek tűnt a túlsó part. Az állomáson csikorogva fékezett a személyvonat. Almos ingázó állt a lehúzott ablaknál, a hajnal hidegsé­gével próbálta ébresztgetni magát. Tekintetét végigsétáltatta a nyugta­lan vizen.- Nézzék már - kiáltotta. - Ott! Mintha egy ember járna a vízen... Pedig azt se mondhatom, hogy ré­szeg vagyok...' Ötágú síp Határainkon túli magyar irodalom íróportrék: Gál Sándor Gál Sándor, a jelenkori szlová­kiai, magyar líra jelese 1964-ben jelentkezett első kötetével. Az elemzések a háború utáni máso­dik nemzedékhez sorolják, az úgynevezett Nyolcakhoz. Maguk a Nyolcak a Fiatal szlovákiai ma­gyar költők antológiájában jelent­keztek együtt 1958-ban, abban az évben, amikor végre megjelenik a szlovákiai magyar literatúra máig egyetlen irodalmi folyóirata, az Irodalmi Szemle. Gál Sándor nem szerepel az antológiában, de szel­lemisége, világlátása a benne sze­replőkével rokonítja. Első könyve Arc nélküli szob­rok címmel jelent meg, s ebben és a Napéjegyenlőség (1966) című­ben a szociografikus költészet hí­vének bizonyult, s úgy látszott, hogy a kisebbségi lét szorítását is képes költészetté párolni. Később Gálnál is bekövetkezik a változás, a befelé fordulás, a lírai én fölnö­vesztése (Szabad vonulás, 1969). Legkiérleltebb kötete 1973-ban Kőlapok címmel jelenik meg. E könyvben a versek hőse a mag4- nyos ember, a vándor, aki közös­sége minden örökségét magával pipeli. . Egy 1984-es esszében így gon­dolkodik a megtett útról: „A szin­tézis... két ágból egyesült. Az egyik ágon Ady, József Attila és Kassák Lajos költészete a szaba­dító erő, a másikon pedig a ma­gamban felfedezett íratlan irodal­munk: a népdal, a népballada, a népmese fogalomgazdagsága, né­pi-metaforikus nyelve, jelkép- rendszere és ritmusépítményei. E két ág időbeni összetalálkozása adta a Szabad vonulás utolsó cik­lusában megvalósult szabadságot vagy fölszabadultságot, amely a Kőlapok és a Folyó (1978) verse­ihez vezetett el.” A nyolcvanas években meg­fogynak a versek, csupán két kar­csú kötetet ad közre. Az Én és a Golgota között 1984-ben a szem­benézés lehetősége „emberrel, társadalommal, renddel, világ- egyetemmel - abban a belső tér­ben, amelytől a halálon kívül sem erő, sem erőszak nem foszthat meg” - írja. A karcsú kötet tájé­kozódás, befeléfordulás, a belső nyugalmának fölépítése. Valójá­ban újrafogalmazása, újrakérde- zése a létezésnek. Az Egyetlen idő (1988) a lírai pálya jelenlegi végpontja. Ez a vé­kony kötet már csak a belsőről tudósít, az egyetlen időről, ami­ben mégis mindenkinek magát kell megélnie „a halálban is”. A rövid, szelíd versekből fölépített kötet szép képekkel ajándékoz meg bennünket, legelemibb élmé­nye a teremtő magány, amely egy ‘ sors foglalata is. „Építkezem /be­lülről/ befelé teremtek otthont tá­gas hazát / menedéket / amely megvéd e teljes idegenségben” - írja a címadó versben. Az élet fel­én túl Gál Sándor költészete meg­telik szomorúsággal, s „csenddé kövültek az évek”. S a költő „fe­kete holló-időben” áll. B.L. Gál Sándor: Kőtáblák némasága e hártyásodó szürkület kigözölög az idő ólomfalából micsoda ezred végi szorgalom kiszívja testem melegét föl­habzsolja nyelvem árnyas szavaimat messzi röpíti halálra derme­désre leszek emlékek nélküli múlt megíratlan üzenet porráomolt kőtáblák némasá­ga Szentmihályi Szabó Péter: Utazás Nihilonban Kedves angol íróm, Alan Silli- toe, akinek müvéből készült A hosszútávfutó magányossága cí­mű film is, a hetvenes években publikált egy igen szórakoztató regényt, amelynek az volt a címe, hogy Utazások Nihilonban. Ak- koribban személyesen is talál­koztam vele Londonban, és inter­jút is készítettem vele, de szövege nem jelenhetett meg, és a regényt sem sikerült kiadatni: Nihilon túlságosan is a létező szocializ­musra hasonlított, pedig Sillitoe elsősorban a létező kapitalizmust vette célba szerintem. Valószínű­leg azért jutott eszembe a könyv, mert ráébredtem, hogy most már ez az ország nem hasonlít egyál­talán Nihil ónra: ez itt Nihilon, a létező anarchia földje, ahol min­den lehetséges, és semmi sem ér­vényes. Sillitoe regényében pél-. dául kifejezetten kötelező ittasan vezetni, és akinél a szondázás megállapítja, hogy józanul mert volán mögé ülni, nyomban be­vonják a jogosítványát. Ugyan­így, kötelező egy vízierömű repe­dezőfalú duzzasztógátja mögött épült városban lakni, sőt, az otta­ni lakosoknak bizonyos perverz örömet jelent a tudat, hogy aznap sem szakadt át a gát, és új reggel köszönthet rájuk. Sillitoe nyilván nem a bős-nagymarosi erőmüvet jósolta meg, ám a