Új Néplap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1991-05-25 / 120. szám

1991. MÁJUS 25. 11 Érdekességek a nagyvilágból Párizs vérfagyasztó múzeuma A párizsiak joggal büszkék városuk világhírű múzeumaira. Kevesen tudnak azonban arról, amelyikben a francia történelem legborzalmasabb bűnügyeivel kapcsolatos anyagokat őrzik. A Louvre-tól nem messze található Párizsi Rendőrmúzeumot évente alig nyolcezren látogatják. Többnyire kutatók, sokan akadé- mikusi fokozattal, akik között nem kevés amerikai történész van. Számukra a múzeum jelenti kutatásaik egyik legfőbb forrá­sát. A kiállított gyilkos fegyverek skálája igen széles - a méregkap­szuláktól, a tolinak álcázott pisz­tolyoktól és a henteskésektől a hátborzongató, házi készítésű buzogányokig sok minden látha­tó. Használóik közül sokan talán épp az ugyancsak megtekinthető nyaktiló alatt fejezték be bűn­ügyi pályafutásukat. Az itt megismerhető vérfa­gyasztó esetek egyike a sötét lel­kű Marcel Petiot doktor ügye, aki közel 200 embert ölt meg Franciaország 1940-44-es német megszállása idején. Petiot, aki a francia ellenállás tagjának adta ki magát, orvosi rendelőjébe csalta a menekülőket. Többsé­gük zsidó volt, akiknek azt ígér­te: kiszökteti őket Franciaor­szágból. Hozzák el értéktárgyai­kat - szólt a „jóindulatú” tanács -, így ki tudják fizetni vezetőjü­ket, aki a hegyi hágókon keresz­tül Spanyolországba viszi majd őket. Ezután „erősítő” injekciót adott be a kimerítő útra készülő pácienseinek, amely valójában halálos strichnindózis volt. Mi­után a gyanútlan áldozatok ször­nyű kínok közt, Petiot szeme lát­tára lehelték ki lelkűket, a férfi elvette értékeiket, hullájukat pe­dig egy meszesgödörbe dobta, i 946-ban ítélték el és végezték ki. Egy másik vitrinben a kopa­szodó, szakállas, szúrós tekinte­tű Henri-Desire Landru fényké­pe látható. Ő volt Franciaország hús-vér „Kékszakállja’ ’, aki pár­kereső hirdetések útján tizenegy jómódú özvegyet és hajadont ölt meg. Előbb villájába csalta őket, megkaparintotta bankszámláju­kat, majd véget vetett életüknek. 1920-ban nyaktiló alatt végezte. 1974-ig a múzeumnak a pári­zsi rendőr-főkapitányság adott otthont. Akkoriban az volt a lá­togatás egyik legnagyobb élmé­nye, hogy az ember lépten-nyo- mon George Simenon legendás Maigret felügyelőjéhez hasonló, gyűrött ballonos nyomozókba ütközött, akiknek szája sarkában ott füstölt a borzalmas szagú, el­maradhatatlan Gauloise cigaret­ta. A múzeum ma a rendőrség központi épületének egyik eme­letét foglalja el. Itt, a Quartier Latin szomszédságában a láto­gatók akár igazi ékszertolvajok­kal és kisstílű drogkereskedők­kel is összeakadhatnak. A XVI. századtól gyűlő doku­mentumok egy része híres embe­rekkel kapcsolatos. Egy 1785- ben összeállított börtönigazgatói nyilvántartás szerint 25 fogja volt a hírhedt Bastille-nak, amit négy évvel később, a francia for­radalom nyitányaként megostro­molt és lerombolt a párizsi nép. A listán szereplő hírességek egyike Sade márki, de ott van a titokzatos Cagliostro varázsló és gátlástalan sikkasztó neve is, akit Alexandre Dumas tett hal­hatatlanná regényében. Egy 1667-ből származó irat­ban a párizsi rendőrség alapító atyja, Gabriel Nicolas de la Rey- nie azt beszéli el, hogyan ürítet­ték ki „egy szempillantás alatt” a hírhedt Csodák Udvarát, azt a görbe, sikátorok közti éjjeli me­nedékhelyet, ahol a középkortól kezdve orgyilkosok és útonállók leltek biztos búvóhelyre. - „Be­jelentettem, hogy a helyszínen felakasztjuk azt a tizenkét em­bert, aki utolsónak ott marad. A zsebtolvajok és a