Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)
1991-06-22 / 144. szám
1991. JÚNIUS 22. Nézőpontok 7 hobbija Segítünk-e a halálunknak?------------------; Szombati jegyzet legfeljebb a tökéletesen egészséges szervezet- i ^ nek nem árt meg. De ■ t erre az „árnyalatnyi ”' m _ ___ k ülönbségre mar nem l " figyel oda senki. % _ A család, a rokonok, a szülők bólintanak az ilyen kijelentésekre, vagy netán ők maguk kínálják a pohárka töményét vagy bort. És aztán persze ők siratják legjobban a beteg vagy elhunyt rokont, ismerőst. Segítünk-e a halálunknak? Sokszor még akaratlanul is. Még tudatlanul is. Még az ellenkező szándékkal is. Még az örömszerzés akaratával is. Persze most biztosan megsértődne az a jó barát, aki alkoholt ajándékoz névnapra. Nem is gondol bele, tán még a „gyanúsítás” ellen is tiltakozna, hogy „koporsószöget” visz a netán nem is egészséges barátjának. Hogy fölháborodna az édesanya, ha szemére vetnék: elősegíti gyermeke halálát! Mert állandóan cukorral, szörppel tömi, és a gyerek felnőve kövér lesz, magas vérnyomással és cukorbajjal küszködik, meghal negyvenöt évesen. Az az édesanya is bizonyára zokon venné a figyelmeztető szót, aki az alkoholtól, cigarettától óvja szívbeteg gyerekét, de zsíros pörkölttel eteti, mert: „aztszereti’ ’! Az emberek korai halálát szinte mindig az egészségügyön kérik számon. Az orvoson, a kórházon, aki, amelyik nem tudta megmenteni. A vád ott koppan az egészségügy amúgy is ingatag lábakon álló asztalán: miért nem tettek meg mindent? Még akkor is, ha megtettek mindent, ami tőlük telt. (Más kérdés, hogy az egészségügy etikátlanságaival maga is kivívta magának ezt a szerepet, hogy mindenért az orvos, a kórház a felelős, a páciens teljesen ártatlan a hozzátartozók szemében.) És ilyenkor nem esik szó arról, hogy tönkrement érrendszerrel került kórházba az illető; hogy már évek óta vannak panaszai, de fütyült rájuk; hogy ha nem várja meg, amíg a betegség kifejlődik, akkor még megoperálhatták volna és rendbe jön, így viszont: nem hírta ki! Ezekre jótékony leplet borít a feledés, amely mindig segít az ember bűntudatát oldani. Mert ilyenkor talán a tudatalattiban ott kapirgál félrelökve a lelkiismeret-furdalás: én is rászólhattam volna, hogy menjen el az orvoshoz, lelkére beszélhettem volna, odafigyelhettem volna rá. Mintha az örökkévalóság bástyái mögé húzódott volna és ott tartaná magát szilárdan időtlen időkig a tévhit: mindent megtehetünk magunkkal, szervezetünk minden visszaélést kibír; ha pedig nem, hát az orvosok majd megmentenek bennünket. Mert van gyógyszerük, kórházi ágyuk, injekciójuk, tudnak műteni... ez pedig elég ahhoz, hogy életben maradjunk. Nem. Nagyon sokszor «cm elég. Ezért kellene másképp gondolkodnunk végre. Mert az élet és a halál kérdései valóban élet-halál kérdések. Tudom, már a kérdést föltenni is eretnekség. Felháborító, vérlázító, majdhogynem pimaszság. Mert mintha szándékot feltételezne, sejtetne: hogy bizony olykor-olykor mi magunk is teszünk azért, hogy földi pályafutásunk hamarabb befejeződjék. Márpedig ki az a bolond - kérdezhetnének vissza -, aki saját maga sietteti a halálát? Legfeljebb néhány elszánt vagy elkeseredett ember; minek hát akkor beszélni