Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)
1991-06-22 / 144. szám
8 Irodalom—művészet 1991. JÚNIUS 22. Kiss Tamás 1912-ben született Kisújszálláson. Költő, író, műfordító. József Attila-dijas. Debrecenben él. Törékeny ébredés Törékeny ébredés és körül ibolyaillat szdlldos amint cipőmbe belefűzöm a reggelt az előbb még ágon ültem fenn és szonettet írtam de nem tudom kihez és a vers is elveszett mert tetők felett repültem s nem volt hová leszállni így zuhanórepüléssel lefelé menekültem földi dimenzióba egy pici szédülettel nappalba ködbe hóba be a hidegbe télbe ahol most február van Szent Gergely szerint A falon óra lüktet beestem önmagamba és most azon tűnődöm vajon mért lökdös engem valami játékos kéz s mily varázslat naponta éjszakából nappalba nappalból éjszakába? Tán hogy énemből kiszállva megtöbbszöröződjem és azt az elveszített versemet megtaláljam... Szenti Emi 1939-ben született Hódmezővásárhelyen. Költő, grafikus. Kisújszálláson él. Ki csak akkor szólt Tompa puffanások a telihold mögött. Füstölgések és légszomj. Hóié csörgedez a sorok között. VIGYE ELŐ - {kit még nem jegyez a történelem) - A BALHÉT. Nagyhét. Gyújtózsinórral összekötött test és lélek. EZ ő. Szókoppasztóból lett mondatöltöztetö. Összehasogatott hihetetlen, téllé összeállt hideg. Vaktyúk is talál pocsolyában tükröződd eget. LEHETSÉGESSÉ lefokozott tisztánlátás. Takaréklángra állított őrület. Pöccintés és pöcegödör. Alvást színlel az ördög. EZ NEM A TE IDŐD! Rá kellene szedned (elméd vészkijáratán át) a távozásra! Maradj az, ki csak akkor szólt, ha túlérett gyümölcsként a földre pottyant álma. Dorkovics Ágnes 1956-ben született Békéscsabán. Verseskönyve Az utolsó jégkorszak címmel tavaly jelent meg. Karcagon él.- nem érek rá! ha lágy a szó, örülj, ha lágy hogy kiért haltál meg, amikor az este, sírj! szerettél... ha semmi sincs, zokogd magadnak el, s kiért fordult meg benned is a szusz, mily semmi vagy te is. ki várt egy horgas, de hagyj békét nekem! nyamvadt éjszakán, hogy nőrímekben eldongjad, ki után mégy, ha felbukik a hold, mi bánt?!... honnan szán meg egy fakó mert láthatod, hogy ilyen itt a lét: fénynyaláb... isten híreddel! légy boldogtalan! külön-külön tör mindenkit a frász. régi ügy: csak az érez, ki szenved. magánügy, ember, szent, vagy francba véle: magányos ügy, temesd el a múltat! Erdei-Szabó István 1958-ban született Bucsán. Karcagon dolgozott. Versei folyóiratokban jelentek meg. Bucsán él. Másik történet Ülünk az asztalnál, azt hinné az ember, baráti közben - a kölcsönös megértés jegyében. De elég egy ostoba mozdulat, egy kisiklatott mosoly: máris tűnőben az idill. Azon túl minden kapocs elszakad, összeomlik minden menedék: romba dőlt arcom homoksivataghoz hasonlít. És holtbiztos, hogy nem kényszeríthetnek semmire, a halogatás templomkupolája őriz: önként vállalt száműzetésem búvárharangja. Addig tart hallgatásom, míg belefájdul szemem a befelé nézésbe. Hiába raknak szememre gesztenyelevelet, hiába ingerük orromat levendulával, nem békülök. Haragom tengerár, monszuneső. Aztán magamra unok a.végleges csöndességben. Távozom. Még hallom, amint bekapcsolják a rádiót és a stagnáló őrületben huzatot csinálnak. Az utcáról jó ideig figyelem őket, de ez sem érdekel igazán. Beleveszek az éjszakába, ahol egy filmet vetítenek, de az sem rólam szól, csak a történet ismerős. Sorok egy megíratlan naplóból Egyetlen kedvesem töretlen tekintete fürkészi arcomon a múlt vízgyűrűit. Estéimet, az alkonyokat - amelyek néma közönnyel bámulták fájdalmaim legendává szelídülését - az emléknek hagyja. Hogy visszaérjek gyermekkorom - akkor még firkálásmentes - iskolapadjáig, iszonyúan rövid utat kell bejárnom, s máris ott ragyognak abban az idő előtti idillben szivár- ványosan á mi felhőtlen napjaink. Azok a gyermeki bajvívástól sem mentes, mégis ártatlan napok. Napok, amelyeknek nem volt eleje s vége, de amelyek a csodálatos és hihetetlen törté- • netek alatt sötétedtek össze. Napok, amelyek mozdulatlanul időznek éveink éléstárában. ’ Napok, amelyek innen az idő-óceán túlpartjáról nézve is napsugarasak. Vajon mekkora egy emlék kiterjedése? Hány fényévnyi? Nem tudom. De némelyik máig melengeti az arcomat, szívemet. Azon az egyetlen szomorú napon kerültem leginkább az öröm közelébe. Padtársnőm - nevezzük továbbra is Egyetlen kedvesemnek - mozdulatlan arccal,' ám annál beszédesebb tekintettel nyújtotta felém uzsonnájának felét, mivel az enyémet ismeretlen tettesek tüntették el feneketlen bendőjükben. Azt hiszem, azóta sem ismertem tisztábban parázsló hálát, mint akkor. Talán itt kezdődik egy emlék „karrier”-je. Harangzúgásban Estére végképp elfáradok. Ülök az alkonyat gangján, a bágyadt karosszékben, mozdulatlanul. Benéz hozzám a szomszéd- asszony, meglátogat a szél is, de én csak biccentek feléjük abból a múlt időből, amelynek se széle, se hossza nincs, csak mélysége. Akár egy liftakna vagy egy függőleges tenger. A kerítésemnél állnak, s ahogy jobban szemügyre veszem őket, arcuk mögött még számtalan bújdosó arca. Azoké, akik mindig rám vallottak, s azoké, akik csak a ruhámat ismerhették. Előbbiek nagyon árvák, utóbbiak galerit alakítottak, majd csövesbandát. Távolabb egy búzamezőből lépnek elő a némberek, szeretők, madonnák. Az ő arcuk a leghalványabb, ám annál hangosabbak, mondják a magukét, túlharsogva a válogatott cigányzenekart is. ■ Aztán megunják a névtelenséget, Mária vagyok, Zsuzsánna a nevem, Jolánnak hívnak - mondják sorjában. Mindhiába, mert arcukat, hangjukat elmossa az eső, tekintetem is csak szoknyájuk libbenését őrzi. Elfogynak, mint a karácsonyi kalács, mint a vasárnapi húsleves. Egyedül maradok újra. Hiába harangoznak - ez a tiszta zúgás a horizont szélén a csöndhöz tartozik. Nem zavarja nyugalmamat, körülfog, betakar, vigyáz rám. Az időről is elfelejtkezek, amikor elalszom a harangzúgásban. Távirat a Kedvesnek Ebből a koromidőből, amelyet múltnak is neveznek, küldöm a havazás elől menekített szavakat. Mondják el, gondolok rád éjnek idején és szivárvány idején: a találkozások tanácstalanságában, temetők távolságából. Gondoldk rád ebben a szemérmetlen ra- * gyogásban, a fullasztó kánikulában küldöm Neked a vizek hűvös hűségét. Legyél.Te - tisztább minden kívánságnál s minden gyönyörnél kívánatosabb! . . Megfoghatatlan és szabálytalan vagy, mint egy álom, mesébe illő mégis a Te ragyogásod. Jaj, segíts meg engem szükség és ínség idején, hogy a szívem ne legyen néma harang, hogy ne legyen kirabolt játszótér a szemem helyén! Mert egyre bizonyosabb már, hogy Nélküled csak zuhanni tudok, zuhanni múltban és jövőben egyforma sebességgel. Zuhanni megállíthatatlanul. Hófehér kendő immár a kezed: elúszik, elfoszük, tűnik, mint a harmat, mint gyermekkoromból a télikabát melege. Nagyon meggörbül az ember, ha magára marad. Öregapám kútjai Öregapám hetvenkilenc éves. Mondhatnám úgy is: egyidős a századdal. Ezzel a sokat szenvedett, csodákkal s titkokkal terhes korral. Ő is, mint annyian, túlélte a két világégést, csak a tekintetében látok néha valami megmagyarázhatatlan szomorúságot. Lehet, hogy azt a kis földet sajnálja, amit végül mégis kicsaltak tőle; vagy azt a másikat, amelyik majdnem betemette. Mert öregapám nemcsak azt a közvetlenül érzékelhető földet szerette, amely a mindennapi kenyérhez juttatta a családokat. Azt hiszem, sokkal mélyebb az a ragaszkodás, amely minden mozdulatát átjárja, mint a jól végzett munka öröme. Mert sohasem tudott lélegezni a föld sóhaja nélkül. Saját maga építette fel a házát 1924-ben; ketten voltak a mesterrel: nyolc mázsa búzát, két oldal szalonnát és egy liter pálinkát fizetett munkadíjként. Egész évi jövedelemnek felelt ez meg abban az időben. Több mint húsz évig volt tagja a tsz-nek, nyugdíjaztatásakor azt mondta az elnök: Józsi bácsi, jöjjön bármikor, ha úgy érzi, belefáradt a tétlenségbe! De nem kellett semmiféle invitálás, ment magától az erdőgazdaságba, már túl a hetvenedik évén. S utána is talált mindig tennivalót: állatokat nevelt, felásta a szomszéd kertjét vagy dolgozgatott a háztájiban. Beleírta-magát a tájba. Ma is név.szerint ismer minden dűlőt a határban. Negyvennégyben kishíján orosz hadifogságba került. Kecskemét alól űzte-hajtotta hűséges lovait a bucsai földekig, a büszke templomtoronyig. Azután, hogy jóvátegyen valamit az irgalmatlanok vétségeiből, kiásott a környéken vagy harminc kutat, olyat, amelyből embe-. rek, állatok egyaránt ihattak'. Itt történt meg a baleset, szerencsére nem lett belőle tragédia. A föld-is megérezhette: ez .az ember szeret engem, és-félúton megállt az omlásban. Sajnos, azóta nem ily kegyes. Örökre maga alá temette nagymamát, aki férjeura zsörtölődését, mormogását nagy-nagy türelemmel viselte. Furcsa módon öregapám többet látott az országból, a nagyvilágból, mint húszéves unokája. Bejárta a Dunántúl és Erdély városait, persze nem turisztikai céllal, hanem mert a kubikmunkát jól fizették. így vándorolt Veszprémtől a kincses Kolozsvárig. Sokszor hónapokig távol maradt az otthontól. 'Meglátogatom néha, ő is eljön hozzánk. Figyelem megszomorodott tenyerét, a munkálkodás látható jegyeit kézfején. Újságot olvas, zsoltárokat dúdol magában. Látszólag elfelejtkezett a világról. Én azonban látom a megnövekedett fényességben, amint a kerítésre támaszkodva kipiheni a gyors lábú tavasz hirtelen-támadt gyönyörét. /--------------------------------------------------------------------------------------X Az Új Néplap galériája TÓTH SÁNDOR GRAFIKÁI Tóth S&ndor 1940-ben született Karcagon. Textlltervezö iparművész és grafikus. Budapesten él. Az oldalt összeállította: Körmendi Lajos Történetek
