Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)
1991-06-22 / 144. szám
1991. JÚNIUS 22.. Kulturális panoráma 9 Csillagok a színpadon Gálahangverseny a szolnoki sportcsarnokban Nemes cél: a Nemzeti Alapítvány gyarapítása érdekében fogott össze nemrégiben a magyar rockszínpad társulata. Az elhatározást tett követte - és a hatalmas stáb útra kelt, hogy nyolc városban - másodikként Szolnokon - gálaesten mutassa be műsorát, s annak teljes jövedelmét felajánlja az alapítvány alaptőkéjének növelésére. A sportcsarnok padsorai zsúfolásig megteltek, így hát a megye- székhely zenebarátai feltehetően szép summával növelik az alapítvány számláján lévő összeget. Akadt a hallgatóság soraiban olyan is - Lipka Vilmos nyugalmazott gépészmérnök -, aki nemcsak a maga és a család számára vásárolt jegyek árával, de egyhavi nyugdíjának felajánlásával is gazdagította a Nemzeti Alapítványt. A színpadon - melynek hátterén Magyarország címere és „A Nemzeti Alapítványért” felirat szolgált díszletként - elsőként a két rendkívüli népszerűségnek örvendő konferanszié: Kudlik Júlia és Antal Imre jelent meg, hogy - tisztüket teljesítendő - bejelentsék az est első műsorblokkját és annak előadóit. A színpad hátterében elhelyezkedett az elegánsan öltözött zenekar és karmestere: Várkonyi Mátyás zeneszerző - s megkezdődött a musicalparádé, melynek során sorra elhangzottak az Evita, a Krónikás, a Nyomorultak, a Bestia, a Dorian Gray, a Bábjátékos, a Jézus Krisztus szupersztár és a Sztárcsi- nálók legremekebb részletei. És íme, az azokat előadó sztárok névsora: Balogh Bodor Attila, Bar- dóczy Attila, Csengeri Attila, Csengeri Ottilia, Csuha Lajos, Földes Tamás, Lengyel Gábor, Makra Pál, Malek Andrea, Nagy Anikó, Petridisz Hrisztosz, Sasvári Sándor. Az összeállításból - mely bizonyára nem egy jelenlévő számára az est fénypontját jelentette - bárki ízlése szerint kiválaszthatta, ami neki legjobban tetszett. Az azonban teljes meggyőződéssel állítható: valamennyi musicalrészlet olyan magas szintű előadásban hangzott el, mely méltóképpen reprezentálta e nem igazán magyar műfaj magyar előadóinak világszerte elismert jó hírét. A musical- potpourri óriási sikerében oroszlánrésze volt a kitűnő táncosoknak, a nagyszerű koreográfusnak: Novák Ferencnek és a pompás effektusokat produkáló világosítás- nak. Azok pedig, akik úgy vélik, hogy a hangerőből a fele is elég lett volna, fejet kellett hajtaniok a kor ízlése előtt, s mást nem tehetvén, az élményért cserébe vállalni a legalább két napig tartó fülzúgást. A gálaest második felének programján a rendkívül népszerű szerzőpáros: Szörényi Levente és Bródy János két művéből: a Kőműves Kelemen és az István, a király címűből hangzottak el részletek. A Kőműves Kelemen három énekesét: Hegedűs D. Gézát, Ko- váts Krisztát és Szakácsi Sándort az immár kisebb létszámú, más hangszer-összetételű István Király Zenekar kísérte, Margit József vezetésével. Az előadók kitűnő tehetséggel megáldott művészek, akik képesek voltak megrázó erővel megeleveníteni a tragédiát, melynek elhangzása után természetesen a jutalom: a közönség ovációja nem maradhatott el. A gálaest utolsó részében, a legtöbbjelenlévő szerint annak csúcspontjaként impozáns látványossággal fűszerezetten az „István, a király” részletei hangzottak el. A valóban lenyűgöző előadás igazi sztárparádénak bizonyult, hiszen annak során színpadra lépett a szerzők egyike: Bródy János; de fellépett Császár Angéla, Deák Bili Gyula, Kováts Kriszta, Nagy Feró, Sebestyén Márta, Szakácsi Sándor, Varga Miklós, Vértesi Attila és Victor Máté is. Az elragadtatott, előadókat ünneplő közönség vastapsa csak addig szünetelt, mialatt minden jelenlévő közösen elénekelte a Himnuszt. A feledhetetlen estééit köszönet illeti az Országos Kereskedelmi és Hitelbank Rt.-t és a Rába Magyar Vagon- és Gépgyárat, a gálaest támogatóit. Szathmáry Judit Ha kedd este, akkor filmsorozat Akik a híreket csinálják Mi lehet izgalmasabb annál,' mint kilesni a titkokat? Bepillantani behúzott függönyök és falként magasló kulisszák mögé? Reflektorfényben élő emberek életével ismerkedni? És minden szakmában van valami kivételes, valami érdekes. Hát még az újságírókéban! Máig is idézhető emlékünk,- ahogy Chrudinák Alajossal megjártuk a háborúkat, ahogy fülünk mellett sivítot- tak a fegyvergolyók, szemünk előtt dőltek romba házak. De nem kell a Távol-Keletre vagy Dél-Amerikába utaznia annak, aki egzotikus élményeket akar. Izgalmas téma újságírónak akad itthon is bőven. Naponta tapasztalhatjuk, hogy micsoda fergeteges indulatok feszülnek még a legszolidabbnak induló stúdióbeszélgetésben is. A közönség elé kerülő szócsatákban nemcsak a riportalany, de a riporter is az érdeklődés középpontjába kerül. Most már nekünk is vannak sztár újságíróink,' akiknek meg kellett jegyezni a nevét, mielőtt arcukat emlékezetünkbe véshettük volna. Fel kellett figyelni rájuk - akár kellemes a mosolyuk, akár ellenszenves -, mert okosan kérdeztek, mert szellemesen, merészen voltak kíváncsiak. Hogy az ő munka- módszereikbe, életkörülményeikbe bepillanthassunk, arra egyelőre nincs módunk. Arra viszont igen, hogy angol kollégáikét megismerhessük. Az Akik a híreket csinálják című, hat részből álló angol sorozatot kedd esténként láthatjuk a megszokottnál későbbi időpontban. Az ötvenegy perces részek háromnegyed kilenckor kezdődnek. A filmsorozat egy tévétársaság - fantázianeve TCN - belső életével ismertet ‘meg bennünket. No, nem munkaköri leírásvagy dokumentumszinten. Ezek a munkatársak nemcsak riporterek, hanem nyomozók. A piaci verseny a nézők érdeklődésének lekötéséért folyik. Az első epizódban a sztár riporternő Ausztráliába utazik, hogy eltűntnek hitt és gyilkossággal vádolt angol' politikus^ után nyomozzon. De láthatnak a későbbiekben majd tudósítást börtönlázadásról, s beutazzuk nyomokat követve a napfényes Itáliát. • Számunkra talán az az epizód lesz a legizgalmasabb, amely a forradalom előtti Romániában és az akkori Magyarországon játszódik, s egy politikai üldözött kiszabadításáról szól. Ebben valószínűleg az lesz különleges, hogy az angolok szemével ismerhetjük meg az egyszer már Jelenet a tv-filniből átélteket. Minden rész más helyszínen játszódik. A változatos és izgalmakban bővelkedő mese epizódjait M. Attkins írta, John Chapman fényképezte és William Brayne rendezte. A szereplő színészek kevésbé ismertek. Akik a magyar hangjukat adják, azok viszont igen; Oszter Sándor, Papp János, Hegyi Barbara, a mostanában ritkán szinkronizáló Bálint András, a remek Tolnai Miklós, a mindenben kitűnő Bencze Iloná és Kovács Nóra. El honi gondjainktól! Irány a nagyvilág! J.Á. Tények sajátos fénytörésben Nagybányai művészek a Szolnoki Galériában Kultúrtörténeti jelentőségűnek és ér- dekességűnek is mondhatnánk azt az eseményt, amelyre június 16-án, vasárnap került sor - a nagybányai művésztelep múltját és jelenét felvillantó kiállítás szolnoki megnyitását. A kultúrtörténeti érdekesség a magyar művészettörténetnek abból a tényéből fakad, hogy a történelmi Magyarország két legrégebbi művésztelepének első, késői találkozására került most sor a nagybányai múzeum válogatott anyagának szolnoki bemutatásával. Milyen érdekes és tanulságos lenne a szolnoki és a nagybányai, e két, néhány év eltéréssel szerveződött művészeti központ történetének párhuzamos bemutatása! Először is azért, mert voltak olyan művészek, például Iványi Grün- wald Béla, akik mindkettő megalapításánál bábáskodtak, továbbá voltak a művészettörténetben kevésbé hangsúlyozott párhuzamos művészeti, festészeti törekvések, például a plenair felfedezése, de érdekes lenne az összevetés abból a szempontból is, hogy sok tekintetben legendákat oszlatna, kiderülhetne, hogy az ellentétek jó része a korabeli kultúrpolitika manipulációjának a terméke. Ez utóbbi tanulság talán attól is megóvna bennünket, hogy ma se essünk a művészettől és a tényéktől független nézetek csapdájába, mint ahogy az sajnos megtörtént. Nem akarok egy rövid napilapkritika keretében hosszadalmas kultúrtörténeti, pláne politikai fejtegetésekbe bocsátkozni, mégis meg kell említenem, hogy a kiállítást rendező és feltehetően az anyagot válogató román muzeológus, Mihai Musca a nemzeti elfogultság prizmáján keresztül a tények különös fénytörését produkálta rendezésében. Közismert, hogy a rendezés, a különböző művek egymás mellé helyezése, a kiemelések különböző módjai mennyire értelmezheti, méghozzá véleményt formáló módon a bemutatott anyagot. Ez az értelmezés, helyesebben inkább átértékelés ezúttal is megtörtént. Számomra többszörösen is érthetetlen aktusként. Először is azért, mert a Zsolnay László által szerkesztett, valóban tájékoztató igényű katalógusban a Tiberin Alexával közösen írt tanulmányában Mihai Musca elfogulatlanul, a tényeknek megfelelően tárja az olvasó elé a nagybányai művésztelep történetét. Észrevéve és hangsúlyozva e szellemi műhely nemzeti és egyszersmind nemzetközi jellegét, idézve az alapító Hollósy Simont is, aki nagy jelentőséget tulajdonított a művészet nemzeti karakterének, ugyanakkor nemzetközi csapatot gyűjtve maga köré olyan toleráns közép-európai szellemi műhelyt hozott létre, amelyben a különböző nemzeti jelleg nemcsak megengedő, hanem egymást kiegészítő módon szervesült a művészeti ág eredendő nemzetköziségébe. Ezen elméleti tisztánlátás után különösen meglepő, hogy a kiállítás rendezésének gyakorlatában Musca a kvalitás iránti érzéketlenség súlyos vádját is vállalva, a nem azonos esztétikai értékek egymás mellé sorolásával és azonos kiemelésével, a tanítványok mesterré emelésével próbál valamiféle eredendő román identitást, sőt vezető szerepet igazolni. Sajnos, bizonyos fokig az anyag válogatása is tendenciózusnak tűnik, hiszen hiányoznak belőle példul a nagybányai művésztelep egyik vezető mesterének, Ferenczy Károlynak a művei (a Ferenczy család csupán idősebbik fiának, Valémak a két képével van jelen a bemutatón), de a művésztelep nemzetközi jellegének hangsúlyozása ellenére a román és a magyar művészek munkái mellett hiányoznak a telepen dolgozó jelentős számú német, osztrák, ukrán vagy cseh művészek alkotásai is. Lehet, hogy ezek a hiányok egyben a nagybányai múzeum képzőművészeti gyűjteményének a hiátusai is? A múltnak ez a történeti anyag rendezésében és válogatásában megmutatkozó átértékelése, mondhatnám kisajátítása számomra azért is érthetetlen, mert a jelenben mind mennyiségileg, mind a számszerű túlsúlyból is fakadóan, minőségileg is kétségtelenül román dominencia van. A román művészek mellett két magyar festő dolgozik ma Nagybányán. Közülük Bállá József kapcsolódik erőteljesebben a nagybányai tradíciókhoz, festészete kicsit szorongásos, lelki tehertételekkel nehezített folytatása ezeknek a hagyományoknak. A hatvanas, hetvenes évek meghatározó európai irányzataihoz közvetlenebbül kapcsolódik a román Mir- cea Bochis művészete. Úgy tűnik, hogy őt az a bizonyos genius loci kevésbé inspirálja, de nem is köti meg. Megint más irányban tájékozódik Mihai Olos, aki nem annyira a népművészet motívumait, mint szemléletmódjának tanulságait felhasználva alakítja groteszk látásmódját, festői stílusát. A kiállítás még augusztusban is megtekinthető a Szolnoki Galériában. Érdemes programba iktatniuk, mert ha nem is fő műveiken keresztül, de jelentős mesterekkel ismerkedhetnek meg a tárlaton. Rideg Gábor Folytassa, Mr. Goodman! Az amerikai filmvígjáték jó nagy port kavart a ködös Albion- ban. A „Ne folytassa, felség!” ugyanis úgy kezdődik, hogy egy jókora zápor után a királyi fotós bekapcsolja a vakut, és az áram agyonüti az egész királyi házat. Miután örökös nem maradt, megindul a kutatás, és sikerül megtalálni Ralph Jonest, akinek ereiben némi kék vér is csörgedezik. Csak egy baj van: ez a Jones bizony nem kapott királyi nevelést, ami nem csoda, mert a legdemokratikusabb ország polgára, amerikai. Imádja a hamburgert, a csicsás hawaii ingeket, mindene a rock and roll, és rajong a méretes tenyerét kitöltő női formákért. Ralph Jones nem lenne olyan mulatságosan elképesztő királyjelölt, ha nem John Goodman játsza- ná. Három éven át minden tévés Oscar-díjkiosztáson találkoztam ezzel a joviális hústoronnyal, akiről mindig az jutott az eszembe, hogy vajon talál-e magának feleséget... De úgy látszik, én a kivételek közé tartozom, mert az amerikai nők túlnyomó többsége ellenállhatatlanul szexepilesnek tartja John Goodmant, akinek tehetsege mellett nyilván ez a statisztika is segített a pályán. Mielőtt brit uralkodó lett belőle^ John Goodmannek-sokkal köny- nyebb volt az élete. Ötkor csörgött ugyan a vekker, de limuzin jött érte, és vitte a stúdióba hétfőtől péntekig. Mivel John jó kedélyű ember és nem szereti a konfliktusokat, ritkán fújjak rá a sminkesek, és a rendező sem kiabált vele, ha újra fel kellett venni egy jelenetet. A lesipuskás fotóriporterek se zar- gatták, mert a tévésorozat sztárja, Roseanne Barr mindennap megadta a maga szenzációs polgárpukkasztó sztoriját a sajtónak, annyit, hogy több nem is’ fért volna el a lapokban. John a maga csöndes, „lassú víz partot mos” módján, kényelmesen hajókázott a biztos népszerűség felé: a nézők is őt sajnálták, az olvasók is neki drukkoltak, mert az amerikai „Szomszédok ’ ’-ban ő játszotta a sörhasú melósférjet, aki súlyos papucs. És ez a kellemes-kényelmes tévésélet, az évi 25 hétig tartó forgatással és biztos gázsival maradt volna így az idők végtelenségéig, ha John Goodmant föl nem fedezi magának az igazi Hollywood. Kis szerepekkel kezdődött a nagy mozivásznon. A magyar néző a Szerelem tengerében is láthatta, Spielberg Mindig c. filmjében is dolgozott, aztán jött a felkérés, hogy Ne folytassa, felség!. Goodman Ralph királya har- sánysággal leplezi gátlásait, és jó- pofáskodással próbálja elütni a királyi kompetencia hiányát. Mire a film véget ér, a figyelmes'magyar néző joggal gondolhatja, hogy há- ■ .romszorosan is megkapta a pénze árát: könnyesre nevetheti magát; megtanulhat egyet-mást arról, mit kell tudnia egy brit uralkodónak; s •megértheti, hogyan gondolkodik az a bizonyos átlag amerikai, aki nemcsak képzeletünkben létezik. John Goodman nemcsak külsőleg predesztinált erre a szerepre. Mondják, nagyon privát ember. Személyes találkozásaim alapján is tanúsíthatom: kedves, közvetlen nyilatkozó, aki a mai napig ugyanolyan természetességgel beszél a szakmájáról, mint egy St. Louis-i sörgyári munkás. A hasonlatot azért használom, mert Goodman St. Louisban született, és élete álma volt, hogy a helyi sörgyárban kapjon munkát. Véletlenül lett színész, mint ahogy véletlenül lett .egyetemista is. Remekül sportolt, így kapott ösztöndíjat, s egy szombat este elvetődött a helyi egyetemi színpad előadására. A szintén diák Kathleen Turner „amatőr” alakítása bátorította fel, hogy jelentkezzen a dráma tanszakra ... S innentől már tipikus amerikai színészkarrier az övé. Missouriból New Yorkba költözött, de szerep csak elvétve akadt, így aztán rek-. lámfilmekből kereste meg a kenyérre valót. Türelme mindig volt bőven, s jött is a szerep egy Broadway-musicalben, a Huckleberry Finnből készült Big River- ben... A színpadon fedezték fel a televíziósok, vitték Los Angelesbe, s ajánlották tovább, a Rósean- ne sorozat férfi főszerepére. Saját _ kérdésemre is megkaptam a vá-' laszt, nem sókkal a Ne folytassa, felség! bemutatója előtt. Ez a joviális, hatalmas mackó megnősült. Tüneményesen csinos, fiatal „civilt” vett feleségül. Az esküvőn nem vol csinnadratta, s nem azért, mert Goodman sajnálta rá a pénzt, hanem mert utálja a felhajtást. „Hollywoodot nem szabad túl komolyan venni, mert megüli az ember gyomrát. Végezd a dolgod, de ne csinálj belőle nagy ügyet.” - vallja, s hozzáteszi: „Lehet, hogy a Roseanne sorozat miatt riia én vagyok az egyik sláger Amerikában, de nem lennék meglepve, ha öt év múlva nem maradna belőlem más, mint egy mulatságos emlék a képernyőről.” N. A.