róla? Aztán, ha egy kicsit belegondolunk, mégse teljesen így alakul a kép. Ha eszünkbe jut májzsugorban elhunyt alkoholista ismerősünk, mindjárt másképp cseng a kérdés, segítünk-e a halálunknak? Ha örökké hajszolt barátunkat infarktus éri, mellbe vág bennünket a döbbenet, és megriadva vizslatjuk saját életünk rizikótényezőit: vajon elég összegyűlt ahhoz, hogy mi is hasonló sorsra jussunk? Ez a döbbenet néhány napig talán fékezi a tempónkat, talán jobban odafigyelünk a cigarettára, a stresszre, a zsíros ételre, aztán minden megy tovább. Pedig rajtunk is múlik, hogy folytatódnak hétköznapjaink, okulunk-e mások betegségéből, hirtelen halálából. Csak hát divat egy kicsit lezsernek is lenni. Sokszor olyan flegmatikusán viszonyulunk az életünkhöz, mintha nem is az életünkről lenne szó. Talán még meg is szólják azt, aki észreveszi, hogy: „szúr a szívem”, „nehezen kapok levegőt” , sokat köhögök”, ,,gyakran szédülök”. Mint ahogy a ruhára esett cigarettahamut lepöckölik, úgy lépnek túl az első figyelmeztető tüneteken is. Sikk könnyen venni, egy vállvonással továbblépni, mintha elhanyagolható dolog volna. Sőt még le is torkolják azt, aki netán panaszkodik vagy megriad egy szívtájéki szúrás, nehéz légzés miatt. Nekem mióta fáj - gyakran ez a válasz, amely nemcsak arra készteti az embert, hogy ne menjen el az orvoshoz „ilyen piti dolog miatt”, hanem még szégyellheti is magát, hogy egyáltalán észreveszi, holott mások „vígan élnek” hasonló panaszokkal. Mert nálunk nem sikk orvoshoz menni, ha valaki például rosszul emészt, mert „egyébként nincs semmi baja”. Nem sikk orvoshoz menni, ha rendetlenkedik a szíve, mert „a nagyapámnak is így volt, mégis kilencven éves korában halt meg, mert elütötte az autó’ Nem sikk elismerni, hogy , fáradt vagyok, megállók pihenni egy kicsit, mert ennek nem lesz jó vége”. Nem, Magyarországon más a divat. Nálunk az a divat, hogy összeesünk, hogy az intenzív osztályon kötünk ki, hogy negyvenévesen özvegyet és árvát hagyunk magunk után, hogy vezetjük a halálozási világranglistát. Ha ennyire nyilvánvaló, direkt, durva jelekre és szokásokra nem figyelünk oda, hogyan lehetne elvárni, hogy az apró részletekre is ügyeljünk? Hogy józan ésszel csoportosítva a tényeket, kivonjuk magunkat a szokványos életstílus nagyvonalú nemtörődömsége alól? Hányszor halljuk, hogy: csak egy pohár sört, bort iszom meg, az pedig még az orvos szerint sem árt. Csakhogy az illetőnek már baja van a májával, a szívével, a hasnyálmirigyével. Már nem egészséges. Az egy pohár bor, sör pedig Móra László szolnoki mestercukrász, a Marcipán cukrászda vezetője számtalan nemzetközi és világversenyen öregbítette a magyar cukrászok hírnevét. Amit ebben a szakmában el lehet érni, ő már elérte. Munkája mellett szabadidejében szobrászattal, festészettel, műgyűjtéssel (festmények) és művészettörténeti tanulmányokkal foglalkozik. A családban két festőművész is volt, így talán érthető a művészet iránti érdeklődése. Közel tizenöt éve foglalkozik festéssel, s e hónap 28-án 15 órakor a Pelikán Szálló éttermének különtermében nyílik kamarakiállítása festményeiből. Fotó: N. Zs. JURENÁK ÖRÖKSÉG A nagyrévi „kastély” A Jász-Nagykun-Szolnok megyei adattár a múlt század második felétől említi először a Jure- nák családot Nagyréven. Az első adalék éppen egy árverésről szól, amelyen a család földjének egy része került új gazdákhoz. A Jurenákok azonban elég gyorsan bepótolták a veszteséget, századunk elején a Sváb és a Vecseri család mellett a legnagyobb földbirtokkal rendelkeztek egészen az államosításig, amikor is szinte mindent elvesztettek. Az idősebbek még emlékeznek rá, lati lakásokként használták, akárcsak a lebontott kúriát.- A tavalyi márciusi közgyűlés határozott úgy, hogy mivel már nincs szükség szolgálati lakásra, eladjuk a kastélyt - mondja Kó- már István. - A másik épület pedig már olyan állapotban volt, hogy nem volt érdemes felújítani. így a tanács engedélyezte a lebontását.- Nyilván, mert az évek során nem költöttek az épületekre ...- Valóban, nem sokat - ismeri el az elnökhelyettes. dona, s szabadon rendelkezhet vele. A nagyrévi polgármesteri hivatalban azonban kiderül, hogy a kastély állami tulajdon, s így az önkormányzatot illeti. Székács István polgármester elmondta, hogy igényt tartanak az épületre, s a termelőszövetkezettel ellentétben látnak reális esélyt a kastély hasznosítására. Mégpedig úgy, hogy a haszon a településen maradjon. Olyan sok év után, amikor minden összejátszott a nagyréviek ellen, szeretnének hogy a gonosz, kizsákmányoló földesuraknak igazán nem nevezhető, inkább jó szándékú, segítőkész Jurenák fiúkat mennyire megviselte a meghurcoltatás, megalázás. Él még szemtanú a faluban, aki látta éjszakánként Jurenák Gézát az elvett földjén sírni, s mielőtt meghalt, még megnézte a kastélyt, amely még ma is áll Nagyrév határában. Mai fogalmaink szerint persze inkább amolyan kisebb kúria, villa. A helybéliek azonban csak kastélynak nevezik, nyilván hajdan a zsellérházakból nézvést annak tűnt. Nem szerepel viszont az Országos Műemléki Felügyelőség „leltárában” még védett létesítményként sem. Bár ma már kis jóindulattal, s feltéve, ha valaki kezdeményezte volna, talán megérdemelné, hogy „bejusson ’ ’ a védett kategóriába. Az épület ugyan ütött-kopott, de a faldíszek, a kovácsoltvas korlát arról árulkodik, hogy valamikor igen szép lehetett. A község túlsó határában is volt egy Jurenák-kúria. Azt meg múzeumnak nevezték a nagyréviek. Joggal, hiszen Koncsek Károly lelkész nem akármilyen gyűjteményt hagyott az utókorra. Jártában-keltében porcelánkészleteket, bútorokat, használati tárgyakat gyűjtött a világ szinte minden tájáról. A múzeumban őrizték azt a levelet is, amelyben a bevonuló orosz katonáknak Malinovszkij segédtisztje megtiltotta még a belépést is a kincsek közé. A múzeumot haláláig a lelkész felesége gondozta, ezt követően, a hetvenes évek elején a Damjanich Múzeumba szállították a becses gyűjteményt. Nincs már meg az épület sem. Tavaly a helybéli téesz lebontatta ... S úgy hírlik, a kastélyt pedig eladta egy szomszédos településen élő vállalkozónak. Mint Kómár Istvántól, a termelőszövetkezet általános elnökhelyettesétől megtudtuk, a kastélyt az előd téesztől örökölte a szövetkezet, s tavalyig szolgá- A falubeliek azt beszélik, az új tulajdonos masszázsszalont, lovardát akar nyitni a kastélyban.- Mi nem kérdeztük meg, mi a szándéka vele.- Nem gondoltak valamilyen hasznosításra sem?- Gondoltunk arra, hogy esetleg idegenforgalmi célra használjuk, de nemigen láttunk erre reális esélyt.- Hogyan történt az eladás? Meghirdették, s volt netán versenytárgyalás? Vagy felajánlották az önkormányzatnak?- Nem hirdettük meg, hiszen a közgyűlés után hamar híre ment, hogy eladó a kastély, s elég gyorsan akadt vásárló is.- Mennyiért adták el az épületet?- 970 ezer forintért.- Ugyan felújításra szorul a kastély, de ennél jóval többet ér, hiszen három szolgálati lakás is volt benne.- Nem hinném, szerintem nem ér annyit, mint mondjuk egy városi lakás. Úgy látszik, valóban minden csak nézőpont kérdése. Tény viszont, hogy az épület ugyanolyan állapotban van, mint amikor kiköltöztek belőle. Az új tulajdonos még semmit sem csinált benne. Ennek persze az az oka, hogy igazából még nem jött létre az üzlet. Kómár István egy dossziéra való papírkötegből annyit elárul, hogy a kunszentmártoni földhivatal előbb engedélyezte, majd később törölte a tulajdonjogi bejegyzést. Arra hivatkozva, hogy szükség van az illetékes (megyei) vagyonellen- őrző bizottság engedélyére. A határozatot előbb a vásárló, nemrégiben pedig a termelőszövetkezet fellebbezte meg. Ki tudja, miért? Hiszen csak a bizottság jóváhagyását kellene kérni. Talán nem bíznak abban, hogy megkapják? A kérdésekre nem kapok választ, hiszen a termelő- szövetkezet meg van győződve arról, hogy a kastély az ő tulajvégre talpra állni. Iskolát építenek, vissza akarják hozni - ha alkalmas hely adódik - a Kon- csek-gyűjteményt. A kastélyból amolyan turistaparadicsomot, panziót alakítanak ki. Horgászhelyeket, strandot hoznak létre a Tiszán, építenek teniszpályákat, lovaglásra alkalmas teret. S hogy honnan lesz minderre pénz? Az önkormányzat nemrégiben egy pályázaton már nyert is támogatást a célhoz. S a másik, a lebontott kastély? Sülye Gyuláné főelőadó, aki korábban a tanácsi kirendeltségen dolgozott, nem tud arról, hogy engedélyezték volna. Igaz, az ilyesmiről a közös tanács döntött, ami viszont nem Nagyréven székelt, s a főelőadó szerint talán nem is tudták, melyik épületről van szó. Az önkormányzat azonban, úgy tűnik, elszánt, aki nem volt tulajdonosa, ne bitorolja az állami vagyont, vallják a község vezetői, s elhatározták, hogy kártérítést kémek a termelőszövetkezettől a lebontott épületért. S vajon mi történik akkor, ha a Jurenák utódok jelentkeznek a család egykori tulajdonáért?- Akkor természetesen az övék - jegyzi meg Székács István -, legalább jó kezekbe kerül a kastély. A termelőszövetkezetnél csak jobb gazdái lehetnek. Valóban megérdemelné az épület, hogy végre újra jó gazdája legyen. Ám egyelőre még nem dőlt el a sorsa. Hárman is „pereskednek” érte. Az önkormányzat, a termelőszövetkezet s a vállalkozó. Sajnos a jelenlegi jogszabályokban mindenki megtalálhatja a neki kedvezőt, így csak reménykedhetünk abban, hogy a nagyrévi kastély nem lesz a rendezetlen tulajdonviszonyok, még meg nem alkotott törvények áldozata. S vajon hány nagyrévi kastély van még szű- kebb hazánkban is, amit elkótyavetyélt, vagy ezután szándékozik a maga hasznára fordítani jóvagy rosszhiszemű álgazdája? Avagy jogi nyelven szólva, orgazdája. Tál Gizella Eladó a kastély?
