Új Néplap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1991-05-18 / 114. szám
8 Irodalom—művészet 1991. MÁJUS 18. Csongor Rózsa: Profán história Zsúfolt autóbuszban kezdődött, azon mézszínű vasárnap délutánok egyikén, mikor ráérős sétára indul az ember. A férfi térdén két lurkó lovagolt, az asszony ölében kisded szendergett. Köröttük kisebb nagyobbacskák egymásnak, szülői térdnek, váltnak, karnak támaszkodva zötyögtek. A gyermekek mind búzavirágkék szeműek, s szöszkék, a legnagyobb, tíz év körüli fiúcska kivételével. Neki apja után koromfekete szem s haj jutott. Orra viszont a szöszkékkel egyezően enyhén fitos. Vérségi kapcsolatuk olyan világos volt, mint az a fényes vasárnap délután, amelyben jártunk. Hány is az a sok gyermek, kezdtem számlálni. Úgy táncolt előttem a sok kék szempár, fitos orr, gödrös orca, kar, váll, hogy egészen megzavarodtam. Végképpen egy kanyarban aztán, hogy az apa hátizsákjából újabb szöszke bukkant elő. Sosem tudom hát meg, mennyi is az a sok - ment el végképp a kedvem. Leszálláskor az apa indult elsőnek, utána a gyermekek, a libasort karján a legkisebbel a sugárszőke asszony zárta. Egy lila ruhás nővel a segítségünket kínáltuk, az anya mosolyogva köszönte: nagyok ők, tudják, mit s hogyan kell, mondta. A busz tovafüstölgött, de mi, akik leszálltunk,nem mozdultunk.' Tízen vannak, kiáltotta győztesen a lila ruhás nő. Mi is sokan voltunk, ennyien azért mégsem. Gondolják meg, tíz gyermek. Egy mellényes férfi heves tiltakozásba kezdett. Azt akarja mondani, hogy ... Azt, tíz gyermek, fejezte be a lila ruhás nő. Egy család. Mese, legyintett a mellényes férfi. Utoljára öreg- apámék voltak ennyien. Gyermek - korombéliek lehetnek. Csak nézzen rájuk, érvelt a lila ruhás. Egyformák, mint szakajtóban a tojások. Szülők, kicsinyek türelmetlenül toporogtak, s mentek volna. Minden hiába volt, mert ki arra jött, megállt, hogy csodálkozzék egyet. Fiatal lány lépett az anya mellé. Igen, egy család, kezdte. Asszonyom, fordult szorosan mellé. Férjhez megyek, s mert nevelőotthonban nőttem fel, családot szeretnék. Sok gyermeket. Mondja meg, honnan van tíz ágya? Takarója, párnája? Tányérja, pohárkája? Asztala, mely mellé étkezni ülnek? Háza, szobája, amelyben székeit, szekrénykéit őrzi? Ruhácskát, kis cipőket honnan vesz? Az anya és apa értetlenül néztek egymásra. Mitbe- . szél ez a lány, kérdezte némán a szemük? Furcsa kérdések, szólt az asszony. Kinek gyermeket ád az ég, annak erőt is, egészséget, hogy tehesse értük a dolgát. Legtöbbet ők maguk segítenek, igen ők, nevetett a sugárszőke. A lányon volt most a nemértés sora. Hol van a házuk? Az asszony ,a panelházak felé mutatott, ott ni. Lakótelepen, szömyűlködtek most többen. Miért ne, hahotáztak a kicsik, s már mentek is volna. Annyi volt már az összegyűlt ember, hogy ez lehetetlennek látszott. Egyesek tovább álltak, s jöttek újabbak, hogy megbámulják a népes családot. Úgy csodálkoztak, mintha angyalok szálltak volna földre, divatosabb szavakkal szólva, marslakók, ufók. Egy szalmakalapos, cémakesz- tyűs hölgy tolakodott előre. Karján kígyóbőr retikül, lábán ugyanezen bőrből cipő. Szeme alját, szája szegélyét fekete ráncok