Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1991-06-17 / 139. szám

1991. JÚNIUS 17. Házai körkép 3 LOttOlOZ. Már-már a „nemzeti hisztéria” méreteit ölti a hetek óta kihúzhatatlan ötöstalálat és a csillagászati összegű (jelenleg 250 milliós) nyereményalap körüli izgalom. Ahogyan a szolnoki lottózóban készült képünk is érzékelteti: a nyerni akarók valósággal megrohamozták az amúgy sem gyér forgalmú irodát. Fortuna döntései azonban kitapasztalhatatlanok! (Fotó: N. Zs.) Messze van-e Erdélyország? Nem tizenkét kőmíves, csak négy muzeológus (Kriveczky Béla régész, Szlankó Itván földrajzos, Szabó László néprajzos és Tóth István gépkocsivezető) tanakodott „össze”, hogy „magos Déva vá­rát” ne felépítsék, csupán hívásra, magos Déva vára alá, a dévai mú­zeum hívására kapcsolatot ki­építeni” menjenek. Itt is késtünk, s éjfélre értünk oda, mert előtte a Debreceni Akadémiai Bizottság szervezte ülésen vettünk részt, s jómagam Heller Ágnesnek és Fe­hér Ferencnek gondolatpezsdítő előadásátkorreferáltam. Felmerült itt az eredetiség és másolat kérdé­se, az időnek, mint tényezőnek, az egy lehetséges belső világnak s a más világoknak a kapcsolata. Jó útravaló volt ez, hiszen megfogha­tó közelségbe került az eddig csak másolatból ismert Vajdahunyad vára, s az átalakított, 1990-ben épült szecessziós dévai megyehá­za (Hunyad megye) eredetiben megtartott tanácstermének kérdé­se, s a nemes anyaggal (fehér már­vány) célszerűen beborított, ceau- sescui idők termékeként jelentke­ző szépségideál közötti különb­ség; s nem utolsósorban (majdnem a Kárpátok Géniusza lakószobáját kaptuk!) a diktált ízlés és természet közötti ellentét. Román barátaink fél egyig vár­tak. Kitűnő elhelyezés, szíves ven­déglátás, a terített asztal bősége, a jól elkészített program bennünket is kötelez. A megszervezés éppen úgy, mint a megnyitott buksza. De a lényeg nem ez. Kapcsolat jött létre Dél-Erdély olyan megyé­jével, ahol a magyar szót kevesek vagy alig értik. Azzal a régióval, amely a bécsi döntés idején is ro­mánnak minősült már, de ahol Dá­vid Mihály, Nemes Emil, Ádám János ma már magyarul nem tud, de magyarnak, s csaknem magyar­nak minősül, de mindenképpen ért és tud helyi viszonyok miatt Ghe- orghe Ficzak, Victor Popa vagy Doina Reghis. Ahol nagy a román öntudat. Ahol büszkén mutogatják a Hu­nyadi családot, mint román szár­mazásút, de ahol Bethlen Gábor Magna Curiájában rendezkedett be a múzeum, amelyet Téglássy József és Király Pál dák és római leletekkel alapoztak meg, ahová Nopcsa Ferenc vitte be az első ős­lénytani anyagot, amely a British Múzeumban is híressé vált, s ma is mutogatják néhány darabját; ahol felügyelik a magyar mágnások kastélyparkjait; ahol dák leletnek mondják a nyilvánvalóan kelta s általában bármilyen más leletet, s nem számít két-háromszáz év az időben, hogy pontosan kitöltsék. Ahol a múzeum épülete a magas Déva vára alatt áll, s rálátni a Párt Szállóból; s amely már kiváltotta a múlt században is a híres Vadró- zsa-pört, a magyar-román vetél­kedés oktalan példájaként. Három nap alatt jártunk Sarmi- segetusában, a rómaiak által alapí­tott Dácia fővárosában, s láthattuk a római igények szerint épült am­fiteátrumot; a római villák marad­ványát. Megmásztuk - sajnos zu­hogó esőben - a rómaiak előtti dák fővárost, amelyet mintaszerűen tártak fel katonai és lakótornyai­val, szentélyeivel együtt. Megcso­dálhattuk a római fürdőt, amely a meleg vizes forrásra épült, s sorol­hatnék: néprajzikiállítások, em­lékmúzeum, természettudományi gyűjtemény és hiteles termé­szettudományi diorámák. Bőséges anyag, szegényes kiál­lítás, leromlott és világítatlan épü­letek, sötétben szemlélt tárgyak. Ez a nyiladozó jelen. De fel kell ismernünk a kapcsolat építésének vágyát, a kitörést e vidékből, amelyről Verne Gyula írta a „Vár­kastély a Kárpátokban” című könyvét, s amelyben már a „tele­fon” is megjelenik emlékezetem szerint. Nos, ha akkor megjelent, talán megjelenhetik ma is. S a hu- szonötös égők világába, a félho­mályba takaródzó, olykor világító aranytárgyak, leletek körébe tisz­tázó fény is vetülhet. Nem az első­ség kérdése az, amely itt fontos: ki a dák, ki a római, ki a magyar, ki a székely vagy szász, hanem az, hogy mindezek a népek egymással századokon át toleránsán együtt éltek, s ugyanakkor egymásból is táplálkozva saját arculatú kultúrát építettek. Nem a múlt átfestése, ha­nem a jelen s jövő objetkív megíté­lése lehet csak a cél. Amikor múzeumaink felveszik a kapcsolatot egy többségében, sőt túlnyomórészt román ajkú megyé­vel, mindezt figyelembe veszik, s az Európába való belépés passzu­sának tartják. A természetvédelmi terület, a Retyezát, a Piski Arboré­tum (Bem piski csatájának térsé­ge), az eredeti Vajdahunyad vár s a nálunk felépített másolat így ke­rülhettek egymás mellé, minden szélsőséget kerülve, s feloldódva a tudomány objektivitásában, a tu­dományt művelők humanizmusá­ban. Ha mindkét részről ilyen igé­nyek munkálnak, Erdélyország, sőt Európa sem eshet nagyon messze. S rövidebb úton juthatunk el az igazi Európába is. S ezt nem államközi szerződéseknek, de ten­ni akaró közösségeknek, intézmé­nyeknek, egyesületeknek kell kép­viselnie. Mi már elkezdtük. Szabó László napló Párbeszéd.- Június harmincadika egy új időszámítás kezdete.- Gondolod?- Gondolom.- Ne gondold! Ezen aztán sokáig töprengett az illető. * Áll a forgalom, autók várakoznak összezsúfolód­va, lépésben mozdulgatnak csak előre.- Forgalmi dugó - mondja az illető, csak úgy magának. Ezen mintha ismét meditálna egy sort. Úgy tűnik, ilyen meditálós fajta. Van ideje: beékelődött két teherautó közé, nyeli a kipufogógázt. Talán vissza­idézte az iménti párbeszédet, mert megszólal.- Forgalmi dugó. Egyedül ül az autóban. Motyog. * Otthon. Játszik a gyerek. Harciasán sikolt.- Feltámadásra! Ezen ismét morfondírozik egy sort. Igen, határo­zottan egybe! Pedig bizonyára így akarta a fiú: Fel! Támadásra! Vagy így: Fel, támadásra! És mégis, milyen mélyértelmű így összevont alakban, gon­dolta az illető. Roham, katonaság, halál, feltáma­dás ... Erről ismét eszébe ötlött június 30-a. * Valami elmúlt. Az „ideiglenes' ’ szó például „ab­ban” a társadalmi közegben azt jelentette: „örök­ké”. Most, „ebben” a társadalmi közegben azt je­lenti: , Június harmincadika’'. Lehet, hogy mégiscsak valami más kezdődik? * Egy mondat. Kissé patetikus.- Földönfutók lettünk, mint a szederinda, de sza­badok. Az illető a piacon hallotta ezt a mondatot, pedig a piacon nem nagyon beszélnek efféle szépeket. * Az illető elkap a tömegben néhány foszlányt az emberek beszédéből. Ha azt mondja, június harmin­cadika, mindenki mond rá valamit. Aki hallgat, az talán sötét gondolatokat forgat a fejében.- Magyarország! - mondja az illető, ki tudja, mi­ért? Gondolkodik. Aztán ismét megszólal.- Agyarország. Körmendi Lajos /-----------------------------------------------­‘ BeszéCjütikjóCa! És most búcsúzik Önöktől a Clown - mondaná a szpíker, oly szélesre húzva a száját a műmosolytól, hogy már nem is tudná tovább. És most búcsúzik Önöktől ez az üzlet is - mondaná a műsorvezető, ha például egyenesben közvetítené a televízió az új­donsült piacon zajló eseményeket. Búcsúzik a bolt, mert nem megy a bolt, elköszön hát Önöktől ez a tündéri kis áruda. Kicsi a forgalom, nagy a kockázat, bár mesések a játékok, bár finomak és magukat kelletik a papíráruk, ízlésesek a cukorkák és az egyéb rágcsálnivalók - nem megy. Sajnálja minden­ki. A környékbeli öregek, mert nincs a közelben hova menni friss újságért, ugyanúgy az egyszeri, kétszeri vevők, a kedves szavú, csinos eladónő mi­att, sajnálja maga az üzlet tulajdonosa, gondolom a polgármesteri hivatal illetékese, mondván: újra egy fehér folt. Szóval, zajlik az össznépi sajnálat, miköz­ben megszűnik egy kedves kis kereskedés. Hangsú­lyoznám, nem a város belvárosában, hanem a város szélén. Csak azt nem értem, hogyan lehet hokedliről nagyker ár alatt eladni? Ezt persze már nem az iménti szpíker kérdezné, ez bizony magának a bu­kott üzlet vezetőjének sóhaja. Hát én megmondom, kisasszony: feketén. Úgy bizony: fehéren, feketén kijelentem, valami „külön­leges” módon. A hokedlin, álljon az a város bár­mely pontján, a piacon, a lengyel piacon, bárhol, szóval a hokedlin nincs társadalombiztosítási járu­lék, a hokedlin nincs bérleti díj, nincs helypénz, adó, csak egy van: maga az áru. Legyen az üdítő vagy bármi más. Hogy a látvány már maga is üdítő? így van, kisasszony. Egy külföldinek, aki romantikázni jön ebbe a tschikósch, gulásch, lovasch, katonásch országba, és már kap is egyet a tekintete a város forgalmas pontján. A sóhaj után újabb sóhaj. Ez pedig a bérleti díjról. Elterjedt ugyanis ebben a kis hazában, hogy aki eladásra vállalkozik, és egyáltalán vállalkozik, azon hét bőr van, így született. Mind le lehet nyúzni róla. A legfőbb ilyen bőrdíszművesek közé tartoznak a bérbe adók, akik például eltökélt szándékuk szerint a kiadott két apró helyiség díjából - az egyik trafik, a másik dohányáruda - újítják fel a tízemeletes bérházukat. Ebből tartják fenn a művelődési házat és nyújtanak nívós, ám de szerény szórakoznivalót a művelődni és duhajkodni vágyóknak. Elhatároz­zák, ebből működtetik a vasúti várótermeket, ebből finanszírozzák a műtéteket. Tudom, most szívéhez kap e „túlzás” miatt a kórház gazdasági embere, aki mindenekelőtt azért masszírozta szíve tájékát, mert kiderült: nincs tűre, steril kesztyűre, ágyra, ágytálra pénz. Kommentár helyett epizód. A külhoni ven­dég, miközben lavírozunk a kórházi folyosó butik­jai között, kérdezi: ki vásárol itt? A válasz kézen­fekvő: a vakbelesek, a csonttörésesek, a veseköve­sek, szóval mindenki, aki direkt vásárolni jön ide. Reflex. A külföldi a kórházhoz illő marokkói zaj miatt csak annyit ért: ez - lez (eredetileg: exlex) - ami annyit tesz: törvényen kívüli. Hagyjuk rá. De térjünk vissza a csillagászati összegű bérleti díjakhoz és az ebből következő, megannyi jól pros­peráló vállalkozáshoz. A valamire való (tűzre) ma­gánbérbeadó úgy állapítja meg a díjat, hogy felét vallják be, a másik ötvenet nettóban kell adni. Nem sokkal különbek az államiak sem. Van például olyan kulturális intézmény, amely akkorra is besze­di a díjat, amikor nyári szünet, vagyis zárás van. S mit gondolnak, kivel fizettetik meg a kereskedők a felemelt bérleteket? Nem érdemes találgatni... így lesz magasabb egy településen az infláció észrevét­lenül, mint máshol. Ha van egyáltalán Magyaror­szágon máshol. Azért ne keseredjenek el. Vannak megoldások. Például kiderül, igencsak kellenek, hiszen napról napra gyarapszik számuk, a kocsmák, kimérők, le­gyenek akármilyen sufnik, udvari sarkok, bocsánat, reterátok. A reggeli (déli, esti) feles ugyanis szent dolog. Legyen az autóbusz-állomási büfé vagy mel­lékutcai, hátsó kerti kimérde. Svédországban, Németországban hihetetlenül drágák az alkoholt árusító helyek cikkei, ahol ol­csóbb, ott államilag ellenőrzött az árusítás. Mit ne­künk svéd demokrácia, német parlamentarizmus, mi odadobjuk a gyeplőt, még véletlenül se szedjük be azt a pénzt, ami igencsak dukálna az állam­kasszának. Egyébként is, micsoda dolog meggazda­godni mások elesettségéből. És most szememre vethetik, hogy olyan vagyok, mint a Clown tulajdonosa, a legjobbat akarom - jó árukat, tisztességes kiszolgálást, kulturált környe­zetet, a vevőnek és az országnak egyaránt korrekt üzletet. S ez hiba. Azért akarom a legjobbat, mert nem tudom, mi a jó. Maradjon hát az alkohol meg a hokedli. Mert így ez jó. Jó ez így? Hajnal József J A kötelező gépjármű felelősségbiztosítás is lehet kényelmes! A PROVIDENCIA Osztrák-Magyar Biztosító Rt. szeretné megkímélni Önt az utánjárástól. Ezért a postai levélkézbesítők és a PROVIDENCIA üzletkötői • • a lakásán keresik fel Ont, de természetesen rendelkezésére áll az ország 3200 postahivatala is. Ha minket választ - a napi postával a PROVIDENCIA . OSZTRÁK-MAGYAR BIZTOSÍTÓ RT 'I \

Next

/
Oldalképek
Tartalom