mi kis világunk annyira abszurd lett, hogy úgy érezhetjük, immár Nihilonban é- lünk, azazhogy: túlélünk. Hallom a hírekben, hogy idén eddig két­ezer autót loptak el, és hetvenet találtak meg, s a gépkocsilopá­sokkal tizenhárom rendőr foglal­kozik. A kifizetett biztosítási kár­érték pedig mintegy kétmilliárd forint. Annyi abszurd, hihetetlen és logikátlan történés híre zuhog rám, tagióz le, hogy vég nélkül sorolhatnám. Nihilon polgára vagyok, egy országé, ahol annyi új törvény készül, hogy egy régi sem érvényes, de az újakat sem érdemes figyelembe venni, olyát­V________________________________ meneti jellegűek, ahol állítólag a demokráciát tanuljuk, azt a de­mokráciát, amelyhez régebben hozzátettüka ..szocialista" jelzőt avagy fosztóképzőt, most pedig Anatole France-i értelmezését kóstolgatjuk, miszerint demokrá­cia az, amikor a milliomosnak és koldusnak egyformán joga van a híd alatt aludni. Hallom, amint jelentik, valamely hatóságnak már szegénységi programja is van, és biztos vagyok benne, leg­alább ez az egy program mara­déktalanul teljesül. Teljesíti az a legitim - ó, mely dicső szó - or­szággyűlés, melynek legtöbb tag­ja mindenféle személyes megmé­retés vagy program nélkül jutott be pártlistán a tisztelt házba, márpedig a pártlistás bejutást nem a népakarat, hanem pártközi tárgyalások ügyes jogászai emel­ték törvényerőre. De hát kit is érdekelne mindez Nihilonban, fegyverek, valuták, kábítószerek szabad piacán? Csak az ágyam mellé készített kisbaltában, két kutyám éberségében bízhatom. Adogatják el Nihilont a fejünk fölül, és szomorúak vagyunk, hogy nem zökkenőmentes a tran­zakció. Munkahelyem székhelyét, a New York palotát most árvere­zik, legutóbb már nem volt vil­lany, fűtés, lift és telefon, holnap talán már víz sem lesz. ,,Kajkai világ - summázta kolléganőm -, így akarnak kiutálni minket’ ’. Minden nap utazom Nihilon­ban, HÉV-vel, metróval, villa­mossal. Buszbérletre nem telik, inkább bliccelek. Blitzkrieg? Vil­lámháború? Nem, hölgyeim és uraim, ez itt nem Közép-Kelet- Európa és nem Kelet-Közép-Eu- rópa. Ez Nihilon. Elnök-vezérigazgatók, mene­dzserek, tanácsadók és tanácso­sok, temetkezési vállalkozók, bankárok és masszázsszalon-tu- lajdonosok, íme, a ti országotok. Hagyom magam privatizálni. ___________ __________) A Kondor-rejtély nyomában Sem életében, sem 1972-ben be­következett halála óta nem sikerült megfejteni a Kondor rejtélyt. Ön­törvényű pályájának felmérésével, munkásságának a magyar művé­szetben történő elhelyezésével adós még az utókor. Pedig köny­vek, tanulmányok százai foglal­koznak vele, és időszaki egyéni meg gyűjteményes kiállítások so­Babits: Óda a szépséghez (va­riáció) rán szembesülhetett műveivel rendre a közönség. Most egy újabb tárlattal tisztel­gett előtte a hazai művészeti köz­élet. Abból az apropóból, hogy a művész most lenne hatvanéves. A Petőfi Irodalmi Múzeumban állí­tották ki munkáit. Az pedig, hogy az irodalmi mú­zeum vállalkozott a bemutató megrendezésére, azért is indokolt, mert e múzeum tulajdonában igen sok Kondor-rajz van, a hagyaték egyharmada. Illusztrációk irodal­mi művekhez: Shakespeare Ham­letjéhez, Tolsztoj Ivan Iljics halá­lához, Thomas Mann A varázshe­gyéhez, Madách Az ember tragé­diájához, Ramuz, Diderot, Babits, Blake, Petőfi, József Attila és má­sok verseihez, prózájához. Kiállítottak rajzokat, amelyek mindezideig csak könyvillusztrá­cióként voltak közismertek, és olyan illusztrációkat, amelyeknek elveszett, elkallódott az eredetije. Kondor Béla nemcsak a vona­lak, a színek, a szerkezetek, hanem a szavak mestere is. „Nem volt elég neki - írta versei elé Nagy László, a költő-barát -, hogy cso­dát művel a vásznon, s a grafika minden fajtájában. Egyetemes te­hetsége nem hagyta békén... Sok, még ismeretlen művet hagyott ma­ga után. Köztük a csokorra köthető mappában verseket és egyéb íráso­kat.” Két önálló verseskötete je­lent meg. Boldogságtöredék című rajzos versgyűjteménye még életé­ben látott napvilágot, a Jelet hagy­ni című kötet csak korai halála után. De írt művészportrékat, fel­tűnést keltő pamfleteket, művészi szinten fotózott, halála előtt fotó- kiállításra készült. Játszott orgo­nán, zongorán, harmóniumon. Épített hangszert, és mindenféle szerkezeteket, repülőgépvázakat, amelyek mind-mind megjelentek rajzain, vásznain is. Most kétszázötven Kondor rajz, litográfia, rézkarc, akvarell, il­lusztráció idézi a főművek nélkül is teljességet érzékeltető kiállítá­son a Kondor-életművet.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom