Új Néplap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1991-05-04 / 102. szám
8 Irodalom—művészet 1991. MÁJUS 4. alán akkor érezte legutóbb ilyen pocséT kul magát, amikor két éve betegszabadságon volt. Külső szemlélője lett a család reggeli készülődésének. Ha feküdt még, amikor a többiek felkeltek, azért érezte rosszul magát, ha meg felkelt, mindenkinek útjában volt. De hát akkor orvoshoz járt, bevette a gyógyszereket, megmérte a lázát, az volt a dolga, hogy meggyógyuljon. Akkor legalább volt valami dolga még ... Amióta sokadmagával az utcára került, mert az üzem, ahol dolgozott, nem működött gazdaságosan, munkanélküli-segélyen él. És nem is tudja kiverni a fejéből, hogy segélyen él. Mint egy lump, egy senkiházi, húsz tisztességesen ledolgozott év után. Bejár a munka- közvetítőbe egyre fogyó reménnyel, és esténként, ha a felesége megkérdezi, sikerült-e helyet találnia, szó nélkül megrázza a fejét.- Na nem baj - mondja sóhajtva az asszony -, talán holnap sikerül. Fáradtnak látszik ilyenkor, és ingerült, türelmetlen a gyerekekkel.- Már megint krumplifőzelék? - húzza el a száját a gimnazista lány este az asztalnál. - Egész héten krumplit ettünk.- Ha nem tetszik, egyél zsíros kenyeret! - csattan fel az anyja, és villámokat lövell a tekintete.- Kösz - feleli a lány, és kimegy a konyhából. A férfi lehajtott fejjel eszik. A feszült csendben nem mer a feleségére nézni. Tudja, hogy nem az, mégis bűnösnek érzi magát. Mostanában minden összejön. A tévében nincs semmi jó film, csak politika, politika minden mennyiségben. Egy munkával töltött nap után még csak elhallgatná talán az ember, de így az az érzése, hogy mindig másokról beszélnek. Olyanok beszélnek, akiknek nincsenek anyagi gondjaik, válságprogramot emlegetnek, de őket a válság gyakorlatilag nem érinti. Lassan oda jutnak, hogy a lakás rezsijét sem tudják kifizetni. A nagyfiúnak új cipő kellene, és nincs miből. Újabban segít a feleségének elmosogatni. Borzasztóan bántja, hogy a napi nyolc órai munka után még bevásárol, cipekedik, vacsorát főz, és amikor mindenki bevonul a szobába a tévé elé, ő még mosogat. Bár eddig is így volt ez, de akkor nem tűnt fel neki. Olyan magától értetődő volt. Most bántja a dolog.- Hagyd - mondja rekedten -, majd én elmosogatok. Egész nap nincs semmi dolgom, te meg fáradtan jössz haza. - Menj csak be a gyerekekhez, majd én elrendezem. A felesége ránéz, és kicsit szomorkásán elmosolyodik.- Megszoktam már. Ne törődj vele! Ott toporog a konyhában, nekikezd az asztalt letörölni, de közben a kőre esik a porcelán sótartó, és ezer darabra törik.- Jaj, fiam, menj már be a szobába! - szól rá a felesége idegesen. - Csak bajt csinálsz, annyit szerencsétlenkedsz itt! Máskor nevetett volna rajta, most ez is fáj. Pedig igaza van az asszonynak, hónapok óta csak szerencsétlenkedik. All az asztal mellett határozatlanul, aztán azt mondja:- Elmegyek levegőzni egy kicsit. Megfájdult a fejem.- Menj! - feleli az asszony, és a mosogató fölé hajol. Valami krimi mehet a tévében, mert szirénavijjogás, sikoltozás hallatszik, de most nincs kedve bemenni a gyerekek közé. Megint csak a fiú cipője jutna az eszébe, meg a lány szavai: egész héten krumplit ettünk. A lépcsőházban sült kolbász illata csapja meg az orrát, és nyel egyet. Telik annak, aki dolgozik. Kora tavaszi csípős levegő fogadja kint, felhajtja a kabátja gallérját, és elindul a főtér felé. Gyakorlatilag mindegy neki, hogy merre megy, valahogy mégis arra viszi a lába. A borozó előtt régi iskolatársa köszön rá.- Szevasz, Karesz! De régen nem láttalak!- Szevasz - néz fel, és kezet nyújt.- Hát hogy vagytok? - kérdezi az iskolatárs. - Meghívhatlak egy hosszúlépésre? Kis gondolkodás után bemegy vele.- Nincs ám pénz nálam . . . Csak úgy leugrottam járni egyet.- Én hívtalak. Na mi van? Olyan kámpicso- rodott képet vágsz.- Minek örüljek? Nyolc hónapja munkanélküli vagyok. Egyszerűen nem ...- A te szakmáddal? Ezt se hittem volna, komám! Na igyunk! Egészségedre! - emeli fel a poharát a másik. Hosszan iszik, mint aki napokig szomjazott. Jólesik a fröccs. Megtörli a száját a keze fejével, és megpróbál mosolyogni, de nem nagyon sikerül.- Az én szakmámmal - mondja. - Valamikor én is azt hittem, hogy onnan megyek majd nyugdíjba. Aztán most itt van. Negyven-vala- hányan kerültünk az utcára egyszerre. Mit mondjak? Néha megfordul a fejemben, hogy felkötöm magam. Emlékszem, amikor suliba Bán Zsuzsa: Jelenidő jártunk? Mást se hallottunk, mint hogy: Tiétek a jövő! Még el is hittem. A szüléink is ebben bizakodtak. Hogy nekünk talán majd köny- nyebb lesz kicsit. És most ők segítenek a nyugdíjukból, hogy ne maradjunk éhen. Ez az a jövő, ami az enyém. Ez a jelen. És most én is azt mondjam a fiamnak, akinek egy cipőt nem tudok venni, hogy nem baj, tiéd a jövő? Az asztalt nézi maga előtt, az iskolatárs még két hosszúlépést rendel közben.- Ide figyelj! - mondja hirtelen. - Nyílt egy éjszakai bár a környékünkön, ismerem a tulajdonost. Szólok neki, hogy vegyen fel pincérnek. Hajnalig kell dolgozni, de a lóvé megvan. Vállalnád?- Pincér? Én? Sose csináltam ilyent.- Nem érdekes. Kell a munka, vagy nem? Lekötelezettem ez az ember, ha szólok neki, felvesz biztosan. Tudod mit? Holnap beszélek vele, este meg itt találkozunk. Megmondom, mit intéztem. Na?- Hát . . . nem is tudom, mit mondjak . . . rendes tőled, hogy segíteni akarsz. Mire hazaért, az asszony már aludt. Csak reggel tudta megemlíteni a dolgot, akkor meg azt mondta, próbálja meg! Nincsenek abban a helyzetben, hogy nagyon válogathatnának. Valahogyan élni kell. Itt vannak a gyerekek. Fel kell nevelni őket. Este tízre járt dolgozni, hajnali négyig. A tulaj inkább csinos fiatal lányokat akart alkalmazni, de a régi iskolatárs rábeszélésére felvette Kareszt.- Annyiból nem is baj, hogyha netán valami randalírozás lenne, van, aki kitessékeli a vendéget. Én se lehetek itt mindig. Ilyen kifejezéseket kellett megtanulnia, hogy tessék parancsolni, mit parancsolnak, igenis. Hát parancsolgatás az aztán volt, magas fokon, a vendégek oldaláról is, meg a tulajtól is. Nehéz volt megtanulni a tálcákkal egyensúlyozást, az asztalok kerülgetését, nehéz volt parancsra ugrálni egész éjjel. Úgy egyeztek meg, hogy havonta tizenötezer forint a fizetése tisztán. A munkanélküli-segély folyósítását le kellett állítani. Bármilyen nehéz volt, azért állta a sarat. Azt gondolta, mindjárt az első fizetés után elmegy a fiával cipőt venni. A régi leválófélben levő gumitalpát megragasztotta addig Technocollal, azt remélte, addig kihúzza így a gyerek. S ha erre gondolt, le tudta nyelni a megaláztatásokat. Munka után nem érezte a lábait. Lefeküdt otthon, sokszor azt sem vette észre, mikor ment el a család. Dél felé felkelt, zuhanyozott, megmelegítette a tegnapról maradt ételt. Aztán bevásárolt, mert ezt átvette az asz- szonytól, hogy ne kelljen még munka után hazafelé jövet cipekednie. Kicsit jobb volt azért a közérzete így.- Na, gondolta - a jövő hónapban már nem fogunk mindig krumplit enni! Aztán eljött a fizetésnap végre. Azt hitte, sosem éri meg. Kezdődött a munka tízkor, de a tulaj nem említette a pénzt. Sőt, úgy tűnt, mintha a pillantását is kerülné. Két rendelés között aztán szóvá tette a dolgot.- Nem azt mondtam, hogy ma fizetsz? - kérdezte.- Hát azt mondtam. De van egy kis kóc, Karesz.- Kóc? - kezdett ideges lenni. - Mi a baj?- Ide figyelj. Nekem is kellemetlen az egész, de amióta itt vagy, ebben a hónapban tizenötezer hiányunk volt. Én nem kutatom az okát, most már mindegy. De le kell vonnom a fizetésedből. Ezt meg kell értened. Lehet, hogy gyakorlatlan voltál, lehet, hogy a következő hónapban jobban sikerül, de nem tudok mást mondani. Karesz körül forogni kezdett a világ.- Arra gondolsz, hogy loptam a pénzt?- Ne kiabálj!- De az úristenit, mi ez? Hogyhogy levonod a fizetésemből? Én dolgozom itt egyedül? Ha hiány volt, annak csak én lehetek az oka?- Tekintve, hogy eddig nem volt ilyen hónapunk, mi mást mondhatok? Ne izgasd magad, biztosan nem szándékosan okoztad, elszámoltad magad, miegymás ... Borítsunk rá fátylat, nem doblak ki, de a tizenötezret levonom. Karesz állt villámcsapottan. Eszébe jutott a szakszervezet. Itt nincs ilyen. Eszébe jutott a fia cipője, amit másnap akart megvenni. A felesége arca. Első pillanatban arra gondolt, hogy megfojtja ezt a szemetet. Benne lehetett a gondolat a pillantásában, mert a tulaj hátrálni kezdett a telefon felé. Eszébe jutott, hogy két napja egy részeg vendég miatt is hogyan szólt bele.- Gyertek ki, Tibi! - mondta, miután tárcsázott, és kért egy melléket -, van egy kis feladat... Látta magát szembesprézve a rendőrkocsiban vakon, mint azt az embert. Bement az öltözőbe, levetette a pincérruhát, felvette a sajátját és köszönés nélkül elment. Tizenegy óra volt. A sovány, izzadtságszagú lány ilyenkor kezdte el nyomorúságos vetkőzőszámát odabent. Csak annyit tudott róla, hogy intézeti volt, és hogy annyi idős, mint a fia. em sokkal tíz után a volt munkahelyi N főnöke telepedett népes társasággal az egyik sarokasztalhoz. Szerencsére nem az ő asztala volt. Hogy az üzem, ahonnan negyvenedmagával kitették gazdaságtalanul működött, annak nem ők, hanem az üzem vezetői voltak az okai. Mégsem azok kerültek az utcára. Sőt. Valami külföldi partnerrel társulva megvették az üzemet. Szinte hallotta, amint a honatyák áhítato- san azt mondják, hogy a vállalkozók fogják megmenteni ezt az országot.- De kinek? - gondolta, mialatt hazafelé bandukolt. - Talán nekem, meg a gyerekeimnek? Nem vette észre, hogy furcsán meggömyed a háta, ahogy azelőtt sohasem ... / A Szentmihályi Szabó Péter: Anyám Imádkoztál, aggódtál értem, egészségesjó felnőtt legyek, jó úttörő, jó elsőáldozó, engedelmes és okos gyerek. A házimunka igájába dőlve önként szolgáltál erőseket, ünnep a kávé nálad reggelente, dolgod van: te nem lehetsz beteg. Szép arcod szinte észrevétlen lett fáradt, titkon már komor, de áttüz rajta, isten napjaként, az örökké szerető mosoly. Imádkozom, aggódom érted, (nem szoktam írni ilyen verseket), költő vagyok, mogorva felnőtt, neked engedelmes jó gyerek. Győri László: Munkák Ó, régi munkák, a tompa Alföld nagy tevékenységei valaha, régesrég, amelyekről tapasztalatból, az életemből tudhatnék elmondani ezt-azt! A földmtivesi munkák, a földmíveseké. Munkák, röghöz kötözve, ahogy kötözve vízhez vannak az unkák - lebegnek rajta, rabok. A rögöt, a földeket bekúszták négykézláb-mozdulatok. Munkálkodni: élni és remélni. Tenni dolgunk, bár esik a súlyos ég. De csak vágni, tépni a gazt, akkor is, ha megint kinő, és lassan a csont is érzi, halálba hogy gazosít. 0, régi munkák! Csecsebecséknek mézes-mázos ideje van. Megértem, éltem annyi évet! Az is csak csecsebecse? Nem állok ide-oda. Se végleg, se így-úgy, mint kellene. V __________________ M űvészek a munkáról, az emberről, aki dolgozik Szántóvető a templomok, oltárképein A munka a képzőművészetnek évezredek óta fontos témája volt. A dolgozó ember ábrázolásából ismerjük meg legalaposabban a változó korokban letűnt népek életét. A leghíresebb, á legművészibb munkaábrázolások között azok sokasága miatt nehéz válogatni. Korunk embere nem győz csodájára járni az egyiptomiak évezredek óta a Nílus homokja által eltemetett mindennapjainak, szinte képeskönyvszerű ábrázolásain. Élettelién örökítették meg bennük a névtelen művészek az emberi munka minden akkor ismert folyamatát, a mezei munkát: a vetéstől a betakarításig, a termények feldolgozásáig,.az állattenyésztést, a házimunkákat és a fáraó sírjának, a piramisnak az építését is. A görög művészetben leginkábba vázaképek és az apro, hellenisztikus kori terrakottafigurák, a tanagrák őrizték meg a munkaábrázolásokat. A középkorban templomok oltárainak mellék- szereplőiként látható a szántóvető vagy a kézműves. Felejthetetlen ábrázolásai találhatók a késő középkori miniatúrá- kon. A késő gótikus könyvfestészet csúcsa az egyes hónapok munkáit megjelenítő képek, amelyeket a Limhourg testvérek festettek természethű formaadással. Ez a mű az ekkortájt meginduló életképfestészet kezdete. A holland művészetben az életkép műfaja felvirágzott. Számtalan kismester örökítette meg a XVI-XVII. századi Hollandia napjait, a polgárok szoros'teDaumier: A teher (1860) vékenységét. Ezek a képek ma a múzeumok és a gyűjtők féltett kincsei, A XIX. században a képzőművészek közül sokan tudatosan fordultak a nehéz munkáát végző parasztok és kétkezi munkások ábrázolásához. így született Gustave Courbet-nak, aki a realizmus festői irányzatának volt úttörője, Kőtörők (1849) című festménye, mely a bányászok nehéz munkáját ábrázolja, akkor szokatlan, naturalisztikus hűséggel. A mű az 1848-as nemzetközi szabadságmozgalmak Jiullámai között jött létre, témaválasztásában is forradalminak mutatja a festőt, akit egész életében támadtak emberi és művészi szókimondásáért, kifejezésformájának drasztikus Somogyi József: Martinász (1953) merészségéért. Nem kevésbé volt forradalmi és feltűnése idején nemzetközi botrányt kavaró a világhírű magyar Munkácsy Mihály művészete. Az Ásító inas (1869) a falusi agyondolgoztatott szegénygyerek drámai sorsát tárta fel korában megdöbbentően realisztikus eszközökkel a jólétben dúskálóknak, épp úgy mint a Röpülő asszony (1873) meggyötört figurája. Századunk művészetében itthon és külföldön egyaránt se szeri, se száma a munkásemberek és parasztok ábrázolásának. A legtöbb művész különösen a század első felében a mindenütt hozzáférhető, jellegzetes témát találta fel bennük. A harmincas évektől fogva a munkásábrázolás mindinkább politikai állásfoglalást is jelentett. A kommunizmus évtizedeiben, főleg a Szovjetunióban és a szocialista országokban, így nálunk is a művészet legfontosabb témája volt. A sok jelentéktelen, közepes mű között azonban kiemelkedő alkotások is létrejöttek, elsősorban akkor, amikor egy nagy tehetségű művész nyert ihletet a munka drámai feszültségétől. Brestyánszky Ilona