nyomorék kol­dusok azonnal rájöttek, hogyan vehetik hasznát művégtagjaik­nak, és azonnal olajra léptek” - írta de la Reynie. A múzeum alacsony látoga­tottságának oka valószínűleg a reklám hiánya. Mindazonáltal világszerte jól ismerik a történé­szek, akik közül évente mintegy kétezren veszik igénybe a múze­um arhívumát. A banán megszál­lottja Európa első banánmúze­umát szeretné megnyitni ez év júniusában a németországi Sierksdorfban a 42 éves Bern­hard Stellma­cher. Az elmúlt 10 évben mint­egy ezer, ba­nánnal kapcso­latos tárgyat gyűjtött össze. Kétmillió ma is fut BÚCSÚ A TRABITÓL Megdöbbent, szomorú arcok, sírásra görbülő szájak, elkesere­detten ökölbe szoruló kezek je­lentették a kulisszát április utolsó napján a zwickaui Sachsenring autógyárban, amelynek futósza­lagjáról ezen a napon gördült le az utolsó Trabant kisautó. A nép­szerű „duroplaszt bombázó” gyártásának beszüntetésével pont került az önálló keletnémet gépjárműgyártás végére, hiszen egy hónappal korábban Eise- nachban (Wartburg), tavaly de­cemberben pedig Ludwigsfelde- ben (Ifa teherautó) állt le végleg a termelés. Zwickauban még a korábbiak­nál is gyászosabbra sikerült a bú­csú. Egyrészt azért, mert ezzel az utolsó fejezet ért véget a csaknem 100 éves keletnémet autógyártás történetében. Másrészt pedig azért, mert a Trabant egyfajta jel­képe volt az NDK-beli motorizá­ciónak. Kis túlzással úgy is mondhatnánk: a „Trabi” része volt az NDK-tudatnak. A sokszor kigúnyolt, lenézett, ócsárolt kisautó alacsony ára, ol­csó fenntartása és igénytelen vol­ta révén a keletnémet - és persze számos kelet-európai - kisember hű társa volt. Népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy szülőhazájában 14-16 évbe is beletelt, amíg egy Trabant-elő- jegyzésből autó lett. Az NDK polgárai persze legalább annyira tisztában voltak „aszfaltbolhá­juk” vagy „kartonjárgányuk” valódi értékével, mint amennyire szerettek volna „igazi autó- hoz”jutni. Ez azonban negyven éven át csak keveseknek adatott meg - a többségnek be kellett ér­nie aTrabanttal. Az 1957 novem­bere és 1991. április 30. között gyártott több mint 3 millió kisau­tó közül 2 millió ma is fut. Ennek a fele a keletnémet tartományok­ban pöfékeli kékes színű kipufo­gógázait a levegőbe. Bár tavaly július óta már kizá­rólag négyütemű Volkswagen- motorral szerelt (sőt, részben ka­talizátorral is ellátott) Trabantok hagyták el a Sachsenring-gyárat, az új Trabikból csak elvétve látni egyet-egyet a német utakon. A valutaunió nyomán az NDK pol­gárai előtt szélesre tárult a nem­zetközi autópiac. A keletnémet családok zöme az elmúlt tíz hó­napban nyugatnémet, francia, olasz japán autóra tett szert - Tra­bantról, Wartburgról hallani sem akartak többet. Ezzel pedig tulaj­donképpen ők maguk mondták ki a halálos ítéletet e két nagy múltú márka fölött. Hiszen mind Eise- nachban, mind Zwickauban csak a belső piacban bízhattak a veze­tők, miután január 1-től kezdve - a dollárelszámolásra történt átál­lás nyomán - a hagyományos pi­acokon, így Magyarországon, Lengyelországban, Bulgáriában megfizethetetlen magasságba szökött a keletnémet gépkocsik ára. Az utolsó Trabi - sorszáma ta­núsága szerint a 3 069 009-ik példány - a Sachsenring-gyár há­zi múzeumába került. A keletné­met utakon azonban még jócskán látni vidoran pöfögő, nem egy­szer élemedett korú (20-25 éves) példányokat. Mivel a használt autók piacán ingyen sem lehet túladni rajtuk, a legtöbb tulajdo­nos - akár második kocsiként - tovább furikázik velük. Akadnak azonban olyan hálátlanok is, akik egyszerűen az út szélén hagyják több éven át hűséggel szolgált útitársukat. Berlin szívében épp­úgy látni kerekeitől megfosztott, kibelezett Trabantokat, mint a drezdai vagy a lipcsei autópálya mentén. Ok fennen hirdetik az egykori NDK ipari technológiá­jának fölényét: míg a szintén ebek harmincadjára jutott Zapo- rozsecek, Wartburgok, Moszkvi­csok, Skodák karosszériáját pár év alatt széteszi a rozsda, a Tra- bin nem fog az idő vasfoga. Oskar, a motorozó mai om • Moto­rozásával bűvöli el a nagyérdeműt naponta Oskar, a majom a hamburgi Hansa Színházban, az Adrians Csimpánz Revü című műsor keretében. Intenzív gésaképzés „Nem fogunk úgy viselked­ni, mint az amerikai meg­szállók Japánban” AMERIKA A JAPÁNOK KEZÉBEN? Amerika mostanában attól esik kétségbe, hogy Hollywood egy része is már japán kézben van. A Sony egyelőre a Colum­bia filmvállalatot kebelezte be, nem volt sok érte 3,4 milliárd dollár. Hogy a Columbia ameri­kai gazdái nehezen tudtak ellen­állni, az persze érthető. Az vi­szont érdekes, hogy nem ez az első, és feltehetően nem is az utolsó kiárusított hollywoodi filmvállalat - ott van már Mur­doch úr és az ausztráliai Quintex- csoport a Metro-Goldwyn- Mayer stúdióban -, ám mégis va­lahogy ez a japán behatolás fáj a legjobban. Ráadásul Morita Akio, a Sony vezére nem pusztán és egyszerű­en a Columbia művészeti, kultú- rális nevezetességét tartotta szem előtt. A Columbia ugró­deszka számára - az itt őrzött, gondosan archivált 2700 játék­film és 23000 tévéprodukció szükségeltetik számára az új mi­nivideók elterjesztéséhez. Gyor­san munkához látnak, és hatal­mas szériában megkezdik a kis méretű és az új (video-8) készü­lékekhez használatos kazetták másolását, ezáltal szinte kikény­szerítve, hogy a közönség a von­zó filmek mellé a lejátszásához alkalmas magnót is vásárolja meg. Természetesen, vannak film- gyártási terveik is: 200 millióért megvásárolták a Batman produ­cerének, Peter Gubemek a stú­dióját. O maga marad a japánok itteni helytartója. Tekintettel a leplezetlen japánellenes érzület­re, a Sony igyekszik háttérben maradni, legglábbbis itt, Holly­woodban. Nem fogunk úgy vi­selkedni, mint a második világ­háború után az amerikai meg­szállók Japánban - mondta az egyik Sony-menedzser. Tokió egyik negyede,-az Aszakusza városrész mindig is híres volt gésáiról, ma azonban kevesen vannak, és sokan ezzel is összefüggésbe hozzák, hogy nincs mindig kellő számú ven­dég. Az egyik étteremtulajdonos éppen ezért vállalatot létesített gésaképzésre, ahol a lányok in­tenzív tanfolyamokon, három hónapos kurzusokon szerezhetik meg a szükséges ének- és tánctu­dást, az etikettismereteket. Per­sze a mai gyorstalpaló gésakép­zésnek csak annyi köze van a XII. század óta űzött nemes fog­lalkozáshoz, hogy a tanfolyam résztvevői csak fiatal lányok le­hetnek. Valamikor tízéves tanu­lóidő után válhatott valakiből gésa. Az aszakuszai gésaszövetség nem is örül igazán a szakma fel­hígulásának, de nincs mit tennie, hiszen a városnegyed gésái ki­öregednek: negyven év feletti már az átlagéletkoruk. DALLAS — EGY SOROZAT VÉGE Véget ért, és nem is akárhogy a Dallas című amerikai tv-soro- zat. A CBS amerikai televíziós társaság által mostanában vetí­tett utolsó részben elsült egy pisztoly a rosszindulatáról, pénzéhségéről megismert egyik főhős, Jock kezében. A rendezés azonban gondoskodott arról, hogy a nézők talán sose tudják meg, öngyilkosság történt-e, s ha igen, az „sikeres” volt-e. A tény ettől azonban tény ma­rad. Népszerűségének rohamos csökkenése miatt immár vége az amerikai televíziózás egyik leg­nagyobb sikersorozatának. A Dallas szerte a világon 13 éven át szögezte a képernyő elé az érdeklődők tíz- és százmillióit. A 356 epizódból felfűzött televí­ziós családregénynél eddig csak egy bizonyult hosszabb életű­nek: a Gunsmoke című westem- történet, amely 401 folytatás után mondott búcsút odaadó né­zőinek. A Dallas 1980-tól három éven át vezette a legnézettebb műso­rok listáját, és a tipikusan ameri­kai történet fordulatainak kö­szönhetően még 1986-ban is az első tíz között szerepelt. Egyik, 1980. november 21-én adásba került folytatását sokáig a legné­zettebb műsorként tartották szá­mon. Ekkor a világ 65 országá­ban 300 millióan várták izgatot­tan készülékeik előtt a folytatást. Az ok természetesen az előző, fél évvel korábban játszott rész történetében rejlett, amelyben rálőttek az idősebb Ewing fiúra. Tekintettel a két rész vetítése kö­zötti „adáscsendre”, hat hónap­ba telt, mire a nézők végre vá­laszt kaphattak arra, ki volt való­jában a tettes. A Dallas a televíziós sikere­ken túl további hasznot is hajtott. A legkézzelfoghatóbbat Duncan úrnak, aki felépítette a southfor- ki farmot, a sorozatbéli Ewing család immár örökéletű fészkét. A tulaj a most még hasznot hajtó népszerűséget meglovagolva egy közeli alkalmi standon kü­lönféle ajándéktárgyakat árul a farmra zarándokló nosztalgiá- zóknak. Ennél nagyobb figyelmet ér­demel azonban talán az, ahogy Dallas vezetői vélekednek a vi­lágsikert aratott szappanopera tudatformáló hatásáról. Mint mondják, a sorozatnak köszön­hetően a város nevét hallva ma már a legtöbben úgy gondolnak Dallasra, mint gazdagok lakta városra, az álom Cadillecek vi­lágára. Nem pedig arra, mint oly sokáig: ez az a hely, ahol eldör­dült az egykori elnök, John Ken­nedy életét kioltó gyilkos fegy­ver. Ottó, Simeon, Mihály, Leka, Sándor, Vlagyimir Emelkedik a „királyok” ázsiója Kelet-Európábán A távollévő kelet-európai kirá­lyok és arisztokraták politikai esé­lyeit némiképp javítja Károly herceg brit trónörökös nemrégi prágai láto­gatása - írta a The Times című lon­doni napilap. A várakozó királyok - a bolgár Simeon, a román Mihály és az albán Leka - izgatottan figyelhet­ték, milyen kitűnő fogadtatásban volt részük a brit királyi családtagok­nak Kelet-Európábán. Károly hercegék prágai útja arra készteti az új kormányokat, hogy szembenézzenek a monarchikus al­ternatívával. A lap szerint azonban szinte kizárható a Habsburg-restau­ráció Csehszlovákiában, Habsburg Ottó pedig tökéletesen meg van elé­gedve európai parlamenti képviselő­ségével. Visszautasította azt az aján­latot is, hogy induljon a Magyar Köztársaság elnökségéért. Ám köz­ben mindenki úgy emlékszik a Habs- burg-birodalomra - talán nem éppen helytállóan -, hogy az a nemzetiségi türelem modellje volt. (Habsburg Ottó legutóbbi javaslatai között sze­repelt Csehszlovákia konföderációs átalakítása, azzal együtt, hogy Szlo­vákia adjon garanciákat a magyar ki­sebbségnek, s Jugoszlávia is alakul­jon át független államok konföderá­ciójává.) Ettől függetlenül Közép- és Kelet-Európábán számos lobby küzd a királyság intézményének visszaál­lításáért. Bulgáriában hatalmas tö­meg üdvözölte a hazatérő Maria Luj­za hercegnőt, a száműzött Simeon cár nővérét, Romániában pedig a Pa­rasztpárt a restauráció fő szószólója, Mihály exkirály támogatója. Monar- chista pártok támogatják Oroszor­szágban Vlagymir Romanov nagy­herceg ügyét, Albániában Lekáét és Jugoszláviában Sándor hercegét. Az oldalt összeállította: Tóth András V ____________________________/

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom