Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1991-06-08 / 132. szám

1991. JÚNIUS 8. Kulturális panoráma 9 Bogácsi Erzsébet: Rivalda-zárlat Műveimnek magyar jellege legyen Beszélgetés Bozay Attila zeneszerzővel, a Nemzeti Filharmónia igazgatójával Az igazgatói megbízatásom április elsejével lépett érvénybe. De március utolsó napjaiban már szerződéseket kötöttem, amivel vártak addig, de amivel végez­nem kellett március végéig. Azo­kon kívül, akiket Székely Gábor vitt el, nem távozott el senki a vezető színészek közül. Mi több, olyanokat sikerült hozni, mint Margitai Ági, vagy a főiskoláról érkezettek között Udvaros Do­rottya. Elég hirtelen kellett bead­nom a műsortervet is, amelyben szerepelt például a Macbeth, amelyet Csiszár Imre meg is ren­dezett, vagy a Vérrokonok, az Örkény-darab, amely nem volt könnyű falat. De a programnak két olyan sarkalatos pontja volt, amely nemcsak támadható, ha­nem életveszélyes vállalkozás­nak tetszhetett: a Tangó, Mrozek abszurdja és A velencei kalmár, a rendre visszautasított Shakes- peare-dráma. Amikor a színhá­zat megkaptam, azonnal eldön­töttem, mindenképpen bemu­tatom ez utóbbit. Nagyrészt Ma­jor Tamás miatt, akinek régi ál­ma volt, hogy eljátssza újra Shylockot. Alig száradt meg a kinevezésemen a tinta, mikor fölkértem. Alá is írta a szerző­dést, hogy jön Szolnokra ennyi­ért és ennyiért a szerepre.- Mikor látta első jelét annak, hogy ez az álom füstbe megy?- A szezon vége felé romániai vendégszereplésre indultunk. A repülőtéren a minisztérium szín­házi osztályának munkatársa az­zal a hírrel búcsúztatott, nem en­gedélyezik A velencei kalmárt.- Már ott a repülőn megmondtam a társulatnak: készüljenek föl lel­kileg, én végig fogom verekedni. Vagy azt csinálok, amit akarok, vagy keressenek mást. Amint ha­zaértünk, föl is hívtam Aczél Györgyöt, aki talán még aznapra vagy másnapra megadott egy időpontot.- Ilyen könnyű volt felhívni kulturális életünk fejét?- Nem volt olyan lehetetlen, mintha az utcáról telefonált vol­na egy ismeretlen. Azonnal tud­ta, miről van szó - hiszen tőle fújt a szél. Egyébként meglehetősen exponált helyzetben voltunk Szolnokon, mióta csak Székely Gáborék elmeneteléről tárgyal­tak. Az őrségváltás is úgy történt, hogy pesti hívás jött, s közölték a pártbizottsággal: ki megy s ki jön a helyébe. Amit tudni kell: a mechanizmus úgy működött, ha valaki valamit el akart érni, nem. a helyi tanács vagy pártbizottság illetékesét kereste meg, még a minisztérium színházi osztályát sem feltétlenül - ők legfeljebb kisebb ügyekhez voltak elegek. A jelentős színházvezetők, mint Várkonyi Zoltán vagy Major Ta­más, sohasem szaladgáltak a Fő­városi Tanácshoz, illetve a Kul­turális Minisztériumba. Az iga­zán lényeges kérdésekkel magá­hoz Aczél Györgyhöz mentek, mert tudták, a dolgok ott dőlnek el.- Hogyan zajlott le tehát a be­szélgetése Aczél Györggyel?- Elmondtam a magamét: kép­telenségnek tartom, hogy az a be­tiltás legyen érvénybén, amelyet 1940-ben a nyilasok rendeltek el a Nemzeti Színház előadása el­len. Lehetetlen, hogy ne játsz­hassunk egy Shakespeare-mű- vet. Különben is már készül a díszlet, a jelmez. A rendező, Paál István elkészült a szerep- osztással. Az évad első premierje lenne. Aczél György nem mon­dott ellent: igen, ezt játszani ke) 1! Csak nem Szolnokon, hanem majd egyszer Budapesten! Ezt nem értettem. Elégedjek meg a Tangóval! Ezt sem értettem. Ho­gyan függ össze a kettő? Nem is fejtegette, a darab erről szól, ar­ról szól. Nem állította azt, ebben a színműben „zsidóznak”, s ez rossz vért szülhet. A faji kérdés­sel nem is foglalkozott, föl sem merült. Szó sem esett politikáról vagy bármi nagy horderejű szempontról, mint amilyenre én számítottam. Elég mulatságos érvek hangzottak el. Vagy mert nem talált megfelelő indokokat, vagy mert nem is akart találni. Voltaképpen nem is vitatkozott. Miután látta, nemigen tudunk egymással zöld ágra vergődni, bólintott: jó! De akkor egyelőre ne tudjon senki a tervről! Valami ilyesmi lett a vége: legalább ma­radjanak csöndben!- Persze, nem lett csönd ...- A legnagyobyb rákfenéje az ügynek szegény megboldogult Major Tamás volt, aki fűnek-fá- nak ujjongva mesélte, ő milyen boldog, mert eljátszhatja Shyloc­kot! Még a parlamenti folyosó­kon, az Országgyűlés szüneté­ben is ezt fecsegte. Amiről egyébként éppen Aczél György­től értesültem, akit azokban a na­pokban valamilyen pénzügyi problémával felhívtam, s aki em­lékeztetett az egyezségre. De hi­ába könyörögtem Major Tamás­nak: Tanár úr! Nagyon kérem, tartsa a száját! Nem fogott rajta a figyelmeztetés, úgy viselkedett, mint egy gyerek. Azonkívül, mi­előtt Aczél Györggyel megálla­podtam volna, az évadzáró ülé­sen ismertettem műsortervet, s ott nemcsak a társulat, hanem a sajtó , is jelen volt. A Magyar Nemzetnek pedig, Önnek még külön is nyilatkoztam. Persze ak­kor még azért, hogy visszavon­hatatlan legyen a döntésem. Ké­sőbb viszont nem szóltam egy árva szót sem, s el is felejtettem, hány helyen is mondtam. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, mintsem ezen tépelődjem. Csak­hogy elterjedt a hír, megjelent az Ön írása is. Persze, Aczél György be is pörgött.- És jött egy telefon?- Pontosan. Az ő megbízásából Tóth Dezső telefonja. Meg­mondtuk, hogy nem tudhat róla senki! Nem tartottad be az alkut! Most már nem is lesz bemutató! Mint amikor a rossz kisfiút sa­rokba állítják: mégiscsak elpo­fáztad, ezért nem játszhatod! Ez már kész vicc volt. Hiába magya­ráztam, nem lehetett Major Ta­más szájára lakatot tenni, nem én dumáltam el, én már hallgattam a megbeszélésünk után, csak an­nak előtte nyilatkoztam. Nem boldogultunk egymással a tele­fonban. Ordított Tóth Dezső, mint a sakál. S ha ő üvöltött, én visszaüvöltöttem. Ha azt kiabál­ta: akkor mégsem! Én azt kiabál­tam: de mégis! Vedd tudomásul, hogy senkinek sem engedem, hogy beleszóljon! Mire ő: add írásban! Mire én: írásban is adom!- Csak nem ez lett az a bizo­nyos felmondólevél?- Nem volt szabályos felmon­dólevél. Kézzel írtam, a repülő­téren adtam fel, mielőtt a csalá­dommal nyaralni indultam. Azért időzítettem így, hogy ne is lehessen vitatkozgatni rajta. Azt írtam benne, csak akkor vagyok hajlandó színházat vezetni, ha szabadon hagynak dolgozni, ha úgy adják a kezembe, hogy én döntöm el, mit lehet és mit nem - politikai tekintetben is. Vagy megbízik a hatalom bennem, vagy adják olyannak e tisztet, akiben inkább megbíznak. De azt gondolom, mindenképpen olyan embert keressenek, akinek mernek szabadságot adni. Aki­nek merik azt mondani: itt azt csinálhatsz, amit csak akarsz!- Akár megfelelt a formalitá­soknak ez a felmondólevél, akár nem, mindenesetre elfogadták a leköszönését.- Lehetett visszalépésnek ven­ni. Szándékosan úgy fogalmaz­tam: „szívesen átadom a he­lyem”. Mire visszatértem a nya­ralásból, nem tartottak már igényt a működésemre. Tárgyal­tak is Kerényi Imrével, aki ellá­togatott a lakásomra azzal, addig ' nem vállalja el az igazgatást, amíg nem tudja, mi van emögött. Én elmondtam, mi történt, mit miért csináltam. Ő azt fűzte hoz-. zá, örül, hogy megkérdezett, így már tudja, mi a kötelessége. Majd megölelt, elment, és beült a direktori székbe. Én be sem akartam tenni a lábam többé a színházba, de még a városba sem. Egyszer mégis le kellett mennem, mielőtt a szerződésem megszűnt volna augusztus 21- ével. Mégpedig egy fegyelmi tárgyalásra idéztek meg.-'Ugyan mit követhetett el né­hány kurta hónap alatt?- Komikus eset. Arra az emlí­tett romániai útra odafelé repülő­vel mentünk Bukarestig, majd busszal is, vonattal is, át Kons- tanzába. De visszafelé nem tud­tak repülőt biztosítani, mert nem volt járat. Van viszont vonat - közölte a minisztérium. Igaz, hogy vasúton, Konstanzától Bu­dapestig mintegy harminchat órát kell utazni, elfogytak a háló­kocsijegyek is, mindössze négy darabot tudtak szerezni. A negy- ven-valahány emberből majd né­gyen alszanak, a többiek pedig ébren üldögélnek. így indultunk el, román területre, nem magyar­lakta tájékra. Az volt a románok bánata akkoriban, hogy a kultu­rális cserék alkalmával inkább Kolozsvár, Marosvásárhely, az erdélyi városok vonzzák a ma­gyarokat, nem pedig a színromán vidékek. Mi szinte úttörőnek számítottunk azzal, hogy vállal­koztunk ilyen utazásra. Amit elég veszélyesnek ítéltem. Mert az én drága társulatomnak könnyen eljárt a szája, különö­sen, ha egyikük-másikuk locsol- gatta is a gégéjét. Kint Romániá­ban pedig kiderült, hogy az a vo­nat, amelyiket kinézett a minisz­térium nekünk, s amelyikre a je­gyeket kellett volna érvényesíte­nünk, az a vonat nincs itt. Mert az csak idényjelleggel közleke­dik. Annyira zűrösnek nézett ki a hazautazás - ennyi embert, köz­tük időseket, átszállásokkal, két napon keresztül, másodosztályú kocsikban, ülve utaztatni -, hogy ezt nem akartam megkockáztat­ni. A román államvasutaktól kér­tem igazolást, pecsétes papírt,'1 hogy az a vonat nincs is. Vagyis beszereztem, amit kell, hogy fe­dezzem magam. Majd fölhívtam a minisztériumot, s megmond­tam, hogy lehetetlen helyzetbe kerültünk, s nem akarok balhét. A minisztérium tanácstalanko- dott. Küldjenek ide egy különre- pülőgépet! - Hát, nem tudják, le- het-e? - Miért ne lehetne? - Ki fogja kifizetni?^ ha senki nin­csen, aki vállalja, legfeljebb kifi­zetem én, a színház kasszájából.- Akkor jó! De még visszaszóltak azért is, hogy kétféle gép van, ha jól emlékszem: hatvannyolcezer forintos és hetvvenkétezer forin­tos. Ami nem is olyan tömérdek pénz, ha többet is ért a forint, mert a népes társulatnak negy­venötezer forint volt a vonatjegy is. Sőt, ha időben kértek volna gépet, csak a felébe került volna, mert akkor kifelé nem üresen megy, hanem szerveznek rá cso­portot. Egy lL-18-assal másfél óra alatt Budapesten voltunk - normális, európai körülmények között. Amint hazaérkeztünk, megír­tam az igazolójelentést a minisz­tériumnak, ez és ez történt, s arról ne is álmodjanak, hogy egy fillért is fizetek az ő baklövésükért. Persze, erre jött egy dörgedelem, hogy az állam pénzét herdálom, kivettem a zsebükből egy jókora summát, méghozzá feleslegesen. De itt van az igazolás a vasúttól!- Kérem, mi nem tudunk romá­nul! Erre azt írathatott, amit akart! Ilyen szinten ment a dispu­ta. S a megyei tanács fégyelmi eljárást indított ellenem, hogy ki­vizsgálják a tényeket. Pedig va­laki részt vett a városból is a.mi „delegációnkban ’’mint pol itikai vezető. Tanúja volt a történtek­nek. Természetesen a vizsgálat azzal zárult, hogy nem tehettem mást - s nem marasztaltak el. Azért Tóth Dezső nagylelkűsé­get színlelve „lenyilatkozta”: Jó, ennyit még átvállalunk Schwajda Györgytől! Mintha sá­ros lettem volna az ügyben.- Felvette a munkakönyvét, s ezzel lezárult az 1978-as, szolno­ki história. Egy szép napon kezembe került egy hanglemez, melyen különféle hangszereken improvizációkat rög- zftettek - közöttük az ön rögtönzéseit citerán. Kérem, mondja el, hogyan fordult figyelme a népi hangszerek felé?