övezték. Az anya mellé lépve így szólt: mindazok nevében tisztelem magát, kik* nek nem adatott meg gyermek. Egyetlen egy sem, mint nekem. Egész életemben akartam, semmi mást, csak gyermeket. Meddő vagyok. Nincsen szánalmasabb lény, mint a meddő asszony, mondta, s megcsókolta a sugárszőke asszony homlokát. A széles út felől ekkor utcalányok csapata érkezett. Arcuk koravén és gyűrött, kurta szoknyáik alatt mészfehér combok, blúzaik kivágásában pucér mellek világítottak. Ön helyettünk is anya, lépett előre egy hosszú sovány utcalány. A soha meg nem született gyermekeink nevében, köszönjük. Szent asszony, anyja a mi sosemvolt gyermekeinknek, mondta, lehajolt s megcsókolta a sugárszőke asz- szony lábát. Az emberek felháborodott hangon kiáltoztak: távozzatok e helyről. Elhallgassatok caf- kák, utcarongyok . . . Öklüket fenyegetően rázták. A tömegben zűrzavar támadt, sokan távoztak is, akadtak azonban újabb kíváncsiskodók. Fordultam volna én is, hogy menjek, amikor ... ... mintha égből pottyantak volna, oly érthetetlenül lettek ott, egy- szercsak. Iskolás gyermekcsapat, kettős sorokban. Szelíden félretolták az utcalányokat, meg sem álltak a sugárszőke asszonyig. Keszegsovány fiúcska lépett elő, ajkával megérintette az anya karját. Nézzen ránk, kezdte éneklő hangon. Mi egy osztályba járunk, s nem akad köztünk fiú, kinek szülei ne váltak volna el. Mi mindannyian elvált szülők gyermekei vagyunk. Van, kinek apja nincsen, van, kinek anyja. Nekem apám költözött el házunkból. Van Gorenje hűtőládánk, hifitornyunk, videomagnónk, színes tévénk, otthonunk mégsincsen. Napjainkat iskolában töltjük, grundokon vagy a ligetben. Lakásunkban senki nem vár, amikor hazamegyünk. Nagy ritkán, ha nem jön anyám szeretője, ki gyakorta alszik nálunk, s anyám idejében hazatér, együtt nézzük a tévét. Ez minden. Mikor szüleim elváltak, elosztottak minket a testvégemmel, mint a porcelánt, a bútort, megtakarított pénzt. Öcsémet apám vitte el, neki új felesége is van már, új gyereke. Nagy néha a hét végén értem jön, cukrászdába visz, moziba. A kapuig jön velem, nem kísérlek fel, veti oda csak úgy, meg sem csókol. Várnak otthon, s ezt úgy mondja, mint régen, mikor még mi voltunk neki az otthona. Nemrégen előszobájukban vártam, amikor hallom új feleségének a hangját: a kölyködet agyonütöm, ha... Érti, asszonyom! Az öcsémet akarja agyonütni. Aznap este anyámat faggattam, miért váltatok el? Dőlt belőle a panasz, hogy mennyi baja volt apámmal. Nekem nem volt vele semmi bajom, és nagyon szeretem, zokogtam. Anyám arcul ütött, azóta nem kérdek tőle semmit. Társunknak, mutatott hátra a fiú, apja új felesége két új gyermeket szült már. Őt nagy ritkán sem viszik moziba, cukrászdába vagy sétálni. Asszonyom, fogta könyörgőre a fiú, engedje meg, hogy elkísérjük magukat. Léphessük át otthonuk küszöbét. Látni szeretnénk, hogy élnek azok, akiknek apjuk, anyjuk és testvéreik is vannak. Lakásukban van-e hifitorony, amely nélkül, állítják a felnőttek, manapság nem lehet élni. Autó és hétvégi ház nélkül sem, mondják. Mi azt-kérdezzük, otthon, testvér nélkül lehet élni? Anya és apa nélkül lehet? Engedje, hogy hazakísérjük, kiáltozták a gyermekek összevissza. Látni akarjuk, milyen az igazi otthon! Boldog társainkat akarjuk látni, kiknek szüleik vannak. Együtt étkeznek, együtt térnek nyugovóra velük. Kiknek arfyjuk.'apjuk és testvéreik vannak. Elkísérhetjük? A sugárszőke asszony szeméből ekkor már patakzottak a könnyek. Mások is sírtak. Az utcalányok, a szalmakalapos meg a HRt ruhás nő szemüket törölgették. A tömeg szélén állók közüL is sokan. Beférünk-e a lakásukba, kérdezte a keszegsovány fiú. Hát persze, mosolygott a könnyei közül az anya. Akarni kell, s elfértek. Ismeritek azon bibliai történetet, mikor a Názáreti kenyeret osztott az éhezőknek? Neeem. Zúgták a fiúk. Elmondom. törölte meg szemét az anya. Jézusnak tizenkét cipó s némi hal volt a kosarában, az éhezők meg számosán körülötte. Magadnak sem elég, gúnyolódtak a kishi- tűek. Ennyivel akarod megvendégelni őket? Jézus és tanítványai megszelték a kenyeret s a halat. Az éhesek mind jóllaktak, s a végén a tanítványok negyven kosár morzsát is összeszedtek a lakoma színhelyén. Értitek a példabeszéd jelképét? A fiúk azt kiáltották, nem értjük. Akkor jertek el mihozzánk, s érteni fogjátok, mondja a sugárszőke asszony, s a kezét nyújtotta a keszegsovány fiúnak. Elöl az apa ment, a hátikosarából kandikáló szöszkével, az iskolások elvegyültek a kisebb-nagyobbacskák között. Az utcalányok begombolták blúzaikat, leengedték szoknyáik korcát, így követték a fura csapatot. A szalmakalapos meg a lila ruhás nő is ott menetelt, s utánuk is sokan csatlakoztak még. Hirtelen tűntek fel, a lakótelep felé vezető nyárfa szegélyezte utca végén . Szepesi Attila Ahogy Renoir vásznán... Ahogy Renoir vásznán a meztelenség tisztán világít, mert a testen ezer szemével Isten néz rád - az arcon és a combon is ö sugárzik, a mellbimbó megrebben izzó tekintetében, világít minden szélfújt szóban és minden hajfürt fodrán, a csípő ívén, ragyog a rezgő pillán, a vállon félve csillan, a nyelv hegyén, a fogsor fényén, a nyílt ajakban s ahogy a félsz elillan: a mosolyon, a harsány nevetés illatában, a csípő hajlatában, a szempillák pihéjén, az ajak bíborában, az ujjak láng-hegyében - a pőreségfelizzik Isten tekintetében. Ordas Iván: A látogatás Az anyjának természetesen kezet csókolt. Szeretetből, tiszteletből, de azért is, mert a kilencven- harmadik évében járó öreg hölgynek egyszerűen lehetetlenség volt nem kezet csókolni. Aztán odahajtotta fejét az arcához, és homlokán érezni vélte a viszonzást, lehelet- szerűen, talán nem is valóságosan. Az anyja tele volt érzelmekkel, melyeket sejteni lehetett ugyan, de amelyeket nagy ritkán se árult el.- Nem vagy fáradt? - kérdezte a fiát.- Cseppet sem - válaszolta. - A Swissair-gép percre pontosan érkezett.- Megbántad, hogy elutaztál?- Nem!-A ház?- Épségben van. Csak a gyümölcsös helyén húztak fel egy új épületet. Az ízléstelen. Az öreg hölgy magától értetődően bólintott. Mi más lehetne, mint ízléstelen?- Megismertek? Felfigyeltek rád?- Alig!- Mesélj! . Mesélni kezdett. * Az, hogy nem keltett volna feltűnést, nem volt egészen igaz. Bár a faluba már aszfaltozott út vezetett, nem jártak arra olyan sűrűn XX-es rendszámú Mercedesek, hogy az övét meg ne bámulták volna. A volt nagyvendéglőn most „Béke étterem’ ’ feliratú tábla díszlett, és az egyik végén az, hogy „Cukrászda-Eszpresszó”. Itt elég tűrhető kávét ivott, és elégedetten nyugtázta, hogy a konyakot nem vastag falú, recés oldalú pohárban teszik eféje, hanem kehely formájú talpasban. Talán az XX-es gépkocsi hatására ... A „Béke étterem” néven egyébként mosolyognia kellett. Valamikor minden szombaton és vasárnap megfordult itt Kondor szakaszvezető és egy próbacsendőr. Messze vidéken itt estek a legszebb bicskázások. A kastély, amit az anyja „ház”- nak nevezett, valóban épségben állt, de a park talán felét kiirtották. A régi, mértéktartó fehér színt ka- számyasárgára változtatták, és a kocsifelhajtó fölött a homlokzati címert vagy leverték, vagy csak eltakarták egy nagy ötágú, vörös csillaggal. Remélhetőleg csak eltakarták. A kovácsoltvas kapu is változatlan volt. Rajta tábla hirdette, miszerint a bárói család régi fészke most „Egészségügyi szociális otthon”. Illendően köszönt egy arra ballagó, kalapos, idős magyarnak, és megkérdezte:- Megmondaná, hogy mit jelent itt az „Égészségügyi” felírás? Amaz készségesen válaszolt:- Hogyne, kérem! Bolondokat, öreg ütődötteket! Keresni tetszik valakit? Nem keresett senkit, legfeljebb a saját fiatalságát. A felvilágosítástól megkeseredett a szájíze. Gyalogszerrel járta végig a kevés utcát. A falu tagadhatatlanul szebb lett. Vagy ha nem, úgy legalább modernebb. Olyan, amilyennek a modernséget errefelé elképzelik. Sok új ház, és egész sereg udvaron autó. A régi községházára emeletet raktak, a templom frissen meszelve. Oldalán ott a márványtábla, rajta az ükapja neve, akinek kegyurasága idején és adományából ezt az egyházat emelték. A hősi emlékművön pedig a nagyapja nevét is megtalálta, aki főhadnagyként Gorlicénél esett el. Egyetlen.furcsa volt csak. Az, hogy az arányok megváltoztak. A falu kisebb lett, mintha a több ház ellenére is összement volna. Kamaszkorában kerékpárral tette meg azt a távolságot, amihez most, megöregedve is elég volt gyalog pár perc. Nem messze a szemlátomást új bolttól, amit ABC-áruháznak neveztek, leült egy padra, és sokáig figyelte a jövő-menőket. Elsősorban a maga korabelieket, a 60-70 közöttieket. Féltucatnyi ismerősnek tűnő arc tulajdonosa ment el mellette egy negyedóra alatt. Köszöntek, amiként a faluhelyen mindenkinek kijár, de nem ismerősként, hanem idegenül. Aztán egy öregember, aki- szemlátomást az unokájával lehetett, megtorpant előtte:- Jó napot! - köszönt döbbenten. - Csak nem a Frédi úr? Mosolyogva és kissé megkönnyebbülten nyújtott kezet.- Csakis! - mondta, mint régen az iskolában, ahol osztálytársak voltak. - Maga meg Siba Dezső! Mihelyt a fiatalúrból báró úrrá érett, régen is magázni kezdte egykori játszó- és iskolatársait.- Csakis! - örvendezett a régi diákszóval amaz. - Haza tetszett látogatni?- Haza! - hagyta rá, és úgy is érezte.- Aztán honnan, ha szabad kérdeznem?- Svájcból, Luzernból!- Ott is birtokuk volt a méltósá- gos báró úréknak? Jól mulatott azon, hogy ezek mennyire távol éltek tőlük, es mekkorának vélték a bárói gazdagságot:- Nem! Ott szállodánk van. Én szereztem, de a fiam vezeti. Siba meghökkent egy kissé:- Vendéglős lett, Frédi úrfi?- Mondom, hogy nem. Én maradtam az, ami szerencsére már itthon is voltam. Csak a hadmérnök tisztből gépészmérnök lettem. De a fiam ott végezte a vendéglátóipari főiskolát... Az általa mindig csodált paraszti illem érezhetően nem engedte a további kíváncsiskodást. Siba Dezső észbe kapott, és előre tolta a fagylalt tölcsére felett mellette bámészkodó gyereket:- Ez a legkisebb unokám! Mondjad a nevedet! A gyerek ehelyett gyanakodva hátralépett és megkérdezte:- Maga csakugyan igazi báró? Nevetett:- A lehető legigazibb! Már az üköregapám is az volt...- És a fia? Az is báró? Célzás nélkül telibe találó kérdés volt. Az igazat felelte:- Nem! A fiam odakinn született, svájci állampolgár. Svájc szövetségi köztársaság, ahol elfelejtettek bárókat csinálni... A kis Siba megértőén bólintott:- Azt elhiszem! Hiszen ilyesfélék már csak a mesékben vannak ... Kitekintés Leonardo mítosza és aktualitása Isteni és csodálatos elme volt, s mivel remekül értett a geometriához, nemcsak szoborműveket alkotott, hanem sok építési tervet. is fölvázolt, alaprajzot s egyéb épületterveket. Ifjú fővel elsőként fejtette ki, hogy gátak közé kellene szorítani az Amo folyó Pisa és Firenze közötti szakaszát; vízi erővel működő malmokat, kallózókat és gépeket tervezett, s mivel a festészetet választotta hivatásának, nagyon sokat gyakorolta a természet után való ábrázolást - írja- híres életrajzában Vasari Leonardóról. És mintha ez az ötszáz éves életrajz folytatódna most a Széchenyi Könyvtárban, az Aktualitás és mítosz című kiállítás is egységben tárgyalja a festő, a szobrász, grafikus meg a mérnök, az anatómus, a geológus, a botanikus, a feltaláló, a filozófus, a repülést és az optikai jelenségeket kutató Leonardo életművét. Az Olasz Kultúrintézet és az Országos Széchenyi Könyvtár a magyarországi olasz kulturális napok alkalmától igazi attraktív tárlatot állított össze, amelyen felvonultatja a reneszánsz legnagyobb alakjának alkotásait. Eredeti Leonardo-festményeket, leheletfinom rajzokat, tanulEmelőgépezet óriáságyúk szállítására mányokat, metszeteket, másolatokat olasz, magyar és angol gyűjteményekből. Láthatunk mérnöki rajzokat, építészeti terveket és rekonstruált modelleket, anatómiai tanulmányokat, betűterveket, térképeket, a művész első önéletrajzát, korabeli kéziratokat. A kiállítást összeállító Alessandro Vezzosi professzor, a firenzei Museo Ideale igazgatója feltárta és dokumentálta Leonardo da Vinci életművének magyar vonatkozásait is. Nemcsak azáltal, hogy részlegesen elemezte Leonardónak a magyarországi gyűjteményekben lévő alkotásait, hanem bemutatja azokat a dokumentumokat is, amelyek bizonyítják: az itáliai reneszánsz festőfejedelme, ha nem is járt Magyarországon, ismerte, számon tartotta országunkat. Bemutatják azokat a térképeket, amelyeken Leonardo lerajzolta Magyarországot, a Kárpátok vonulatát, a Duna folyását. Megtudhatjuk e kiállításon, hogy barátai és tanítványai révén Leonardo kapcsolatban állt Mátyás udvarával, s hogy egy Madonna-képet is festett a királynak. Feltárta a kutá- tás, hogy Leonardo motívumai jelennek meg egy farkashidai palota kerámiapadozatán. (Kádár)