- Elég erősen magyar érzelmű em­ber vagyok, s ez nálam abban nyil­vánul meg, hogy igyekszem a ze­némbe olyan sajátosságokat bele­szőni, amelyek másutt nem terem­nek meg, csak Magyarországon. Igyekeztem a hagyományokat meg­őrizni - ugyanakkor újdonságokat is felfedezni és ezeket megfelelő mó­don elegyíteni. Nagy élményt jelentett számom­ra, amikor először hallottam játszani egy igazán jó népi citerást - és ennek hatására addig mesterkedtem, amíg magam is testközelbe kerültem e hangszerrel. Ezek után elkezdtem improvizálni rajta, majd hozzákezd- tem egy darab komponálásához cite- rára és zenekarra - ez a Pezzo con- certato No.2 születésének története. Amikor azután sor került a darab előadására, kiderült, hogy az általam kiszemelt népi citerás nem tud meg­felelő szinten kottát olvasni, így az­tán nem maradt más hátra, mint hogy én magam legyek a szólista. Itthon - Magyarországon - erre nem mertem vállalkozni, ezért a darab ősbemuta­tója Svájcban volt. Szeretném hozzátenni az eddig el­mondottakhoz, hogy mindez az én tevékenységemnek csak egyik része - de hangsúlyozom, hogy igen fontos része, mert amellett, hogy mindig arra törekedtem: jó és szép zenéket írjak, azt a szándékomat is igyekez­tem érvényesíteni, hogy műveimnek magyar jellege legyen, hogy azok térben és időben idevalók legyenek, magyar földre - és ebbe a korba. Ami a hangszereket illeti, vélemé­nyem szerint az lenne jó, ha néhány típust szabványosítani lehetne. Egy­szer nekem,is alkalmam nyílt arra, hogy megcsodáljak egy kotot - bi­zony ehhez képest az én citerámnak sok a technikai hibája, hogy állandó kínszenvedés a rajta való játék.- Újabb kérdés a zeneszerzőhöz: megismertem és kedvencemmé fo­gadtam Pezzo sinfonico No.2 című darabját. Tudom, helytelen dolog belemagyarázni bármit is egy zene­műbe, ez a darab engem mégis egy régebben hallott nepáli buddhista szertartás zenéjére emlékeztet. Őszinte kíváncsisággal kérem: be­széljen erről a művéről.- Nagyon örülök, hogy elnyerte tetszését ez a zene; ez ugyanis egyik legszélsőségesebb darabom - ennek ellenére magam is nagyra tartom és szeretem. A Pezzo sinfonico No.2 azonban nem nyerte el mindenki tet­szését, sőt: vannak, akik azt mond­ják, hogy e darabommal nagyon „félrementem”. így aztán úgy dön­töttem, hogy az abban alkalmazott komponálási technikát már nem folytatom.- Értékelhetjük tehát ezt a művét zeneszerzői karrierje egyfajta csú­csaként?- Igen - ha úgy gondolja, elfoga­dom ezt az „ítéletet”.- Mindannyian tudatában va­gyunk annak, hogy a kortárs zene és a zene barátai között hatalmas űr tátong. Ennek áthidalására már sok kísérlet történt; sajnos ezek nem ke­csegtetnek átütő sikerrel. Néhány évvel ezelőtt Dobszay László, a zeneiskolákban jelenleg használatos szolfézstankönyvek szerzője tett egy nagyon figyelemre méltó kijelentést: a zenei anyanyelv­ként tanított magyar népzene helyett szerencsésebb lenne a gyermekek oktatását kortárs zenével kezdeni. Mi erről a véleménye?- Ez az elképzelés nmei arra a József Attila-i gondolatra, hogy nem Bachból értjük meg Bartókot, ha­nem Bartókból Bachot. De én nem vagyok híve az ilyen kategorikus ki­jelentéseknek. Inkább azt kellene el­érnünk, hogy a gyermekeket a lehető legváltozatosabb impulzusok érjék: hallgasson kortárs zenét, de emellett romantikust, bécsi klasszikust is, vo­kális zenét és hangszerest; ütős zenét és elektronikust - s ha lehetséges, próbáljon maga is ezek létrehozásá­ban közreműködni. Magam hallot­tam már gyerekeket zongorán imp­rovizálni; ami össze-vissza klimpí- rozásnak tűnik a felületes szemlélő számára, az bizony néha hihetetlenül szórakoztató. A baj ott kezdődik, amikor valaki leinti őket, hogy ne pengesd a zongorahúrokat és ne te­gyél azokra radírt - ezzel ugyanis megöljük a gyermekekben bennélő kreativitást. Hallotta már, milyen rendkívül érdekes hangokat lehet el­őcsalogatni ebből a hangszerből az­zal a módszerrel, hogy a húrokra pingponglabdákat ejtegetünk? Egy­szer majdnem írtam egy ilyen dara­bot! A lényeg tehát: nem szabadna a gyerekek hallását bezárni egy szűk körbe. Az kétségtelen, hogy néhány kor­társ zenemű olyan nyaktörő felada­tok elé állítja az énekest, hogy azt már szinte lehetetlen teljesíteni. Ma­rad tehát tananyagként a népdal és a műdal - de még így is hagynám: csináljon a tanuló a hangjával azt, amit akar. Ha brekegni vagy berreg­ni akar és utána énekel egy szép ki­tartott hangot, máris ott van a kortárs zene világában. De „kortárs zene” az is, ha ujjával csettint, vagy lábával dobbant, tehát: különböző testrésze­ivel hoz létre hangeffektusokat. Hagyni kellene, hogy a gyerekek bármit befogadhassanak - és bármi­lyen módon kifejezhessék magukat.- A következő kérdést a Nemzeti Filharmónia igazgatójához intézem. Nemrégiben sikerült megismernem az 1991192. évadra a szolnoki bérle­tesek számára tervezett programot. Ez a terv klasszikusokkal jobb a mos­tanában megszokottnál: az igaz, hogy nem olcsón, de nagyszerű kon­certeket kaphatunk (persze csak ak­kor, ha meg tudjuk fizetni!); Ez a koncepció lesz az alapja a Nemzeti Filharmónia jövőbeni tevékenységé­nek?- Pontosan így van - csak a körül­mények nem igazán kedveznek el­képzeléseink valóra váltásának. Sze-. mélyesen is szorgalmazom, hogy se­hol ne tekintsenek bennünket ide­gennek, felsőbbséges szervnek, amely valamiféle koncertprogramot kiszerel. Igenis, kíváncsiak vagyunk arra, hol, mit szeretnének hallani és ehhez mit tudnának hozzáadni. Sze­rencsének tartom, hogy rengeteg az ismerősöm - így van ez az önök szű- kebb hazájában is. Példának okáért. Báli József, a Szolnoki Szimfonikus Zenekar karmestere kollégiumi tár­sam volt, s ez a régi barátság kapóra jöhet ahhoz, hogy a megyeszékhely és Jász-Nagykun-Szolnok megye koncertélete kedvező fordulatot nyerjen. A hatszáz éves Jászkiséren tett látogatásom is ehhez a tervhez illeszkedik és mondhatom: igen bol­dogan tértem onnan haza. Ugyanez a cél vezérelt akkor is, amikor részt- Vettem a Szolnoki Szimfonikus Ze­nekarjubileumi koncertjén. Nem szabad azonban megfeled­keznünk arról, hogy mostanság szűk esztendőket élünk. Nem vagyok jós­tehetség, mégis remélem, hogy az ország általános helyzetének javulá­sa maga után vonja a kulturális tevé­kenységre szánt fillérek számának emelkedését. S én a helyzet javulá­sában rendületlenül hiszek. Szathmáry Judit A Rivaldazárlatról Színháztörténet ez W Miért nem lehetett bemutatni 1' A velencei kalmárt a Szigligetiben? Érdekes könyvet tett a könyvnap alkalmából az olvasók asztalára Bogácsi Erzsébet. Arról ad képet, szemléleteset, hogyan is működött a hajdani kultúrpolitika mechanizmusa, miként szólt bele például a szín­ház életébe. Tanulságos példákat sorakoztat fel, színházi vezetőket, rendezőket szólaltat meg, közülük Schwajda Györgyöt, aki most is igazgatója a szolnoki színháznak és Paál Istvánt, aki jelenleg a veszp­rémi társulat tagja, de évekkel ezelőtt Szolnokon néhány viharosan szép előadás megrendezésével szerzett hímevet és szakmai elismerést. Mindketten akár botránykrónikába is beillő esetekről számolnak be, összeütközéseikről a kultúrpolitika hatalmasságaival. Ugyanakkor más látószögből beszéltet meg politkai vezetőket, így Andrikó Miklóst, aki a Szolnok Megyei Pártbizottág első titkára volt. A könyv betekintést enged a Pártközpont dokumentumaiba is; azokba a határozatokba, amelyekről a közvélemény nemigen tudhatott. A Rivaldazárlat című kötetből ízelítőül a Schwajda Györggyel készült interjú egyik részletét közöljük, az olvasó figyelmébe ajánlva az izgalmas olvasmányt. (A könyv a Dovin nevezetű kiadónál jelent meg.) V.M.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom